Erőss János Csíkcsatószegen, régi székely nemesi katonacsaládban született 1921-ben, s Észak-Erdély visszatérése után ő is bevonult a Magyar Királyi Honvédségbe, fogságba esett, s megjárta a szovjet poklot, ahol kitűnően megtanulta a megszállók nyelvét, majd szabadulása után Sepsiszentgyörgyön orosztanár lett. Az 1956-os anyaországi forradalom mellett nyíltan kiállt, amiért a román hatóságok letartóztatták, s a kolozsvári katonai törvényszék tizenöt év kényszermunkára, valamint tíz esztendő jogfosztásra és teljes vagyonelkobzásra ítélte.

Erőss Jánosné, az özvegy, a Székely Mikó Kollégium nyugalmazott matematika-fizika szakos tanára a Kórház utcai otthonukba invitál. Benn, a szobák falain kopjafákra emlékeztető faragott lécekből összeeszkábált lámpa, népi szőttesek, feszületek, Plugor Sándor alkotása, az asztalon Wass Albert és Erdély történetével foglalkozó kötetek. Erzsébet asszonnyal együtt emlékezünk a XX. századi székely történelem egyik tragikus hősére.

A Magyar Őrszem című második világháborús frontújság olyan ritkaság, amely a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum gyűjteményében sem található. Az Országos Széchényi Könyvtárban is mindössze egy példánya van az 1944. november 10-én útjára indult, és a háború végéig hetente kétszer megjelent négyoldalas lapnak. A Magyar Őrszemet a Magyar Királyi 3. Honvéd Haditudósító Század katonái szerkesztették és adták ki az ausztriai Grazban. Erőss János ennek a frontújságnak volt a munkatársa.

A kolozsvári Zágoni Mikes Kelemen (piarista) Főgimnázium teológiai részlege 1944 szeptemberében a közeledő szovjet és az időközben átállt román megszállók elől áttelepült a dunántúli Zircre. Az akkor 23 éves fiatalember elutazott ugyan a bakonyi településre, de hirtelen arra gondolt, hogy őt mégsem teológusnak teremtette az Isten. S ezért fogta magát és beiratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsész Karára, ahol 1944 őszén a bizonytalan háborús körülmények miatt már nem indult meg az oktatás. Erőss János ezután jelentkezett haditudósítónak a magyar hadseregbe. Budapesten újságírói és ideológiai kiképzést kapott, majd írta a haditudósításokat egészen a katonai összeomlásig.

A világháború vége a csíki székely katonát osztrák földön, Völkermarktban érte 1945. május 9-én. Itt találkoztak egymással az amerikai és a szovjet csapatok, s a magyar haditudósító század katonái megválaszthatták, hogy melyik győztes hatalom fogságába kívánnak esni. Sokan döntöttek úgy, hogy az amerikaiknak adják meg magukat, mert ekkor már tudtak a szovjet „felszabadítók” barbarizmusáról. Az orosz és amerikai hadsereg közti különbségről Erőss János is hallott, de – amint azt már az özvegy meséli – később azt szokta mondani: szülőföldjére a székely magyar fajtájához való ragaszkodása hozta vissza a háború után. Ezért választotta az orosz fogságot.

Az Erdélyországba visszatérni kívánókkal együtt ő is megadta magát az oroszoknak, akik Ausztriából előbb a Vas megyei Jánosházára vitték. Jánosházán nyolcvan magyar hadifoglyot zsúfoltak be egy-egy marhavagonba, kiosztottak nekik fejenként másfél liter korpalevest, majd elindították őket a dicsőséges Szovjetunió felé. Tizenkét napos kimerítő utazás után megérkeztek Moszkvába, ahonnan továbbvitték őket az ivanovói textilkombinát közelébe.

A magyar és más nemzetiségű foglyok a hatalmas gyár energiaellátását biztosító tőzeget termelték ki a nyirkos, sáros és mocsaras talajból. Kemény tél volt, de tisztességes öltözéket és elégséges élelmet nem kaptak, s ezért a foglyok tömegesen haltak meg az embertelen munkaterepen. Sírjukat hiába keresnénk, mert a lágerparancsnok utasítására az elhunytak tetemét a közeli Volga jegén vágott lékeken úsztatták át a másvilágra.

A szovjet hadifogságból 1950 decemberében szabadult, de ez még nem jelentette azt, hogy máris hazamehet a szülői házba, Csíkkozmásra. A Brassó melletti Tarusor karanténban további öt hónapot húzott le, amíg a kommunistákból, románokból és áruló magyarokból verbuvált, úgynevezett lakóhelyi tanács igazolta, hogy nem volt fasiszta. Hat esztendő és öt hónap orosz hadifogság után így térhetett haza a falujába.

Az Alpár Ignác tervezte sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákjainak egy csoportja az 1956-os anyaországi forradalom hírére a város Libóc nevű negyedében megalakította a Székely Ifjak Társaságát (SZIT). Esküjükben többek között az is szerepelt, hogy elkövetnek minden tőlük telhetőt az erdélyi magyarság fennmaradásáért és Erdély Magyarországhoz csatolásáért. A fiatalok először a forradalom napjaiban, majd 1957. március 15-én megkoszorúzták a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban álló 1848-as szabadságharc-emlékművet, s egy esztendővel később meg akarták ismételni a koszorúzást, de a szeku csapdába ejtette őket.

Erőss János akkoriban a Székely Mikó Kollégium 8/B osztályának főnöke volt. Később a tanár úgy vélekedett, hogy az 1956-os forradalom hatása alól akkor Erdélyben sem a diákok, sem az oktatók nem vonhatták ki magukat. Az általa vezetett nyolcadik osztályból Bordás Attila, Jancsó Csaba, Jancsó Sándor, Gyertyánosi Gábor és Sándor Csaba esküdött föl a Székely Ifjak Társaságára, de a Székely Mikó Kollégiumból ennél természetesen többen voltak, sőt a textiliskolából lányok is csatlakoztak hozzájuk. A Securitate, habár nagyon szerette volna, de a letartóztatott fiatalokból nem tudta kicsikarni, hogy tanáruk is részt vett a SZIT megalakításában és annak tevékenységében.

A román katonai törvényszék nem sokkal később, miután Erőss Jánost is perbe fogták, az ítélet indoklásában mégis összefüggésbe hozta a diákok „bűnét” tanáruk viselkedésével: „A vádlott hazánk népi demokratikus rendszere ellen ügyködő elem, meggyőződéses nacionalista, sovén, a Sepsiszentgyörgyi 1. számú Líceum (a Székely Mikó Kollégium román elnevezése – a szerk.) tantestületének és diákjainak körében több ízben kifejezésre juttatta a Magyar Népköztársaságban kitört fasiszta lázadással való együttérzését, rokonszenvét, (…) ellenséges rágalmakat terjesztett a Szovjetunióról, illetve a népi demokratikus rendszerű országokról.”

Erőss Jánost egyébként 1958. június 24-én tartóztatta le Szabó Lajos, a Securitate „magyar” nemzetiségű őrnagya, miután Mirtse Margit, a Pionír Ház későbbi igazgatója, Kónya Ádám elvtárs elődje, egészen a lakásuk ajtajáig vezette a kopókat.

Erőss Jánost a marosvásárhelyi Securitate börtönében másfél hónapon keresztül éjjel-nappal vallatták. Az ügyben meg kell említeni a kegyetlen kihallgatásokat vezető két „magyar” aljaembert, Bartos és Bihari szekus tiszteket, akik többek között azt szerették volna kicsikarni a tanárból, hogy diákjai 1956-ban az ő sugallatára firkálták tele az iskolai vécé falát az anyaországi forradalmat éltető jelszavakkal. Közben persze a tanárt mindenféle előnyökkel kecsegtetve igyekeztek beszervezni besúgónak, de ellenállt a kísértésnek.

Az első fokú ítéletet 1958. augusztus 5-én hozta meg a kolozsvári katonai törvényszék Marosvásárhelyen. A bíró ki lehetett volna más, mint egy áruló „magyar”, korábban a kilenc mikós diákot is elítélő Macskássi Pál alezredes, aki a „Kárpátok géniuszához” hasonlóan suszterinasként kezdte dicsőséges pályafutását. Az előre megírt forgatókönyv szerint lefolytatott, kimondottan magyarellenes koncepciós pernek is voltak érdekes epizódjai, amelyeknek főszereplője a tisztességesen viselkedő szász Helmuth Lurtz, illetve néhány áruló magyar volt.

A másodfokú tárgyalásra 1958. szeptember elején került sor Kolozsvárott. A bíróság természetesen jóváhagyta a „társadalmi rend elleni felforgató tevékenység vétkéért” tizenöt év kényszermunkát, feljelentés elmulasztásának vétkéért nyolc év átneveléses börtönbüntetést, tíz esztendő jogfosztást és a teljes vagyonelkobzást kimondó első fokú ítéletet.

A súlyos ítélet után a bosszú Erőss Jánosnét, a feleséget is elérte. „Szakmai alkalmatlansága” miatt elbocsátották állásából, s utána a matematika- és fizikatanár takarítónőként szorongatta a seprűnyelet a szentgyörgyi cukorgyárban. Ám később erre a munkakörre sem volt elég megbízható, mert egy esztendő múlva innen is kirúgták. Akkoriban az asszony abból tartotta fenn magát, hogy tanár kollégái elküldték hozzá az iskola gyengébb képességű tanulóit korrepetálásra. A régi ismerősök, amint ez lenni szokott, ha időben észrevették az utcán, sietve átmentek a túloldalra.

Erőss János általános amnesztiával szabadult 1964. augusztus 5-én, miután megjárta a poklok poklaként emlegetett, kimondottan emberirtásra berendezkedett, szigorított fegyháznak számító Duna-deltát, a szamosújvári és más hírhedt börtönöket. A valamikor életvidám, jó kedélyű ember a kegyetlen rabság utáni, úgymond szabad életben is tovább félt, s az utcán jóformán a felesége háta mögé bújva közlekedett.

De néhány esztendő múlva elkezdődött életében az a másfél évtizedes alkotói munka, amely némileg kárpótolta számára az átélt borzalmakat. A Kós Károly tervezte sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban (akkoriban Megyei Múzeumnak nevezték) 1968-tól az 1982-ben történt nyugdíjazásáig restaurátorként, majd főrestaurátorként, régészként és szakíróként végzett igen értékes tevékenységet. Közben otthonában egymás után alkotta, elsősorban a székely mondavilág alakjait megjelenítő csontfaragványait. A csontfaragás tehetségét székely őseitől örökölte, míg a restaurálás tudományát a kolozsvári Kórodi Józseftől tanulta.

A múzeumban teremőrként kezdte, de Székely Zoltán régész-igazgató 1969 áprilisától restaurátorként alkalmazta. Elsősorban fémtárgyakat és kerámiákat restaurált. A múzeum gyűjteménye a munkába állása idején elképesztően leromlott állapotban volt. Erőss János a hatékonyabb munka érdekében a múzeumon belül létrehozta a maga tervezte laboratóriumot. Rendezte és átrendezte a múzeum régészeti, történeti és néprajzi anyagát, illetve restaurálta és konzerválta a gyűjtemény kiemelkedő darabjait. Az ő nevéhez fűződik a híres oltszemi, komollói, nagyborosnyói és a berecki római castrum (katonai tábor) leleteinek restaurálása.

Erőss János jelentős szakmai érdemének tartják még a Dálnokról, Ikafalváról és környékéről származó régi székelykapuk és kopjafák restaurálását. Székely Zoltán igazgató is nagyra értékelte munkáját, s többször is megbízta régészeti ásatások irányításával. A múzeumigazgató tulajdonképpen Király Károlynak, akkoriban a Román Szocialista Köztársaság Államtanácsa tagjának utasítására vette fel restaurátornak. De ne gondolja senki, hogy Erőss János volt ilyen meghitt viszonyban az élete második felében magyar öntudatra ébredt kommunista vezetővel. Dali Sándor, az egykori Megyei Tükör alapító-főszerkesztője járta ki Királynál, hogy szóljon Erőss János érdekében.

Amint fentebb említettük, Erőss János több jelentős régészeti ásatást is vezetett, de az elismeréseket legtöbbször nem ő, hanem a jó kommunistának, s mellesleg a dákó-román elmélet hívének (!) számító Székely Zoltán kapta, aki sokszor csak a nevét adta a munkálatokhoz. Bélafalván és Székelypetőfalván Árpád-kori magyar leleteket talált. Az országzászlótartójáról nevezetes Székelypetőfalván föltárt Árpád-kori temetőben kerámiaedényeket, „S” alakú hajkarikákat, érméket és gazdag antropológiai anyagot tárt föl.

S miután a leleteket bevitte a szentgyörgyi múzeumba, Bukarestből menetrendszerűen megérkezett a román „régészeti szakértő”, aki egy óvatlan pillanatban ki akarta cserélni a frissen kiásott anyagot a magával hozott „igaziakkal”, valószínűleg a dákó-román kontinuitás elméletet igazoló leletekkel. A hívatlan látogató már éppen bontogatta ki a portékáját, amikor Erőss János lecsapott rá és úgy legorombította, hogy a „szakértő” meg sem állt Bukarestig.

Erőss János 1989 után nem kapcsolódott be a helyi politikába. Igaz, erre nem is kérték, mert ő túlságosan tiszta múltú volt a cégéres posztkommunistákkal koszorúzott RMDSZ-vezetés számára. Az egykori politikai foglyok kárpótlásakor azonban sokakat igazolt, de ez volt az utolsó közéleti tevékenysége. Meg kell tisztulnia az RMDSZ vezetésének, mert a múlt rendszert kiszolgált emberek nem képviselhetik az erdélyi magyarság érdekeit, szokta volt mondani a feleségének. Domokos Gézát, az RMDSZ első elnökét, Ion Iliescu puszipajtását, sokszor fölhozta rossz példának.

Erőss János a múzeumi és régészeti terepmunka után önfeledten, sokszor az éjjeli órákig faragott Kórház utcai otthonuk hátsó fertályában. Alkotásainak alapanya a csont, fa és a kő volt, témái pedig általában a székely mondavilág és az egyetemes magyar történelem alakjai. Megformálta többek között Kőrösi Csoma Sándort, Benedek Eleket és Jézus Krisztust. De akárcsak küzdelmes életét és múzeumi munkáját, a faragóművészetét sem becsülték meg kellőképpen.

Erőss János emlékét halála után tizenkét évvel is azok az egykori kollaboránsok igyekeznek elfeledtetni, elhallgatni, akik Székelyföldön – ideológiai és erkölcsi átvedlés után – mostanában magyar nemzeti húrokat pengetnek. Az ilyen színüket váltogatóknak nem csak életében, de halálában is kellemetlen egy olyan ember, aki magyarságáért összesen tizenhárom esztendőt raboskodott előbb szovjet táborokban, majd román börtönökben, miközben az árulók, alkalmazkodók sikeres újságírók, írók, intézményigazgatók és politikusok lehettek a magyarok életterét kisajátító, megszálló románok szolgálatában.

Nemrégiben Kónya Ádám, a Székely Nemzeti Múzeum és a sepsiszentgyörgyi kommunista Pionír Ház néhai igazgatójának halálakor a hasonszőrű magyarok – közülük is leginkább a Háromszék című napilap egyik ismert, korábban a román kommunistákat tökéletesen kiszolgáló újságírója – valósággal mennybe menesztették egykori elvtársukat. Napfogyatkozásról és egyéb természeti csapásról írtak, beszéltek Kónya halálakor, de a sajtót elárasztó tömjénező méltatásokból azt „kifelejtették”, hogy a Pionír Ház igazgatója is volt.

Erőss János és Kónya Ádám. Két székely ember, aki közül az egyik tragikus hőse, kárvallottja, míg a másik haszonélvezője volt a román megszállásnak. Erőss János az 1956-os anyaországi forradalom melletti kiállásáért hat és fél esztendőt, a legszebb ifjúi éveit húzta le a románok börtöneiben. Mit csinált 1956-ban az akkor 21 esztendős Kónya Ádám? Tudjuk, a román kommunisták bizalmas embereként ekkoriban kezdte karrierjét, amelynek folyamán később egyik igazgatói székből a másikba pottyant. De önmagában véve ez még nem is lenne olyan nagy bűn, ha Kónya, már 1989 után nem rúgott volna bele egy olyan emberbe, aki viszont sokszorosan helytállt a magyarság szolgálata terén. Mondhatjuk úgy is, hogy ráment az élete.

Az ismert, élő tanúkkal is bizonyítható történet szerint tovarisul Kónya, immár a Sepsiszentgyörgyi Önkormányzat utcanévadó bizottsága elnökeként néhány esztendővel ezelőtt gúnyos megjegyzések közepette söpörte le az asztalról azt a képviselői indítványt, hogy a városban nevezzenek el utcát az 1997-ben elhunyt Erőss Jánosról, a Székely Nemzeti Múzeum egykori munkatársáról, neves csontfaragóművészről, tanárról, a kommunizmus és a román megszállók áldozatáról. Nincs kétségünk afelől, hogy Kónya Ádámról majd neveznek el utcát vagy teret az ottani magyar életben – más szín alatt – továbbra is vezető szerepet játszó egykori elvtársai.

Halála után egy esztendővel, 1998-ban egykori munkahelye, a Székely Nemzeti Múzeum, hosszas huzavona után Sepsiszentgyörgyön rendezett kiállítást a műveiből, amelyet aztán Kolozsvár, Székelykeresztúr, Kézdivásárhely és Csíkszereda közönsége is megcsodálhatott. Igen, hosszas huzavona után, mert Kónya Ádám, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója kezdetben hallani sem akart arról, hogy az általa vezetett intézmény kiállítsa a másfél évtizeden keresztül ott dolgozott munkatárs műveit.

Erőss János Kőrösi Csoma Sándor-szarufaragványa (Fotó: archív)

A csontfaragásokat az erdélyi vándorkiállítás után az anyaországban, így Balatonőszödön, Balatonbogláron, Budapesten, majd végül 2004 novemberétől 2006 végéig a Keszthelyi Helikon Kastélymúzeumban tekinthette meg a nagyközönség. Erzsébet asszony, Erőss János özvegye az erdélyi érdektelenséget tapasztalva a gyűjteményt végleg a Szijártó István vezette Balaton Akadémiának ajándékozta.

Erőss János 37 alkotásból álló faragványgyűjteménye 2009. június 12. óta állandó kiállítás keretében tekinthető meg a Keszthelyi Helikon Kastélymúzeum vadászati részlegében. (Az állandó kiállítás megnyitójának ismertetésére később visszatérünk.)

S végül idézzük a Balaton Akadémia könyvek-sorozatban 1999-ben kiadásban megjelent Székelyföldi üzenet című önéletrajzi könyvből Erőss János személyes vallomását: „A szenvedést, amit a sors rám mért, emelt fővel viseltem, mert igaz ügyért ártatlanul szenvedtem. A koncepciós perek korifeusai mind a semmibe hullanak, de megmarad a tiszta ember, aki becsülettel és felemelt fővel még az ellenségeinek is megbocsájt”.