Miután körüljártuk valamennyi elszakított nemzetrészünket, sorra vettük, milyen autonómiatervezeteket dolgoztak ki, ezekből mi valósult meg, talán illő valamiféle konklúziót levonni. Mert akárhonnan is nézzük, az elmúlt 100 évben mindenhol fogyott és a mai napig fogy a határon túli magyarság, tehát a dolgok rossz irányba mennek.
Közvetlen a trianoni békediktátum aláírása után egy ország, egy nemzet jajdult fel fájdalmasan, megszületett a jelszó: népek Krisztusa, Magyarország! Nem véletlen választottam éppen ezt ki, és bár lehet, első hallásra provokatívnak tűnhet, hogy fel merem vetni, valóban így van-e, de ki fog derülni, miért.
 Bizalmunk az ősi erényben (kép: ellenforradalmar.blogspot.com) |
Két oldalról közelítem meg a választ, egyrészt teológiai értelemben, másrészt lélektani, általános oldalról.
Nos, az első ponthoz a válasz igen egyszerű, Magyarország nem a népek Krisztusa. Ugyanis Krisztus egyetlen emberként (mint Istenember) volt mentes az áteredő bűntől és minden más személyes bűntől, így szigorúan véve azt kellene feltételeznünk, Magyarország és annak minden egyes lakója bűntelen volt, ez pedig nem lehetett igaz és ma sem az. Ahogy természetesen egyetlen bűntelen nemzet sincs a Földön.
Ennél megengedőbb, profánabb megközelítésben már rugalmasabban kezelhetjük a választ, mert lélektani szempontból – magam is elismerem – 1920-ban nagyon is érthető és elfogadható volt, ha egy ország érezte úgy, iszonyatos igazságtalanság érte, józan ésszel be nem látható, miért is kellett ilyen brutális mértékben megcsonkítani Magyarországot. Egy pillanat hű, már-már pszichodramatikus megörökítésének jelmondata volt.
De eltelt 100 esztendő, és vajon hasznos-e továbbra is tartanunk magunkat ahhoz, hogy Magyarország a népek Krisztusa? Én egyértelműen a mellett török lándzsát, hogy nem. De nem azért, mert úgy vélném, 2020-ra bármennyire is elhalványodni látszana az akkori trauma. Épp ellenkezőleg, azért, mert szeretnék rajta változtatni.
Viszont ha továbbra is körülfonjuk az egész kérdést azzal, a mi nemzetünk a „népek Krisztusa”, s mint ilyen, állandóan csak igazságtalanság éri, semmi jó és értékelendő nem történik vele, egyfajta áldozati szerepben tetszelgő népként jelenünk meg, hiszen mi mindvégig ártatlanok voltunk, soha, semmiben nem hibáztunk, és bár valóban ez a könnyebbik út, de téves fatalizmus.
Ha van üzenet a trianoni békediktátum aláírásának 100. évfordulójában az összmagyarság számára, akkor ez az. Alapvető személeti, gondolkodásbéli változást kell magunkban elindítanunk, mondjunk nemet arra a „siránkozás szellemére”, amelyről már korábban is írtam.
A történelmet megváltoztatni nem tudjuk, a jövőt formálni azonban igen. Az, hogy a jelenkori generáció hogyan örökölte meg ezt az országot, egy adottság, melyet visszamenőleg szintén nem tudunk mássá alakítani. A saját gondolkodásmódunkra viszont csak mi tudunk hatni, mert az önsajnáltatást és a siránkozás szellemének köpenyét is elsősorban mi vettük magunkra, ennélfogva kizárólag mi tudjuk levetni.
 Kép: kezdi.info |
A környező népek sovinisztái azért mernek szinte bármit megtenni, mert ezt látják. Hát változtassunk rajta! Ki, ha nem mi? Mikor, ha nem most? A túlkompenzáló, egyébként szász származású román elnök Klaus Johannis (románosítva Iohannis), ki románabb akar lenni a románnál, ő is ezért tehet ilyen kijelentéseket.
A 100. trianoni emlékév fő üzenete legyen az, ne gyászoljunk, mert az gyászol, aki végleg lemondott valamiről, erősítsük a nemzeti összetartozást, még nyersebben és érthetőbben fogalmazva: prédából váljunk végre ragadozóvá.
Lantos János – Kuruc.info
Korábbi részek:
