1. Február 24-e természetesen nem volt előzmények nélküli, a nyugati fősodratú narratíva szerint mégis egyedül Oroszország felelős a háború kirobbantásáért. Rosszabb esetben még párhuzamot állítanak a második világháború kezdetével, amikor is Németország megtámadta Lengyelországot. Azontúl, hogy nem túl sok hasonlóság van a két esemény között, találunk mégis kettő, nem világnézeti aspektust, amely rokonítható egymással.

A hitleri Németország megítélésében ugyanazt a kettős mércét alkalmazzák, mint Oroszország esetében, csak a vicc az, hogy ebben utóbbi is ugyanúgy bűnrészes, mint a Nyugat. Egyszerűbben fogalmazva: a Nyugat most ugyanúgy démonizálja Putyinékat, mint ahogy teszik azt közösen a Harmadik Birodalommal, éppen ezért (meg még sok másért) nehéz sajnálni a putyini rendszert. Ellenben ez nem lehet akadályozó tényező abban, hogy rávilágítsunk az ukrán oldal visszásságaira is, ezzel pedig elérkeztünk a második rokonítható aspektushoz, nevezetesen ahhoz, hogy az orosz agresszió mögött bizony meghúzódik egy ukrán provokáció is, amelyért részben lehet a Krím elcsatolását okolni, de ennél azért sokkal mélyebb a nyúl ürege. A második világháború előestéjén ugyanúgy kitettek magukért a lengyelek is, ha a németeket ért atrocitásokról volt szó, utána meg ők csodálkoztak a legjobban, amikor Németország megtámadta őket.

2. Az orosz–ukrán konfliktusban nincs jó vagy rossz oldal, valamint egzakt világnézetek sem, amelyek harcolnak egymással. Manapság a világnézeti háborúk szöges ellentétét éljük, gazdasági, geopolitikai érdekek ütköznek, nehezen látható és behatárolható körök viaskodnak egymással a színfalak mögött, és egyik sem egy nemesebb célért küzd. Mielőtt bárki felhánytorgatná, hogy „de hát geopolitikai, gazdasági érdekek mindig is voltak”, ezzel természetesen tisztában vagyok, ám 2023-ban ezt semmilyen módon nem egészíti ki semmilyen magasabb rendű eszme, cél. A háború is olyan lett, mint maga a társadalom. Szürke és céltalan.

3. Noha a nemzeti oldal egy része meg van róla győződve, hogy Putyin egy földre szállt angyal, aki bármilyen ellenszolgáltatás nélkül visszaadja Kárpátalját, sőt, ez az egyetlen célja az életben, hogy nekünk segítsen, sajnos ki kell ábrándítsam ezeket az embereket. Ő is csak egy vezető, aki a szovjet (orosz) birodalmiságot kívánja kiterjeszteni, ehhez pedig minden eszközt be is vet a dezinformációktól kezdve a tényleges katonai fellépésig. A háború során alkalmazott retorikájuk a „nácik és a fasizmus elleni harcról” természetesen nevetséges, a szovjet éra szellemében átformált orosz társadalmat viszont jól lehet mozgósítani vele. Fordított esetben ugyanolyan röhejes, amikor a Nyugat próbálja az oroszokat „nácizni”, de az is, amikor a szovjet éra kifejezéseit használó orosz vezetésben a fehér, patrióta Európa megmentőit látják egyesek. Beszélhetnénk még arról, hány nacionalista van bebörtönözve Oroszországban, vagy éppen hányan „haltak meg rejtélyesen” közülük, de ez a gondolatmenet már nagyon messzire vezetne.

4. Belpolitikai vonatkozásban a két nagy pólus szokásához híven lesújtóan teljesít(ett). A balliberális ellenzék korlátlan Zelenszkij-imádatát (direkt nem ukránimádatot írtam) mindenki jól ismeri, a Fidesz azonban a szokásos kommunikációs panelekkel kettős játékot űz. A hazai választók szemében Orbán a helyi „fenegyerek”, aki EU-kritikus álláspontjával egy „önálló bástya” a politika egén, másik oldalról meg lazán megszavazza az általa amúgy itthon kritizált, egyébként hasztalan szankciókat. Dacára, hogy kilóg a lóláb, nem meglepő módon kevés ember látja ezt át, mivel eleve kevés olyan hírforrás áll rendelkezésükre, ahol ezt megemlítik.

5. A háború kitörése óta a média a szokásosnál is alantasabb módon viselkedik. A már említett „szakértői megnyilvánulások” teljesen hiteltelenítették már magát a kifejezést is, de a mindkét oldalon fellelhető gátlástan hazugsággyártás is csorbítja a médiumok belé vetett amúgy sem túl sok bizalmat. Két „kedvencem” a mostanában is sokat emlegetett – háború elején történt – Kígyó-szigeti incidens, ahol a mainstream állítása ellenére semmilyen ukrán hősiesség nem történt, a másik pedig az, hogy a nyugati sajtó szerint Putyinnak már egy éve „csak hónapjai vannak hátra”. Volt már vérrákos, elmebajos, de arra is emlékszem, hogy vannak, akik szerint már nem is él, és csak egy dublőrrel mentik a menthetőt.

Orosz oldalról többnyire hadászati értelemben látunk hasonlókat, amikor olyan területeket tartanak már magukénak, amelyeket el sem bírnak foglalni a „már hatszor összeomlott ukrán hadseregtől”. Nyilván ennek a háborúpárti hangulat megtartása a célja, a nyugati dezinformációk pedig egy „folyamatosan összeomló Oroszországról” hazudoznak.

A média magatartásáról egyébként messzemenő következtetéseket is érdemes levonni, hiszen ha ebben az ügyben ilyen színvonalon teljesítenek, mit várjuk más esetben, például a Coviddal kapcsolatban?

Nos igen, ezek lettek volna a főbb pontok, amelyekhez természetesen már a holnapi nap folyamán is tudnék újakat írni. Emlékszem, egy évvel ezelőtt az orosz álláspont az volt, hogy „pár hét alatt mindent elfoglalnak, amit el akarnak”, de ezen a véleményen volt sok magyar honfitársunk is. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, ez nem igazán jött be, ám a háborúnak az egyetlen valódi vesztese maga Európa (meg persze azok az ukrán vagy orosz szerencsétlenek, akiket halálba küldenek), az elhúzódó konfliktus fenntartása pedig mindkét nagy politikai pólus érdeke – Európa ellenében.

Ez persze nem népszerű álláspont, sokkal egyszerűbb valamely oldal, az ukrán vagy az orosz fél mögé beállni, és abból a perspektívából, kritikátlanul szemlélni az eseményeket. Pedig az elmúlt egy év régen nem látott életszínvonal-esést eredményezett több európai országban – természetesen Magyarországon a legnagyobbat – mindeközben pedig Amerika bábként használja az EU-t, az Orbánék által is elfogadott szankciós csomagok pedig haszontalanok Oroszország ellen.

A politikai-gazdasági kérdésektől távolodva érdemes még talán megemlíteni a háborús frusztráció fogalmát is, amely utoljára a hidegháború idején volt „slágerlistán”. A mai értelemben vett hadászat köszönőviszonyban sincs akár a második világháború időszakával, nagyobb szerepet kapnak a drónok, a tömegpusztító fegyverek, a háború egészen egyszerűen nem termel ki egyéni hősöket mint korábban (az önmagát kitüntető celebet, Ramzan Kadirovot, „Csecsenföld Hősét” azért ne vegyük ide). A háborús frusztráció is ezzel az átalakulással kapcsolatba hozható félelem, a nagy hatótávú, tömegpusztító fegyverek miatt ugyanis az emberek sokkal kevésbé érzik magukat biztonságban akár több ezer kilométerre a frontvonaltól. Újra „slágertéma” lett az atombomba, az atomháború, ennek esélyeit cikkek, műsorok, „szakértők” elemezgették. Ez a frusztráció némiképp csökkent az elmúlt hónapokban (talán mert az emberek „hozzászoktak” az elhúzódó konfliktushoz), de mindenképpen rányomja bélyegét egy társadalom mentális állapotára.

Mindezek után eléggé karcsú, már-már röhejes lenne úgy búcsúzni, hogy „legyen béke”, azonban a konfliktus elhúzódása valóban nem szolgálja Európa érdekeit semmilyen téren. A perifériára sodródó kontinens lényegében csak statiszta a nagyhatalmak politikai játszmájában, amit ráadásul tetéznek azzal, hogy hadi felszereléseket osztogatnak a Zelenszkij-rezsimnek. Persze mindezek tükrében mi is jól tudjuk, hogy a háború nem véletlenül húzódik el ennyire, ugyanis a végső cél Európa teljes térdre kényszerítése, majd gyarmatosítása.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info