Bevallom, kitört belőlem a nevetés, amikor értesültem róla, hogy január 27-én, vasárnap este sötétbe borul Róma talán legfőbb antik jelképe, a világ egyik legismertebb műemléke.
 |
Nos, a tiltakozás és demonstráció mindenkinek állampolgári joga, ám a hazai, de legjobb tudomásom szerint az olasz sajtóban sem kapott kellő – vagy semmilyen – visszhangot az a korántsem elhanyagolható tény, hogy ha van olyan épület a világon, ami konkrétan és szimbolikusan az antiszemitizmus máig álló jelképe, az épp a Colosseum. Ugyanis két valóban antiszemita császár építtette zsidó pénzen és zsidó rabszolgákkal (is), Vespasianus és fia, egyben örököse, Titus. A történet röviden a következő.
66-70 között zajlott a zsidó háború a latinok és a „választott nép” fiai között. A Padova mellől származó Flavius-nemzetségbeli tehetséges és kiváló hadvezér, Vespasianus 67 elején azt a parancsot kapta Néró (54-68) császártól, hogy verje le az előző évben kezdődött júdeai zsidó felkelést. Még ebben az évben benyomult fia és alvezére, Titus légióival Palesztinába, és elfoglalta Galilea városait. A hadjárat a következő évben Júdeában és a Jordánon túli területeken folytatódott. 69 tavaszára a zsidó felkelők kezén már csak Jeruzsálem és három erődítmény maradt. Közben Rómából polgárháború és trónviszályok híre érkezett, Néró császárt 68-ban meggyilkolták, s ebben a válságos politikai helyzetben sem a főparancsnok, sem vezérkara nem a zsidó felkelők elleni további harcot tekintette első számú katonapolitikai célkitűzésüknek, hanem azt a lehetőséget fontolgatták, hogy saját vezérüket, Vespasianust tegyék császárrá. 69. július 3-án kora reggel Vespasianus főhadiszállásán, Caesarea Maritimában, a palesztin tengerparton a vezérkar és a testőrség tisztjei rang szerint felsorakozva várták a szokásos napi parancskihirdetést. Amikor Vespasianus megjelent, a „Salve Imperator!” felkiáltással üdvözölték. Palesztina földjén hamarosan minden légió – Caesareában, Emmausban és Jerikóban – hűségesküt tett az imperátornak mint a birodalom új császárának. Ezt követően az új uralkodó eltávozott Palesztinából, s a 69. év decemberétől Vespasianus már Alexandriában tartózkodott, majd 70 júliusában egy kereskedelmi hajó fedélzetén Rhodoszon és Görögországon át Rómába hajózott, hogy elfoglalja a trónt.
Ettől fogva nem ő parancsolt a Palesztinában állomásozó légiók felett, hanem fia, Titus, aki már a 70. év április havában a még ellenálló főváros, Jeruzsálem ellen vezette hadait. A római sereg négy légióból, húsz segédcsapatból és a vazallus uralkodók seregeiből állt. A rómaiak 80 000 katonájával szemben a zsidóknak 24 000 harcosuk és több gerillacsapatuk volt. Jeruzsálemet részben földrajzi helyzete, részben erős falai védték. A várost oltalmazó zsidó alakulatokat Giszkalai (Gus Halav-i) János és Simon bar Giora vezették.
Titus északról közeledett Jeruzsálemhez, és táborát a Scopus hegy lejtőjén ütötte föl. A rómaiak ostromgépeikkel hamarosan rést ütöttek az első védművonalon, s azon átjutva, a második városfal előtt foglaltak állást. E bástyákkal egyidejűleg az Antonia-erődöt is ostromolni kezdték, amelyet még Nagy Heródes építtetett Kr.e. 36-ban. Rövidesen éhínség ütött ki a városban. A városi szegény nép körében a legborzalmasabb jelenetek játszódtak le.
Hamarosan az Antonia-erőd is az ostromlók kezébe került. A szomszédos templom bástyáihoz is hozzáfértek már az ostromgépek. Végül a helyzet tarthatatlanná vált a zsidók számára. János és Simon, a végveszélyben egyesülve, a Sion-hegyén elterülő felsővárosba vonultak vissza. A rómaiak a tehetetlen tömegen keresztülgázolva behatoltak a templomba. Josephus Flavius A zsidó háború lapjain azt írja, hogy Titus meg akarta menteni a „Szentélyek Szentélyét”, de a zsákmányra vágyó legionáriusok meggyújtották a belső ajtókat, s 70. augusztus 10-én csakhamar az egész épület a lángok martalékává lett. Más ókori szerzők viszont azt állítják, hogy a fővezér nagyon is tudatosan törekedett a szakrális zsidó építmény megsemmisítésére, abban a meggyőződésben, hogy csak ily módon lehet örök időkre megtörni a zsidóság ellenállását. Végül Titus a város elpusztítására szánta el magát. 70. szeptember 8-án indította a végső támadást a Sion-hegy ellen, az ott lévő zsidók vagy elestek a harcban, vagy az éhínség pusztította el őket, a többiek fogságba estek és eladták őket rabszolga-kereskedőknek. János és Simon földalatti folyosókon próbáltak elmenekülni, de kísérletük nem sikerült. Jánost a győztes rómaiak börtönbe vetették, Simont magukkal hurcolták fogolyként Rómába, ahol később kivégezték. Az utolsó ellenállási pont a Holt-tenger közelében álló Maszada hegyi erődje volt. Az erősséget Elázár parancsnoksága alatt ezer zsidó katona védte a rómaiakkal szemben, akik végül 73 áprilisában vették birtokba azt, amikor a védők a reménytelen helyzetben a kapituláció helyett a kollektív öngyilkosságot választották, mintsem, hogy a győztesek keresztre feszítsék vagy rabszolgaként Rómába hurcolják őket.
Titus a zsidóktól zsákmányolt temérdek kinccsel és legyőzött rabszolgák százezreinek hadától kísérve, 71 júniusában atyjával látványos és monumentális diadalmenetben vonult be Rómába, miként ez diadalívén is látható. Az uralkodó elődje, Néró császár pazarlása miatt – mai szóhasználattal – megszorító intézkedések és adóemelések bevezetésére kényszerült, ugyanakkor bölcs államférfiúként – ellentétben mai, neoliberális utódaival – azzal is tisztában volt, miszerint a kifosztásnak is vannak határai, s hogy hatalmának szilárdságát azzal biztosítja a leginkább, ha a népnek megadja a „panem et circenses” nyújtotta örömöket, amely a politikai feszültség levezetésének egyik leghatásosabb és igen kifizetődő eszköze volt minden korban. Éppen ezért kezdte el építtetni az antik Róma mindmáig egyik leghíresebb és legmonumentálisabb építményét, a Colosseumot, korabeli nevén az Amphitheatrum Flaviumot. Nos, a Colosseum építése költségeinek fedezésére nagyon is jól jöttek a zsidóktól zsákmányolt kincsek, illetve az ingyenes rabszoga-munkaerő. Temérdek zsidó férfi verítékes munkájának eredményeképpen áll még ma is a híres-nevezetes amfiteátrum. Miután 79-ben Titus apja örökébe lépett, uralkodásának kezdetén szörnyű természeti katasztrófa történt: 79. augusztus 24-én kitört a dél-itáliai Vezúv, elpusztítva Pompeii, Herculaneum és Stabiae városait. A hamufelhők egészen Rómáig terjedtek. Ráadásul a következő évben tűzvész és járvány pusztított az Urbsban.
Ennyi csapás nyomasztó társadalomlélektani következményeit nagyszabású cirkuszi játékok megrendezésével lehetett enyhíteni. Ezt a célt szolgálta a Colosseum ünnepélyes felavatása is. Az amfiteátrum épülete Titus uralkodásának kezdetekor (79) lényegében már készen állott, csupán a külső díszítések kivitelezése maradt hátra. Ezt azonban a császár nem várta meg, hanem a 80. évben az ünnepélyes átadási ceremóniát követően száz napon át szórakoztatta a római népet az arénában rendezett káprázatos gladiátorjátékokkal, s a gladiátorok között szép számban viaskodtak zsidó rabszolgák is, tehát akár azt is mondhatjuk, hogy ezt a kolosszális építményt a zsidók aranyán, verítékén és vérén építette fel a két antiszemita császár, Vespasianus és Titus.
S nem mellesleg: a zsidóság nekik köszönheti, hogy elvesztette államát, lerombolták-elpusztították templomát, százezerszámra hurcolták a rómaiak fiaikat, leányaikat és gyermekeiket rabszolgaságba, megkezdődött a zsidó nép szétszórattatása a Római Birodalom területén, s létrejöttek a diaszpórák. Így a zsidóknak csaknem 2000 évet kellett várniuk arra, hogy ismét önálló államuk legyen. Végezetül: ezek után a Colosseumot a zsidóság bízvást tekintheti az antiszemitizmus ma is álló, monumentális emlékművének – amelynek rekonstrukcióját az olasz állam épp most kezdi el – ennélfogva egy állítólagos magyarországi antiszemita kijelentés okán, tiltakozásképpen, az egyik holokauszt-emléknapon ezt a gyönyörű építményt nem kivilágítani meglehetősen zavaros gondolkodásra vall. Minimum teljes történelmi analfabetizmusra. Különösen az olaszországi zsidó hitközség vezetőinek részéről. Ráadásképpen: jobb volna mindenkinek a saját portája előtt sepregetni, mert nem Magyarország az az ország, ahol nyílt utcán, fényes nappal zsidókat támadnak meg és bántalmaznak, illetve zsinagógák ellen intéznek támadásokat, akár fel is gyújtva azokat. Mire jó akkor ez a hiszti? – tehetjük fel a költői kérdést.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
