A legenda szerint miután Pasoliniról elterjedt, hogy valami Jézus-filmet akar forgatni, megjelentek nála a nyugati bölcsek – amerikai producerek –, és kincseiket kitárván, ajándékokat akartak adni néki: aranyat, tömjént és mirhát – dollármilliókban.
 Enrique Irazoqui, a Krisztus |
Egy kikötésük volt csupán: Mária és Jézus színészeit ők választják ki hollywoodi sztárjaikból (rossznyelvek szerint Sophia Loren, a dekoratív-keblű…, és semmi több díva lett volna az egyik). Az ateista-marxista-kommunista és homoszexuális rendező nemes egyszerűséggel kidobta őket, mondván, menjenek csak vissza a Nyugat Heródeséhez, és ott sefteljenek mirháikkal – majd fekete-fehér celluloidra, amatőr színészekkel (az idősb Máriát saját édesanyja játssza), sokszor kézikamerával, mai viszonyokhoz képest szinte fillérekből forgatta le filmjét, amely nem is sajátja, hanem ő mint film-evangélista közvetítette-rögzítette a Máté szerinti történetet: „Il vangelo secondo Matteo”. A kommunista-buzi Pasolini. Talán e súlyosan tornyosuló bűnhalmaz kellett ahhoz, hogy megtérését lerója a világ előtt. Ez a film egy vezeklés.
A „főhős” szerepére nem talált méltó és megfelelő színészt. Nem is találhatott. A rendező egy helyszínelésre igyekezvén, kinyitotta lakásajtaját, és a küszöbön egy ismeretlen fiatalember üldögélt, fejét lassan felemelve. – Megérkezett. A megtestesült Jézus Krisztus. Egy spanyol-olasz diák, Enrique Irazoqui, akinek sem előtte, sem utána nem volt köze a színészethez. Tudniillik Jézust nem lehet eljátszani. Nem egy szupersztár. Aki színészként Jézust el akarja játszani, az egy hülye. Vagy a Madách Színházban ugrabugráló szombati-goj.
Az evangéliumról nem lehet filmet készíteni. Ez nem is film – egy ima; egy még perspektíva nélküli, időtlen és töredezett freskó. Csak megrendülten szemlélni lehet, mint János, mikor Jézus a Jordán partján megjelenik előtte megkeresztelkedni Mozart Szabadkőműves gyászzenéjének bevezető taktusaira (26:26): „Nékem kell általad megkeresztelkednem, és te jösz én hozzám? – Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk” (Mt., 3,14-15).
A színésztelen szereplők egyfajta révületben „játszanak”, ha játszanának; de nem játszanak, hanem részesévé válnak egy nagy misztériumnak. Szent Koronánk zománcképeinek apostolai lebegnek így a föld fölött, szempárjuk elragadtatásban, homlokukon a Pilis-domb. Nincs történet, nincs párbeszéd, semmi de semmi, amit filmnek lehetne nevezni. Egy antifilm. Vagy épp ez maga a „bűnössé züllött” film feloldozása, eredendő lényege? – a mozdulatok-gesztusok gyengéd láncolata.
Hogyan is kezdődik? A hosszas főcím után hangsúlyosan az 1963. június 3-án „hirtelen elhunyt” XXIII. János pápa emlékének ajánlja a filmet: „Alla cara, lieta, familiare memoria di Giovanni XXIII”. Annak a „jó pápá”-nak („il Papa buono”), aki 1962. július 1-jén, a II. vatikáni zsinat nyitóbeszédében az Ószövetség „egy összelopkodott és átírt ókori hagyománynak és letűnt népnek megmásított történelmé”-ről mert beszélni. Nem sokáig. Nocsak. A világban egy visszafordíthatatlan sötétség-történet is elkezdődik, valami, amiről nem illik beszélni: egy szellemi gyermekgyilkosság-sorozat.
3:03. perc: 1. Mária bűnbánó, de reményteli és ártatlan arca. 2. József kétkedően nézi. 3. Mária szemét lesüti. 4. József aggódva néz. 5. Mária áldott állapotban. 6. József szomorúan elbandukol. 7. Mária előre jön, kíséri elhagyatását. 8. József világgá megy. 9. Mária elszomorodik. 10. József bizonytalanul halad a világba. 11. Mária tekintete: mi történhetett? („A test lámpása a szem” – Mt., 6,22.)
E csodás, kilencven másodperces arc-párbeszédet el tudná-e játszani két színész? Kétlem. Csak akkor, ha elfelednének mindent, amit eddig a mesterségükről tanultak.
Gesztusok és mozdulatok. Miként lehet egy hangosfilmet szinte szavak nélkül leforgatni. A háromkirályok látogatása (10:22): csak ámulunk, ahogy a dombról hosszadalmasan leereszkednek zsibongó utcagyerekek kíséretében. Ahogy megállnak, letérdelnek, a kisded lábát megcsókolják, majd égnek emelik.
A kamera néha dokumentumfilmként rögzít: a sorban álló megkeresztelkedők hiába látják a folyón túli stábot, ők a szó szoros értelemben keresztelkednek. A kisfiú, ahogy felnéz az égre (24:31) – ő nem eljátssza az imát, hanem valóban imádkozik. Orson Welles egyszer ezt nyilatkozta: két dolgot nem lehet filmre venni: a coitust és az imát. Nem erkölcsi okokból, hanem mert esztétikailag hiteltelen. Nos, itt egy pillanatra megdőlt e sajátos szabály. Egy snitt erejéig. Vagy a „Jézus megáldja a kis gyermekeket” (1:07:20): „Hagyjatok békét e kis gyermekeknek, és ne tiltsátok meg nekik, hogy hozzám jöjjenek; mert ilyeneké a mennyeknek országa” (Mt., 19,13-14). A viháncoló gyermekek ott a forgatáson valóban az ő Jézuskájuk köntösét rángatják, hiszen eljött őhozzájuk nem egy színész, hanem maga Jézus.
A film narrációja három külön síkon halad: 1. látvány és mozdulat, 2. a filmtől sokszor teljesen különálló zene, 3. maga az evangélium mint önálló történet. E síkok hol egybeolvadnak – Péter sírása Bach Máté passiójából (1:59:18) –, hol távolodnak egymástól. A film feltételezi, hogy a befogadó ismeri az evangéliumot, különben be sem ült volna a moziba. Több jelenet csak jelzi, hogy mi történik, a néző hozzáteszi saját történetismeretét. Heródes gyermekgyilkossága (Mt., 2,16) utáni haldoklásának jelenetét e nélkül nem is értenénk (20:01).
A gyermekgyilkosság (17:21): itt nincs vér, nincs egy naturalisztikus fejlevágás sem, csupán a lovas katonák durva arcai egymás után, Prokofjev Nyevszkij-kantátája kíséretében. Majd a felbérelt csőcselék brutális arcai. A rendező Róma külvárosában szedhette össze ezeket a striciket-bűnözőket, nem a statisztaszervező válogatta őket. Az elvetemült szemek után a mészárlás már csak melléktéma.
Leonardo da Vinci Az utolsó vacsorá-ja egy mozdulatsor pillanatának filmes kimerevítése: „Én vagyok-é az, Mester?” (Mt., 26,25.), Pasolini filmje mindezt időbe tágítja ki mintegy antifilmként: egyszer mozdulatok és zene – Bach, Mozart, Prokofjev, Webern, spirituálék, munkás-gyászinduló (ne tagadja már meg magát) –, máskor szinte nézhetetlen és befogadhatatlanul filmszerűtlen verbalizmus például a hegyi beszédben.
A filmszerűtlenséget csak fokozza a Kihallgatás a főpapnál (Mt., 26,57; 1:56:02) jelenet: a tárgyalásból szinte nem látunk és nem hallunk semmit. A kézikamera mint egyike a kíváncsiskodóknak figyeli a történéseket, állandóan ide-oda mozog, hogy „lásson”, mert a nép apraja-nagyja takarja. Jézus és a főpapok a távolban álldogálnak, de hogy mi zajlik ott, azt csak sejtjük. Annyira filmszerűtlen, hogy az már hiteles (nem a film, hanem a történet), így válik dokumentumfilmmé, egy tv-közvetítéssé, mintha mi is ott lennénk, aki Vele együtt „Méltó a halálra.” (Mt., 26,66.) Jézus a Pilátus előtt (Mt., 27,11; 2:03:09) szintúgy: hol van Pilátus? Alig látni-hallani belőle valamit. A rendező a kálváriát, keresztre feszítést, levételt a keresztről, temetést, feltámadást meg összesűríti 12 percben (a 137 percből!): egyszer csak pricc-pracc-prucc, és konyec a filmnek. Nem érzelgősködött, az bizonyos.
Átkozott egy barbárság interneten megnézni ezt a filmet. Átkozott barbárságban élünk, hogy ezt a filmet sehol máshol nem nézhetjük meg. A film angol feliratos, de aki nem ismeri az evangéliumot, az magyar felirattal sem értene belőle egy szót sem.
Betyár Istók
