Bezár!
2019. november 15., péntek, Albert, Lipót, Hajnalka napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
22:40 Szükségállapotot hirdetett az olasz kormány Velencében22:28 Marad az enyhe idő22:01 15 éves ázsiai lövöldözött egy kaliforniai iskolában, halott is van21:44 Csúcson a "német" judeokrácia: egyetlen szó miatt zárták ki az AfD-s parlamenti bizottsági elnököt21:36 Most éppen a lengyel törvényalkotásba pofázik bele az EP21:11 Bolívia "átmeneti elnöke" elismerte Venezuela "ideiglenes elnökét"20:45 Tizenhárom év fegyházra ítéltek egy erőszaktevő szörnyeteget20:03 "Elképesztő szuperfegyverek készülnek a titokban megvásárolt magyar fegyvergyárban"19:48 Afgán, marokkói és tunéziai embercsempészt ítéltek el Zalaegerszegen19:22 Katonai kutyák tépték szét az osztrák hadsereg egyik altisztjét19:00 Újabb bátorítás az ellenőrökre támadóknak: a késsel fenyegetés is csak felfüggesztettet ér18:36 Pályák, bérlemények, hely- és időpontfoglalások kezelése gyorsan, egyszerűen, online (x)18:22 Moszkva is elismerte bolíviai elnöknek az önjelölt szenátort18:02 A Harcos őszi kínálata (x)17:54 Ritkán látott képek egy szovjet atombunkerből
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Bevándorlóbűnözés :: :: Hozzászólások

Az új-zélandi mészárlás tanulsága: fájdalommal ér véget a liberálisok multikulturális kísérlete (18+)

Reklám

Új-Zélandon az ország eddigi legjelentősebb, mára már 50 halálos áldozattal járó terrorcselekménye történt március 15-én Christchurch városában. Mint ismert, a 28 éves Brenton Tarrant egy (az eddigi ismeretek alapján) fehér nacionalista fiatalember, aki a muszlim, de tágabban a nem fehér térfoglalás ellen, és a politikai-faji ellentétek további szításának szándékával követte el tettét. (Állítólag három társa is volt, de mindez még nem világos.) A sokszor cinikus és humorizáló, világhálós mémekre is utalgató, de alapvetően összeszedetten megindokolt kiáltványából (jelenleg itt elérhető, de gyakran törlik, ahogy a vérengzésről készült videót is) egyértelmű, hogy Tarrant járatos a fehér nacionalizmus berkeiben. Érdemes a kiáltványát, tettét, annak dimenzióit és az arra adott reakciókat nekünk is alaposabban szemügyre vennünk, hogy ne csak ellenséges médiumok magyarázzák el nekünk mindezt.

Egy kérdés, ami talán elsőként merül fel az emberben, nem is az, hogy „miért?”, mert mindenki tudja jól, hogy miért történhet az ilyesmi, még a férfi kiáltványának és egyéb részletek ismerete nélkül is, hanem az, hogy „mégis mit keres nem csak egy, de több mecset is egy »Krisztus temploma« nevű új-zélandi városban?”

Ennek a kérdésnek a válasza alapvetően a „miért?” kérdést is megválaszolja: a fehér ember már szinte sehova se mehet anélkül, hogy ne idegenek és a faji-kulturális lecserélés tünetei vennék körül. Szintén jellemző az is, hogy ez a viszonylag kis muszlim közösség se volt gondoktól mentes. Ha valaki eldob egy követ bármelyik muszlim közösségen belül, jó eséllyel dzsihadistát vagy erőszaktevőt talál el vele... Lásd a Daily Mail 2015-ös cikkét a városból: Képünkön: az elvetemült taxis, aki egy sebezhető, elájult 19 éves lányt erőszakolt meg kocsijában, amikor az hazafelé tartott. (A közel-keleti taxisok által elkövetett nemi erőszakok száma mellesleg nem meglepő módon hatalmas, lásd itt.)
 
Zoom
A vérengzést élőben közvetítette az elkövető

Az NZ Herald cikkének címe 2012-ből: A csoportban erőszakolók még mindig szabadlábon, mely egy arab csoportról szól, amelyből ketten 15-16 évre lettek elítélve nők sorozatos, csoportosan elkövetett nemi erőszakolásáért, de két másik társuk még továbbra is szabadlábon van, írják. A Tarrant által megtámadott mecset se ismeretlen a hírolvasók előtt: 2014-ben írta a helyi Newshub portál a következőket Christchurchi mecset hozható összefüggésbe az al-Káida gyanúsítottjával című cikkükben:

Egy christchurchi mecsetet hoznak összefüggésbe egy Daryl Jones nevű új-zélandi al-Káida-gyanúsított drónnal történő meggyilkolásával. Egy a Jones-szal együtt megölt ausztrál férfi szülei azt állítják, hogy fiukat Christchurchben tanították a radikális iszlámra, ott ahol Jones-szal találkozott. Christopher Havardot Jones-szal együtt egy amerikai drón ölte meg Jemenben tavaly. Szülei, Neill és Bronwyn Dowrick azt állítják, hogy fiuk nekik azt mondta, először az addingtoni Al Noor mecsetben tanították radikális iszlámra. Havard Ausztráliából Új-Zélandra 2010-ben költözött. Saleem Khattab néven emlékeznek rá a mecsetben. A dokumentumok azt mutatják, hogy „Havard és Nin John régóta az AFP [Ausztráliai Szövetségi Rendőrség] látókörében volt a jemeni al-Káidával kapcsolatos aktivitásuk miatt”. Jones-ról annyit tudni, hogy 31 éves volt, egy ausztrál-új-zélandi kettős állampolgár, és hogy a családja máig itt él.

Mi mást is tehetne két fehér fiatal, minthogy behódol a terjeszkedő muszlimoknak, és azok ügyéért hal meg... Még a mecset Wikipédia-szócikke is megjegyzi, hogy „vita alakult ki a helyi muszlim közösségben a mecset vezetését illetően, amikor új arab és szomáliai származású tagok feszültséget szítottak a korábbi dél-ázsiai származású tagokkal szemben, akiknek más a kultúrája és az iszlámot mérsékeltebben értelmezik.” Nem csak a fehér országokba jönnek és jönnek, de egymással is civakodnak, ráadásul fehér embereket olvasztanak magukba (amikor éppen nem erőszakolnak).

Tarrant indítékainak részletezésében beszél az idegenek faji térhódításáról, de konkrét példákat is megemlít:

Két évvel a tettem előtt volt egy időszak, ami drámaian megváltoztatta nézeteimet. Ez az időszak 2017 áprilisától 2017 májusának végéig tartott. Ebben az időszakban események sorozata törte meg a saját fenntartásaimat, cinizmusomat, és feltárta a Nyugatra jellemző jelenlegi helyzetet.

Ezek az események eltérítették gondolataimat a demokratikus, politikai megoldás keresésétől és végül annak az igazságnak a felfedezéséhez vezettek, hogy egy erőszakos, forradalmi megoldás az egyetlen lehetséges megoldás a jelenlegi krízisünkre. Utaztam turistaként Nyugat-Európában annak idején, Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában és más helyeken.
 
Az első eset, ami elindította ezt a változást a stockholmi terrortámadás volt 2017. április 7-én. Ez egy újabb terrortámadás volt a láthatóan végtelen támadások sorozatában, amelyek visszatérő gyakorisággal történtek egész felnőtt életem alatt. De valamiért ez most más volt. A megfásult cinizmus, amellyel a korábbi támadásokat kezeltem már nem volt jelen. Valami, ami az életem része volt olyan rég óta, amennyire csak vissza tudok emlékezni, a Nyugat elleni iszlamista megszállók általi támadások láttán tanúsított cinizmus, hirtelen nem volt jelen. Már nem volt gúny az arcomon, nem tudtam hátat fordítani az erőszaknak. Valami ekkor más volt.

Ez a különbség Ebba Åkerlund volt.
A fiatal, ártatlan és halott Ebba.
Ebba iskola után anyukájával való találkozáshoz sétált, amikor egy iszlamista támadó meggyilkolta, egy lopott járművet vezetve végig a sétányon, ahol ő is sétált. Ebba részben süket volt és nem hallotta közeledni a támadóját. Ebba halála a megszállók kezei által, az erőszakos halálának becstelensége és az én tehetetlenségem arra, hogy ezt megakadályozzam, áttört a megfásult cinizmusomon, mint egy légkalapács. Már nem tudtam ezeket a támadásokat figyelmen kívül hagyni. Ezek támadások voltak a népem ellen, támadások a kultúrám ellen, támadások a hitem és lelkem ellen. Nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. (7-8. o.)

Mind a multikulturalista szektások, mind a nemzetállamokban hívő fehérek, mind az idegen megszállók tudhatták jól, főleg hogy nem Tarrant volt az első, aki erőszakkal torolta meg a terrort, az erőszakot, a térhódítást, hogy mindez csak további erőszakot és ellenségeskedést fog szülni.

Miért lenne meglepő, hogy valaki fegyverhez nyúl néha?

Meddig kellene a fehér embernek tűrnie a megaláztatást? Saját lányainak, húgainak széttépett, agyonlőtt, leszúrt, megerőszakolt testeinek látványát?

Zoom
Ebba Åkerlund széttépett teste Svédország fővárosának egyik sétányán


Meddig kéne tűrnie a barátnőinek, feleségeinek megerőszakolását? A pofátlan, röhögő barlanglakó előemberek általi megaláztatást?

Zoom
Svédországi életkép: megszálló muszlimok erőszakolnak fehér lányt, élőben közvetítve


A gyermekeinek bedrogozását, csoportos megalázását, teherbe ejtését, kurvákként való árusítását, fenyegetését?
 
Zoom
Angliai mindennapok: megszálló muszlimok, akik fehér gyerekeket erőszakoltak

A saját utcáikon saját fajtársainak holmi patkányként való agyonlövését, leszúrását, elgázolását, lemészárlását?
 
Zoom
Franciaországi életkép: a párizsi támadások egyik helyszíne, összesen 120 halott
 
Zoom
A nizzai támadás után: 86 halott

A fajtánk, a népünk, szeretteink, nemzettársaink felrobbantását?
 
Zoom
A manchesteri robbantás után: 23 halott

A mindennapi félelemben tartást, a no-go zónákat, a bűnözést, a bántalmazást, a lenézést, az élősködést, a terjeszkedést? Saját hazáink és népeink megalázását? Mikor jön el az a pont, amikor jogosnak tekinthetjük a bosszút, a Tarrant által is végbevitt akciót? Mikor jön el az a pont, amikor már a fehér ember nem hajlandó tovább várni békés megoldásokra, mialatt saját kormánya őt üldözi és bünteti egyszerű panaszkodásért is? A végtelenségig kéne tűrni talán? Miért? Meddig kéne elviselni és elfogadni egy idegen, emberalatti népség minket támadó, bántalmazó, károsan érintő viselkedését, jelenlétét? Egy olyan csoportét, amely ráadásul milliószámra áraszt el minket illegálisan, de mindenképpen hívatlanul jön... Egy olyan csoportét, amelynek a születési arányai és migrációs szokásai által évtizedek múlva kerülhetnek fehér emberek kisebbségbe saját földjükön... Még egy terrortámadás erejéig? Kettőig? Még száz fehér nő megerőszakolásáig? Kétszázéig? Saját családtagjaink áldozattá válásáig? Ha nemzettársunk az áldozat, félrenézünk, remélve, hogy minket nem ér el mindez, de családtag esetén jogos az ellencsapás? Akkor se? Hol az a pont, ahol ezt a fellépést mindenki jogosnak és kiérdemeltnek tarthatja?

Úgy gondolom, hogy ezek a Tarrant tette által felvetett legfontosabb kérdések, még ha nem is újak.

Ebba apja mellesleg megszólalt a napokban annak kapcsán, hogy Svédország felajánlotta segítségét Új-Zélandnak a terrortámadás velejáróival való megbirkózáshoz:

Amikor tanúskodtam a tárgyláson, azt mondtam, hogy folyamatosan lányom halálára vagyok emlékeztetve, és nem csak akkor, amikor a Drottninggatan [sétány] megemlítődik, de akkor is, amikor hasonló dolgok történnek más országokban, de persze ekkor még el se tudtam képzelni, hogy valaki a lányom nevét írná a fegyverére. Izgalmas lesz megfigyelni, miként kezeli Új-Zéland a saját terrortámadásának áldozatait, hogy azt az utat választják-e, mint Svédország, hogy küldenek egy levelet azzal, hogy „sajnáljuk a veszteségét, itt van 60 ezer korona, ne hívjon minket”. [Stefan] Löfven segíteni akarja Új-Zélandot. Sose hallottam még ennél sértőbbet, nem hinném, hogy a világon bármelyik ország is Svédország segítségét akarná a terror áldozatainak kapcsán. Kezdj el a saját ajtód előtt sepregetni előbb!

Ebba apja bírálta és hibáztatta már a svéd hazaáruló elitet korábban is: „Egy fejetlen bevándorlási irányelv és a munkájukat nem végző hatóságok okozták lányom halálát” – írta egy véleménycikkben, hozzátéve: „mi lett a csodálatos Svédországból, amiben felnőttem?” Ugyanitt megemlíti, hogy lányának sírját már több mint harmincszor meggyalázták, megrongálták. A férfi volt, amikor el is fogta a tettest, de Terrant módszere helyett csak a rendőrségre hagyatkozott, akik meg nem tettek vele semmit. A muszlim arcátlanságra (és a svéd nyegleségre) jellemző mindez.

Vannak azonban olyanok, akik bosszút akarnak, akik vissza akarnak csapni – mit lehet minderre mondani a fentiek ismeretében...? Talán egy világváros politikailag korrekt (és ráadásul muszlim) vezetőjének bölcselete megfelel: Az ilyen támadások „egy nagyvárosban való élet velejárói”, illetve minderre „számítani kell”. Valóban. London polgármestere, Sadiq Khan, a multikulturalizmus egyik szánalmas és tipikus jelképe, ezt tulajdonképpen jól látja. Amit nem tesz hozzá, pedig az az igazán fontos elem, az a multikulturalizmus. A fentieket ugyanis egy londoni kettős támadás kapcsán mondta pár éve, amelyet „újangol” társai követtek el. Valamiért a multikulturális, bűnözésre, terrorizmusra, erőszakra, szexuális kizsákmányolásra hajlamosabb afrikai és közel-keleti tömegek beáramlása előtt nem kellett attól tartani „nagyvárosokban”, hogy felrobbantanak vagy gépfegyverrel lemészárolnak minket. Nem jellemző része ez a városi létnek, de része ez a multikulturalizmusnak. Ezt vallja a zsidó feleséggel büszkélkedő korábbi francia miniszterelnök, Manuel Valls is, szerinte: „Az idők változtak és nekünk meg kell tanulnunk a terrorizmussal élni. Szolidaritást és kollektív nyugalmat kell mutatnunk. Franciaországot a lelkében találták el július 14-én, a nemzeti napunkon. A francia nemzet egységét akarták megtámadni.”

Nem, nem az egységet, hanem a francia fehér embert akarták megtámadni, „egység” eleve nem létezik az egyre inkább atomizálódó országban, ahol – ahogy az jellemző – a nem fehérek felülreprezentáltak a bűnözésben (a francia börtönökben a New York Times szerint a muszlimok aránya kb 50 százalék, bár a társadalomban egyelőre még jelentősen alacsonyabb, 7-10%), miközben zsidó szervezetek (LICRA, CRIF) a franciák szólásszabadságát szigoríttatják folyton. Nincs semmiféle „egység” egy olyan országban, ahol a világhírű Eiffel-tornyot is kerítéssel és fegyveres őrökkel kell védeni, és ahol illegálisan beözönlő tömegek lepik el az utcát, akiket az őshonos francia nem is kritizálhat, csak büntetések súlya alatt.
 
Zoom

A multikulturalizmus ellenségességet szül, mely frusztrációt, gyűlöletet és a sok szájzártörvény miatt reménytelenséget, elkeseredést, ami akár erőszakba is torkolhat. De a Valls- és Khan-félék, vagy a tipikus agyatlan fehér liberálisok, most vajon miért nem éneklik csoportosan a Ne nézz vissza haraggal című dalt, amit a muszlim támadások után előszeretettel énekelnek? Emlékeztetőül a muszlimsajnáltatásból: The Guardian: A muszlimok ellencsapásoktól tartanak a Charlie Hebdo-gyilkosságok kapcsán, miután iszlám helyeket támadtak meg; New York Times: A terrortámadások után sok francia muszlim azon töpreng: most mi lesz?; Spiegel: Német muszlimok ellencsapásoktól tartanak a párizsi támadások után; Al-Dzsazíra: A francia muszlimok az iszlámfóbia megerősödésétől tartanak a Charlie Hebdo megtámadása után.

Ne várjuk, hogy „Az új-zélandi támadás után a fehéreket fenyegető ellencsapásoktól lehet tartani” címmel fognak ezek a „humánus” és „aggódó” médiumok cikkeket közölni majd... Sőt, akár a „fehér nacionalisták elleni csapásokról” se hallhatunk majd, pedig a nacionalizmus – mely önmagában sehogy se jelent erőszakosságot, mindössze alapjaiban a „hagyjatok minket békén, hogy sajátjainkkal élhessünk” elvét vallja – nem is vethető össze az iszlámmal, ami viszont  egy terjeszkedő-térítő-hódító politikai-vallási eszmerendszer. Ennek ellenére „nem minden muszlim” (terrorista), halljuk folyton (ami persze önmagában igaz), de a fehér emberek, vagy csak a fehér nacionalisták elleni esetleges gyűlölet és támadások miatt ugyanezek nem fognak aggódni, nem lesznek „szeretetkoncertek”, ahol a fehér nacionalistákkal való szolidaritásra szólítanának fel, hiszen „nem minden nacionalista terrorista”. Mintha egy fehérellenes kettős mérce lenne jelen...

Azért is ironikus mindez, mert a muszlimok ijesztő, de nem meglepő arányban támogatják a muszlim terrort és a hitetlenek elleni erőszakot, vagy a saría-törvénykezést. Ezzel részletesebben is foglalkoztam számos felmérés és adat bemutatásával a párizsi támadások után, vagy a brüsszeli támadás után is, például:

Szintén a Pew Research Center kutatóintézet 2006-os felméréséből azt láthatjuk, hogy a terrorizmus nagy támogatást élvez a muszlimok között Európában. Az Egyesült Királyságban 24% (tehát négyből egy) szerint erőszak civilek ellen elfogadható az iszlám védelmében. Franciaországban ez 35%, Németországban 13%, míg Spanyolországban 25%. Konkrét eseteket is nézhetünk: az 52 halálos áldozattal járó 2005. július 7-i londoni bombatámadások után a YouGov nemzetközi kutatóintézet felmérése szerint az Egyesült Királyság muszlimjainak 6%-a indokoltnak tartotta a terrorcselekményt, további 24% szimpatizált az elkövetők érzéseivel, motivációjával. Ez a 6% kb. 150 ezer muszlimot jelent, ők tehát mind indokoltnak tartották az őshonos brit civilek felrobbantását.

Egy 2007-es felmérés, melyet az angliai Policy Exchange készített, arra mutat rá, hogy a 16-24 év közötti muszlimok 13%-a felnézett olyan szervezetekre, mint az al-Káida. Ez kb. nyolcból egy fiatal muszlim, akik terrorista szervezetekkel szimpatizálnak.

Egy újabb felmérés 2015. novemberéből, melyet a Felmérés és Politikatudományok Arab Központja (Arab Center for Research & Policy Studies) készített, hét különböző arab országban kutatott, továbbá Libanonban, Jordánban és Törökországban 900 szír menedékkérőt kérdezett meg. A felmérés központjában a válaszadók Iszlám Államról és a térségben való fejleményekről való véleménye volt. A felmérés szerint a válaszadó szír menedékkérők 13%-a pozitív véleménnyel van az IÁ-ról. Ez tehát nyolcból egy, aki szimpatizál a terrorszervezettel, de mégis inkább a nyugat-európai liberalizmus kell nekik.

De alább a Chronicles Magazine új összeállítása is beszédes ezt illetően:

Mindez [a 2015-2019 közötti iszlamista támadások listája] 261 halálesetet és sok további sebesülést jelent, amelyet muszlimok követtek el nem muszlimok ellen, kevesebb mint négy év alatt, csak egy országban, Franciaországban (népesség: 66 millió). Évi 66 halott átlagával a franciák konkrétan tízszer valószínűbben lesznek egy muszlim gyilkos áldozatai, mint amennyire egy muszlim lenne áldozata egy nem muszlimnak akárhol a nyugati világban.

Ez az arány összehasonlíthatatlanul rosszabb, ha a keresztények helyzetét nézzük a muszlim világon belül. Ez a legkirívóbb példája az emberi jogok megsértésének napjaink világában: az „Open Doors” szerint 4 305 keresztény, akiket név szerint ismerünk, lett muszlimok általi gyilkosság áldozata a hitük miatt 2018-ban. Az Aid to the Church in Need a legutóbbi „Vallásszabadság-jelentés”-ében arra figyelmeztetett, hogy 300 millió keresztény van erőszaknak kitéve többnyire a muszlim többségű országokban, ezzel megkapva a „legüldözöttebb vallás a világon” címkéjét.

Ezek szerint 70 ezerből egy keresztény válik gyilkosság áldozatává egy muszlim többségű országban csak azért, ami a hite. Ez azt jelenti, hogy egy muszlim többségű országban egy keresztény 143-szor valószínűbben lesz meggyilkolva egy muszlim által a vallása miatt, mint amennyire egy nyugati országban lévő muszlim lenne egy nem muszlim által a vallása miatt.

A Newsweek pedig arról számolt be 2014-ben, hogy hatból egy francia állampolgár szimpatizál az Iszlám Állammal, egy felmérés szerint. „A csoporttal kapcsolatos európai hozzáállást vizsgáló felmérés, melyet az ICM végzett a Rossiya Segodnya orosz hírügynökség részére, azt mutatja, hogy a francia állampolgárok 16 százaléka kedvező véleménnyel van az IÁ-ról. Ez a százalékarány növekszik a fiatalabb válaszadók körében, elérve egészen a 27 százalékot a 18-24 éves korosztályon belül.”

Szintén 2014-ből a The Times írt a hasonló angliai helyzetről, miszerint a „britek” körében hétből egy felnőttnek van kedvező véleménye az IÁ-ról, a londoniak egytizedének, és tizenkét „skótból” egynek. Ez tehát nem csak a muszlimok körében, hanem a teljes társadalmat tekintve értendő, ami csak muszlimokra vetítve még riasztóbb lenne. A felmérés továbbá itt is megemlíti, hogy a fiatalabbak (tehát akik a többséget alkotják egy nemzedéken belül) még inkább szimpatizálnak a terrorszervezettel.
 
Zoom
Németországi megszállók

A Tarrant tettére adott reakciók az unalomba fulladó közhelyek gyűjteménye. Például az Egyesült Államok egykori zsidó külügyminisztere, Madeleine Albright részvétét fejezte ki: „gondolataim az áldozatok családjaival és a muszlim közösséggel vannak” – írja, de húsz éve még ő volt az, aki egy televíziós interjú keretében azt jelentette ki, hogy a közel-keleti háborús beavatkozás félmilliónyi gyermekáldozata „megérte” (videón mindez itt). (Szintén támogatta Szerbia bombázását 1999-ben.) Netanjáhu is sajnálkozik és szerinte „Izrael gyászol”, de ugyanakkor, az új-zélandi támadás napján Izrael gyászolás helyett 100 légicsapást mért ismét Gázára némi rakéták miatt, amelyek semmilyen kárt vagy sérülést nem okoztak. Netanjáhu mellesleg éppen mostanában fogott össze a zsidó mércével is soviniszta kahanistákkal, akiknek egyik hőse Baruch Goldstein, aki Tarranthoz hasonlóan egy mecsetben nyitott tüzet és mészárolt le 29 muszlimot 1994-ben. Emlékművét azóta lebontották, de sírja máig a kahanisták zarándokhelye.

Visszatérve a képmutató és közhelyes részvétnyilvánításoktól Ausztráliába: a független queenslandi szenátor, Fraser Anning volt láthatóan az egyetlen férfi a gáton, aki nem csókolgatott muszlim lábakat hason csúszva. Közleményében így ír:

Mint mindig, a baloldali politikusok és a média gyorsan jelenti majd ki, hogy a mai lövöldözés okai a fegyvertartási törvényben, vagy a nacionalista érzelmű emberekben keresendők, de mindez csak klisés nonszensz. A valódi oka az Új-Zéland utcáin történt vérontásnak az a bevándorlási program, amely muszlim fanatikusoknak tette lehetővé a bevándorlást Új-Zélandba. A tisztánlátás kedvéért: ma a muszlimok voltak az áldozatok, de általában ők az elkövetők. Világszerte muszlimok gyilkolnak embereket hitük nevében ipari szinten. Az iszlám egész vallása egyszerűen egy vallási vezetőként tetszelgő hatodik századi despota erőszakos ideológiája, amely jóváhagyja a végtelen háborúkat mindazok ellen, akik ellenzik azt, és a hitetlenek és hitehagyottak meggyilkolására szólít fel.

Kiszámíthatóan mindenki felháborodott az egyébként tényszerű kijelentései miatt, a parlamentből való eltávolítását követelik jelenleg sokan. Így megy ez azokkal, akik békésen kezelnék az egyértelmű problémát. Azok, akik felszólalnak és tesznek valamit a muszlim erőszakosság ellen, a jellemzően zsidó gépezet célpontjaivá válnak. Így jár még egy radikális iszlamista múlttal rendelkező pakisztáni is, aki felszólal a radikális iszlám ellen. Maajid Nawaz egy ilyen személy az Egyesült Királyságból, akit emiatt a zsidó amerikai SPLC igyekezett ellehetetleníteni szokásos rágalmaikkal, az „iszlámellenes szélsőségesek” listájára helyezve őt is. Emiatt Nawaz beperelte őket, majd végül egy közel 3,4 millió dolláros kártérítésre és nyilvános bocsánatkérésre ítélték őket. Mindez persze csak zsebpénz a közel 500 millióval rendelkező szervezetnek.

Megjegyzendő, hogy az SPLC vezérigazgatója, a zsidó Mark Potok irodájának falán olyan listákat látunk egy közelmúltbeli dokumentumfilmben, amelyek az amerikai fehérek népességbeli arányának csökkenését tartja számon (kiemelve rajta az 1965-ös erőteljes zsidó lobbizás által elért „határnyitást”), illetve az Európán belüli nem fehérek növekedésének arányát (Alt-Right: Age of Rage, 2018, 23:05-nél), mintha a profit növekedését listáznák büszkén...
 
Zoom

Angliában, Nagy-Manchesterben pedig éppen egy fiatalembert tartóztattak le, amiért az „helyeselte” Tarrant tettét. Eközben a fentebb is bemutatott terrorcselekmények jelentős arányú muszlim támogatói kapcsán nem hallunk ilyesmit: ők felvonulhatnak „lefejezni mindenkit, aki megsérti az iszlámot!” jelmondatokkal, a rendőrök inkább a rendezvényüket védik, semmint letartóztatnák őket.

Szintén Angliában történt a napokban, hogy egy autóban utazó három brit odaszólt az egy mecsetnél tartózkodó muszlimoknak, hogy „terroristák!”, ami egy szabad országban bőven a szólásszabadság keretein belül lenne, de itt Angliáról beszélünk jelenleg. Ezt követően a vallásos áhítatban lebegő muszlimok üldözőbe vették az autót és láthatóan betörték a hátsó ablakát, majd erre válaszul a britek kiszálltak, egyiküknél kalapács volt, és verekedés alakult ki a két csoport között, majd a britek elhajtottak. Mindezt persze a média úgy tálalja, hogy ők voltak a „támadók”, pedig csak véleményüket fejezték ki és mentek tovább, a muszlimok üldözték őket, betörve az autó ablakát, ami a verekedést kiváltotta. Amint az ilyenkor várható, a muszlimok a mecsethez külön védelmet kaptak egy beszólás miatt (addig se a gyerekeket erőszakoló arabokat kergetik a járőrök), a muszlim belügyminiszter, Sajid Javid pedig terrorellenes és biztonsági szervekkel egyeztet esetleges további védelem kapcsán – nem a szólást illető szabadságjoguk miatt megtámadott britek védelmében, hanem az erőszakos muszlimokéban.

Ilyen helyzetekben, ilyen országokban, ilyen megaláztatásban, hogy a saját hazájában már véleményt se nyilváníthat az ember (egy olyan csoportról, amely ipari szinten erőszakolja lányaikat, aránytalanul nagy mértékben bűnöz és terjeszkedik), se közösségi oldalaikon, se az utcán, békésen, szóban, mert vagy megtámadják őket és még ők kerülnek bajba önvédelemért, vagy eleve le lesznek tartóztatva (mint az a férfi, aki egy sonkás szendvicset hagyott egy mecsetnél és emiatt került börtönbe egy évre „gyűlölet-bűncselekményért”, ahol aztán meghalt), a Tarrant-féle erőszak egyre inkább az egyetlen lehetőségnek tűnhet sok, magát tehetetlennek és megalázottnak érző ember számára. A szabadságunk folyamatos korlátozásával a legális és békés ellenállás egyre inkább lehetetlenné válik, és idővel már tényleg nem marad más eszköz azok számára, akik tenni szeretnének valamit. A „demokraták” (mint például a cenzúráért mindig lobbizó zsidó szervezetek) így szorítják vissza a demokratikus módszereket és formálják azokat erőszakká.

Brenton Tarrant tette kapcsán a fontos kérdés nem az, hogy érzelmileg mennyire volt „jó” ez a támadás (bosszú), hanem az, hogy hasznos volt-e. Mindig az kell számítson, ami a hasznos „az ügy” számára, a cél számára, melyet röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy a hagyományosan fehér nemzetek hagyományos fehér népességének és kultúrájának a megőrzése. Minden aktivizmust ennek a célnak kell alárendelni. A megtorlások lehetnek erkölcsileg jogosak és érzelmileg kielégítőek, de ha az ügynek ártanak, pont a célunkat ellenzők gépezetét látja el mindez üzemanyaggal. Például a tíz évvel ezelőtti cigánygyilkosságok elkövetői lehet, hogy érzelmileg elégtételként élték meg a tetteiket, de haszna nem volt semmi – csak pár magyar élet került rácsok mögé... Bennünket elsősorban nem az áldozatok, hanem az elpazarolt magyar életek érdekelnek, márpedig ha a cigány-magyar együttélés bajait akarták orvosolni, talán politikai és kulturális-értelmiségi-mozgalmi szinten többet értek volna el hosszú távon, mint pár jelentéktelen cigány megölésével és saját maguk bebörtönzésével. Ahogy a zsinagóga elleni támadás kapcsán megjegyeztem: az ilyen spontán odacsapások, mivel nem várható, hogy bármi hasznot hoznak az ügynek (sőt: az ügyünk ellenségei számára szolgáltatnak stratégiai muníciót), alapvetően öncélúak. Tarrant esete hasonló, bár valamelyest komolyabb, ő ugyanis cselekedetével egy folyamatot kívánt felgyorsítani, így legalább az ügyünkön akart segíteni elvileg – legalábbis ha komolyan lehet venni a kiáltványát. Itt viszont még mindig csak a cél van (ha valós), de nem biztos, hogy valóban hasznos-e egy ilyen akció, mint amit elkövetett.

Ő erről így vélekedik kiáltványában:

Nem fog cselekedeted több kárt okozni, mint amennyi hasznot hoz?
Nem, nincs sikeres, befolyásos, nagy mozgalom még, és nincsenek vezető szervezetek, így nincs nagyobb struktúra, amelynek ez kárt okozhatna.
Ami a nyilvánosság megítélést illeti? Ítélnek ők meg minket máshogy a támadás után, mint azelőtt? (19.  o.)

Értem, mire céloz Tarrant, de nem teljesen helytálló ez így. Talán nincs egy egységes fehér faji mozgalom vagy szervezet, amelyre mindez rossz fényt vethetne, de tekinthetjük a „fehérpárti” aktivizmus minden formáját egy ilyen mozgalomnak, „fehér nacionalizmusnak”, annak éppen országtól, helyzettől függő formájában, amire ez rossz fényt vethet, így Tarrant saját magának mond ellent, hiszen láthatóan van fehérpárti aktivizmus világszerte, akkor is, ha sokszor erőtlen, és akkor is, ha nem egyetlen név alatt létezik. Tettét minden muszlimellenes, bevándorlásellenes, nemzetvédő aktivizmus és megnyilvánulás kapcsán felhozzák majd, megpróbálva démonizálni mindazt, akkor is, ha nem egy mozgalmat vagy szervezetet támadnak vele. Tarrant ideológiai kiforratlanságát mutatja továbbá az is, amit ehhez kapcsolódóan mondott:

Nem eredményezte a támadásod az etnonacionalisták és faji autonomisták megbélyegzését?
Nem, az emberek gyorsan elfelejtik a motivációimat és csak a támadásra magára emlékeznek majd. Ha nem hiszel nekem, emlékszik még valaki a madridi robbantás kivitelezőinek motivációjára? (22. o.)

Nos, a madridi robbantókról közismert, hogy iszlamisták voltak, így annyi elég a motivációhoz, de Tarrant logikája eleve sántít: mivel a média többnyire ellenséges kezekben van, így garantált, hogy az ő indítékait mindig emlegetni fogják (ellenben a kevésbé emlegetett dzsihadisták akcióival, hiszen „nem minden muszlim” stb.), ahogy az általa nagyra tartott Breivik neve is elválaszthatatlan a „rasszista” szótól. Továbbá, ha tényleg arra számít, hogy nem fognak emlékezni motivációira, mi értelme volt az egésznek? Elmondása szerint a cél a faji és kulturális ellenségesség további fokozása, de ha nem emlékeznek az emberek a támadás faji motivációjára, nem fokozza az a faji ellenségességet sem.
 
Zoom
Csökkenő fehér arányok

Annak ellenére, hogy a támadást Tarrant nagyon profin vitte végbe, akciójának szellemi terén még fellelhetőek bizonytalanságok és ellentmondások, mint a fenti is, de erre utal az is, hogy egy hosszabb ideje írt, több mint kétszáz oldalas „részletekbe menő” kiáltványát magát meggondolva letörölte, hogy aztán a támadás előtt két héttel írjon egy rövidebb újat, sietve. A múltja is hasonlóan bizonytalan és váltakozó képet fest: volt kommunista, anarchista, libertáriánus és aztán ökofasiszta... (17. o.) Mindez, és a cinikusan viccelődő, mémeket emlegető elemek ellenére a kiáltványa értelmezhető eszmerendszert tár elénk a tettének indítékaként.

Mialatt viszont azon töprengünk, hogy jogos volt-e mindez, hasznos volt-e mindez, erkölcsileg elítélendő volt-e mindez, a tény tény marad: országaink megszállása és felforgatása teljes erővel zajlik továbbra is, és mindez csak egyre rosszabb lesz, ha nem fordítjuk visszájára a folyamatot. De mikor érjük el azt a pontot, ahol már mindenkinek fegyvert kell fognia? Mikor érünk el oda, ahonnan már bizonyosan nincs visszaút? Ott vagyunk-e már? Hazafias tett-e 2019 tavaszán egy Tarrant-féle akció, vagy alapvetően meggondolatlan és káros?

Ha úgy véljük, hogy még van remény, valószínűleg károsnak ítélhetjük mindezt. Legalábbis ma még. Talán Olaszország példája még lehet reményt adó: az ország pár éve még kettétárt lábakkal feküdt háton a beözönlő megszállók előtt, még ő kért szinte elnézést, de ma már Matteo Salvininek hála visszatért az olaszok jelentős részébe a hit, hogy mégsem egy bordélyház az egykor dicsőséges és történelmet csináló hazájuk. Ha a nem tökéletes, de a fehér ügy számára hasznos Salvini képes volt ilyen népszerűséget kivívni férfias, migránsellenes kiállásával, és képes volt jelentős eredményeket elérni az ügyünk mentén, talán más nemzetek, és eleve Európa számára is van remény... Ha viszont ez így van, akkor a Tarrant-féle akciók jelenleg az ellenséges erőket segítik abban, hogy az ilyen eseményekre hivatkozva szigorítsanak a szólásszabadságon (világhálós felületek és könyvek betiltása, egyének büntetése véleménybűnözés miatt stb.), pedig az egy fontos front a nemzetvédő harcban, konkrétan a köznapi beszéd tematizálásában, a „megengedett” és „elfogadott” vélemények és célok keretének folyamatos „jobbra tolásában”.

Tarrant elvileg azt szerette volna, ha ezzel a tettével a faji és kulturális sorvadás, káosz és összeomlás folyamatát gyorsítja fel. Így ír erről:

Az igazi változás, és az a változás, amire nekünk van szükségünk, csak a krízis nagy olvasztótégelyéből fakadhat. A fokozatos változás sose ér el győzelmet. (...) Egy olyasvalakire adott szavazat, aki ellenzi az értékrendedet és nyugtalanságot, feszültséget szít, sokkal hasznosabb a saját érdekeid mentén, mint egy nyámnyila politikai jelölt, akinek nincs adottsága, vagy vágya a radikális változás kieszközölésére. (...) Áss alá és vedd át az irányítást. Ha radikálisan és alapvetően akarjuk megváltoztatni a társadalmat, akkor annyira kell radikalizálnunk a társadalmat, amennyire az lehetséges. (66. o.)

Egyrészt nem teljesen helytálló, hogy a lassú változás nem vezet győzelemhez, hiszen a kultúrmarxisták (Freudtól Hirschfelden át a Frankfurti Iskoláig) évtizedek felforgatása alatt érték el a céljaikat, melynek átkát ma is láthatjuk – az igazi kérdés itt inkább az, hogy van-e időnk ilyen több évtizedes építkezésre a jelenlegi kulturális hanyatlás és demográfiai helyzet ütemes változásának fázisában. Ami azt illeti, hogy érdemesebb egy ellenséget támogatni, ha ez feszültséget szít, mert így keletkezik káosz, amelyben a hatalmat meg lehet ragadni: itt megint magának mond ellent, hiszen a 8. oldalon a radikalizálódásának egyik okát abban látja, hogy 2017-ben a franciaországi választásokon a globalisták nyertek, pedig elvileg ennek örülnie kéne, hiszen a valóban nyámnyila, mára már kiherélt Nemzeti Front helyett a feszültségeket gerjesztő Macron került hatalomba... Tarrant se globalistákat és multikulturalisákat támogat a fentebb kifejtett okai miatt, hanem Trumpot, aki a fehér aggodalmak mentén kampányolt, határfalat és deportálásokat ígérve (aztán abból semmit nem betartva), ahogy vérengzésével se a faji ellenségességet fogja elérni, hanem a nacionalisták ideológiai terjeszkedésének korlátozását, ami megint csak nem segíti az általa kívánt hatalomszerzést. Egy sokkal nagyobb nacionalista tábor esetén talán mindez logikusabb lenne, mert az általa áhított forradalom nagyobb eséllyel törhetne ki, de egy kis tábor esetén ez csak a levegőt szívja el, és nincs esély erőszakos hatalomátvételre (ami neki nyilván tetszene). Tette rövid távon összeomláshoz nem vezet, hosszú távon hatalomhoz nem segít.
 
Zoom
A multikulturalisták kezéhez tapad a vér

Nem mehetünk el amellett sem, hogy tettével Tarrant – mondjuk úgy – tüneti kezelést végzett. Az ügynek jobban használt volna, ha olyanokat céloz (ha mindenképp ölni akart), akiknek hatalma és befolyása is van (az állítólagos célra, a „folyamat felgyorsítására” az is megfelelt volna, talán még jobban is). Erről így vélekedik:

Miért kell támadni a bevándorlókat, amikor „x” az igazi probléma?
Mert az „x” csoportokkal idejében is lehet majd kezdeni valamit, de a magas születésszámmal rendelkező bevándorlók most pusztítanak el minket, hamarosan ez a túlélés kérdése lesz, nekünk kell őket elpusztítanunk először. (21. o.)

Egy süllyedő hajón feltehetően mindenki a tátongó lyukat akarná betömni, hogy a víz áramlása leálljon, hiszen addig hiába öntjük vissza a vizet a tengerbe vödörszámra. Véleményem szerint a beáramlás előidézőinek befolyását kell semlegesíteni először, majd a bevándorlókkal is lehet valamit kezdeni: deportálás, kivándorlást ösztökélő programok, hogy csak pár békésebb esetleges megoldást említsünk. Ameddig a kapunyitogatók hatalomban vannak, addig a migrációval se lehet túl sok mindent kezdeni, mert az újratermeli magát.

Tarrant feltűnően kerüli a zsidókérdést kiáltványában, pedig nyilvánvalóan tisztában van vele (az általa látogatott fórumokon állandó téma). Egyszer említi a zsidókat csupán:

Voltál/vagy-e antiszemita?
Nem. Egy zsidó Izraelben nem ellenségem, mindaddig, amíg nem kísérli meg felforgatni a népemet. (15. o.)

Ezt egy utalásnak vélem, mert aki tényleg nem foglalkozik a zsidókérdéssel, és a zsidókat nem tartja ellenséges csoportnak, az nem emleget felforgatást velük kapcsolatban. Feltehetően valamilyen stratégiai okból kerülte a zsidókérdés boncolgatását, talán nem akarván, hogy a faji kérdés, a muszlimkérdés (ami a fő üzenete) a zsidókra és antiszemitizmusra legyen kiélezve a közbeszédben. De ez – ha így van – megint csak naivitás, hiszen egy ilyen befolyással rendelkező csoportot mi megkerülhetünk, ők ettől még minket nem fognak figyelmen kívül hagyni. A zsidók kisajátítják az ilyesmit akkor is, ha egy szó sem esik róluk, ezt Tarrant is tudhatta, ha esetleg ennek az elkerülése volt a célja. És valóban: zsidó szervezetek ennek kapcsán lehetséges, hogy további politikai hatalmat fognak szerezni (közismert, hogy ilyen események után megugrik az anyagi támogatottságuk, és ezek kapcsán újabb korlátozásokat eszközölhetnek ki, a Rágalmatásellenes Liga antiszemitázik az eset kapcsán így is). A Háárecben már ezt olvashatjuk: Christchurch és Pittsburg után az amerikai zsidók és muszlimok jobban egymásra szorulnak, mint valaha. Az alcímben pedig: „Közösen kiállni a fehér felsőbbrendűség ellen, amely bántalmazással és halállal céloz minket, most minden közösségeink közötti feszültség és érzékenység ellenére ez nem a kedv, hanem a szükségesség kérdése.” Tehát a fehér nacionalizmus a főellenség, ami ellenében koalícióra lépnek az ellenséges idegen csoportok – és mint látjuk, a zsidók ebbe a történetbe is beleillesztették magukat.

Tarrant logikájával az a baj, hogy mivel a folyamat az általa kívánt polgárháborút megközelíti, annak a mesterséges felgyorsítása koraszülötti kudarchoz vezethet... Például kiáltványában arra ösztökél, hogy helyezzünk ki saríatörvénykezést követelő plakátokat egyik nap, majd a bevándorlók kitoloncolását követelőket egy másik nap, gerjesszünk konfliktust és ássuk alá a társadalmat, majd vegyük át az irányítást a káoszban. (66. o.) Ezt viszont nem kell nekünk megtennünk, megteszik az idegen csoportok helyettünk természetes módon is, azzal hogy mi ilyet teszünk, csak a saját esetleges támogatásunkat ássuk alá a megtévesztés által, pedig a konfliktus valódi, de olyan is legyintene erre, mondván mindez csak „szélsőjobbos propaganda” (amire az ellenséges és domináns média rá is játszana), akik amúgy mögénk állnának. Senki se szereti, ha megvezetik (például hamis plakátokkal stb.). Ha túl korán gerjesztünk káoszt, ráadásul igaztalan módszerekkel is, nem lesz elégséges erő ahhoz, hogy abban az esetleges káoszban, amit mindez teremt, át lehessen venni az irányítást – tehát koraszülött kísérlet lenne mindez, ami csak a tettre készeket darálná le, tovább gyengítve az egységet. Ehelyett inkább célszerű stabil alapokat teremteni egy ilyen esetleges jövőbeli összeomlás esetére, amit a multikulturalizmus hamis és mesterséges felgyorsítás nélkül is automatikusan kitermel magából. Fejjel rohanni az ellenségnek személyes szinten okozhat hősies érzéseket, de az ügynek nem valószínű, hogy hasznára válik...
   
Erre jó példa az egyik mára már történelminek tekinthető forradalmi kísérlet Amerikából: az A Rend (Brüder Schweigen, The Order) nevű csoport 1983-ből, akik egy fehér felkelést akartak kirobbantani. Üzletek, majd bankok, pénzszállító autók kirablásából és pénzhamisításból fenntartva magukat, elvileg közük volt  egy fehérellenes zsidó rádiós (Alan Berg) megöléséhez is. A csoport a kormányt szerette volna erőszakkal megbuktatni, alapvetően az egyre elnégeresedő népességű és elzsidósodó kultúrájú Amerika megdöntéséért, előre látva, hogy katasztrófába visz ez az akkor már nyilvánvaló folyamat. Vezetőjük, Robert Matthews a rendőrökkel vívott tűzharcban halt meg, többen börtönbe kerültek. Már akkor is voltak, akik szerint túl korai volt mindez, az amerikai fehér ember akkor még nem állt készen egy faji háborúra, egy forradalomra, és ezt évtizedek elteltével könnyen kijelenthetjük. Pedig ha sikerül akkor egy ilyen fehér forradalmat előidézniük, elkerülhették volna az akkori kb. 80 százaléknyi fehér népesség mára már 62 százalékra csökkenését (és évtizedeken belül kisebbségbe kerülését), a transzvesztita gyerekek megtapsolásának kultúráját, a fajkeveredés, hedonizmus, gyökértelenség és hanyatlás további térnyerését... De bármennyire is voltak jó szándékú idealisták, a tény tény marad, hogy korai volt mindez. A csoport egyik (később a börtönben meghalt) tagja, David Lane például többet ért el egy megnyerő jelmondat megalkotásával, mint mindazzal, amiért végül börtönben kellett meghalnia. Lane alkotása az ún. „14 szó”, amely magyarul így hangzik: „Biztosítanunk kell fajunk fennmaradását, és a fehér gyermekek jövőjét”. Ez a jelmondat azóta is népszerű főleg angol nyelvterületen – például Tarrant is nem csak a kiáltványában írja le, de felírta fegyverére is. Lane ezzel (és egyéb intellektuális munkásságával) több hasznot hozott a fehérpárti aktivizmus számára, mint illegális tetteivel, mert kulturális hatást ért el, és azzal alapokat teremtett, erősített meg. A megölt rádiós zsidót lecserélheti egy új, a most megölt 50 muszlim helyére jön 100 új, de ami az alapot képezi majd egy szebb kor számára, az se nem az 1984-es gyilkosság, se a 2019-es mészárlás nem lesz, hanem olyan ideológiai, kulturális „mémek” és jelmondatok, szemléletek, amelyek alapján szilárdan állva egy esetleges jövőbeli káoszban, egy fehér elit megragadhatja a hatalmat (hogy Tarrant elképzelésénél maradjuk). Az olyan egyszerű, de erőteljes és szellemi-faji ébredéshez vezető dolgok adnak igazi alapot, mint az alapvető igazságot megkapóan és vitathatatlanul magába foglaló 14 szó is.
 
Zoom
David Lane

Mindez persze nem feltétlenül jelent pacifizmust, de a forrófejű és hamvába holt tettek helyett összetartást és elkötelezettséget erősítő alapokra van szükség egy esetleges jövőbeli káosz idejére, ha a politikai „jobbratolódás” nem hozna megoldást – mert lehet, hogy nem fog.

Ma a fehér ember egyszerűen még nem áll készen egy belülről jövő fegyveres forradalomra. Még úgy tűnik nem vesztette el hitét abban, hogy meg lehet oldani a helyzetet vérengzés (és önfeláldozás) nélkül. És talán még tényleg meg lehet menteni a fehér nemzeteket politikai akarattal, amely tudatosan védelmezi a sajátját (saját földjét, saját fajtáját), és világos külcsoport-belcsoport tudattal rendelkezik. Politikai, ideológiai és kulturális aktivizmus, ismeretterjesztés és a közbeszéd céljaink felé való eltolásával talán még elkerülhető, hogy vérengzéssel kelljen fellépni a nemzetgyilkos folyamatok ellen, ami nem azért fontos elsősorban, mert így „humánusabb”, hanem azért, mert ha most egy Tarrant-féle személy helyett 50 vagy száz tenné ugyanezt, az olyan káoszt teremtene, amiből nem biztos, hogy jól kerülnénk ki a végén a jelenlegi politikai légkörben – ezért is fontos ezt a politikai légkört még tovább „jobbra” tolni ezt célzó aktivizmussal. Ha egy Salvini jelentős sikereket ér el, két vagy három, esetleg harminc Salvini már képes lenne Olaszországot naggyá tenni ismét, egy nemzetibb, fajilag öntudatosabb népesség politikai légkörében. Mindez pedig érvényes minden más fehér országra.

Az viszont egyre kétségtelenebb, hogy ha még hiszünk is abban (talán naivan), hogy politikailag, vérengzések nélkül is rendet rakhatunk, néhány év, pár évtized múlva ehhez már bizonyára késő lesz. Addigra olyan számarányokat érnek el az idegenek és olyan politikai-kulturális erőtömbként lesznek jelen, hogy csak egy kegyetlen polgárháborús helyzet fog vagy győzelmet, vagy harcbeli pusztulást hozni. Hároméves gyerekek és földön nyöszörgő nők agyonlövése sokkal inkább muszlim erkölcsiség szüleménye, semmint a miénk. Igazán jó lenne, ha el lehetne kerülni az ilyesmit, de az eddigi helyzet fokozódásával az efféle ellencsapások száma is várhatóan nőni fog, mert egyszerűen képtelenség elvárni a fehér emberektől, hogy a végtelenségig tűrjék a fentiekben is vázolt gyomorforgató megaláztatást.

Ezt a „liberálisok” is jó, ha szem előtt tartják. Multikulturális kísérletük mindenképpen fájdalommal és szenvedéssel ér véget: ha behódol a fehér ember, idővel elpusztul, lecserélődik (persze ez nem fogja meghatni a „liberálist”), ha viszont ellenáll, az az idegenek csoportjainak lesz „kellemetlen”. A multikulturalizmus alapvetően és elkerülhetetlenül ellenségességet és erőszakot szül és az ezt áhítók is jobban tennék, ha nem erőltetnék, mert a fenti lehetőségeken kívül nincs más. A szivárványos, békés utópia egy abszurditás. A fehér ember nem fog csak úgy kimúlni. Akármennyire is siralmas állapotban van a pár nemzedékkel korábbi önmagához képest jelenleg, még így is van és lesz elég valódi fehér férfi ahhoz, hogy hatalmas ütést mérjen az ellenségeire. Ha pedig a fehér ember elveszti a türelmét, és már tömeges szinten is reménytelen helyzetben érzi magát, a történelemből tudjuk, mi történhet.
 
Zoom
Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
Reklám




Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Dossziék

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2019 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready