A pánikot természetesen nem a véletlen szülte. A helyzet magában hordozza azt a lehetőséget, hogy a szélesebb nyilvánosság is megismerheti a világ előtt álló valós alternatívát, nevezetesen azt, hogy a mai modern társadalmak kétféle szerveződési modellben gondolkodhatnak és létezhetnek.

Az egyik, a jelenlegi világ nagy részét uraló társadalmi séma: a pénz-, vagy tőkealapú társadalom. A monetarizált kapitalizmus. Ezt jól ismerjük, hiszen ebben élünk mi is. Lényege leegyszerűsítve az, hogy itt az emberi munkavégzés a pénztőke által generált ciklusokon keresztül valósul meg, és a folyamat végén a tőke, a kamat segítségével a munka hozadékának jelentős részét elveszi és magának a rendszernek az állandó újratermelésére használja. Gyakorlatiasabban ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy a nemzetközi bankároligarchia az általa „létrehozott” és kikölcsönzött pénzért járó hitelkamat segítségével súlyosan megsarcolja a tényleges munkát végző, eladósított nemzetállamokat és/vagy azok cégeit, vállalatait. Az így létrejövő hatalmas extrajövedelmeket visszafordítja a politika „megvásárlására”, és ezzel biztosítja saját hatalmának folytonosságát. Ez a modell a 70-es évek vége óta működik „tiszta” formájában, mostanában azonban súlyos válságba került. A válság mélyebb oka nem az amerikai jelzáloghitelekben, vagy a felelőtlen hitelezésben keresendő, hanem abban, hogy a kifosztás mértéke elérte azt a szintet, ahol a reálgazdaság már nem igazán érdekelt a munkavégzés bővítésében. Magyarán: az egyre romló adó, hitel- és erőforrásviszonyok között dráguló termelés nem motiválja az atlanti világ cégeit, magánszemélyeit. A rendszer stagnálási majd hanyatlási fázisba érkezett, a pénzpiacok/pénzvilág és a reálgazdaság világa egyre inkább elkülönül és ellentétbe kerül.

A másik szerveződési modell a munkaalapú társadalom. Ebben a rendszerben a pénz funkciói erősen korlátozva vannak, csupán értékmérésre és értékközvetítésre, elszámolásra szorítkoznak. Az emberi munka itt nem tőke és hitel alapján, hanem helyi kezdeményezéseken és összefogásokon keresztül kezdődik, és hálózatszerűen terjed tovább. Itt a munka hoz létre újabb munkát. Természetesen a később kialakuló hálózati csomópontok biztosítanak helyi és állami szintekre is erőforrásokat, de sosem kamatos hitel, hanem tudatos erőforrás-elosztás által. Ebben a rendszerben szükség van tudatos tervezésre, de itt ne az elfuserált szocialista tervgazdaságra gondoljunk. A harmincas évek német viszonyai között kiválóan funkcionált a gazdasági tervezés. Mivel ez a modell tiszta formában csak a nemzetiszocialista Németországban működött, ezért nézzük, hogy mit is mondott erről az akkori népvezér:

Véleményem szerint, ez az 1940. december 10-én elhangzott beszéd Hitler életének legfontosabb megnyilvánulása. A tipikusan csak rá jellemző megfogalmazásokból úgy tűnik mélységeiben is érti, hogy miről beszél, nem tanácsadói szavait adja tovább (ahogy a mi vezérünk). A beszéd végén elhangzó trivialitásnak tűnő kulcsmondatok valójában forradalmian új gondolatok, melyek ma is mélységesen igazak. – „Csak a munka teremt munkát, a pénz nem teremt munkát. Az egyik ember munkája lehetőséget ad egy másiknak...”

A harmadik birodalomban ennek a szisztémának a tartalmát meg tudták erősíteni egy – ma már kissé naivnak tűnő, de akkor ténylegesen működő – általános népközösségi lelkesedéssel. Elképesztő gazdasági növekedés lett az eredmény, melynek számai a mai kínai adatokat is messze meghaladják. A sok millió koldus és munkanélküli országából - néhány év alatt, 1933 és 39 között - az egy főre eső mutatók nagy részében a világ vezető országává váltak, megelőzve az USA-t is. Mindmáig az egyetlen kapitalista ország a történelemben, ahol teljesen és ténylegesen megszűnt a munkanélküliség, még ún. szerkezeti munkanélküliség sem létezett. És a modell életrevalóságát mi sem bizonyítja jobban, hogy mindezt teljes nyugati bojkott mellett sikerült megvalósítani. A mai cionliberális történetírás - ha kényszeredetten szóba is hozza ezt az időszakot - a fegyverkezéssel magyarázza a fellendülést. Ugye nem kell mondani, hogy ez milyen hatalmas hazugság.

A nemzetközi kereskedelemben Németország egy klíringrendszert működtetett, ahol csak tényleges teljesítményeket lehetett elcserélni egymással. Nem voltak óriási hitelek, mindenki csak addig nyújtózhatott, ameddig a takarója ért. Ebben a rendszerben nem lehet végsőkig eladósodni, ennek megfelelően politikai és gazdasági nyomás alatt sem lehet tartani országokat. Nincs szerencsejáték-szerű értékpapírrendszer, és nincsenek pénzügyi piacok, derivátumok. Csak jól látható munka és teljesítmény, ami mellett egyáltalán nem tud létrejönni semmilyen háttérhatalmi szisztéma sem.

A II. világháború valójában ennek a két társadalom-szerveződési modellnek a harcáról szólt. Csak látszólag szólt Németországról, Szovjetunióról, Angliáról és az USA-ról. És az akkor sulykolt süketségekről – demokráciáról, diktatúráról, szabadságról, rabságról.

Ugye érthető, hogy miért gyűlölik a munka alapú szisztémát a világ mai urai? Ugye érthető, hogy miért törölték le a föld színéről a 2. világháborúban, és miért nem akarnak beszélni róla? Ugye érthető, hogy miért nem szeretnék, hogy a tömegek tudomást szerezzenek arról, hogy ilyesmi is lehetséges? És ugye kezdjük kapisgálni, hogy mibe tenyerelt bele Viktorunk kissé enyves és meglehetősen szőrös tenyerével?

A nyugati világ urai természetesen nagyon jól tudják, miről beszélt a magyarországi miniszterelnök, de nem akarnak róla őszintén megnyilvánulni, mert félnek, hogy a figyelem nagyon ráirányulna erre a „munkaalapú társadalomra”. Itthon egy Kerék-Bárczy nevű eléggé jellemtelen politikai kalandor észrevette a dolgot és egy interjúban elmondta, hogy ez egy "náci rendszer", de őt is hamar leintették, és most nagy kussolás van a dolog hátteréről.

A jelenlegi hivatalos dogma ugye valahogy úgy szól (talán Churchilltől származik), hogy a sok hibája ellenére, ennél a mostani kapitalizmusnál jobbat még nem találtak ki. És hogy a világban az igazi ellentét a demokráciák és a diktatúrák között feszül. És vannak naivák, akik ezt elhiszik. Elhiszik még olyan körülmények között is, amikor már egyes enklávékban a sariját, az iszlám törvénykezést akarják bevezetni a nyugat-európai szülőföldjükön.

A fideszes vezetés megértette, hogy ezzel a kijelentéssel szelet vetett, de jó hintapolitikus módjára a vihart már nem akarja learatni. Ugyanis a vihar nagyságrendje messze meghaladná a Fidesz erejét és méreteit. De akkor vajon Viktor miért kotyog ki ilyen dolgokat? Ő lesz majd Dávidka, aki térdre kényszeríti a globalista Góliátot?

Lássuk egy bűbájos próbálkozásukat, ahogy el akarják venni a dolgok élét. Ennek az ATV-s csevegésnek az apropója egy, a Washington Postban megjelent, a magyar viszonyokat ostorozó publicisztika. A munkaalapú társadalomról szóló rész a (mellé)beszélgetésből:

Ez a „sima modorú” államtitkár, akit magyarázkodásra kijelöltek, nem végzi rosszul feladatát. Szörnyű Olga asszony nem tudja igazán kimozdítani hadállásaiból. Mindazonáltal tanulságos nézni, ahogy két ember olyan hazugságok segítségével viaskodik, aminek képtelen valótlanságaival mindketten tisztában vannak. De politikai és egzisztenciális érdekeik nem teszik lehetővé az őszinte társalgást.

Egy hazug társadalmi rendszer akkor kerül igazi válságba, amikor a széles közvélemény megismeri valódi természetét. A Szovjetunió példájából látható, hogy olyankor már meg vannak számlálva napjai. Ezért akarják megakadályozni a világ jelenlegi urai, hogy az emberek rájöjjenek arra, hogy lehet másképp is élni. Ezért akarnak eltüntetni minden nyomot arról, hogy milyen jól működhet egy másik szisztéma is.

Minden rendszer saját magát jelöli meg a társadalmi fejlődés végső csúcsaként, ahonnan már nincs tovább, csak a szolid reformok és a finomítgatás.

És ez minden rendszer legnagyobb hazugsága is egyben....

(Kuruc.info)