A bankároligarchia irányítása alatt álló média mintegy elrettentő példaként állítja elénk Görögországot: íme, így járnak azok, akik nem hajlandók éjt nappallá téve rabszolgaként dolgozni a globális birodalmi elit hatalmának és jólétének fenntartásáért. A lépten-nyomon hallható szlogenek az alábbiak: „A görögök túl jól éltek”, „'50-es éveikben már nyugdíjba mentek”, „adót csaltak”, „csak a turizmusból akartak megélni”, „lusták”, „nyakra-főre vették fel a kölcsönöket”. A megfogalmazott vádakban természetesen van némi igazság, csakhogy mégis teljesen félrevezetők. Valójában ugyanis másról van szó. Arról, hogy a görögök a pénzoligarchia diktatúrájával szemben az ellenállásnak egy sajátos, ösztönös módját választották: tovább élték évszázadok, sőt évezredek óta megszokott laza, színes, nyugodt életüket, és nem voltak hajlandók belepusztulni a rengeteg munkába. És nem voltak hajlandók lemondani az élet nyújtotta örömökről sem. Mert azt az egészséges elvet vallják, mely szerint azért dolgozunk, hogy éljünk. Nem pedig megfordítva.

Mi, magyarok, sokkal engedelmesebbek vagyunk: mert lehet, hogy sok közöttünk a „náci”, meg egyre több magyar kételkedik a holokausztban, továbbá a cigányokat és a buzikat sem vagyunk képesek a keblünkre ölelni. Cionista uraink tehát joggal csóválják a fejüket, de mégis megbocsátják kilengéseinket, mivel a legfontosabb területen engedelmes fickók vagyunk: hajlandók vagyunk annyit dolgozni, mint az állat. Már persze ha uraink kegyeskednek munkát adni nekünk. A magyar ember már a Kádár-korszakban megszokta, hogy a munkaidő letelte után is „fusizik”, a háztájiban egészíti ki jövedelmét, másod- és harmadállást vállal. Újabban nemigen reklámozzák azokat a felméréseket, melyek egyértelműen igazolják: mi, magyarok töltjük a legtöbb időt munkával Európában. A magyar emberek jelentős része számára a hétvége is arra való, hogy valamiféle jövedelemszerző tevékenységet folytassunk. Miért élünk hát mégis rosszabbul?

A félreértések elkerülése végett szeretném leszögezni: a túlmunka vállalása természetesen kényszerűség, hiszen az a magyar polgár, aki nem bűnöző és nem tartozik a gazdasági-politikai elithez (tehát nem bűnöző), az kénytelen napi 12-14 órát robotolni pusztán a legalapvetőbb életfeltételek megteremtése céljából. Azonban hogy ez a munkaőrület mennyire elfajult, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ma már nem csak a munkaképes felnőtt férfiak és nők dolgoznak - sok esetben több állásban -, hanem az egyetemista, sőt középiskolás fiatalok jelentős része is, sőt a nyugdíjasok közül is aki teheti, munkát vállal. Az egész ránk erőltetett globális kapitalizmus teljes abszurditását mutatja, hogy miközben aki él és mozog, éjt nappallá téve kulizik, közben sok százezer, dolgozni képes és hajlandó honfitársunk van munka nélkül. Ők a legteljesebb nyomorban, borzasztó kétségbeesésben tengetik napjaikat – a „senkit nem hagyunk az út szélén” elvére épülő „nemzeti együttműködés rendszerének” legnagyobb dicsőségére.

Mármost a görögök – amúgy ösztönösen – nemet mondtak erre a „szép, új világrendre”, melyben a kuli szerepére kárhoztatták volna őket, miközben elvették volna tőlük mindazt a kellemetességet és szépséget, amit az élet Hellász gyönyörű kék ege alatt nyújtani tud. Mi magyarok, régen lemondtunk már az élet örömeiről is: a multik által elénk lökött, ízetlen, szennyezett élelmiszereit esszük, nem járunk nyaralni, idő és pénz hiányában egyre ritkábban járunk össze a barátainkkal, vendéget nem hívunk magunkhoz, mert egy tisztességes vendéglátás horribilis összegekbe kerül… A magyarok többsége nem engedheti meg magának azt sem, hogy időnként uszodába, vendéglőbe, színházba vagy moziba járjon. Mi marad? Dolgozni, dolgozni, dolgozni, amíg van hol, közben bámulni a tévé elmondhatatlanul ostoba, gagyi műsorait? Esetleg ha a két műszak közötti rohanásban marad néhány szabad perc, be lehet térni egy kiskocsmába, ahol fel lehet hajtani a legolcsóbb, legrosszabb minőségű kannás bort némi feszültséglevezetés céljából.

Gondoljuk meg: évszázadokon keresztül, de még századunk első felében is, pénzkereső tevékenységet elsősorban a férfiak folytattak. A nők gyereket neveltek, főztek, mostak, takarítottak. A nagymamák is részt vettek a család ellátásában, majd már a 20. század második felében, amikor a nők is tömegesen kezdtek munkába állni, a nagyszülők szerepe felértékelődött: vigyáztak a gyerekekre, majd finom ételekkel várták őket, amikor délben hazatértek az iskolából. Hol vannak manapság a finom ebédeket és vacsorákat elővarázsoló nagymamák? Ha még egészségesek, akkor „nem érnek rá”, mert dolgoznak, ha pedig csak a nyugdíjból kell megélniük, akkor olyannyira szegények, hogy tán még egy vajas kenyeret sem tudnának az unoka elé tenni, ha iskola után odamenne – de nem megy oda, mert van egész napos iskola, ahogy egészségtelen műételekkel tömik tele a gyomrát. De egyre kevesebb olyan nagypapát látunk magunk körül, aki önfeledten játszana az unokáival. Természetesen a nagypapák is dolgoznak, ha még bírnak. (És persze egyre kevesebben érik meg a nagypapa- és nagymamakort eben a liberális „szép új világban”, igaz, az unokák száma is vészesen csökken.) Tisztában vagyok vele, hogy régebben is, a második világháború előtt, a legszegényebb munkásgyerekek nyaranként dolgoztak, a legelmaradottabb vidékeken pedig a parasztgyerekek 10 éves korukban esetleg iskolába sem mentek, mert kistestvéreikre vigyáztak, vagy az állatokat őrizték, netán a földeken fogták munkára őket. Mégis, összességében sokkal kevesebben folytattak kereső tevékenységet, mint manapság. A világ mégis haladt előre, és a gazdaság is szépen fejlődött. A nagy-nagy kérdés, melyre politikailag korrekt választ lehetetlenség adni: miért élünk egyre rosszabbul, és miért van egyáltalán „gazdasági válság”, amikor egyre többe ember, egyre többet és többet dolgozik? Nem éppen jobban kellene élnünk, ha az elvégzett munka mennyisége az évek-évtizedek során a többszörösére növekedett ?

A görögök „nemet mondtak” erre a képtelenül aljas rendszerre, és nem voltak hajlandók a globális elit érdekében végzett rabszolgamunka oltárán feláldozni az élet nyújtotta sok szépségeket. És egyáltalán nem arról van szó, mint mondjuk a cigányok esetében, hogy semmit nem voltak hajlandók dolgozni. Dolgoztak ők, pontosan annyit, amennyi elegendő volt ahhoz, hogy megszokott életüket fenntarthassák. A cionista pénzoligarchia azért bünteti most őket, mert nem akarták igába hajtani a fejüket. Jól tették. Hajrá Görögország, hajrá görögök!