- Történetek a kórságokról, a biológiai fegyverekről, a gonosz vírusokról és a még gonoszabb oltásokról - A járványokról (I./1.)

- Történetek a kórságokról, a biológiai fegyverekről, a gonosz vírusokról és a még gonoszabb oltásokról - A járványokról (I./2.)

- Történetek a kórságokról, a biológiai fegyverekről, a gonosz vírusokról és a még gonoszabb oltásokról - A biológiai fegyverekről (II./1.)

- Történetek a kórságokról, a biológiai fegyverekről, a gonosz vírusokról és a még gonoszabb oltásokról - A biológiai fegyverekről (II./2.)

- Történetek a kórságokról, a biológiai fegyverekről, a gonosz vírusokról és a még gonoszabb oltásokról - A nukleinsavakról (III.)

- Történetek a kórságokról, a biológiai fegyverekről, a gonosz vírusokról és a még gonoszabb oltásokról - Az RNS-ekről és a fehérjék gyártásáról (IV.)

- Történetek a kórságokról, oltásokról stb. - És hogyan is lesz a fehérje – mit csinál az a gonosz mRNS? (V.)

- Történetek a kórságokról, oltásokról stb. - Mi végből van a világon a vírus? (VI.)

- Történetek a kórságokról, oltásokról stb. - A cseppfertőzésről, a gázálarcokról és a szájmaszkokról (VII.)

- Történetek a kórságokról, oltásokról stb. (VIII.) - PCR-teszt és szennyvizes kimutatás

- Történetek a kórságokról, oltásokról stb. (IX.) - A koronavírusok becses famíliájáról

- Történetek a kórságokról, oltásokról stb. (X.) - A közellenség SARS-CoV-2-ről és annak esetleges gyógyszereiről

- Történetek a kórságokról, oltásokról stb. (XI.): A SARS-CoV-2 esetleges mesterséges eredetéről

- Történetek a kórságokról, oltásokról stb. (XII.) - Az oltások kultúrtörténetéről

Figyelmeztetés. Ez a cikk értelmes, épeszű, gondolkodni kész és tájékozódni szándékozó (laikus) embereknek íródott, akárcsak előzmény cikkei és folytatásai. Az Egységes Magyarországi Ortodox Harpci- Chemtrail- Gyíkember- Laposföld- Ötgé- Nemisléteznekvírusok Hitközség fundamentalistái, fanatikusai, tisztségviselői és egyéb, sajátságos és sajnálatos tudatállapotú agresszív rajzfilmfigurák számára elolvasása nagykorú felügyelete mellett sem ajánlott, haloperidolt pedig kérjenek kezelőorvosuktól.

Az oltás és az injekció nem ugyanaz, ezt felesleges magyarázni óvodánál feljebb, bár az oltások nagyon kevés kivétellel (pl. előző részben említett Sabin-cseppek) injekció formájában kerülnek alkalmazásra. Ugyanakkor az injekciók 99%-a nem oltás, és egyébként ezért okoz komoly gondot a jelenlegi koronavírus-mizéria azoknál az embereknél, akik pofátlan módon képesek valamiféle más bajt összeszedni, mert ha a világ összes injekciókiszerelő üzeme hovatovább covid-oltást gyárt, akkor algopyrin-injekció nem lesz, sőt, lassan egyébként ott tartunk, hogy a fecsi, a patron, az ampulla, a dugó de még a bliszter is hovatovább világszinten hiánycikké válik.

Az kérem, hogy injekció, az nem gyógyszer, hanem ún. gyógyszeralak (gyógyszerkiszerelés), mint a tabletta, az orrspray, a hüvelygolyó meg a végbélkúp, meg a híres roma találmány, a kanalas orvosság. Ősi vágyuk volt már az orvosoknak, mondhatni, Avicenna korában is, hogy közvetlenül a keringésbe tudják betolni az anyagot, mint a kígyó (amely egyébként mérgét a nyirokerekben továbbítja), ugyanis már ekkoriban látták, hogy így a kívánt hatás a kívánt szerrel gyorsan és hatékonyan érhető el. Éppen a kígyó példája szolgált tanulságul, azt ugyanis, hogy a kígyómérgek szájon át nem hatnak, már az ókori szerzők, pl. Dioszkoridész is megemlítették, és józan paraszti logikával rájöttek arra, hogy számos gyógyszer a gyomorban „megemésztődik”, elbomlik. Ilyen pl. az adrenalin is, ez is csak nagyon mérsékelt helyi hatást fejt ki, ha szájon át adják, ezért szoktam volt mondani, hogy adrenalin helyett baltát kell adni az illető szájába, az jobban hat, mert erősen felfokozza az adrenalintermelést.

Az, hogy szúrjunk magunkba vagy másba valamit, ugyebár nagyjából 500 millió éve már a tengeri skorpiók kitalálták a kambriumban, aztán felfedezték a sünök, a kaktuszok, a szúnyogok stb., és az első csontlándzsák alkalmazásával úgy másfél millió éve az ősemberkék is, amit a kuráré-kotyvasztó indiánok már gyógyszerhatóanyaggal ötvöztek (megjegyzés, nem tartozik ide, a nyílmérgek kultúrája egyetemes, de annyira, hogy maga a „toxin” szó görögül már ezt jelentette 3000 éve, ősforrása pedig a perzsa „tounna”, azaz nád (nyílvessző), de ennyire ne térjünk el a tárgytól) de, hogy ez hasonlítson egy mai fecskendőre, azt az emberiség hatékonyan a XVII. században tudta produkálni (mint az előző részben is említettük), az első ilyen, ekkor még fémből és üvegből készített, a mai fogalmak szerint is működőképes szerkezetet egy angol polihisztor, Christipher Wren alkotta, aki 1656-ban kutyusokat is beinjekciózott, majd egy Major nevű (keresztneve nem maradt az utókorra) német orvos 1660-ban bőr alá juttatott folyadékot tűvel emberbe is. A páciensei azonban, köszönték szépen, felfordultak, akárcsak azoké a harctéri felcserekéi, akik XIV. Lakodalmas Lajos király korában a francia-holland háborúban vért akartak kivérzett sebesültekbe juttatni (vércsoportokat még nem ismertek). Az első használható fecskendőt, mint már említettük az előző részben, egy lyoni sebész, bizonyos Charles G. Pravaz vette alkalmazásba még 1831-ben, de az injekciók csak az után terjedtek el az orvosi gyakorlatban, hogy 1860-tól Pasteur bevezette a hővel sterilezést, és onnantól nem fertőzték meg ilyen csúnyán a pácienseket. Nagy lökést adott az injekciózós technikának a pont ekkor zajló krími háború és az amerikai polgárháború, ahol azonnal színpadra lépett az új találmány, és tömegével tolták a morfininjekciót a szerencsétlen hősökbe. Főleg amputáció előtt. Meg után. Néha helyett.

Azóta van injekció.

Injekció és injekció között igen komoly különbségek vannak, de aki laikusként különbséget tud tenni a különböző tűk között, az általában vagy cukorbeteg, vagy kemény heroinista, egyik se túl egészséges hobbi. Röviden szólva, injekciót lehet adni bőrbe (intacutan, ez ritka, mint a himlőoltás, meg az allergiapróbák, esetenként állatgyógyászatban van jelentősége, elefántoknál), a gyakorlatban pedig bőr alá (subcután, sc., nem sportclub) izomba (már akinek van, felső karba, akinek nincs, pici popójába, intramuscularisan, im.) keringésbe (intavenás, iv., mint IV. Béla) és végül, aki már nagyon eldobta a pöttyöst, annak esetleg adrenalint, ephinephrint, foledrint, atropint vagy más nyalánkságokat bele a szívbe, azaz intracardinálisan, ic.), de ez már az álmoskönyvek szerint sem jelent jót.

Intavénásan azt adják, amit gyorsan, a keringéssel el akarnak keverni a szervezetbe. Ez nemcsak gyorsan hat, hanem tökéletesen is, az oltások pont nem ilyenek. Az oltást vagy a bőr alá, vagy izomba tolják.

Az injekciós gyógyszeralakok egy részének, ami im. kerül beadásra, nem víz az oldószere, hanem olajos injekcióban oldva, vagy szuszpendálva (ha olajban nem oldódó anyagról van szó) adnak be anyagot. Ez jó rendesen fáj, viszont meg is duzzad a helye, és eltekintve a szintolhuszároktól, akik így akarnak izmosnak tűnni, általában így valamilyen tartós hatású készítményt adnak be, amely az ő olajos hordozójában meglehetősen sokáig helyben marad, és belőle a hatóanyag csak lassan válik szabaddá, és kerül a keringésbe, meg a szervezet többi részébe. Így egy injekcióval valamely szubsztitúciós terápiás gyógyszert egy adagban több hétre be lehet adni, főleg hormonokat szoktak így adni, olyan országokban , ahol engedélyezett, az átlagosnál fiatalabb csirkékre terjedő pedofil teofiloknak osztogatott, a gyakorlatban „kémiai kasztráció”-nak nevezett cyptropteron-acetátot is így adják be, az illető kap egy szurit, és utána hetekig szívódik fel neki az antiandrogén, és ha le nem vágja a karját, ahová az injekció kerül, a hancúrléce hetekig következetesen hat órát fog mutatni, kivéve, ha fejreáll. De ez fordítva is működik, ha valaki valahol elhagyja a golyóit, akkor, hogy ne degradálódjon kappan eunuchá, időnként beadott tesztoszteron-injekciókkal szinten lehet tartani. Az olajos oldat természetesen nem benzint, dízelolajat, paraffint (kivéve szintoloséknál…) és nem is olajpálmából sajtolt pálmaolajat, repcéből sajtolt repceolajat, vagy kisgyerekekből sajtolt babaolajat, hanem általában benzilalkohol és benzil-benzoát keverékét tartalmazza, melyek kismértékben azért oldódnak vízben, és lassan-lassan felszívódnak, és a szervezetre nem igazán károsak. Ebben kapja az alkoholista is a disulfiramot, amely vegyület bénitja az acetaldehid-dehidrogenázt, így aki botanikusra issza magát, az olyan kutya rosszul lesz a piától, hogy azok szerint, akik nem voltak igazi alkoholisták, elveszi a cefregödör elvtárs kedvét a piálástól, és egy ilyen injekcióval a részegest „szárazra” lehet tenni adott esetben 3 hónapra is. Elméletben. A gyakorlatban egy igazi alkeszt nem érdekli, hogy belehal.

Ezek azonban ritka kivételek, mert az injekciók 99,9%-a vizes oldat, és e szerint is van összekeverve. Mi van tehát az injekciókban, ami nem maga a hatóanyag, amit be akarnak adni nekünk? Nem sok minden, éppen csak pár dolog, amely kell ahhoz, hogy maga a dolog, az injekciózás működjön. Hát, először is van benne víz.

Nem desztillált víz, és nem is ioncserélt víz. A gyógyószeriparban kétféle víz van. Létezik tisztított víz (purified water, PW), úgy általában mosogatni, és injekcióhoz való (legtisztább) víz (water for injection, azaz WFI).

A WFI-hez képes a benzinkutakon az alsó polcon az akkusav mellett lévő ioncserélt víz kb. húgylé. A WFI ára kb. a benzinnel van pariban, és üzemszerűen 90 C fok körül tartják, ezért ilyen tiszta vízben általában nem mosunk kezet. Lehűtve viszont pont úgy néz ki, mint a víz, csak kicsit furcsa íze van, nem olyan mint a „sima” (egyszer) desztillált vízé vagy a hóléé, engem leginkább arra emlékeztet, mintha műanyag granulátumot nyalnék, vagy aki szedett már gyúráshoz kretain-foszfátot, na annak a semmilyen, de mégis rossz ízére hasonlít valahol. Kb. ez teljesen a nulla íz, amely pont olyan fogalom, mint a „hószag”. Akinek érzékeny orra, jó szaglása van (elkényelmesedett „civilizált” életmódú ember nem érti ezt) az tudja, hogy hajnalban felébredve az ember csak beleszagol a levegőbe, és érzi, hogy éjszaka esett a hó. Természetesen a desztillált víznek (a WFI-nek ugyanúgy, mint a hónak) nincs szaga, hanem az történik, hogy a talaj megszokott szaga eltűnik, a szántás vagy az erdő szaga, és ez a „nincs szag” a „hószag”.

A deszillált víz, meg az ionmentesített /RO permeátum, stb. víz előállításának a célja az oldódó sók mennyiségének, főleg a változó keménységet okozó (kalcium) sók eltávolítása, főleg ott, ahol vízkövet okozhat, ezért öntünk só (és főleg kalcium-magnézium-hidrogén-karbonát) mentes vizet autóhűtőbe, vasalóba, kazánba. Namármost, injekció esetén önmagában az ion(só) mentesség nem volna követelmény, hiszen az injekcióba majd úgyis teszünk még sókat. A WFI alapkövetelménye a pirogén anyaságoktól mentesség. A pocsolyavizet, ha kihipózzuk vagy felforraljuk, a benne lakók (főleg bacik, de mindenki más is) megpusztul, de a döglött jószágok tokanyaga, a felbomlott baktériumsejt különböző összetevői, főleg az ún. endotoxinok erős lázkeltők. Ezért ezek azok, amelyek az injekciós vízben nem lehetnek benne. Régen, mikor még szex előtt a férfiak borotválkoztak, a dokik alkalmazták makacs esetekben a tejinjekciót. Ez is vakcina, csak a tehén más részéből nyerték, mint Jenner az oltóanyagát (lásd előző rész), és rengeteg baktérium van benne (értelemszerűen ártalmatlan tejsavbaktériumok) és e mellett ugyebár testidegen (tej)fehérjék. Ezek rettenetes durva immunválaszt váltanak ki, az átlagember sokkot kap, ha belefecskendeznek 50 ml nyers tejet. Ezért nem is adtak annyit, 1-2 ml többnyire éppen elég, hogy az illető kapjon olyan lázrohamot, hogy lefeküdjön, mint a géppuskától, és az a vicc, hogy hollywoodi produkcióban az eredeti Tarzan-filmek korában ezt még simán belőtték a színésznek, hogy életszerűen adja elő a maláriás lázrohamot (mondjuk jobb, mint a malária, annyi biztos). Ekkor az immunrendszeren nyomnak egy rohadt nagy resetgombot, és az így kialakuló lázroham, citokintermelés, durva rosszullét sok makacs fertőzésben gyakran igen eredményes gyógyhatású. Ma már ez az eljárás túlhaladott, de ha egy lakatlan szigeten valaki egy inoperábilis tályoggal fordul hozzám, amit nem tudok tüzes vassal kauterizálni, de van injekcióstűm, akkor számíthat erre a kezelésre. Úgyhogy senki ne jöjjön a közelembe, míg van esélye orvoshoz jutni.

A WFI vizet több, kaszkádszerűen egymás után kötött desztilláló kollonában desztillálják-hűtik, majd újra és újra desztillálják és hűtik, olyan zárt rendszerben, ahol a desztillálódás során a légtérben a páralecsapódást speciális töltet alkalmazásával teszik lehetetlenné, hogy a páraszemcsék piszkot magukkal ne ragadjanak. A WFI gyakorlatilag teljesen sómentes, és minden mástól is mentes, oldott gáz sincs benne (90 C fokon) és fő jellemzője a TOC (teljes/total oxidálható szerves/organic szén/carbon) szintje, azaz, hogy mennyi szerves vegyület van benne. A megengedett szint nanogramm/liternél is kevesebb, kb, ha a technikus kislány nemhogy szabad kézzel, de még csak nem is megfelelő gumi/nitril kesztyűvel fogja meg a TOC analizátor küvettáját, hazavágja a mérést, mert amennyi szerves anyag bekerült, hogy az már a határérték általában ezerszeresénél is több, és ebben az esetben a labortechnikus kislány térdelhet le… izé, bocsánatot kérni. A PW víz annyiban tér el a WFI víztől, hogy pár művelettel kevesebbszer desztillálódik át, nem kell hevítve tárolni, hanem egyszerűen inertgáz (nitrogén) alatt elvan a tartályban. Ezt használják minden mosó-tenyésztő művelethez, azaz ahhoz, ami nem kerül a betegbe. A gyógyszeriparban a tisztasági követelmények olyan szigorúak, hogy a biotechnológiai gyártásban a bioreaktorokat a hőcserélő másik oldalán sem lehet kazánban, kazántápvízből, „közönséges” vízből nyert „fekete” gőzzel (BS) fűteni, a fekete gőzt 180 C fokon hőcserélőbe engedik, ahol nagytisztaságú vizet hevít gőzzé, és ez a tisztagőz (CS) mehet csak be a reaktorba. Hangsúlyozom: nem a reaktortérbe, hanem a csőkígyóba, a fűtésre. Volt már rá példa, hogy a japán gyógyszerfelügyeleti hatóság csuklóból dobta vissza a magyar gyógyszergyár több tízezer darabos sarzsát, mert a hőcserélő-CS-bioreaktor-kondenzáló útvonalon az előírt 16 mintavevő pontból az egyik mikrobiológiai tenyésztési minta pozitív volt... három nappal a tervezett gyártás előtt, és a két előírt fertőtlenítés utáni utánmérés helyett csak egyet végeztek el (ami már negatív volt). Hangsúlyozom: ez a víz nem érintkezik a termékkel. Ez csak egy példa arra, hogy működnek a gyógyszerfelügyeleti hatóságok, és hogy hány százaléka léphető át józan ésszel valamennyi minőségbiztosítási szabálynak, és hogy azok a szabályok legkevésbé a fogyasztót, a beteget védik, hanem a gyógyszergyártók piaci érdekeit: céljuk, hogy nem kellően tőkeerős cég ne tudjon piacra lépni.

Hogy a gyakorlatban egyébként a WFI alkalmazására mennyire van szükség, erősen árnyalja az, hogy egy rendes heroinista vagy intravénás amfetaminhasználó, ha igényes, sima desztillált vízzel, ha ezzel se foglalkozik, egyszerű csapvízzel szúrja magát, és rendszerint évekbe tart, míg sikerül szétrohasztania a vénáit. De jelzem: előbb-utóbb szinte mindnek sikerül. Csak idő kérdése, hogy a leharcolt szervezetű drogos vagy a tűvel, vagy a beadott oldattal olyan fertőzést okozzon magának, hogy a tönkretett szervezete azzal ne tudjon megbirkózni. A heroinista nagyon ritkán hal bele a heroinba közvetlenül (aranylövésbe), többnyire az inkurrens fertőzések végzik ki a nyomorultat.

Ennek ellenére, úgy gondolom, a legvéresszájúbb oltásellenesek sem szokták felvetni, hogy az oltásban ne legyen víz. Ez azért érdekes, mert a törzskönyvezett, ellenőrzött gyógyszerek súlyos mellékhatásainak/haláleseteinek igen jelentős részét az okozza, hogy vízzel valami nem stimmelt. Többnyire oldatkészítés során követnek el hibákat, annak ellenére, hogy ezt manapság már minden gyógyszergyártó zártan, nitrogén alatt végzi, és egy kiló vízre két kiló dokumentáció jut.

Mielőtt valaki megkérdezi: nem lehet oltást szilvapálinkában beadni. Legfeljebb orálisan. A fehérjéket a tömény alkohol is denaturálja.

Gondolom, senkinek sem árulok el azzal újdonságot, hogy az emberben nem víz a szövetközti folyadék, hanem egy mindenféle egyebet is tartalmazó sóoldat. Ha az injekció egy sima gyógyszer lenne, feloldva „sima” tiszta vízben, az meglehetősen kellemetlen lenne, főleg sc. vagy im., (iv. még csak-csak, de úgy se az igazi) mert a szövetek közzé fecskendezett tiszta víz az ozmotikus hatásánál fogva azonnal beáramlana a sótartalmú sejtekbe, és azok szépen kipukkadnának, mint a görögdinnye, mikor beledugják a léken át a sterimobot. Ez szövetszétesést, szövetelhalást okozna, ami mondjuk, ha egy jelentős ér falában következik be, az elég gáz (ezért is szokták a heroint a nagypiaci elosztók sókeverékkel hígítani, mert egy hülye drogos ilyesmivel nem foglalkozik, és drogkereskedőnek nem érdeke, hogy ügyfelei feldobják idő előtt a pacskert. Ja, meg ők is lopnak. Az „utcai” heroin ritkán tartalmaz 2-6%-nál több heroint, a többi töltőanyag. Ha szerencsétlen heroinistát egyszer nem csapják be, tömény anyagot kap, menten túl is lövi magát. Ez a hígítás azért is fontos, hogy a soványra hígított utcai heroint ne lehessen elszívni, azt iv. kelljen adni, amely sokkal gyorsabban okoz függőséget. A trükkös drogkereskedő pedig „még valamit” tesz a heroinba (pl. fenobarbitált, foledrint, triptamint) hogy kettős függőséget alakítson ki, hogy a konkurens kereskedő áruja a drogosnak ne legyen jó. Gyerekek, a kábítószer rossz, értem?). Ezért ezt nem lehet csinálni.

Ozmózisnak hívjuk kb. azt a jelenséget (most is nagyon egyszerűsítek) mikor a töményebb és a hígabb sóoldat egy féligáteresztő falon keresztül kiátlagolja egymást. A tömény sóoldat a hígból vizet szív. Az a nyomás, amivel szívja, nem is kevés: minden mól bármilyen oldott só 20 C fokon 1 liter vízben 22,41 bar nyomással szívja a vizet. Egy 10 mólos tömény oldat tehát több mint 220 barral. A kompresszorod meg tud nyolcat...

Az ozmózis jelenségét Teremtőnk sokoldalúan használta fel teremtményei előállítása és üzemeltetése során. Ezért tartósít a só (vagy a tömény cukor is), mert elszívja a vizet a szövetekből, ezért nem romlik meg az aszalt szilva, a szárított gomba vagy a múmia, mert nincs benne víz. A só azért nyírja ki a szárazföldi növényeket, mert az adott növény gyökérnyomásánál nagyobb ozmózisnyomást fejt ki, a növény kiszárad (a sótűrő növények gyökérnyomása értelemszerűen nagyobb). Az ozmózisnyomás tolja fel a fa tetejébe a vizet a kapillárisokban. De le is másoljuk ezt a dolgot, az RO (reverz ozmózis) elven működő vízsótlanító berendezések lényege, hogy a sóoldatot jó megpumpáljuk, és ki lehet belőle facsarni a vizet, a tömény sós oldat (RO koncentrátum) meg visszamarad.

Oskolába« tanítják, hogy az ember mintegy 0,9%-os konyhasóoldatot alkalmaz belül. Bár a biológusok és paleontológusok véleménye megoszlik, általában nem tartjuk ördögtől valónak azt az elképzelést, hogy mikor őseink első nagyfarkú gőtékhez hasonló rusnya jószágként (van aki 300 millió év alatt semmit se változott) kisétáltak a tengerből, kb. ennyi volt a tengeri sókoncentráció, és szöveteikben ezt a tervezési értéket vitték magukkal a szárazra. Ma a tengeri sókoncentráció nagyobb. És összességében az ionösszetétel is némileg hajaz a tengerire, de csak némileg, mert pl. a kálium-koncentráció piciny szervezetünkben sokkal magasabb, a bromidé meg alacsonyabb, kivéve azon gyűrött fejűekre, akik emlékeznek sorkatonai szolgálatuk ilyen irányú élményeire.

Olyan injekciókban, amelyeknek kevés a térfogata, és az vénásan adják, megteszi a sima nátrium-klorid is, 0,81-0,93 %-os oldatban. Ennek az ozmotikus hatása már nem bántalmazza a szöveteket kapásból. A csekély mennyiségű, 2-4 ml, vagy annyi se injekció a keringésben gyorsan eloszlik. Ezért a legtöbb injekció csak egyszerű konyhasóoldat.

Ha nagyobb mennyiséget, vagy im. adják, pláne, ha az adott gyógyszert infúzióban (csepegtetve), a csak nátrium-kloridot, konyhasót tartalmazó oldat nem jó. Ugyanis szervezetünk sókoncentrációja is meglehetősen stabil és összetett, nátrium-kloridon kívül káliumot, kalciumot, magnéziumot, hidrogén-karbonátokat és szerves savak sóit is tartalmazzuk (eltérő arányban a sejteken kívül és belül, főleg a kalcium-, és káliumszintet illetően), ezért az ilyen, nagyobb térfogatú gyógyszer-bevivő folyadékoknak a plazmához hasonló ionösszetételű oldatnak kell lennie, mert különben felborul a sóegyensúly, különösen fontos ez folyadékpótlást igénylő beteg esetén. A legáltalánosabban erre a célra az úgynevezett Ringer- ill., Ringer-laktát oldatokat alkalmazzák, a klasszikus Ringer egyébként 1 liter infúzióban 8,6 g NaCl-ot, 0,5 g CaCl2-ot, 0,3 g KCl-ot, 0,1 g MgCl2-ot, valamint kevéske dinátrium-hidrogén-foszfátot a pufferhatás véget (lásd lejjebb) tartalmaz. A Tyrode-oldat hasonló, de abban van cukor is.

Nem tartozik közvetlenül a tárgyhoz, de ezekkel az ún. izotóniás oldatokkal a keringő vérmennyiség nem növelhető. Már régen rájöttek a dokik, hogy a kivérzett embernek sokszor nem is kell teljes vér, az alakos elemek hígulása a vérben egy pontig tolerálható, legfeljebb nem virgonckodik az áldozat, de maga a vér tömege, keringő térfogata, nyomása, az viszont kell, az elfolyó vért pótolni kell. Az ember vértartaléka nem túl sok, célszerűnek látszott: kössünk be egy sóinfúziót, és pótoljuk a kieső vért! Nem sikerült, a sebesült csak felpuffadt, mint egy vízihulla, mert ezzel a módon csak ödémákat lehetett rá csinálni, minél több folyadékot kapott, annál jobban dagadtak rajta az ödémák, a keringő mennyiség meg nem nőtt, a bevitt folyadék az érpályából kilépett. Ugyanis a vér nagy mennyiségben tartalmaz nagy-nagy fehérjemolekulákat, és nemcsak a sóknak van ozmotikus nyomásuk, hanem a makromolekuláknak is ún. kolloidozmotikus nyomásuk, és azt is biztosítani kell, hogy a keringő vér folyadéktömege az érpályában maradjon. A legjobb persze, a vérplazma adása, de ha az nincs, művért kell beadni: erre bevált a vérfehérjékhez hasonló molekulaméretű dextránkészítmények (plasmodex) , valamint egy műanyag, a vízben oldható poli-vinil-pirrolidon (periston), amelyek aztán hosszú ideig a keringésben marad. Egyébként a peristonhoz hasonló vízoldható műanyagokat ragasztóként használnak (pl. a poli-vinil-acetátot) ilyen a technocol is. Kicsit vicces, hogy ez egy vérpótló vegyület, de hát ilyen az élet. Mikor azt szoktam mondani, hogy az aranyhalat egyébként ezüstkárászból tenyésztették ki, bárki azt mondja rá, jó vicc, de az benne a vicc, hogy egyébként tényleg.

A másik dolog, ami az injekció sóösszetételét befolyásolja, maga a hatóanyag. Ha ez egy sima hagyományos kismolekulájú szintetikus molekula, nagy dolog nincs, de ha fehérje vagy peptid, akkor a sóösszetételnek komoly jelentősége lehet a hatásmechanizmus, a készítmény stabilitása, tárolhatósága szempontjából. Gyakori, hogy egy olyan sóközegben injekciózzák, amelyben más térszerkezeti formát vesz fel a fehérje, stabilabb, jól eltartható, majd befecskendezve a szervezet belső miliőjében szépen „kicsomagolja magát”, konfigurációt vált. Néha használnak hipertóniás, azaz a szervezet sótartalmánál töményebb sóoldatot is, de gyakori a komplexképzők használata is.

A komplexképzők – elsősorban az etilén-diamin-tetraecetsav, azaz az EDTA, de a hozzá hasonló vegyületek is, mint például a Dequest 2041, 2046 (etilén-diamin-tetrametilén-foszforsav) vagy a Dequest 2000, 2006 (amino-trimetilén-foszforsav) azt csinálj, hogy stabilan megkötnek bizonyos fémeket , például a kalciumot, így „lemaszkírozzák” az ott jelenlévő ionokat, azok nem csapnak ki hatóanyagot, amit különben megtennének. A kelátképzők elektrondonor tulajdonságú atomokból állnak, ez az alapja annak, hogy a fémekkel stabilis belső komplexeket képezhetnek. Az EDTA-t a vegyiparban és az analitikai kémiában széleskörűen alkalmazzák, aki olcsón tud lopni, ne vegyen calgont, hanem ezt öntse a mosógépbe, semmi nem jobb a vízkő ellen (csak marha drága megvenni..). Szerkezetük olyan, hogy a molekulán belül egy belső gyűrűt képez, amelynek a fémion is tagja. A kelátképzők elektrondonor tulajdonságú atomokból állnak, ez az alapja annak, hogy a fémekkel stabilis belső komplexeket képezhetnek. Az EDTA-nak elsősorban savanyú (dinátrium) sóját alkalmazzák az analitikában ( Komplexon III, trilon B, Na-versenat ), dinátrium-kalcium sóját pedig ( (EDTA-Cal,Chelaton-EDTA, mosatil, versene, Na-Ca-edetat) a gyógyászatban, de a toxikológiában is, minta nehézfém-mérgezések kitűnő ellenszerét.

Az ábrán vastagon szedett kötéseket összekötő nitrogén-, és oxigénatomok rendelkeznek könnyen donorálható elektronpárral, ilyen módon a vegyület különböző fémionokkal képes komplexeket alkotni. Az elektronakceptor tulajdonságú fémion az elektrondonor atomokkal közös elektronpárt hoz létre, természetesen elsősorban a mellékcsoport fémei, illetve a IV. főcsoport elemei (ón, ólom). Ugyanakkor a zárt elektron-oktettel rendelkező alkáliföldfémek – kalcium, stroncium, magnézium – is stabilis komplexbe léphetnek, lépnek az által, hogy a vegyület hajlamos oktaéderes elrendeződésre is, amikor a fémiont a stabilis kelátgyűrűk körülölelik, ahogy az ábra is mutatja.

Szabad, savas kémhatású EDTA nem adható nagyobb mennyiségben mérgezéses esetekben sem intravénásan, mert elsősorban a szervezetben, nagy mennyiségben jelen lévő kalciumot fogja megkötni, ezzel kalciumhiányos állapotot, görcsöket okoz, továbbá a savas EDTA a szöveteket is izgatja, helyi necrosisit okozhat. A dinátrium-kaclium-EDTA ellenben nagyobb mennyiségben is adható, mert gyakorlatilag nem toxikus, és a szervezet fiziológiás ionösszetételébe nem avatkozik be. A szervezet magnézium/kalcium arányát az EDTA nem változtatja, mert a magnézium-koncentráció sokkal alacsonyabb a kalciumhoz viszonyítva, mint a két ion megoszlási hányadosa az EDTA-n. Orálisan szabad EDTA-t is lehet adni, mivel alig szívódik fel, csak az emésztőrendszerben köti meg a kalciumot, a szervezet nagy tartalékai miatt azonban ennek nincs jelentősége az adagolás relatíve rövid időtartama miatt.

Nagyobb adagban és hosszabb adagolás esetén vesekárosodást – és mivel a vasat megköti – vérszegénységet, sőt, a cinkhiány okán számos más megbetegedést is tud okozni. Emellett aktiválja a trombocitákat, azaz ő is tud vérrögképződést okozni, szinte csodálom, hogy még nem vádolták meg az astra-zeneca ilyen hatásával, mert van benne (de annak minden valószínűség szerint más az oka, majd arról is szót ejtünk).

Az élő szervezetek működéséhez megfelelő pH szükséges. A legtöbb emlőssejt nagyon enyhén lúgos, megközelítőleg 7,45-ös pH-n érzi jól magát (annak, aki nem járt iskolába: a pH a hidrogénionok koncentrációjának negatív alapú logaritmusa, bár annak, aki nem járt iskolába, ebből a mondatból talán a mondatkezdő a betű érthető). A szervezet acidózisa és alkaliozisa is nagyon veszedelmes: megpusztulunk tőle. Ezért, mert a szervezet ún. homeosztázisra (semmi köze e homoszexualitáshoz) , törekszik, azaz arra, hogy hagyják mán« békén, semmi ne változzon, nemcsak hőmérsékletét, víz-, és sótartalmát, tápanyagtartalmát, oxigénszintjét, stb. igyekszik fenntartani, hanem pH-ját is. Csúnya lenne, ha erre nem lennénk képesek, meginnánk egy pohár citromlevet, és vége a dalnak. Már csak tessék arra gondolni, hogy a legtöbb növény , a sóskától a meggyen át a füvön keresztül egészen a savanyú homoki borig, savanyú, mi pedig, mint említettük, lúgosak vagyunk. A szervezet saját pH-jét bonyolult szabályzófolyamatokkal biztosítja, melyben kulcsszerepe van a szén-dioxid visszatartásnak, és abból, hogy a lúgos ammóniából semleges karbamidot gyártunk (a halak a kopoltyújukon keresztül kiválasztják), ezen felül viszont pufferrendszerekkel – főleg citrát-, és foszfátpufferekkel tartjuk fenn a stabil pH-t.

Aki titrált már, az tudja, hogy 7 körül a pH pakk, el tud szaladni. Mivel a pH skála logaritmikus, így ha némi sav hozzácseppentésével pH 7-ből pH 6-ot csinálunk, a pH 5-höz 10-szer, pH 4-hez 100-szor, pH 3-hoz 1000-szer annyi sav kell. Az a sav, amely azonos koncentráció mellett pH 1-es, 1000-szer erősebb sav annál, mint amelyik ugyanabban a koncentrációban pH 4-et mutat (pl. kb. ekkora a különbség a sósav és a vajsav között, meg a szaga, mert a vajsav ritka büdös valami). Megjegyzés: az, hogy egy sav mennyire maró, az messze-messze nem csak a pH-tól függ, hanem számos más dologtól, pl. a zsíroldhatóságtól vagy az oxidáló hatástól is.

Logikus, hogyha van egy injekciónk, amely pH 7 körüli, semleges oldat, azt egyetlen csepp sav vagy lúg nagyon el tudja vinni, akár 3-4 egységet is. Így egy nagyon savanyú vagy lúgos oldat befecskendezve súlyos helyi szövetkárosodást okozna, és ami rosszabb, a nagyon savas vagy lúgos pH-n elbomlik a hatóanyag, a gyógyszer hatástalanná válik, sőt, akár mérgező is lehet. Pl. savanyú közegben a kodeinből morfin válik szabaddá, bár ezt szerintem még senki nem reklamálta, aki köhögéscsillapítót kapott. Ezért, hogy az akármilyen okból bekövetkező pH változást kiküszöböljék, az erre érzékeny technológiájú injekciókat pufferoldatban adják be.

Ismét durván egyszerűsítve: A puffer egy gyenge sav és erős bázis sójának és a savnak, vagy egy erős sav és gyenge bázis sójának és a bázisnak az elegye. Az ilyen keverékek jellemzője, hogy egy bizonyos határon belül („pufferkapacitás”) a hozzájuk adott sav vagy lúg hatását szépen hipp-hopp, eltüntetik. Ugyanis míg az erős savak vagy bázisok teljesen hidrolizálnak, pl:

H2SO4 = H+ + HSO4-

NaOH = Na+ + OH-

Addig a gyenge savak lúgok csak nagyon korlátozottan, például az ecetsav, amely jóval gyengébb sav sósavnál-salétromsavnál, 1 mól/liter koncentrációjánál (híg oldatban) csak kb. nagyságrendileg minden ezredik-tízezredik molekulájával disszociál a

CH3COOH = CH3COO- + H+

egyenlet szerint, az ecetek min. 99,9%-a egyben marad. Ezt mutatja meg a vegyületek disszociációs állandója (pK).

Na most jön a trükk. Mivel az ecetsav (az élő szervezetben tervezőnk. és az injekciókban is mi, tervezők, többnyire citromsavat vagy foszforsavat használunk, nem azért, mert az ecet büdös, hanem mert a citrát/foszfát pufferek nagyobb kapacitásúak az acetátpuffereknél, mert az ecetsav egybázisú, ők pedig hárombázisú savak ) disszociációs állandója 1,8 x 10 -5, , azaz

ezért 1 mólos oldatában csak 1,8 x 10-5 g ion /liter koncentrációt ér el. És mennyi is 1,8 x 10-5 negatív logaritmusa? 4,75. Ezért egy ilyen híg ecetsavoldat pH-ja 4,75. Ha ehhez az ecethez nátrium-acetátot is keverünk, az a pufferelegy. Miért is?

Vegyünk 100 ml 1 mól/literes ecetsavoldat és 1 mól/literes nátrium-acetát-oldat keverékét. Adjunk hozzá egy köbcenti 1 n sósavat. A sósav, mint erősebb sav, ki fog szorítani magával egyező moláris mennyiségű ecetsavat a sójából, így 1%-kal nő az ecetsav koncentrációja az oldatban:

De mivel az ecetsav gyenge sav, az ionkoncentráció ennek hatására 1,8 x 10-5 -ről csak 0,99/1,01 x 1,8 x 10-5-re, azaz 1,84 x 10-5-re nő, ennek a negatív logaritmusa 4,74. Azaz 4,75-ről 4,74-re változott az oldat pH-ja, azaz kb. semmit, azaz a sósav hatása kvázi „eltűnt”. Ha ugyanezt az 1 cm3 mólos sósavoldatot 100 ml tiszta vízhez öntöttük volna, annak a 7-es pH-ja 3-ra csökken, mivel a sósav disszociációs állandója közel 1. Így nem nehéz belátni, hogyha a szervezetben nem volna puffer, a legcsekélyebb mennyiségű sav vagy lúg bolond módon változtatgatá a pH-t, és nem igazán maradnánk életben.

Számos injekcióhoz szőlőcukrot, azaz glükózt is kevernek, elsősorban nem azért, hogy nemcsak sóösszetételben, hanem cukortartalomban is utánozzák a plazmafolyadékot, hanem azért is, hogy az injekció sűrűsége és viszkozitása közelítse a szövetközti plazmafolyadékét, és ezzel is csökkentse az injekció okozta fájdalmat, helyi reakciót, duzzanatot, és minden mást, ami a betegnek kellemetlen, a gyógyszerhatást pedig hátrányosan befolyásolja vagy kiszámíthatatlanná teszi.

Ha az adott hatóanyag képes reagálni vagy részben kötődni a glükózhoz (pl. digitoxinok, egyes aminofenolok, fluorokinolinok), hiszen a glükóz, mint aldehid, erősen redukál (ezért adja az ezüsttükör-próbát is) akkor glükóz helyett más szénhidrátot vagy szénhidrátra emlékeztető molekulát alkalmaznak. Legjobban a mannit és a szorbit váltak be. Ezek azért is jobbak, mert a glükóznak van egy másik injekcióhatás szempontjából általában kedvezőtlen tulajdonsága: elsődleges kaja. Ahol befecskendezik, ott a sejtek mohón felveszik, anyagcseréjük élénkül. Felhörpintik vele együtt a befecskendezett hatóanyag jelentős részét, sőt, adott esetben pofátlanul el is bontják a drága gyógyszert, ezt nem szeretnénk, mert a szert az egész szervezetnek szántuk.

A mannit hatértékű alkohol, és mindössze két hidrogénatomban különbözik a glükóztól: annak aldehidcsoportja helyén is hidroxilcsoport van benne. Édes ízű (mint minden, egymás mellett több hidroxilcsoportot tartalmazó vegyület, így a fagyálló glikol is), nagyon nagy mennyiségben orálisan felvéve enyhén hashajtó, de egyébként teljesen ártalmatlan és teljesen kóser, hiszen a vöröstengerészgyalogság is a mannát falta Mózsi bácsi táborozásában a történeti visszaemlékezések szerint. Mielőtt valaki megkérdezi, bár alkohol, de ugyanúgy nem igazán lehet tőle berúgni, ahogy a glicerintől sem (illetve glicerintől extrém nagy mennyiségtől), mert attól lehet lerészegedni, amely víz/olaj megoszlási hányadosa és vele együtt dielektromos állandója alacsony: ez bediffundál az idegsejtek zsíros (foszfolipid) falába, és megszédül a delikvens. Ezért lehet atom módon berúgni az étertől (dielektromos állandó 4,34) vagy technocolgőz etil-acetáttól (6,02), vagy lehetne a butilalkoholtól, ha nem volna kibírhatatlanul büdös (17,1) de hát, alkalmas erre az etilalkohol (24,3), de már a faszesztől is inkább csak a fejünk fáj vagy megvakulunk (metanol: 32,6) a glicerin meg nem jó (54,6). Viszont a mannitból jobb robbanóanyagot lehet csinálni nitrálással, mint a glicerinből nitroglicerint, a nitromannit ugyan drága, de ugyancsak odab.sz, és egyszerűen gyártható, de ezt IQnulla Ahmedék nem tudják. Szóval, a mannit teljesen indifferens és ártatlan segédanyag.

A mannit mellett még a szorbit az, ami elterjedt, nem rángatja a vércukrot, nem drága, bajt nem tud okozni. A szorbit a glükóz más szerkezetű izomere, ő is édes, bár kevéssé, mint a többi cukrok, nevét a római madárjósok kedvenc fájáról, a berkenyéről (sorbus) kapta, amely termésében megtalálható. A májban egy dehidrogenáz gyümölcscukorrá alakítja. Mivel nedvszívó, a pontos adagolása tömény vizes oldatából történik. Ismerős lehet onnan, hogy rágókba gyakran keverik, mert a szájban élő bacik nem bontják el, ezért nem okoz fogszuvasodást, nem keletkezik belőle sav. Oltásellenesektől gyakran hallani, hogy „és az oltásban mérgező szorbát van”, nos, egyrészt, a kálium-szorbát, amely gyakran használt tartósítószer, és a tartósítószerek közül talán a legártalmatlanabb, nem véletlenül nagyon elterjedt, bacikra nagyon mérgező, mert egyes dehidrogenázaikat megbénítja, emberre kb. nem, mert a melegvérűek dehidrogenázai mások, nos, az egy másik vegyület. Az a szorbinsav sója. A szorbinsav (C5H7COOH) egy kétszer telítetlen sav, és valóban tud keletkezni szorbitból, de iparilag teljesen más úton állítják elő.

Az injekciókat, ez logikus, kevés kivételtől eltekintve, akik „önsterilezők”, azaz olyan hatóanyagot tartalmaznak, amelytől a mikroorganizmusok is felfordulnak (pl. a kinin vagy a kámfor), fertőtleníteni, sterilezni kell. Azoknál az anyagoknál, amelyek bírják a hevítést, ez nem különösebben gond, a kész injekciós ampullák mennek a pasztőrözőbe, illetve a hősterillezőbe, és annyi: a lezárt üvegampullában élő mikroorganizmus nem marad, nincs ki a hatóanyagot elbontsa, nincs, ki fertőzést okozzon, akta lezárva. Ha azonban az adott injekciós készítmény hatóanyaga nem hőálló, mert mondjuk fehérje (vagy nem fehérje, de bomlékony, pl. penicillin, igen, a penicillint is sterillezni kell, mert vírus vagy gomba lehet az injekcióban), vagy maga az injekciós gyógyszerkiszerelés hőérzékeny, mert ő nem egy zárt üvegampulla, hanem egy előgyártott, egyszerhasználatos műanyag fecskendő, mint pl. jelen esetben a shinopharm covid-oltóanyaga, akkor neki, bizony, konzerválószerre, fertőtlenítőszerre van szüksége, ami nem lehet akármi.

Fertőtlenítő anyag nagyon sok van, de ezek 99%-a nem jöhet szóba injekció tartósítására. Azt gondolom, senkinek sem kell magyarázni, hogy nem lehet hipót önteni az oltóanyagba. De nem lehet a fertőtlenítőszer hidrogén-peroxid, perborát, parkarbonát, permanganát sem, részben, mert gyorsan hatásukat vesztik, de főleg azért, mert a szöveti kataláz a peroxidot azonnal elbontja befecskendezés után, ezért a vérbe került hidrogén-peroxidból oxigén fejlődik, azaz gázbuborék, azaz a vége egy csúnya gázembólia és halál lesz. Nem alkalmasak e célra az adott injekcióval reagáló, azt elbontó jód, a vízben rosszul oldódó kollid ezüst, stb. se, és az egyébként ártalmatlan szorbát, propionsav, stb. se jöhet szóba, mert ezekből olyan nagy mennyiség kell a baktericid hatáshoz, amely már olyan ozmotikus hatású lenne, amely fájdalmassá és helyi izgató, szövetszétesést okozó hatású lenne lokálisan befecskendezve. Összességében ezért a különböző injekciók – nemcsak oltások – sterillezésére kétfajta anyagcsoport marad reálisan: a szerves higanyvegyületek és a fenolok.

Ugyanakkor a szerves higanyvegyületek egy része remek és régről használt fertőtlenítőszer. A gyakorlatban néhány vegyület van leginkább alkalmazásban, eléggé régen, ezek a fenil-merkuri-borát (fenimerbor) , és az etil-merkuri-tioszalicilsav-Na, azaz a thiomersal, illetve a Merfenil (merkuri-fenilacetát C6H5HgOOCCH3) vagy a Merbromin (dibrómhidroximerkuri-fluoreszcein). A legfontosabb mind közül a thiomersal.

A szervetlen higanyvegyületek, mint pl. a higany-(II)-klorid, pláne a higany(II)-cianid, nagyon erős fertőtlenítőszerek, de egyrészt nagyon mérgezőek emberre is, másrészt pedig a fehérjéket kicsapják, így oltóanyagok sterillezésére nem alkalmasak, ráadásul, ha fehérjével kicsapódtak, baktériumölő hatásuk alaposan le is csökken. Ugyanakkor egyes két vegyértékű szerves higanyvegyületek, ahol a higany fenilcsoporthoz kapcsolódik, nem csapják ki a fehérjéket, nem reagálnak az oltóanyaggal, és emberre 20-25-ször kevéssé mérgezőek, és fehérjék jelenléte fertőtlenítő hatásukat sokkal csekélyebb mértékben csökkenti, mint a két vegyértékű szervetlen higany (az egy vegyértékű higanyvegyületek vízben nem oldódnak, így gyakorlatilag nem is mérgezőek) , ugyanakkor baktériumok és gombák ellen sokkal hatásosabbak. Bár a higanyt a középkorban a rá nagyon érzékeny szifilisz ellen belsőleg is adták, sokszor sikerrel, de elmondhatjuk, hogy a teljes szervezetet ugyanúgy nem lehet vele elárasztani, mint pl. illóolajjal sem. Igaz, hogy a levendula-, vagy kakukkfűolaj nagyon hatékony baktériumölő, de abban a koncentrációban, amelyben ezt a hatást kifejtik, már az emberre is károsak: ezért adunk a fertőzések ellen antibiotikumokat és más bakteriosztatikus anyagokat, amelyek speciális támadásponton hatnak a kórokozókra, és már olyan csekély koncentrációban elölik a baktériumot, gombát, amely az emberi szervezetre még nem veszélyes. Ezért nem megoldott a vírusok kemoterápiája, ahogy a daganatos betegségeké sem, mert jelenleg nem ismert olyan vegyület, amely olyan hatásszélességű lenne, mint pl. a meningococcus ellen a penicillin. A fenilmerkuri-ion már milliószoros hígításban gátolja a legtöbb baktérium szaporodását.

Az említett szerves higanyvegyületeket (elsősorban a thiomersalt) nem azért keverik az oltóanyagokhoz, mert az jó, hanem, mert nincs jobb. Nem ismert olyan fertőtlenítő vegyület, amely veszélytelenebb és hatékonyabb lenne, még nagyon drágán se. Az sem igaz, hogy „bezzeg a milliomosoknak van higanymentes oltóanyag”, mert oly csekély mennyiség kell belőle, hogyha az alkalmazott anyag 10-szer drágább lenne az azonos tömegű aranynál, és hatásossága megegyezne a thiomersallal, akkor adagonként pontosan huszonöt forint többletköltséget jelentene. Az alkalmazott alternatívák nem drágábbak, és nem is jobbak.

Az, hogy a thiomersal (vagy a fenilmerkuriklorid) káros lenne az emberre, egy Lenkeinél is sokkal rosszabb szintű lelketlen sarlatán, egy Andrew Wakefiled nevű jóember publikálta mintegy 30 évvel ezelőtt. Minden szenzációhajhász (és ugyebár, természetesen szeretett volna ezzel kapcsolatos botránykönyveiből ugyanúgy meggazdagodni, mint Lenkei a túlárazott vitaminjaiból) igyekezete ellenére semmiféle konkrét adatot ezzel kapcsolatban elővakarni nem tudott, és ezért azt kezdte el sújkolni, nem csekély sikerre a hozzánemértő laikusok körében, hogy a 10 évnél fiatalabb gyerekek esetén a thiomersal-tartalmú oltóanyag autizmust okoz. Ez viszonylag „könnyen” megcáfolható volt, a Hviid-féle kutatócsoport nemes egyszerűséggel közel félmillió, 1990 és 1996 között 20 országban beoltott gyerek életútját követte végig, és láss csodát, azt találták, hogy a nem oltott kontrollnépességhez viszonyítva az autizmus többletmegjelenése ebben a populációban egyáltalán nem volt kimutatható, azonosítható. Ugyanerre az eredményre jutott a Heron-féle kutatócsoport, utólagos rekonstrukció alapján pedig Wakefiled egyszerűen tódított, az általa végzett „kutatás” abdominális módszert (magyarul: hasraütéses) alkalmazott. Ő is tipikus példája a média által nagy sikerrel alkalmazott „hazudj, hazudj, hazudj, és ha jó sokat csinálod, majd csak betalál valami” módszernek. (Bővebben itt.)

Ha igaz lenne az, amit Wakefiled követői állítanak, hogy ez a csekély mennyiségű higany bevitele szignifikáns módon megnöveli az autizmus kockázatát, akkor az első világháború után százezerszám kellett volna, hogy megjelenjenek az autista gyerekek, fiatal felnőttek, mert az első világháborúban még nem használtak ólom-azid/teneresz gyutacsos (az is jó egészséges különben, mármint az ólom…) lőszereket, hanem szinte kizárólag a higany-fulminátot alkalmazták. Egy gyalogsági lőszer csappantyúja átlag 5-10 mg higany-fulminátot tartalmazott, azaz a géppuskás, aki egy nap ezer lőszert ellőtt, harmincezer oltásegység higanygőzét lélegezhette be… naponta. Négy évig. Mégse a higany-fulminát okozta egészségügyi ártalom miatt aggódtak a lövészárokban dédapáink…

Mennyi autizmus-esetet írtak le 1918 és 1930 között? Kitalálható. Annyit se. Nem is tudták, mi az. Hogy sok az autista gyerek? Nem sok, csak sokat diagnosztizálnak, meg ezer és más millió módon mérgezik a gyermekeket, nem oltással. Főleg azzal, amit megesznek, megisznak, belélegeznek, és azzal, hogy manapság egy gyerek az életét testmozgás nélkül, képernyő előtt tölti. Idegrendszeri ártalmaikért, allergiájukért, viselkedési zavarjaikért elősorban a művi környezet a felelős. De sokkal egyszerűbb (mint mindig) egy külső tényezőt okolni a helyett, amit az ember meg tudna változtatni, ha nem lenne hozzá lusta és buta (életmód, táplálkozás, értékrend, gondolkodásmód).

Jelenleg az emberiség tengerből rendszeresen táplálkozó része nemcsak algatoxinokat és viszonylag nagy mennyiségű arzént (a magyarországi ivóvíz arzéntartalmát azért kellett 10 ng/literre csökkenteni gigantikus és értelmetlen beruházásokkal, mert az EU ivóvíz határérték-értékeit az átlagos táplálkozási kosár alapján állítják össze, és az EU-t nem érdekli, hogy az átlagmagyar nem eszik annyi tengeri herkentyűt, mint az angol-olasz-holland-dán polgártárs, ezért a magyarnak sokkal magasabb arzéntartalmú ivóvíz is megfelelne, mert a mangalicakolbászban meg nincs arzén, szemben a kékkagylóval vagy a polippörkölttel, amit az egyszeri sarkadi Józsi bácsi sose eszik, míg Békésben természetesen magas a víz arzénértéke, az nem környezetszennyezés, de hát, nem ez az EU egyetlen agybaja…) , hanem higanyt is rendszeresen magához vesz. Ezért Grétácska nem ugat, mert ez nem látszik úgy, mint a globális klímaváltozás, de mára már sikerült a világtengert elég rendszeresen megmérgezni, a nagy mennyiségű biszfenoltól, amely a tengeri madarak zsírjában landol, és amelynek nőihormon-hatása van, állnak elő a b.zi pingvinek, amelyre progresszívék mutogatnak, nem téve hozzá, hogy „ja, ezt a minket is fizető zsi….vány kapitalizmus csinálja”.

Az iszapban a dimetil-higany és a metil-higany a baktériumok hatására keletkezik az oldható higanyvegyületekből, a vízi szervezetekben a higany többnyire metil-higany és dimetil-higany (CH3-Hg-Hg-CH3) formájában van jelen. (Literáthy, 1982). Az óceánokban, természetes vizekben jelenlévő, és a vízi szervezetekben felhalmozódó higany az élő szervezetekbe történő hatékony beépülését éppen a szerves kötésben jelenlét idézi elő. Harcanyagként korlátokkal küzd, mert heveny toxicitása kevéssé jelentős idült hatásaihoz képest. Ugyanakkor, mint potenciális diverziós harcanyag, titkosszolgálati méreg igen figyelemre méltó, csekély adagban alkalmazva, sokszor heveny tünetek teljes hiányában okoz halálos krónikus higanymérgezést.

Könnyen „betódíthatja”, hiszen a higany – megfelelő mennyiségben – ugyancsak könnyen okoz idegrendszeri ártalmat.

A higany az egyik legveszélyesebb környezeti szennyező (az arzén, a kadmium és a PCB-k mellett). A szervetlen higanysók és a szerves higanyvegyületek egyaránt képesek arra, hogy a fehérjék két szomszédos szulfohidril-csoportjával reagálva azokat lekössék egy gyűrűs szerkezetté, ezzel az enzimfunkciókat meggátolják. A gyorsabban ürülő szervetlen higanysók elsősorban a vesét támadják meg, míg a szerves higanyvegyületek toxicitásukat az idegrendszeren, a májban stb. nagyobb mértékben fejtik ki. A higany okozta súlyos környezeti problémákra a makrélahalak és a tengeri kagylók okozta tömeges higanymérgezés hívta fel a figyelmet, amelyet az ötvenes években Japánban észleltek, az volt az ún. Minamata-kór. Mikor a Minamata-öbölbe tisztítatlanul öntötték a magas nehézfém-tartalmú galvániszapot, hadd szóljon. Egyes makrélákban 0,5 mg/ttkg higanymennyiséget mértek. A tonhalak szervezetében 0,25-0,54 mg/ttkg higanyt találtak, főleg dimetil-higany formájában. A higanyvegyületek már rendkívül csekély mennyiségben gátolják a tengeri fitoplankton fotoszintézisét. A természetes táplálékláncon keresztül a tengerekbe mosódott higany bejut az emberi táplálékba is. A világ éves higanyfelhasználása 10 000 tonna felett van, és ezt gyakorlatilag egyáltalán nem gyűjtik vissza, márpedig a környezetgazdálkodás egyes számú alapelve, hogy valahová mindennek mennie kell. Egyedül a Rajna 1979-ben évi 110 tonna higanysót szállított a torkolatánál (Neomüller), ma már jóval kevesebbet, mert Európában azért igyekeznek kiváltani, de nem kell aggódni: Kínában ugyan nem, a világtenger meg csak ugyanaz. A higanymérgezés halottjainak számát becsülni e miatt nem lehet, pusztán a Minamata-öbölben 1953 és 1959 között 45 heveny halálos higanymérgezés történt – bizonyítottan, de a tényleges szám ezer is lehet. MAK-értéke a levegő higanygőz-tartalmának 0,02 mg/m3. (Megjegyzendő, hogy a hidrotermás vulkáni tevékenység során az illékony higanygőzök mindig is a levegőbe kerültek, és Grönlandon az 1000 éves jégből is kimutatható higany, ahogy a 2000 éves halcsontokban is bizonyítékot találtak a tengeri higanyszennyezésre. Az emberi civilizáció tehát csak már egy működő csatornát járat csúcsra, a higany nem keresett új utat.) A tengeri üledékbe jutott higany a bentoszban folyamatosan keletkező kén-hidrogén hatására (akárcsak a többi nehézfém) oldhatatlan szulfid alakjában megkötődik, és visszajut a földkéregbe.

A higanysók kiválóan kapcsolódnak mindenféle sejtmembránon – általános, minden fajra kiterjedő nagyfokú toxicitásukat ez magyarázza. A membrán –SH csoportjainak gátlása útján a higany meggátolja a sejt anyagcseréjét, mivel a felületi fehérjék nélkül az aktív transzport lefolyni nem tud. Ezzel egyidejűleg a membrán tönkremenetele miatt a passzív permaebilitás megnő. A vörösvérsejt-szuszpenzió vizsgálatával megállapítható, hogy azok a szerves higanyvegyületek, amelyek csak a sejtfelszínen hatnak, az aktív cukortranszportot gátolják, míg amelyek áthatolnak a membránon, a kálium-permaebilitást is növelik. A higany szétroncsolhatja az idegszálak myelinburkát.
Talán ez az idegsejtek szétroncsolódásával járó sclerosis multiplex, a Parkinson- és az Alzheimer-kór egyik kiváltó oka. Az autizmusé meg pont nem. A szervezet anyagcsere-folyamatában keletkező további károsodások a higanynak az enzimeket érintő mérgező hatására vezethetők vissza. A higanyhoz hasonló nehézfémek kiszoríthatják a cinket kötéseiből, és igy leblokkolhatnak számos enzimrendszert, amely működéséhez cink kell, például az egyes DNS/RNS másoló nezimetek is – lásd az V. részben – „cink-ujj” A higany cinkkel szembeni kiszorító mechanizmusa paradox módon olyan enzimeket is érint, melyeknek higanyt, kadmiumot és ólmot kell, illetve kellene eliminálniuk a szervezetből. (A káros anyagok okozta általános környezetszennyezés miatt fokozottan szükségünk lenne a cinkre. Civilizációs táplálékunk viszont gyakran túl kevés cinket tartalmaz. Ezért manapság sokan szenvednek erős cinkhiányban. Az enzimek további kofaktora a szelén (lásd ott). Az ipari országokban többnyire alacsony a táplálék szeléntartalma (is), ezért sokak szervezetében jelentős a szelénhiány, viszont a környezetszennyezés miatt nagyon nagy szükség lenne rá.

A legveszélyesebb szerves higanyvegyületek közé tartoznak a rövid láncú alkil-higany-vegyületek halogénsói, a metil- és az etil-higany. Ezek a higany messze legmérgezőbb formái, és mivel jól oldódnak szerves oldószerekben és zsírban, és könnyen átlépik a biológiai membránokat, mint a vér-agy gát és a méhlepény gátját is. A gyomor-bél traktusból 95%-ban szívódnak fel.

Mérgező hatásuk elsősorban az idegrendszert érinti: látás- és hallászavarokat vagy akár intellektuális leépülést is okozhatnak. A szerves higany a méhlepényen keresztül továbbítódik a fejlődő gyermekbe vagy az anyatejen keresztül a csecsemőbe (az anya vérkoncentrációjából körülbelül 5%), ezért kisgyermekekre különösen veszélyes. Az 1956-os, 1960-as és 1972-es három nagy iraki mérgezési hullám megmutatta (mintha Iraknak nem volna azóta is elég baja…) , mennyire mérgező az alkil-higany. (A metil- és az etil-higannyal vetőmagot csáváztak, hogy megvédjék a penészgombáktól. A csávázott vetőmagokat egyes helyeken kenyérsütésre használták fel, mert pont ennyi agya van az arabnak, ahogy Marokkóban meg trikrezil-foszfátot néztek étolajnak. 7500 embert szállítottak kórházba súlyos mérgezési tünetekkel. 459-en azonnal meghaltak a közvetlen következményekben. Holttestüket megvizsgálva agysorvadást és súlyos vesekárosodást állapítottak meg. Hasonló esetek fordultak elő Nigériában, Pakisztánban és Oroszországban is. Itt összefüggéseket fedeztek fel a központi idegrendszer tünetei és az egész testre ható összterhelés között.). Mekkora mennyiség kell ehhez? A legkisebb igazolt adag, amely csecsemőn károsodást okozott, 50 mg volt, egy oltással bevitt mennyiség több százszorosa.

A japánbeli Minimata-öbölnél élő várandós nők esetében, akik nem mutattak látható mérgezéses tüneteket, a vártnál tízszer több gyermeknél állapítottak meg veleszületett agykárosodásokat. Az újszülöttek a normális lefolyású szülés után letargiás tüneteket mutattak, lelassult a mozgásfejlődésük, megnőtt az ingerküszöbük, koordinálatlanul szoptak és nyeltek, s görcsök vettek erőt rajtuk. Sok gyermek visszamaradt a fejlődésben, és mindegyiküknél neurológiai zavarokat lehetett kimutatni. Mindezek oka az volt, hogy a higany áttörte a méhlepény gátját, és feldúsult a magzat szervezetében. Az újszülöttek vörösvértestjeiben 28%-kal magasabb a metil-higany koncentrációja, mint anyjuk esetében. Ezenkívül a higany, mivel zsírban oldódik, bejut az anyatejbe, jelentős fertőzésforrást jelentve a már amúgy is leterhelt gyermek számára. Mennyi kellett ehhez? 0,6 mg/kg higanytartalmú halhús napi, rendszeres fogyasztása éveken át. Aki naponta megevett 300 mg tengeri herkentyűt, szusit, ilyesmit, azaz évente nem kevesebb, mint 8000 oltással elérhető higanymennyiséget vitt be.

A gyermekeknél fellepő krónikus higanymérgezés a jellegzetes tünetekből kifolyólag – mint álmatlanság, ingerelhetőség, izzadás (elsősorban a láb területén), kivörösödött bőr, fájdalmas ödémák, majd a bőr hámlása az ujjakon, a talpon, az orron és az arcon, továbbá izomgyengeség, bénulás, reszketés és különböző neurológiai tünetek, a szájnyálkahártya gyulladásai, a kéz, a lábfej és az orrhegy kékes-vöröses elszíneződése – a pink disease nevet kapta. Azt is megfigyelték, hogy normális testhőmérséklet mellett percenként mintegy 200-ra gyorsul fel a szívverés, sőt súlyos esetekben légzésbénulás és agyvelőgyulladás lép fel. Feer professzor írta le ezeket az 1930 óta ismert kórképeket (Feer-féle betegség). Feltételezik, hogy az akut tünetek az úgynevezett bölcsőhalálhoz vezetnek. A bölcsőhalálban meghalt csecsemőknél több alkalommal magas higanyértékeket találtak, melyeket összefüggésbe lehetett hozni az anya szervezetében kimutatott amalgámterheléssel higanymérgezés okozta pszichikai/neurológiai zavarokat a következőképpen írják le az Erethismus mercurialis kórképében. A beteget félénk elfogódottság és ijedősség állapota jellemzi, mely jelentéktelen események hatására gátlástalan izgatottságba és dührohamokba csaphat át. Már a legenyhébb bírálat, ellentmondás vagy váratlan helyzet felboríthatja lelki egyensúlyát. Az izgalmi állapotokat sírásrohamok kísérhetik. Az érintettek képtelenek folytatni a munkájukat, már az is elbizonytalanítja őket, ha rájuk néznek. Egyrészt emberkerülővé és 'rigolyássá' válnak, másrészt elviselhetetlenné a családjuk és a munkatársaik számára, így a betegségüket félreismerve időnként 'összeférhetetlennek' nevezik őket. A gondolkodási és összpontosítási képesség gyengülése, szétszórtság, feledékenység és ingerlékenység teszi teljessé az Erethismus mercurialis kórképét. Többnyire ezzel párhuzamosan jelentkezik a Tremor mercurialis, vagyis az ujjaknál kezdődő, a kézre és a karra átterjedő, akár a lábat is érintő feltűnő remegés, melynek következtében bizonytalanná válik az állás és a járás. A beteg tünetei felerősödhetnek, ha úgy érzi, hogy figyelik. A kórképhez hozzátartozik a jellegzetes 'higanymérgezés okozta reszkető írás' is. Ezek a zavarok gyakran erősödnek, és a beteg kihagy egyes betűket vagy egész szavakat. Sikeres kezelés (méregtelenítés) esetén messzemenően normalizálódhat a helyzet. A beszéd néha akadozó vagy érthetetlen. A beteg rosszul ejti ki a sziszegő hangokat, miközben reszket vagy rángatózik a szája. Gyakran vegetatív zavarok lépnek fel, például hideg végtagok (és orrhegy), izzadási rohamok, szorongás, gyors pulzus, 'szívdobogás', valamint a kar- és lábreflexek rendellenessége Japánban történt tömeges higanymérgezés után (1953-1958) megfigyelték, hogy azoknál az újszülötteknél, akik a születésük előtt higanymérgezést szenvedtek, agykárosodások, görcsök, bénulások, csökkent szellemi képesség jelei és beszédzavarok jelentkeztek. Bár a terhes nők, akik higannyal fertőzött halat ettek, alig mutattak mérgezéses tüneteket, újszülötteknél súlyos zavarok mutatkoztak, és náluk magasabb higanyértéket mértek, mint az anyjuknál.”

Megfigyeltek ilyet 1980 óta a fejlett világban? Nem. Ezek az esetek a Minamata-kórhoz és a volt szovjet utódállamokban és Afrikában, Indiában mérhető brutális környezetszennyezések után tapasztalhatóak, mert ehhez legalább egy éven át napi 0,5 mg higanybevitel szükséges. Nem véletlenül nem vádolnak az elfogultak se higanymérgezéssel oltást, csak leakasztanak a polcról egy képteleséget, hogy na, majd ez autizmust okoz. Ilyen erővel okozhatna hétfejűséget is.

Egyébként a higany okozta a közhelyes „bolond kalapos” kórképét is. A kalapkészítők a XIV-XIX. században a kalapok formában tartását folyékony higannyal végezték, és közben nagy mennyiségű higanygőzt lélegeztek be, a nyúlszőrprémet pedig szervetlen higannyal, többnyire szublimáttal konzerválták, mert a higanysóval konzervált prémben a szőrszál rögzül, nem hullik. A nyúl azonban bosszúálló típus. Ezért a kalaposok körében afféle foglalkozási ártalommá vált az idült higanymérgezés okozta idegrendszeri károsodás és mentális leépülés. (Ebben a kórképben más nehézfémek hatása is tetten érhető.)

Mivel a metil-higany elsősorban az emberi hajban mutatható ki, gyakran elemzik a hajszálakat. Tanulmányok eredményeként kiderült, hogy a metil-higany körülbelül 250-300-szor erősebben dúsul fel a fejbőrben, mint a vérben. A hajas fejbőr higanytartalma nem mindig van közvetlen arányban a mérgezettség fokával. Ki lehet mutatni bárkinek a hajából többlethiganyt, akit beoltottak? Képtelenség. Nagyjából ugyanaz a helyzet, mint mikor valaki nyolc trombózisesetet keres egy kétmilliós mintában, ahol statisztikailag egyébként közel 2000 trombóziseset következik be öt hónap alatt, vagy egy többlet-sugárártalom 1986. április 26. és május 10. között (tudjamánekendhogymiregondolok…) a magyar lakosságot ért átlagosan 0,2 mSv pluszdózis hatását akarom kimutatni egy olyan daganatos megbetegedési statisztikában, ahol a megbetegedések ezrelékéért sem felelős a sugárzás, de egyébként a háttérsugárzás természetes értéke ennek a sokszorosa. Lehet azt mondani, hogy megtaláltam, csak inkább szánalmas, mint vicces az ilyen hazugság.

Összességében Wakefiled és társulata sikeresen elérte a rémhírkeltéseivel, hogy a gyógyszergyártók a 10 év alatti gyermekeknek szánt oltóanyagokból a thiomersalt kivonják, nem azért, mert annak bármiféle objektív oka lett volna kivonni (természetesen az EU-s piacról beszélünk, a harmadik világban jóbanazúgy’), hanem mert a negatív reklám nem jó reklám, főleg, ha a thiomersalt helyettesíteni lehet. Ezért egyes oltóanyagokban – mondhatni, az oltóanyagok jelentős százalékában, de a legtöbb, sterilezést igénylő injekcióban ma már – nagyjából 2017 után – nincs higanytartalmú összetevő. Mit tesznek bele helyette konzerválószerként? Fenolt, krezolt vagy hexaklorofént, esetleg hexil-rezorcinot.

A fenol sokkal gyengébb fertőtlenítő, mint a thiomersal vagy a merfenobor, hiszen a thiomersal fenokoefficiense kb. 1300. Más szavakkal, ugyanahhoz a fertőtlenítő hatáshoz sokkal több fenol – ha nem is 1300-szor annyi, mert fehérjék jelenléte a fenol hatását egyáltalán nem csökkenti – szükséges. A fenol nemcsak büdös (a világháború alatt az idősebb ápolónőket a bakák csak fenolboszorkánynak nevezték), de viszonylag gyenge fertőtlenítőszer, és a szöveteket izgatja, de ami a legrosszabb, egyébként igazoltan rákkeltő is. A krezolra ez különösen áll, a fakátrány hatásáért jórészt a gvajakol és a krezol tehetnek. A gyógyászatból már többször próbálták meg kivezetni, a közvetlen bőr-, és sebfertőtlenítő alkalmazását már az ötvenes években megszüntették. Az illóolajokat tartalmazó növények olajának (levendula, kakukkfű, menta, izsóp, stb.) erős fertőtlenítő hatását a fenolhoz hasonló szerkezetű és hatású terpénösszetevők biztosítják, de ezek vízoldhatósága csekély, ezért injekcióban alkalmazhatóságuk akkor is gyenge lenne, ha nem lennének bőrvörösítők, szövetizgatók. Bőrfelszínen, nyálkahártyán nagyon jók, de injekciókban nem adagolhatóak. Ráadásul a fenol és a krezol alkalmazásának a gyógyszergyártók se örülnek, mert ezekre az anyagokra – éppen rákkeltőségük miatt – szigorú csatornára bocsáthatósági határértékek vannak az EU-ban (10 mg/liter), ezért nemes egyszerűséggel az ilyen gyártást – kiviszik az EU-n kívülre, pl. Indiába. Szevasz.

A fenolt, éppen azért, mert igény van rá, nem tudják az injekciókból „száműzni”, annak ellenére, hogy aggályos, követendő összetevő. Természetesen ebből sincs sok egy injekcióban, egy 2 ml-es ampullában legfeljebb 2 mg, amely egészségügyi kockázata meglehetősen csekély. A XIX. században kátránymunkások tömegei ették karbolsavas kézzel a mindennapi ebédjüket, mégse kapott mind rákot. „Hogy lehet egy rákkeltő anyagot használni a humángyógyászatba?” Egyszerűen. Ha nem tudjuk mással kiváltani. Számos rettenetesen veszélyes, máj-, vesekárosító hatású, vagy éppen rákkeltő antibiotikum is törzskönyvezett, de ezeket csak más kezelésre nem reagáló fertőzésekben, rövid ideig és szigorú ellenőrzés mellett adják. A fenol és a krezol is így kerül az injekciókba: csekély beviteli koncentrációban, kockázatuk nem éri el az 1 év/eset/egymillió főt (1 mikrorizikót), ami a rákkeltő hatást illeti a heveny halálos mérgezéshez pedig nagyjából 2500-7500-szor annyi, 5-15 g lenne szükséges. Semmivel nem jobbak, mint a thiomersal, tipikus nesze semmi, fogd meg jól. Akinek nem tetszik, az nyugodtan javaslatot tehet egy teljesen biztonságos és jól alkalmazható konzerválószerre, sőt, megígérem, hogy elképesztően sokat fog keresni az ötletével.

Összességében: minden orvosi beavatkozásnak és valamennyi gyógyszernek van kockázata. Egy dolog teljesen kockázatmentes: feküdni a koporsóban.

(A szerző olvasónk.) 

Pandula Egon – Takács Géza: Ipari gyógyszerészet, Medicina, 1964
Knoll József: Gyógyszertan, Medicina, 1983
Tőke- Szeghy: Gyógyszerkémia, Tankönvkiadó, 1992
Nyeste László: Biomérnöki műveletek és alapfolyamatok, BME vegyészmérnöki kar, tankönyv, 1997
Lengyel Béla – Proszt János – Szarvas Pál: Általános és szervetlen kémia, Tankönyvkiadó, 1960
Erdey László -Mázor László: Analitikai kézikönyv, Műszaki kk., 1974
Literáthy Péter: Környezetvédelem analitikája. BME kiadó, 1975