Az iszlám erkölcsi gazdasága a források kimerítésén alapul, ellenőrizhetetlen, szétzilálja a társadalmat, hanyatlást és végül csődöt eredményez. Másrészt azt, hogy a dzsihád szerves része az iszlám erkölcsi gazdaságának, amely jól érzékelteti, hogy létfenntartásának elengedhetetlen eszköze az erőszak – mondja Abdesszamad Belhadzs marokkói származású, Belgiumban és Magyarországon oktató és kutató társadalomtudós. Hozzáteszi: az államnak nem kellene alkalmazkodnia a muszlimok követeléseihez, ahogy más bevándorló csoportok elvárásaihoz sem. A bevándorlónak mint egyénnek kell alkalmazkodnia ahhoz az országhoz, amely befogadja. Mandiner-interjú.

Abdesszamad Belhadzs társadalomtudós Marokkóban született 1974-ben, jelenleg a Leuveni Katolikus Egyetem tanára és az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport munkatársa. 2001-ben szerezte első doktorátusát iszlám tudományokból, majd 2008-ban a másodikat politika- és társadalomtudományból. Vendégelőadóként és kutatóként dolgozik Finnországban, Franciaországban és Németországban. Négy könyve és több, mint félszáz tanulmánya jelent meg nemzetközi szakfolyóiratokban.- Az európai iszlám különböző megnyilvánulási formáinak tanulmányozása közben nyilvánvalóvá vált számomra az úgynevezett „erkölcsi gazdaság” jelensége. Erkölcsi gazdaság alatt egy informális gazdasági rendszert értek, amely az iszlám törvényeivel összhangban lévő vallási és kulturális cselekedeteket piaci árunak tekinti. Az anyagi sikereket azután arra használja, hogy bizonyítsa az iszlám erkölcsi felsőbbrendűségét. Ez az iszlám alapelveibe és társadalmi valóságába ágyazott gazdasági rendszer, amely egy körkörös gondolatmeneten alapul: amit a saría – az iszlám jog - szabályoz, annak jónak kell lennie; és mindent, ami működik, a saríának kell szabályoznia. Az erkölcsi gazdaság tulajdonképpen manipulatív és átláthatatlan, még akkor is, ha gyakran definiálja magát igazságosként és etikusként. Mint kutatási téma ez akkor merült föl bennem, amikor a belgiumi muszlim közösség egyik elöljárója kifejtette: „Jóllehet az iszlám reformjának szorgalmazása erkölcsi szempontból igazolható, ám a hagyományos iszlámtól való eltérés a közösség számára gazdaságilag katasztrofális lenne”. Ez, amit erkölcsi gazdaságnak nevezünk, tehát nem más, mint magának az iszlámnak a gazdasági modellje.

- Az erkölcsi gazdaság egymással összefüggő vallási és gazdasági előfeltevéseken alapul. Leegyszerűsítve: ha van pénz, az a vallás miatt van, és ahol jelen van a vallás az pénzt is hoz majd, mégpedig a vallási előírások szerinti újraelosztás révén. Az iszlám szerint a földi javakkal kizárólag Isten rendelkezik, s amikor ő ezt az embernek adja, cserébe azt várja, hogy az ember a vagyonát „Allah ügyének szentelje”. Az egyedül érvényes törvény, a saría előírja, hogy a javakat a vallás szolgálatába kell állítani, tehát a felette való rendelkezést az iszlám törvény szabályozza. A hívő számára a vagyon megadatik (Istentől), nem pedig a munka gyümölcse. Minél több van a birtokában, annál inkább meggyőződése, hogy vissza kell adnia Istennek adományok formájában a mecset számára, misszionálásra, el kell mennie a zarándoklatra, támogatnia kell a dzsihádot. Ezzel az attitűddel az erkölcsi gazdaság – jóllehet a folyamatos terjeszkedés és újabb források kimerítése révén - a végtelenségig fenntartható. A körkörös folyamatnak két fontos következménye van: a hívő Allahban bízik, az államtól pedig elszigetelődik.

- A piacgazdaság és a haszonelvűség logikája szerint a helyzet több mint nyomorúságos. A lényegi különbség a gondolkodásmódban van: a muszlim hívőnek nincsenek kétségei, a nyugati ember pedig kételkedik. A magabiztosság, a türelem és az elszántság elválaszthatatlan az Allahba vetett hittől és ennek fontos támasza az erkölcsi gazdaság, amint azt a vallási alapítványok virágzásából és a mecsetépítésekből látjuk. A javakhoz való viszony magyarázza azt az iszlamizációs folyamatot is, amelyet az 1970-es évektől kezdve finanszíroznak az olajeladásból élő úgynevezett juttatásgazdaságok. Juttatásgazdaság alatt azt értem, amelyet valamely forrás kiaknázásából és nem termelő vagy szolgáltató tevékenységből származó bevételek működtetnek, és amely lehetővé tette egyes országok, például Irán és Szaúd Arábia számára, hogy az Európában, Afrikában és Dél-Kelet Ázsiában élő muszlim közösségeket és társadalmakat újra iszlamizálja. A bevételt isteni ajándéknak tekintik, amelyet a konzervatív és politikai iszlám terjesztésére kell fordítani. Ennek eredménye jól látható a szalafizmus és a politikai síizmus térhódításában, valamint az Iszlám Állam finanszírozásában. Az erkölcsi gazdaság autonóm és jelen vannak benne különféle elemek, mint például az „ajándékgazdaság”, az iszlámnak a javakkal kapcsolatos felfogása, a nemzetközi tranzakciók, a családi vagy klán-alapú informális üzleti kapcsolatok és a népszaporulat jelentősége.

- Az ajándékgazdaságban az értékekkel nem kereskednek, nem eladják ezeket, hanem felkínálják anélkül, hogy megegyeznének valamilyen anyagi ellenszolgáltatásban. Aki mecsetépítésre adakozik – mondhatjuk ajándékozik -, az erősíti a közösség identitását és így végső soron az erkölcsi gazdaság haszonélvezőjévé válik. A piacgazdaság ellentéte ez, amelyben a javakat és a szolgáltatásokat ellentételezik. Ez egy megszentelt gazdaság, abban az értelemben, hogy bármely gazdasági tevékenység a háztartástól a piacig vallásos jelentőséggel bír. Ennek egyik következménye az is, hogy valaki nyugodtan átutalhat támogatást egy Brüsszelben működő radikális szervezetnek anélkül, hogy felmerülne benne, ez egy pénzügyi – sőt illegális – cselekedet. Azzal a meggyőződéssel teszi, hogy ezzel pusztán vallási kötelezettségének tesz eleget.

- Az isteni – illetve annak titulált - előírásokhoz képest az emberi törvény súlytalan. A gazdaság megszentelése ez, amelyben minden cselekedet és pénzügyi tranzakció az iszlámnak alárendelt eszköz arra, hogy a vallás terjedjen, a közösség fennmaradjon és erősödjön. Az ajándékgazdaság jellegzetes megnyilvánulási formái a muszlim jótékonysági szervezetek. Ezeket Európában általában iszlamisták irányítják, többnyire a Muszlim Testvériség köreiből, akik nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkeznek az Egyesült Államoktól Indonéziáig, széleskörű missziós tevékenységet folytatnak, támogatják a Hamászt és más iszlamista szerveződéseket, valamint számtalan üzleti csoportot és projektet működtetnek világszerte és Európában.

- Az efféle gazdasági tevékenységnek van egy karizmatikus jellege, amely vonzza az áttérőket: morális gazdaság, amely úgy tűnik, Isten áldásával működik. Külön kifejezés van erre az isteni gondviselésre az arab nyelvben: rizq. Ezt minden különösebb ok nélkül kapja az ember, pusztán azért, mert „muszlim testvére” az isteni előírásnak megfelelően cselekedett és ebből ő is részesül. A rizq stratégiája azt üzeni az áttérőnek, hogy „ha aláveted akaratodat Istennek, és csatlakozol hozzánk, áldásos lesz az életed”. A konvertita hamar megtanulja, hogy az ajándékból való részesüléshez neki is adakoznia kell. Ez az újraelosztó rendszer lehetővé teszi, hogy valaki akár harminc évig is túléljen a periférián anélkül, hogy munkája lenne és közben a lehető legtöbb utódot nemzze.

- A szocialista és szociáldemokrata pártok szintén kivették részüket ebből az ajándékgazdaságból szociális juttatások biztosításával, amelyekért cserébe természetesen szavazatokat kaptak és persze támogatták a mecsetépítéseket. Ez a szövetség végső soron eltávolította a muszlim közösségeket az integrálódástól és a munkavállalástól. Mindeközben az iszlamisták lettek az erkölcsi gazdaság irányítói, s a baloldali politikusokat háttérbe szorították. Most, amikor a neoliberális kormányzatok csökkentik a jóléti támogatásokat, az erkölcsi gazdaság fontos bevételi forrástól esik el, ezért egyesek a radikális iszlám felé fordulnak, mások pedig a mérsékelteket fogják követni, akiknek a neoliberális rendszer közvetítő szerepet szán.

- A neoliberális gazdasági rendszernek, amely az állam szabályozó szerepét minimalizálja, egy ehhez alkalmazkodó „minimalizált” társadalomra van szüksége, amelyben az emberek nem kerülnek semmibe az államnak, csupán annyit keresnek, amellyel a folyamatos fogyasztás fenntartható. Ebben a társadalomban a kohézió is nagyon gyenge, hiszen a szociális ellátórendszer és a közös kulturális értékek hiányában az embereket semmi sem kapcsolja össze. Az állami szerepvállalás csökkentése és a középosztály folyamatos gyengítése jól nyomon követhető az egészségügyi és az oktatási szolgáltatások minimumra csökkentésében, hiszen a neoliberális állam minden kiadást a költség-haszon elv alapján mérlegel. Miközben azonban fenntartja az emberek fogyasztási hajlandóságát és – a demokratikus, pluralista politikai berendezkedéssel összhangban – fenntartja a rendszerbe vetett bizalmukat is. A neoliberális gazdaság számára - amelyben korlátlan előnyhöz jut az, aki olcsón tudja a terméket előállítani – fontos az alacsony bérért dolgozó alacsony szakképzettségű munkaerő, azaz a bevándorló. A folyamat egyik mellékhatása a társadalmi polarizáció és a szélsőjobb megerősödése. A neoliberalizmus célja bizonyos értelemben az, hogy olyan társadalmat működtessen, amiben a „fenntartható” szegénység nem vezet lázadáshoz, mert a fogyasztás képességét meghagyja az embereknek és ezáltal kontroll alatt tartja őket. Ezt nevezem én kreatív és szabályozott káosznak.

- Úgy, hogy a vallások között az iszlám az, amely – jelen formájában, mind radikális, mind mérsékelt olvasatában – képes arra, hogy a neoliberalizmus játékszabályai szerint működjön. Az iszlám egyes alapelvei egybe is csengenek a neoliberális gazdasági logikával.

- Az iszlámban nincs egy normatívát meghatározó főhatóság, amely a kontrollt gyakorolhatná. Univerzálisan érvényesnek tekinti magát, a nemzeti érzületet elnyomja, valamint a saría, amely az elsődleges szabályozóként működik, néhány alapvető dolog tiltásán túl, igencsak megengedő, amint azt számos élelmiszer vallásjogilag fogyaszthatóvá (halal) minősítése vagy éppen a halal sör kitalálása jól érzékeltet. Ugyanakkor az erkölcsi gazdaság újraelosztó mechanizmusa miatt az önfenntartás is megvalósul, azaz minimálbéren is fenntartható egy nagy fogyasztói bázist jelentő tömeg. A neoliberális utópia tehát tulajdonképpen természetes közeget talál a muszlim külvárosokban, ahonnan az állam kivonul. Ezen lakónegyedek társadalmi jelentősége és ereje abból származik, hogy egyre több ember zsúfolódik össze bennük.

- Bizonyos értelemben igen. Úgy vélem, hogy a neoliberális rendnek nincs meggyőző narratívája az emberek számára. Az emberi jogok és méltóság, a szólásszabadság, a szociális gondoskodás – amelyekre a kereszténydemokrata irányzatok nagy hangsúlyt fektettek –, s az erős középosztály mind avítt elképzelések a neoliberalizmus számára, csak a szlogenek szintjén léteznek. Mindezt túl költségesnek találják. Az iszlám, mint ideológia ugyanakkor lehetővé teszi, hogy ez a politika elfogadható és igazolható legyen az emberek számára. Gondoljunk csak arra, hogy a nyugat-európai neoliberális gondolkodók és üzletemberek milyen lelkesen üdvözlik a migrációt és hangoztatják, hogy az iszlám összeegyeztethető az európai értékrenddel. Az iszlamizáció és a neoliberalizmus összhangja tehát strukturális és nem véletlenszerű.

- A muszlim világban rendelkezésre álló források nem végtelenek, és amikor a szegénység már tarthatatlan, az emberek egy része elvándorol, hogy máshol kezdje újra ezt a körkörös, kiszipolyozó folyamatot. A muszlim narratívákban a migrációt Európa iszlamizálása kezdetének tekintik. A „gazdag föld” birtokba vételének, amely az iszlám jövőjét meg fogja változtatni, a szegények vallásából a gazdagok vallásává teszi. Ez természetesen egy paradoxon, hiszen a szegények csak szegényebbé tehetik Európát. A bevándorlás egy nem muszlim területre csak úgy igazolható, ha a közösség győzelmeként értelmezik. Az iszlám erkölcsi gazdaság romboló ereje abban rejlik, hogy ez egy alapvetően nomád, vándorló rendszer, nem pedig stabil és helyhez köthető. A bevételt arra használja, hogy morális felsőbbrendűségét igazolja. A népszaporulattal, folyamatos bevándorlással és a térítésekkel növeli a közösség lélekszámát, kimeríti a forrásokat, majd újabb területet keres, amit kimeríthet.

- Az európai muszlim közösségek erkölcsi gazdaságát két forrás táplálja: egyrészt a muszlim országok, amelyek lakossága mindig kész az adakozásra; másrészt az Európában élő muszlimok adományai. Ez nem puszta jótékonyság, hanem egy társadalmi piactér, mivel a mecset cserébe hasznot hoz a közösség által működtetett „morális gazdaság” számára. A mecset iskolát létesít, szervezeteket működtet, boltokat tart fent, nemzetközi bankszámlával rendelkezik, munkalehetőséget kínál fiataloknak és együttműködéseket tart fenn muszlim országokkal. Az iszlamizációnak tehát vannak érdekeltjei - családok, klánok vállalkozók -, akik nem számítanak vallási hatóságnak, de dolgoznak a vallás ügyéért; valamint tulajdonos „részvényesei” - imámok, vallásjogászok, stb. -, akik a vallási hatóságot képviselik és rendelkeznek ennek szimbolikus tőkéjével. Európában élő fiatal muszlimokkal folytatott beszélgetéseim során kiderült számomra, meggyőződésük, még akkor is, ha a valláshoz csak laza szálakkal kötődnek, hogy az iszlám a legélhetőbb társadalmi rendszer ebben a széteső világban. Látásmódjukat jól példázza, hogy az Európában élő marokkóiak évente több mint négy milliárd dollárt küldenek Marokkóba, amelyből házakat és mecseteket építenek, eltartják a nagy családokat, letétbe helyezik az összegeket bankokban, miközben Európában a létminimumon élnek, segélyekből.

- A folyamatos mecsetépítkezés Európában egy másik példa ugyanerre a folyamatra. Ezeket nem állami pénzből építik, ám azt látjuk, hogy egy maroknyi elszánt hívő néhány éven belül saját mecsetet építhet. Miből? Természetesen adományokból. Ebben a folyamatban az iszlamizmus gazdasági tervezőként jelenik meg: a fiatalokat toborozza, hogy részesüljenek a közel-keleti dzsihád erkölcsi gazdaságában, és ezen alapul az iszlamista nagytőkés réteg felemelkedése Törökországban és a muszlim világ más területein. Ezek a jelenségek mind az iszlám erkölcsi gazdaság különböző megnyilvánulási formái.

- Az Iszlám Államnak a sikerei csúcsán kétmilliárd dolláros költségvetése volt. A radikális mozgalmak ösztönzik a „kormányzott káoszt”, hangsúlyozzák a közösségi tudat és az önalávetés fontosságát, valamint hirdetik a társadalom peremén élőknek a túlvilági megváltást és az evilági győzelmet. A jutalom pedig nem valami elvont és megfoghatatlan dolog, ahogy azt egy nyugati ember gondolná. A dzsihád számára az anarchia és a háborús gazdaság „megszentelt”, a hadurak szentek, a bűntettek kegyes cselekedetek. Benjamin Barbernek a dzsihád és a MacVilág kapcsolatáról szóló elméletét újrafogalmazva azt mondanám, a dzsihád holtan imádja a MacVilágot, a nyugati gazdasági, társadalmi berendezkedés gyümölcseit. Az iszlamista mozgalmak és a migráció jól példázza, hogy a MacVilág milyen vonzó a dzsihád számára. Egyrészt jelen van a vágy a nyugati világ eleganciája és magas életszínvonala iránt, másrészt – amint azt a második és harmadik generációs bevándorlók krízise is mutatja – ezt a világot nem tudják birtokba venni. Ezért kap teret az erőszak. A dzsihádizmust egy vallásos – mondhatni apokaliptikus - narratíva fűti, amely a pogány Nyugat elpusztítását és az iszlám végső győzelmét hirdeti. Valójában azonban mindez gazdasági érdekeket szolgál, miközben - hamisan – a vallásos önmegvalósítás látszatát kelti. A félelemkeltés az iszlám erkölcsi gazdaságot erősíti, mivel követői számára az iszlám morális felsőbbrendűségét bizonyítja, s előkészíti az olyannyira várt győzelmet.

- A bevándorlás hasznos a nemzeti határokat eltörölni kívánó globális, minimalizált társadalom eszméjét hirdető neoliberális modell számára, de rendkívül káros az európai polgárok összességére nézve. A sok millió beinvitált migránsra fordított kiadások középtávon, az alacsony munkabérekkel megtérülnek. Közben persze az európai lakosok is elszegényednek, hiszen az átlagbérek csökkennek, a munkanélküliek aránya pedig nő. A neoliberalizmus szabályai szerint az olcsón termelő uralja a piacot. Ebből következik, hogy a muszlim bevándorlásra, mint potenciális profitforrásra tekint.

- Pontosan. Két komoly veszélyforrást alábecsülnek és csupán járulékos problémának tekintenek. Egyrészt azt, hogy az iszlám erkölcsi gazdasága a források kimerítésén alapul, ellenőrizhetetlen, szétzilálja a társadalmat, hanyatlást és végül csődöt eredményez. Másrészt azt, hogy a dzsihád szerves része az iszlám erkölcsi gazdaságának, amely jól érzékelteti, hogy létfenntartásának elengedhetetlen eszköze az erőszak. A neoliberálisok alábecsülik ezeket a kockázatokat és behódolnak annak a pillanatnyi piaci előnynek, amelyet az újraelosztó, elzárkózó, minimálbérért dolgozó közösségek jelentenek, akiket a szociális juttatások megvonása után is finanszíroznak Malajziából éppúgy, mint az Egyesült Államokból.

Mindenekelőtt szemléletváltásra van szükség az állam részéről: az egyéneket kell megszólítani, nem pedig a közösségeket. Nem kellene alkalmazkodnia a muszlimok követeléseihez, ahogy más bevándorló csoportok elvárásaihoz sem. A bevándorlónak, mint egyénnek kell alkalmazkodnia ahhoz az országhoz, amely befogadja. Az állam részéről koherens stratégiára van szükség, amely tartalmazza a szigorú integrációs szerződést, hangsúlyozza a kulturális és társadalmi kohézió fontosságát, a törvények, az etikai normák és a társadalmilag elfogadott életmódra vonatkozó elvárások betartását. A gazdaságukat a multikulturalizmusra alapozó társadalmak azonban egyelőre elfogadják azt az anarchiát, amelyet a bevándorlási hullámok eredményeznek, s amely kizárólag a neoliberális gazdaság irányítási rendszert szolgálja, miközben Európát csődbe viszi.