A 20. század első évtizedeiben Amerikában is jelentős volt a zsidókritikus kereszténység, melynek egyik jelképes arca volt Charles Edward Coughlin (1891–1979) katolikus pap mint az egyik első jelentős népszerűséggel rendelkező rádiós szónok, aki nem ritkán beszélt a káros zsidó befolyásról is elég nyílt formában. Hazánkban a kereszténységnek egy hasonló megnyilvánulását például a kiemelkedő vallási személyiség és püspök, Prohászka Ottokár (1858–1927) képviselte, aki az ország keresztény szocializmusának – a nemzetiszocializmus tulajdonképpeni korai változatának – úttörője volt. Sőt, némi hatása lehetett a hitleri vonalra is, tekintve, hogy jelent meg műve németül a Deutschvölkischer Schutz- und Trutzbund szervezet által is, amelyről köztudott, hogy hatással volt a későbbi nemzetiszocialista vezetés megerősödésére (Padfield, 1991, 107. o.).

1979-et írtunk, amikor egy mindössze hétfős kis csoport megalapította a Hit Gyülekezetét, amely lassan kialakította a modern amerikai evangelikál stílus kisebb, gyenge mását. Évtizedeken át azonban a csoportot széles körben furcsa kis szektának tekintették. Ezt a szemléletet csak tovább erősítették a visszatérő hírek és pletykák, illetve a részletesebb tanulmányok, mint például a volt tag, Bartus László (1999) könyve, amely részletesen leírja annak a működését és sötét oldalait, amit ő „családi maffiának” nevezett (i. m., 46. o.), a vezető Németh Sándorral és feleségével az élen (akikhez később csatlakozott fiuk és lányuk is).

 

Könyvében Bartus nagyon elítélő képet fest a korrupcióról, a megfélemlítésről, a fenyegetésekről és a manipulációról. Hasonlóan negatív volt a cseh televízióból származó, kiszivárgott felvétel, amelyen a csoport vallási tömegrendezvényeit láthatjuk, ahol a közönség tagjait a színpadra hívják, akik itt úgy viselkednek, mintha rohamok gyötörnék őket: rángatóznak, a földön vonaglanak, állatokként ugrálnak, körbe-körbe futnak, miközben Németh a mikrofonba félig összefüggéstelenül szövegel a Szentlélekről, a férfiak pedig sikoltoznak, sírnak és csapkodnak mindenfelé, a színpadon vagy a helyükön ülve.
 

Ami segített az Gyülekezetnek kilépni ebből a szektaként való megítélésből, az az volt, hogy részesedést szereztek egy televíziós csatornában, a Magyar ATV-ben, ahol elkezdték sugározni tömegrendezvényeiket – a kiszivárgott felvételeken látható viselkedés nélkül, természetesen; ezúttal azért, hogy vonzóbbá váljanak a kívülállók számára. Ezekben az években az ATV műsorigazgatója a haszid zsidó Szabó Stein Imre volt, aki holokausztkönyvek szerzője, kommunikációs stratéga, valamint nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező producer. Egy ideig az Egyesült Államokban is tartózkodott, ahol az egyik első útja a lubavicsi rebbe, Menachem Mendel Schneerson elé vezetett, ahogy egy interjúban arra visszaemlékezett (Wallenstein, 2020).

Ugyanekkor történt az is, hogy  Aríél Sárón izraeli miniszterelnök „2004-ben konferenciát szervezett keresztény vezetők számára Jeruzsálemben”, és ezen az eseményen került sor Binjamin (Benny) Elon miniszter és Németh Sándor találkozójára is, számolt be a gyülekezet saját magazinja, a Hetek. Benjámín Netanjáhú, aki akkor pénzügyminiszterként szolgált, szintén felszólalt az eseményen (uo.). Amint az előző részben láthattuk, ezek az izraeli tulajdonképpeni ügynökök céltudatosan építettek ki keresztény központokat már létező és erre hajlamos személyeken és csoportokon keresztül. Erre volt kapható Németh és csoportja is.

 

Itt érdemes megemlíteni Bartus (1999, 50–51. o.) meglátását, aki személyesen is ismerte Némethet, azt állítva róla, hogy „a »zsidó értelmiséggel« szemben beteges kisebbrendűségi komplexusai voltak” és néha „azt szerette volna, ha zsidónak nézik”, bár nem az. Mindenesetre a Kneszet Keresztény Szövetségesek Képviselőcsoportja ismét kulcsszerepet játszott a keresztények irányításában és a fenti eseményen – olvashatjuk – megbeszélésre került sor Elonnal. Ez arra összpontosított, hogy „hogyan lehet aktívan bevonni a zsidó és keresztény vezetőket a közös értékek védelmébe és a nemzeti politikai személyiségek támogatásának megszerzésébe. A találkozó az elmúlt évtizedben egy rendkívül befolyásos világmozgalommá fejlődött, amelynek európai központja Budapest” – írta a Hetek hivatkozott beszámolója.

Egyértelmű tehát, hogy a Hit Gyülekezete egy hevesen cionista és filoszemita csoport, amely a korábban leírt televangelista hagyományt követi. A csoport presztízsét tovább növelte, hogy 2011-ben a keresztény cionista és konzervatív Fidesz-kormány jóvoltából a Hit Gyülekezete immár hivatalosan „történelmi egyház” lett. A gyülekezet kezdetekben a nagyrészt zsidó neoliberális SZDSZ vezetésével állt szoros kapcsolatban és „hevesen” „harcolt” a Fidesz ellen (Bartus, 1999, 101. o.),  ami a Fidesz első kormányzása alatt (1998–2002) kölcsönös ellenségességet jelentett. Ennek ellenére a Hit Gyülekezete 2011-re már a Fideszt támogatta nyilvánvalóan praktikai megállapodások eredményeként (Czene, 2010). Az évtizedek során Némethnek sikerült felépítenie egy médiabirodalmat a Hetek hetilappal, az Exodus folyóirattal, olyan rádióállomásokkal, mint a Hit Rádió és a Spirit FM, az ATV és az ATV Spirit felvásárlásával és még sok mással – mindezekkel is erősen Izraelre és a zsidókra összpontosítva.
 

Ha összehasonlítjuk a magyar keresztény cionistákat amerikai és nyugati társaikkal, egy jól ismert forgatókönyv rajzolódik ki: aktivizmusuk lényegében kizárólag a zsidók és Izrael melletti kiállásra összpontosul – más, állítólagosan érdekes területeken, például a szexuális devianciák normalizálása elleni küzdelemben, hogy csak egy példát említsünk, sehol sem látható, hogy akár csak közel is olyan energiával és intenzitással lépnének fel. Az ebben az irányban történő aktivizmus a felszínes retorikán túl gyakorlatilag nem létezik – a csoport csupán Izrael képviselője Magyarországon, szorosan együttműködve az izraeliekkel, a nemzetközi cionista zsidókkal és azok szervezeteivel. Ahelyett, hogy a Hit Gyülekezete erőforrásainak, idejének és energiájának legalább 5–10 százalékát olyan ügyek előmozdítására fordítaná, amelyek a magyarok hosszútávú érdekeit szolgálják, inkább a magyarok korlátozásán dolgozik – mintha egy külföldi hatalom hazai karja lenne, olyan törvényekért lobbizva, amelyek büntetik a magyarokat a zsidók által nem kedvelt nézetek kifejezéséért, például a „holokauszt-tagadásért”. Németh az Izraeli Szövetségesek Alapítvány egyik washingtoni rendezvényén zsidó feletteseinek adott 2013-as beszédében erről így beszélt:


Ezen túlmenően begyűjtik a magyarok pénzügyi támogatását, és azt Izrael-párti vagy zsidóbarát érdekérvényesítésre, rendezvényekre, kapcsolatteremtésre, könyvkiadásra (köztük izraeli szerzők, például Natan Sharansky vagy Efraim Zuroff műveinek kiadására) fordítják, együttműködnek a Simon Wiesenthal Központtal az állítólagos nemzetiszocialista „háborús bűnösök” felkutatásában, médiájukat a zsidók népszerűsítésére és „az anticionizmus elleni küzdelemre” használva fel, beleértve dokumentumfilmek készítését, tüntetések vagy gyűlések szervezését, valamint a holokauszthoz kapcsolódó eseményeket, és egy nagyon hosszú tevékenységi listát, amelyet Németh Sándor büszkén részletezett fent hivatkozott beszédében. A Kneszet-alapítvány 2020-ban a 50 legfontosabb globális „keresztény szövetséges” közül a 6. helyre sorolta Némethet, John Hagee és Pat Robertson közé. Weboldalukon büszkélkednek ezzel az aktivizmussal: „Elie Wiesel, 81 éves világhírű Nobel-díjas író főszónokként vesz részt a Hit Gyülekezete antirasszista [2009-es] nagyrendezvényén. A gyülekezet kezdettől fogva aktív szerepet vállalt a gyűlölettel és a kirekesztéssel szembeni harcban.” Nem a magyarokat gyűlölő vagy terrorizáló cigányokról beszélnek itt, természetesen, hanem a zsidókat kritizáló magyarokról, akik ellen harcolni kell.

Új, kiemelkedő státuszuk és a zsidó szervezetek általi nemzetközi elismeréssel való dicsekvésük ellenére a hétköznapi magyarok jelentős részében továbbra is elterjedt az a felfogás, hogy a csoport egy furcsa szekta. Minden bizonnyal Bartus maga volt az, aki azon a néven így fejezte ki véleményét a Hit Gyülekezetéről egy 2019-es hozzászólásban, amelyet 1999-es könyvéhez fűzött egy könyvértékesítő felületen:

 

A Hit Gyülekezetéhez hasonló csoportok a világról alkotott általános felfogásunkat veszik célba, nemcsak spirituális szempontból – sőt, alig, ha egyáltalán spirituális szempontból –, hanem stratégiai, történelmi perspektívából is. Maradva Magyarországon, a lubavicsi judaizmus egyik helyi vezetője, Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) elnöke rámutatott a filoszemita keresztények fontosságára abban, hogy a kereszténységet, és ezzel a politikai jobboldalt, eltérítsék hagyományos jellegétől egy olyan irányba, amelyben a zsidók központi szerepet játszanak – összhangban azzal, amit korábban már körüljártunk. A cionista keresztényekre gyakorolt zsidó befolyás révén megnyílhatnak az ajtók az önkép átalakulása előtt, különösen ha figyelembe vesszük a vallási érzület személyes jellegét. Köves így magyarázta mindezt:


A „zsidó-keresztény” címke népszerűsítése azt a célt szolgálta, hogy elválassza a kereszténységet minden olyan dologtól, ami akár csak távolról is zsidóellenes, és ez a küldetés nagyrészt sikeres volt. Köves kifejti, hogy a zsidók számára „a magyar kormány részéről vállalt Izrael-barátság talán a lehető legfontosabb eszköz lehet a magyar társadalomban fellelhető antiszemita érzelmeknek a visszaszorítására” (i. m., 10. o.). Ez rámutat e kapcsolat stratégiai és öncélú felhasználására, mivel hozzáteszi, hogy egy politikai párt álláspontjának és a hatalomnak Magyarországon „nagy szerepe van az emberek gondolkodásmódjának alakításában” (uo.).

 

 

Köves nyíltan beszél arról, hogy a Fideszt ilyen módon használja annak érdekében, hogy biztosítsa „a jobboldali politikai közösségből, és a jobboldali nemzeti identitásból” az antiszemitizmus visszaszorulását – ami, mint megjegyzi, erős hagyományokkal rendelkezik ebben a politikai közösségben (i. m., 12. o.). Ahogy hangsúlyozta, „a magyar jobboldal nemzeti panteonjában nehéz olyan példaképeket találni, akik teljesen tiszták voltak az antiszemitizmustól”, így Izraelnek, mint a Nyugat bástyájának, egyfajta jobboldali keleti testvérnek a szerepe „kitörési lehetőség” arra, hogy „a magyar jobboldal megtisztítsa magát attól az antiszemita folttól, ami közel száz éve rajta van” (uo.). Ezzel a hagyományos magyar nacionalizmustól elfordul, és az amerikai konzervativizmusra jellemzőbb, nemzetközi cionista patriotizmust veszi át. Köves kijelenti, hogy a zsidóság szerepe az, hogy „pragmatikus szövetségkötésekkel” járjon közre „egy politikai közösség új pozitív önpozicionálásában” e keretek között (uo.).

Ahogy David Wertheim (2017, 286. o.) rámutat a dzsihádellenes és keresztény cionista pártok vagy mozgalmak kapcsán, ez az „Izrael-barát álláspont és a zsidó-keresztény értékekre való hivatkozás gyorsan a nacionalista-populista mozgalmak közös értékeinek szerves részévé válik”, amelyek célja a hagyományos, antiszemita nacionalizmus felváltása, és amit ezek az új pártok mutatnak, „az az, hogy a zsidókkal szembeni közvélemény megváltozott”. Valóban, ahogy Köves is sugallja, az európai önkép zsidó-keresztény keretének való behódolással kifejezik ezek, hogy magának a zsidó keretnek is alávetik magukat. Hagyományosan a felemelt kezek gesztusa azt a célt szolgálta, hogy jelezze a fegyvertelenséget, a fenyegetés és a rossz szándék hiányát. Amit Köves és Wertheim előad, az a zsidók iránti fenyegetés hiányának a kifejezése; avagy annak politikai megfelelője. Wertheim tanulmányában megjegyzi, hogy „a zsidók iránti attitűdváltozás a választási siker elengedhetetlen feltételének bizonyult” (i. m., 289. o.), és ez pontosan ennek a hatalomnak köszönhető.

Wertheim idézi Geert Wilderst, e változás jeles képviselőjét, aki azt mondta, hogy amikor potenciális szövetségesekkel találkozik, „mindig megkérdezem őket Izraelről alkotott véleményükről. Mert Izrael kérdése a döntő próba” (i. m., 287. o.). De miért érzik ezek a populisták szükségét annak, hogy zsidópártiak legyenek (ha ez cinikus és kiszámított lépés is)? Miért nem félnek az „iszlamofóbia” vádjától, és állnak a muszlimok mellé? Miért félnek az „antiszemitizmus” vádjától, és miért ez a zsidók iránti pozitív hozzáállás a választási siker feltétele? Miért nem a muszlimok iránti pozitív hozzáállás az irányvonal, akik általában a népesség nagyobb százalékát teszik ki országaikban? Úgy tűnik, hogy valójában nem Izrael kérdése a döntő próba, hanem maguk a zsidók – ennek okait általában nem vizsgálják és nem tárgyalják az olyan tanulmányok, mint Wertheimé, aki maga is zsidó.
 

Bár olyan személyiségek, mint Jerry Falwell, hozzájárultak a zsidó-keresztény kifejezés népszerűsítéséhez, használata legalább a zsidó szocialista Isidore Singerig nyúlik vissza, akinek 1924-es könyve, A Religion of Truth, Justice and Peace (Az igazság, az igazságosság és a béke vallása) „az egyik legkorábbi szöveg volt, amely politikai követeléseket fogalmazott meg Amerika számára a »zsidó-keresztény« hagyomány nevében, felszólítva a faji egyenlőségre, a munkavállalói jogokra és a nők egyenlő bérére” (Warne, 2012, 20. o.). A fenti hasznosság mellett az is meglehetősen egyértelmű, hogy a „zsidó-keresztény” címke milyen önképet kíván megváltoztatni: ha Európa és civilizációja, ha maguk a fehér nemzetek is a „zsidóságban” gyökereznek, akkor nemcsak erkölcsileg visszataszító (a második világháború után), hanem abszurd is negatív érzéseket táplálni a zsidók iránt, vagy őket potenciális fenyegetésnek tekinteni arra, ami alapvetően az övék – így gyűrűzik a logika. Maga ez a logika is ingatag alapokon nyugszik, persze, mert bár a „zsidó-kereszténységről” beszélni észszerű, abrahámi vallás lévén, az Újszövetséggel bekövetkezett változások mértéke, a hellén és az európai pogány elemek hatása (lásd: Duchesne, 2006), valamint a keresztények és a zsidók közötti konfliktusok hosszú története olyan fontos szempontok, amelyeket ez a narratíva figyelmen kívül hagy.

A téma további kifejtést igényelne, de jelenleg nem ez áll figyelmünk középpontjában. Érdemes azonban röviden megjegyezni, hogy a kereszténység „civilizációs vívmányai” valószínűleg éppen a zsidó gyökereitől való részleges elszakadásának, a judaizmustól való eltávolodásának köszönhetők, nem pedig a vele való hasonlóságainak. Az utóbbi években Joseph Henrich (2020), a Harvard Egyetem evolúciós biológusa könyvében részletesen rámutatott arra, hogy a nyugati fehérek sikere a tudományban és a „civilizációs vívmányok” egyéb területein szerinte nagy részben annak köszönhető, hogy a kereszténység felszámolta a klánszerű struktúrát, és erősebb individualizmust hozott létre, ami a kreativitás és az innováció fontos eleme.

Amit Henrich nem vesz figyelembe (mert az azt jelentené, hogy elfogadja a karaktervonások jelentősen genetikailag befolyásolt voltát), de amire más szakértők már meggyőzően rámutattak, az a nyugati fehérekben rejlő, eredendően erősebb individualizmusra való hajlam, amely már a kereszténység előtt is megfigyelhető volt (MacDonald, 2019; 2020; 2021), mely egy olyan örökletes vonás, amelyből a kreativitás, a művészi hajlam, az igazságérzet stb. nagyobb valószínűséggel származik, mint a világ más fajtáiból, ahelyett, hogy mereven a törzsi érdekekre koncentrálnának. A civilizáció eredményei inkább a faji hovatartozáshoz, mint a valláshoz kapcsolódnak, ezért találunk történelmet formáló filozófiai, tudományos és művészi kreativitást a kereszténység előtti Európában, és ezért, bár a kereszténység például Örményországban vagy Etiópiában már az ókor óta jelen van és domináns, és ez a vallás valóban hatással volt rájuk, nem látjuk ugyanazt a tüzet az emberi szikra nélkül.

 

A judaizmus és a zsidók, ellentétben a nyugati fehér keresztényekkel, történelmileg zártabb, etnocentrikusabb, klánszerűbb és dogmatikusabb vallás és nép voltak (Köves maga is egy messiási, etnocentrikus szekta vezetője), szemben az individualistább és arányaiban kevésbé etnocentrikus európaiakkal. A kreativitás terén a zsidóság olyan utakat járt be, amelyeket az európaiak már bejártak, és legkiemelkedőbb csoportos eredményeik jellemzően a már meglévő rend felborításában találhatók; pl. a kommunizmusban, a pszichoanalízisben, a posztmodernizmusban, a kritikai elméletben, a dekonstruktivizmusban, az absztrakt expresszionizmusban, a genderelméletben stb.
 

Visszatérve megkezdett utunkra, Köves tehát a keresztény cionizmust és a hozzá kapcsolódó kóser konzervativizmust a zsidóság számára hasznosítható eszköznek tekinti, hiszen ezzel az eszközzel visszaszorítható az antiszemitizmus. Arra a megjegyzésre, miszerint Magyarországon a politikai pártok és a hatalom szerepet játszanak az emberek gondolkodásmódjának alakításában – „sokkal inkább” nálunk, mint a nyugat-európai országokban –, hozzátette, hogy ha egy népszerű magyar vezető Izraelt „pozitív példaként” állítja be Magyarország számára, az általában véve előnyös a zsidók számára eleve (Egység XXVIII. évf., 109. sz., 10. o.). Véleménye szerint az, hogy a zsidók segítik a népszerű kormányt Izraellel való kapcsolataiban, az a zsidóság „súlyának és megítélésének kontextusában is nagy jelentőséggel bír”, mert amikor a lakosság látja, hogy a választott és népszerű vezetőjük ezt a szerepet tölti be, az „a társadalmi súlyt, a társadalmi beágyazottságot erősíti” (uo.).
 

Hiábavaló vállalkozás lenne a magyar érdekeket keresni Köves elemzésében, és természetesen nem az ő feladata azok képviselete. Ez a magyar kormány feladata lenne, de Köves itt arról beszél, hogy a barátság Izraellel a zsidók érdekeit szolgálja, és nagyobb „társadalmi súlyt” biztosít számukra, ha a népszerű politikai elit így mutatja be azt a népnek. Ez a nyugati cionizmus egészének alapja is, amint azt jelen tanulmányunk is bemutatja: a zsidók ezekre a stratégiai megfontolásokra alapozva segítik a nem zsidók ezen részét. Ahogy ő fogalmaz: „Egy átlag magyar ember szemében is, Izrael a zsidó állam, amely a zsidó embereket képviseli és ezért, ha a magyar miniszterelnök pozitívan áll a zsidó államhoz, akkor azt úgy értékelik, hogy az általuk tisztelt vezető pozitív a zsidókkal szemben. Ennek biztosan sokkal nagyobb hatása van, mint ha sértődötten protestálunk” (uo., 13. o.).

A magyar nép számára ebben nincs semmi haszon; ez egyértelműen egyoldalú kapcsolat (még ha a kormánypárt húz is belőle hasznot). Köves szerint – amint azt fentebb már említettük – egy jobboldali politikai vezető nehéz helyzetben van, mivel nehéz olyan példaképeket találni a nemzeti kiemelkedő történelmi figurák között, akik mentesek az antiszemitizmustól, és – ahogy azt korábban már kifejtettük – ebben „kitörési lehetőség” a zsidóság arra, hogy kimásszon egy ilyen vezető vagy mozgalom ebből a helyzetből (Egység-interjú, 12. o.). A magyar politikai jobboldal „antiszemita folt”-jának a „megtisztítására” irányuló folyamatában a zsidók taktikai szerepet játszhatnak „a politikai közösség új, pozitív önpozícionálásának elősegítésében” – érvel.

 

A zsidóságnak nem szükséges folyamatosan felhozni ezt az antiszemita örökséget, mindaddig, amíg a „segítségük” tárgya aláveti magát, és elfogadja általános keretüket, és ennek megfelelően pozícionálja magát. Hogy ez hasonlít a keresztény bűnbocsánat és feloldozás eszméjéhez, talán nem véletlen. Valóban, amikor megfigyeljük a politikai elit tagjait, mint például Mike Pompeo volt amerikai külügyminisztert, aki kijelenti, hogy „nincs fontosabb feladata a külügyminiszternek, mint Izrael mellett kiállni, és nincs fontosabb szövetségese az Egyesült Államoknak, mint Izrael”, akkor vagy egy cinikus, színpadias alárendeltséget jelző cselekedetnek vagyunk tanúi, vagy egy téveszmés, súlyosan elfogult, vallási jellegű megnyilvánulásnak. A már bemutatott szelektivitást figyelembe véve, feltehetően az előbbi áll közelebb a valósághoz.

A 2010 óta hatalmon lévő konzervatív Fidesz-kormány példája jól illusztrálja a nemzetközi zsidó politikai stratégiáknak való alárendeltséget. Panyi Szabolcs a Direkt36-nak készített cikke részletesen bemutatta a Fidesz szándékos erőfeszítéseit, hogy integrálódjon egy szélesebb, nemzetközi cionista berendezkedésbe. 2005 júniusában Orbán, aki akkor ellenzéki vezető volt, négynapos látogatást tett Izraelbe, amelynek során magánjellegű találkozóra került sor Benjámín Netanjáhúval. Ez „megváltoztatta a Fidesz külpolitikáját, amely az arabok és Izrael közötti egyensúlyozásból fokozatosan Izrael-baráttá vált. Kettejük szövetsége új fejezetet nyitott a magyar jobboldal és a zsidóság kapcsolatában, de átírta a magyarországi zsidóság rendszerváltás után kialakult erőviszonyait is” (Panyi, 2019).

 

Orbán számára „ez a kapcsolat évtizedes elszigeteltség után kapukat nyitott neki az Egyesült Államok felé”, míg Izrael számára ez egy barátságos országot jelentett az ENSZ-ben: „Netanjahunak nincs semmiféle különösebb érzelmi kötődése Magyarországhoz. Az Orbán-Netanjahu viszonyt több magyar és izraeli forrás is aszimmetrikusnak nevezte” (uo.). Valóban, Orbán mindig is ezt a kapcsolatot tekintette a – nagyrészt zsidó – atlanticista elithez vezető kulcsnak: „Magyarország vétóz és politikai konfliktusokat vállal az EU-ban Izrael érdekében, és amit cserébe kap, az elsősorban Netanjahu kapcsolatrendszere. […] A kapunyitás fő iránya azonban az Egyesült Államok lett. »Vannak, akik szerint Washingtonba Tel-Avivon keresztül vezet az út« – fogalmazott Orbán Viktor egy korábbi külpolitikai tanácsadója” (uo.).

Ahogy Panyi megjegyzi, a Háárec kivizsgálta az Izrael iránti európai támogatást a diplomáciai színtéren, és Magyarország áll a lista élén, amikor az EU-n belüli Izrael melletti kiállásáról van szó (Landau, 2019). A Fidesz és Izrael, illetve a tágabb értelemben vett cionista elit közötti fejlemények részeként „szinte azonnal a Chabad [Lubavics] kapcsolatokat kezdett építeni többek között a Fidesz-politikusok gyermekeivel, akik felfedezték zsidó gyökereiket” – mutat rá Panyi (2019). Ehhez hozzátehetjük, hogy a Hit Gyülekezete hirtelen felemelkedése is minden bizonnyal része volt ennek a megállapodásnak, tekintettel a már meglévő kapcsolataikra az izraeli elittel.

A magyarországi Chábád szekta befolyásos szerepet játszott ezeknek a kapcsolatoknak a kialakításában a globális cionista személyiségekkel ápolt jó kapcsolataik révén, és így az EMIH „az évek során egyre komolyabb támogatást kapott az Orbán-kormánytól, aminek segítségével kiterjedt intézményrendszert és médiabirodalommal kiegészült háttérországot épített ki” (uo.). Ehhez tartozott az is, hogy 2019 szeptemberében a magyar állam az EMIH-t, amely korábban szekta volt, „a legmagasabb kategóriában elismert egyházzá” nyilvánította, ami kiterjedt állami finanszírozással jár – teszi hozzá Panyi. Ez egy meglehetősen egyoldalú kapcsolat, ismét, mivel az EMIH és a Chábád vezetője, Köves Slomó a Direkt36-nak azt mondta „a magyar kormányfővel való személyes együttműködéséről”, hogy „a zsidó érdeket teszi első helyre, minden más csak azután jön számára” – idézi a cikk Kövest, hozzátéve: „A zsidó érdek az EMIH-intézmények felépítése mellett Köves szerint a magyar jobboldal átformálását jelenti” (uo.).

Természetesen mindebből ismét az olvasható ki, hogy a Fideszt mint Magyarországon sokak által tisztelt, tekintélyes konzervatív pártot használják fel arra, hogy a jobboldali politikát és diskurzust a korábban vázolt, zsidó- és Izrael-barát irányba tereljék. Úgy tűnik, hogy a Fidesz engedelmes partner volt ebben az üzletben, cserébe a Chábád kapcsolataiért és a párt jó hírnevéért Izrael és az amerikai konzervatív elit szemében, amint azt a Panyi által idézett megalázó példa is mutatja, amelyben a Fidesz hajlandó volt elhatárolódni az Árpád-sávos történelmi magyar zászlótól: „Egy chabados forrás szerint 2012-2013 környékén például Köves felhozta a miniszterelnöknek [Orbánnak], hogy a Fidesz-gyűléseken feltűnő Árpád-sávos zászlók rossz emlékeket idéznek, és szerinte ezek utána el is tűntek onnan. Másik példának pedig azt hozta fel, hogy a magyar jobboldali sajtó Izrael-ellenessége és palesztin-pártisága megszűnt.” Panyi szintén rámutat az amerikai-izraeli kampánystratégára, Arthur Finkelsteinre, aki 2008-tól 2017-ben bekövetkezett haláláig a Fidesz „befolyásos tanácsadója” volt.

Hasonlóan mesterségesnek tűnik az a kapcsolat, amelyet a Fidesz – több más európai konzervatív kormánnyal és párttal egy időben – alakított ki az elmúlt években az izraeli cionista konzervatív filozófussal, Yoram Hazonyval, legalábbis 2018 óta (uo.). Netanjáhú egykori tanácsadójaként Hazony kézenfekvő választás volt, hogy Magyarországra hívják Orbánnal való találkozóra, ahol Hazony szinte vörös szőnyeges fogadtatásban részesült. Ez a kapcsolat annyira szoros, hogy a magyar kormány tárgyalásokat folytatott Hazonyval, a jeruzsálemi Herzl Intézet igazgatójával, hogy közösen létrehozzanak egy múzeumot Theodor (Tivadar) Herzl, a cionizmus atyjának tiszteletére Magyarországon (uo.). Hazony stratégiája a fősodratú konzervatív csoportokkal való kapcsolatteremtés terén az, hogy mozgalomként az úgynevezett nemzeti konzervativizmus égisze alá vonja őket. A NatCon (National Conservatism) néven is ismert mozgalom középpontjában az Edmund Burke Alapítvány áll, amelynek elnöke Hazony, aki azt zsidó társával, David Broggal (aki korábban John Hagee-vel dolgozott együtt) alapította meg, míg Anna Wellisz az elnök, Rafi Eis a vezérigazgató, az izraeli Orit Arfa a kommunikációs igazgató, a félig zsidó Will Chamberlain a külügyi alelnök, Josh Hammer pedig a kutató (lásd itt és itt).

Végső soron ez csupán a keresztény cionizmus átnevezése, az amerikai patriotizmusról egy tágabb „nacionalizmusra”; egy olyanra, amely elutasítja a natio-t, az etnikai hovatartozást mint a nemzet alapját, és helyette az úgynevezett kulturális nacionalizmust, vagy a polgári nacionalizmust támogatja. Ezzel egyben a „nacionalizmus történetének” zsidó szaktekintélye, Hans Kohn (1891–1971) nyomdokaiba lépnek, aki nagyon hasonlóan a „nyugati nacionalizmust” liberálisnak és befogadónak értelmezte, míg a keleti nacionalizmus inkább etnikai jellegű volt szerinte, és így kifogásolható (Jaskułowski, 2010, 290. o.).

 

Hazony saját megjegyzései mélyebb betekintést nyújtanak mozgalmának kereteibe: „Ez a kísérlet, hogy a »fehéreket« egyetlen, önazonosító és társadalmilag elhatárolt blokkká alakítsák, az egyik legcsúnyább dolog, amit életemben a politikában láttam. Ahelyett, hogy a faji politika ellen harcolnának, az akadémikusok most épp annak elősegítésének élvonalában állnak.” Bár Hazony (2014) Izrael exkluzív és etnosoviniszta nemzetállami alaptörvényének hangos támogatója, a fehér nem zsidók faji protekcionizmusa iránt ellenséges álláspontot képvisel.

 

Ez nyilvánvalóan kiderül abból is, ahogyan egy másik szerző cikkére reagál, amelyben az áll, hogy „a fehér nacionalizmus egyik alapfeltevése az, hogy a »fehérek« egy különálló csoportot alkotnak, akiket közös örökség és az örökség megőrzése iránti közös érdek fűz össze. Ez a feltevés téves.” Hazony egyetértően válaszol: „Olvasd el [a szerző] esszéjét arról, hogy miért nem létezhet »fehér nacionalizmus«, mert a fehérek nem egy nemzet. Valójában ez a kifejezés csak egy félrevezető módja annak, hogy »rasszizmust« mondjunk. Terveztem, hogy írok egy esszét erről, de a fő érvek itt világosan és jól meg vannak fogalmazva.” Ez az érvelés azon a feltevésen alapul, hogy mivel különböző fehér nemzetek léteznek, mindegyik a maga sajátosságával, a fehéreket valahogy nem lehet csoportként azonosítani.

Ez a feltevés úgy tűnik, nem vonatkozik a zsidókra, annak ellenére, hogy léteznek alcsoportok, a mizrahiktól a szefárdokig (vagy, mivel Hazony elutasítja a „rasszizmust” – az etiópokig); hiszen mi is az a „zsidó” állam végül is? Míg a fehér emberek több fajú identitásának támogatása, és a fehér nemzetek multietnikussá – bár nem feltétlenül multikulturálissá – válásának jóváhagyása tökéletesen illeszkedik a nemzeti konzervativizmushoz (lásd korábbi elemzésemet erről), valamint a rasszista zsidók, például Josh Hammer prominens pozíciókban való jelenléte (aki szerint a nem zsidó fehér emberek DNS-ében van az antiszemitizmus) nyilvánvalóan elfogadható, úgy tűnik, hogy a zsidóságot bíráló bármilyen megnyilvánulás továbbra is a zéró tolerancia zónájában marad Hazony mozgalmában. Valószínűleg nem a keresztény etika eredményeként, hanem a vezetők zsidóságának, valamint azoknak a nem zsidóknak az alázatos filozemitizmusának eredményeként, akik ezt a vonalat követik.

A magyarországi kortárs zsidóságról végzett etnográfiai és szociológiai kutatásokat összefoglalva, az újságíró és kutató Varga Domokos György (2005, 166. o.) megjegyezte, hogy az adatokból levonható egyik „fontos következtetés” az, hogy „a magyar zsidóság többségének ma mind érzései (félelem, büszkeség, sértettség), mind törekvései (egyenlőség, egyetemesség, nemzetek felettiség) folytán érdekei ellen való az, hogy Magyarországon a nemzeti identitás erősödjék.” Ha mégis megerősödik, érdekükben áll biztosítani, „a nemzeti identitás erősítésének szándéka és törekvése semmiképpen sem jár a hazai zsidóság (s személy szerint az ő) kirekesztésének, üldözésének (vagy akár erőszakos asszimilálásának) veszélyéve” (uo.).

Köves és Hazony, valamint a nemzetközi cionista jobboldali konzervativizmus átvétele olyan személyiségek feladata, akik biztosítják, hogy a „nemzeti identitás” vagy a „nacionalizmus” olyan keretek között maradjon, amelyek elutasítják a rasszizmust és az etnonacionalizmust, és ennek közvetlen következményeként az antiszemita nézőpontokat is – még akkor is, ha a nem zsidó nemzetek érdeke lenne, hogy konfliktusok során antiszemita álláspontot foglaljanak el, amennyiben a zsidók részéről az káros hatást érzékel. A nemzeti immunrendszer megmérgezése ez, melyben az injekciót a vallásos fecskendezőn keresztül kapja a fehér ember érrendszere.

(A folytatásban a szervezett vallás csoportérdekeket szolgáló szempontjait helyezzük a középpontba, különös tekintettel arra, hogy ez miként, és kik által került az elmúlt több mint száz évben eltérítésre. Emellett egyéb megfontolások és összegzések zárják majd vizsgálatunkat.)

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

Hivatkozott irodalom:

• Bartus, László. 1999. Fesz van – A Hit Gyülekezete másik arca. Szerzői kiadás.
• Czene, Gábor. 2010. „Fidesz-ígéretek a Hit Gyülekezetének.” NOL (2010. március 17.).
• Duchesne, Ricardo. 2006. “Christianity is a Hellenistic Religion, and Western Civilization is Christian.” Historically Speaking Vol. 7, No. 4: 15–18.
• Hazony, Yoram. 2014. “Why we need the Jewish State law.” The Times of Israel (November 23, 2014).
• Henrich, Joseph. 2020. The WEIRDest People in the World: How the West Became Psychologically Peculiar and Particularly Prosperous. Farrar, Straus and Giroux
• Jaskułowski, Krzysztof. 2010. “Western (civic) versus eastern (ethnic) nationalism. The origins and critique of the dichotomy.” Polish Sociological Review Vol. 171, No. 3: 289–303.
• Landau, Noa. 2019. “Ireland vs. Hungary: Report Charts Rising Support for Netanyahu Among EU States.” Haaretz (May 17, 2019).
• MacDonald, Kevin. 2019. Individualism and the Western Liberal Tradition: Evolutionary Origins, History, and Prospects for the Future. Kindle Direct Publishing.
• MacDonald, Kevin. 2020. “Can Western Church Influence Explain Western Individualism? Comment on ‘The Church, Intensive Kinship, and Global Psychological Variation’ by Jonathan F. Schulz et al.” Mankind Quarterly Vol. 61, No. 2: 371–391.
• MacDonald, Kevin. 2021. “Understanding Western Uniqueness: A Comment on Joseph Henrich’s The WEIRDest People in the World.” Mankind Quarterly Vol. 61, No. 3: 723–766.
• Padfield, Peter. 1991. Himmler: Reichsführer-SS. Henry Holt and Company.
• Panyi, Szabolcs. 2019. „Az izraeli szövetség, ami átírta Orbán politikáját.” Direkt36 (2019. szeptember 30.).
• Varga, Domokos György. 2005. A törzsi háború természetrajza: a rendszerváltozás Magyarországán. LKD.
• Wallenstein, Róbert. 2020. „Holokauszt-regény a kultúra ‘fenegyerekétől.’” Neokohn (2020. június 29.).
• Warne, Andrew. 2012. Making a Judeo-Christian America: The Christian Right, Antisemitism, and the Politics of Religious Pluralism in the 20th Century United States. Northwestern University ProQuest Dissertations & Theses. 3527641.
• Wertheim, David J. 2017. “Geert Wilders and the Nationalist-Populist Turn Toward the Jews in Europe.” Itt: Wertheim, David (szerk.). The Jew as Legitimation: Jewish-Gentile Relations Beyond Antisemitism and Philosemitism. (275–289) Palgrave Macmillan.