Nem valószínű, hogy ez a bejegyzése közelebb viszi az ellenzéki főpolgármester-jelöltséghez, de az mindenképp örvendetes, hogy előfordul még olyan a hazai politikai közbeszédben, hogy valakit nem kizárólag a saját karrierje és a szekértáboron belüli népszerűség-hajhászás motivál minden egyes megszólalásánál.
 Fotó: Mindset |
Alább a rövid eszmefuttatás:
Bevallom, bőven van bennem kétség afelől, hogy az interneten hömpölygő reality-élmény ellenzéket formál-e majd a régi baloldalból. Ennek az ellenállásnak az élén szakszervezetisek és civilek kellene, hogy álljanak, és nem azok, akik három fideszes kétharmadért felelősek, nem azok, akik tizenkét éven át ugyanúgy kiszolgálták a multinacionális tőke érdekeit, mint most Orbán Viktor, nem azok, akik a 2006-os rendőrrohamok láttán sajnálatos túlkapásokról hazudoztak, és az áldozatokat hívták csőcseléknek. A politika és jól tartott médiája hatvan éve szoktatja belenyugvásra, passzivitásra és közönyre a magyar társadalmat – ezért nincsenek szakszervezetek, ezért nincsenek sztrájkok, ezért nincsenek az utcán százezres tömegek. Most pedig a politikai osztály gátlástalanul lenyúlja és elnyeli a társadalmi elégedetlenséget fűtő rendszerkritikus indulatot: az elmúlt huszonnyolc év elutasítását egy gigantikus szemfényvesztéssel az elmúlt nyolc év elutasításává hamisítja. Az utcán tüntetők dühe és elszántsága valóság – csakhogy a félsiker még nem tisztítótűz. A nemzeti együttműködés rendszerének önkénye és gátlástalansága mindössze a probléma színe – az azzal szemben megnyilvánuló kormányzóképtelenség, a hitelesség teljes hiánya pedig a fonákja. Félek, csalódni fognak azok, akik azt hiszik, hogy egy erős médiaélmény majd megújítja az ellenzéket.
