Előzmény: 61 éves gárdistát üldöztek el otthonából a kétegyházi cigányok

- 1972 telén költöztem Kétegyházára, és azóta lakom ott. Akkor még nem sejtettem, hogy egyszer majd kényszerűségből el kell hagynom az otthonom, és ezáltal egy országos hír főszereplőjévé válok. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök. Éltem a nyugodt életemet, a helyi termelőszövetkezetben  dolgoztam, majd Békéscsabára jártam be dolgozni a hűtőipari vállalathoz, és onnan mentem nyugdíjba. Az utcában akkor még nem laktak cigányok, csak később szivárogtak be. Még az úgynevezett rendszerváltás előtt, mikor az akkori idős emberek kihaltak, és az örököseik – mivel nem akartak ott letelepedni – eladták az akkori tanácsnak a házat, az meg odaadta a cigányoknak.

- Jöttek azok mindenfelől, de a legtöbb, aki odatelepült, az a Damjanich utcán lakott előtte. Ott tönkretették a saját házukat vagy putrijukat, és kellett nekik másik lakhelyet biztosítani. Az akkori tanács úgy döntött, hogy itt biztosít helyet a számukra.

-1992 óta édesanyámmal éltem itt egészen ezelőtt három évig, mikor meghalt. Azóta egyedül élek. Ez időtől kezdve, mármint kb. 1992-től kezdett a helyzet egyre rosszabbá válni. Akkor kezdődtek a zaklatások, a házamat is többször megrongálták kívülről. Az utóbbi években viszont nagyon rám szálltak. Volt olyan, alighogy elmentem otthonról, a szomszédom hívott telefonon, siessek haza, mert cigány kiskölkök kövekkel dobálják az idős édesanyámat. Ezt az esetet egyből jeleztem a jegyzőnél és a polgármesternél is. Ekkor próbáltak valamit tenni. Ennek az volt az eredménye, hogy egy hétig nem háborgattak, utána viszont kezdődött minden elölről. 2001-ben már olyan megtörtént, hogy kirabolták a tyúkketrecemet és elvitték az aprójószágokat. Attól kezdve rendszeressé váltak az „apróbb csínytevések”: megrongálták a kerítésemet, ereszcsatornámat, stb.

- Ez annak tudható be, hogy három héttel ezelőtt Gesztre tartottam a zászlószentelő ünnepségünkre. A Magyar Gárda formaruhájában mentem, és mikor az egyik cigány családnak a háza előtt elmentem, utánam kiabált az ott lakó cigányasszony: „Mi van, Matyi, gárdista lettél?” Mondtam, hogy igen. Erre azt kiabálta: „Nem félsz, hogy megvernek a cigányok?” Én erre azt feleltem, hogy nem. Ugyanis én úgy gondolom, hogy ameddig én nem bántok senkit, addig ezt én is jogosan elvárhatom. Énnekem sohasem volt élettermészetem az, hogy valakibe belekössek, velem szinte lehetetlen összeveszni . Kétegyházán erről akárkit meg lehet kérdezni, biztos nem fog mást állítani. Másnap délelőtt kimentem egy kis füvet szedni a házam elé a tyúkjaimnak. Ekkor jött arra annak a cigányasszonynak a férje, aki előző nap kiabált velem. Lefasiztázott és megfenyegetett, hogy „meg leszek ölve”. A szerencsém az volt, hogy pont abban az időben jött arra egy asszony a faluból, és így nem mertek bántani. Szerintem ha akkor ő nem jár arra, ma nem biztos, hogy itt beszélgetünk. Szerencsémre arra járt, és így épségben  be tudtam menni a házba.

Egy főzőversenyre készültem az egyik szomszédos városba. Meg beszéltük két gárdista bajtársammal, hogy értem jönnek gépkocsival, és együtt megyünk a helyszínre. Amikor megérkeztek a fiúk, a cigányok már ott gyülekeztek a házam sarkánál, szokás szerint. Ez szinte mindennapos, már egy jó ideje ez így van. Ott ricsajoznak, óbégatnak az ablakom alatt nap mint nap. Nem egyszer odapiszkolnak a ház mellé. Napközben nem merek kiszellőztetni sem! Az ereszcsatornámat előszeretettel szétrúgják. Az utóbbi időben már meg sem javítottam, nem láttam értelmét, felesleges kiadás. Ma megjavítom, holnapra tönkreteszik.
Na de térjünk vissza a történethez! Mire a gépkocsiba beszálltunk, már tizenöt-tizennyolc cigány összeverődött a házamnál.
Mikor elindultunk, kövekkel és téglával kezdték el dobálni az autót. A sofőr látta a visszapillantó tükörből a repülő köveket, és ha nem tér ki ügyesen előlük, akkor bizony a szélvédőt biztos betörik. Ezt egyébként helyi lakosok is tudják tanúsítani, akik a közelből látták az esetet. Mikor elhagytuk a falut, egyből jelentettük a békéscsabai rendőrkapitányságnak, és ők értesítették is a szomszédos eleki rendőrőrsöt a történtekről.
A főzőverseny egyébként jó hangulatban zajlott. Ebéd után hazatelefonáltam egyik kétegyházi ismerősömnek, hogy milyen a hangulat a környékemen. Azt az információt kaptam, hogy a cigányok le-fel járkálnak az utcában, készülődnek valamire. Szó szerint ezt mondta: „Matyi, magát már várják haza, itt probléma lesz”. Ezt az információt egyből közöltem a szakaszparancsnokommal. A parancsnok egyből intézkedett, és telefonon tájékoztatta a rendőrséget a kialakult helyzetről. A rendőrök azt kérték, hogy mielőtt indulunk vissza, feltétlen jelezzük feléjük. Ez meg is történt. Ennek ellenére mikor beértünk Kétegyházára, a rendőrök nem voltak ott a megbeszélt helyen. Ezért egy órás várakozás után úgy döntöttünk az ekkor már kibővült csapattal (kilenc gárdista és két jobbikos kíséretében), hogy elindulunk a házamhoz. Odaérve mindent rendben találtunk a házban. Majd kikísértem a bajtársakat, és kezdetét vette  a búcsúzkodás.
Akkor lett egy éktelen hangzavar, pillanatok alatt összeröppent a cigányság, és elindultak felénk, közben megérkezett  két fővel  rendőrjárőr is. Egyből figyelmeztették a gárdistákat, azonnal üljenek autóba, és hagyják el az újfalut, mert ha maradnak, itt nagy baj lesz.
A gárdisták ezután beszálltak a gépkocsikba, és elhagyták a település ezen részét.

- A két járőr egy darabig még ott tartózkodott, majd egy idő után azt vettem észre, hogy már nincsenek ott. Valószínű azt hihették, a cigányok lehiggadtak és nyugovóra tértek.
Egy kis idő múlva arra lettem figyelmes, hogy újra erősödik a hang, és mintha valakik be akarnának mászni a betonkerítésen az utca felől. Erre én mint egyedül élő, idős ember megijedtem, kimentem a kertbe és átmásztam a szomszédom kertjébe. A szőlőlugas alatt rejtőztem el, és a kommandósok kiérkezéséig ott is maradtam. Mikor újra biztonságosnak éreztem a helyzetemet, visszamásztam a portámra és a kerítésen keresztül beszélgettem a kommandósokkal.
Ők azt mondták, nyugodtan feküdjek le, pihenjek, most már nem lesz semmi probléma.
Ez idő tájt már két járőrautó folyamatosan ott tartózkodott a házam előtt.
Az este folyamán folyamatosan telefonos kapcsolatban voltam a gárdistákkal és a jobbikosokkal, a kommandósok is az ő közreműködésükkel jöttek ki hozzám.
De aludni ezek után az események után nem tudtam! Az ablakból láttam, hogy valahol tüzet is gyújtottak. Attól tartottam – mert a fejemben már a legrosszabb gondolatok is megfordultak – hogy valami égő gallyat vagy valami mást bedobnak hozzám, és rám gyújtják a házat. Ez után döntöttem úgy, és ezt a bajtársaim is helyeselték, hogy ma éjszaka mindenképpen elhagyom az otthonom. Abban maradtunk, hogy hajnal előtt két bajtársam civilben egy mellékúton jön értem gépkocsival, és elvisznek egy biztonságos helyre. A rendőrök ugyanis nem vihettek ki a házamból, így szólt a parancsuk.
Összeszedtem a legszükségesebb holmikat, három táskával menekültem ki. Mikor a fiúk megjöttek, átmásztam a hátsó kerítésen, és már indultunk is az ideiglenes szállásomra.

- Ezt a borzalmas érzést nem kívánom senkinek, mivel tudom, hogy az én lakásom, az én tulajdonom, az én ingatlanom. Nagyon sokat őrlődtem amiatt, hogy az én életem munkáját, az én falumat kell otthagynom azért, hogy túléljem ezt az időszakot.

A Gárdához történő csatlakozásom előtt én soha egyetlen egy pártnak sem és egyetlen egy mozgalomnak sem voltam a tagja. Úgy éreztem, hogy a Magyar Gárda az a szervezet, mozgalom, ami valami bizodalommal tölt el a jövőre nézve. Az egyetlenegy lehetőségnek tartottam a Gárdát abban a dologban is, hogy itt segítséget és megoldást találhatok a hosszú évek óta húzódó problémáimra is. A magyar államtól és a rendőrségtől nem számíthattam segítségre. Feljelentést tettem a gyulai rendőrkapitányságon is. A rendőrség átadta az ügyemet a polgármesteri hivatalnak. A polgármesteri hivatalba már adtam le két DVD lemezt is, ami bemutatja, mi folyik rendszeresen a házam előtt. Mégsem tudtak semmit csinálni, vagy talán nem is akartak?! Több tucat videofelvételem van, amivel tudom bizonyítani, mit éltem át nap mint nap. Az a baj, hogy itt a megyében a történtekről a média nem ad ki semmit, vagy csak elég nagyvonalakban tájékoztat. Az egyik itt lakó gazda kiment a lucernaföldjére, hogy szárad-e a lucernája. Mit lát ott?
A „dolgos” cigányok éppen betakarítást folytatnak. Természetesen kérdőre vonta őket, mit keresnek az ő földjén. Válaszképpen levágták az egyik fülét! Következő évben olyan történt, hogy a csabai határban egy csabai termelőszövetkezettől bérelt búzaföldet egy gazda, hogy hörcsögözzön. Ezek a cigányok kimentek, felszedték a hörcsögfogóját összeszedték a hörcsögöket, ő csak annyit kért tőlük legalább a hörcsögfogóit adják vissza, mert az pénzbe került. Válaszul tarkón vágták egy ásóval, a gyulai kórház intenzív osztályára került!
Visszatérve a Magyar Gárdához: a gárdistákkal mindig jól éreztem magam. Itt a problémáimmal kapcsolatban megértésre és segítségre találtam. Abban bíztam, mikor csatlakoztam a Gárdához, hogy a gondjaimat könnyebben fogom tudni így megoldani, és ez be is bizonyosodott, hogy igenis számíthatok bajtársaimra. Mielőtt csatlakoztam volna a Gárdához, olyan érzésem volt, hogy ez az, ami nekem eddig hiányzott, ebből nem maradhatok ki, és most már biztosan tudom, hogy jól döntöttem, mikor csatlakoztam a mozgalomhoz. Azt ugyanis, hogy most itt beszélgetünk, és életben vagyok, elsősorban a gárdistáknak köszönhetem! Véleményem szerint azt a borzalmas éjszakát nem éltem volna túl, ha a gárdisták akkor és ott nincsenek jelen!

- Egy cigány családról volt szó akkor is, ők is borzalmas „munkát” végeztek. Akkor a falu összefogott, és elűzték a bűnöző családot. Itt három testvérről van szó, akik igaz, hogy elhagyták Kétegyházát, de azóta is járnak egyik faluról a másikra az ott lakók nem kis „örömére”.

- Én is köszönöm a bajtársi segítséget! Szebb jövőt! 

A riport elkészülte után kaptam az információt, miszerint a kétegyházi önkormányzat képviselőtestülete összeült az ügy kapcsán. A megbeszélésen az idős gárdista is részt vett. Megoldást próbálnak találni Matyi bácsi helyzetére. Reményeink szerint a szavakat végre tettek is követni fogják. 

Matyi bácsi is mielőbb szeretne vissza költözni a faluba, hiszen élete nagy részét ott élte le, oda köti minden. Mint elmondta, már nagyon várja a visszatérést. De csak abban az esetben hajlandó újra Kétegyházára költözni, ha ott végre emberhez méltó körülmények közt élhet, és többé nem kell rettegnie a cigánybűnözők mindennapos zaklatásaitól. 

László Attila gárdista
Békés megye sajtóreferense