A zsidók ilyen különlegesek, hogy az anyáikról külön könyvet kell írni? Nem sztereotip ez egy kicsikét? Nyilvánvaló, hogy nekik lehet. Azt meg még értem, hogy milyen szakma, életvitel az ügyvéd vagy a háziasszony, de a holokauszttúlélő itt is különleges.

Nyaralási olvasnivalót kerestem egy nagy könyváruházban. A bejárat után az ajtóban az ajánlott könyvek között mindig találni néhány szemetet; ezeken érdemes jót nevetni, aztán az eldugottabb helyeken keresni az olyan könyveket, amelyeket valamilyen okból kiadtak bár, de el akarnak dugni: talán csak nem viszik vagy kellemetlen a témájuk. Ezek rendszerint jó olvasmánynak bizonyulnak.

Most azonban megakadt a szemem egy nagyon ajánlott könyvön: a címlapján pajeszos fejek, stilizált Dávid-csillag és menóra. A könyv címe: Jiddise Máme túlélőkönyv. Megforgattam a kicsiny alkotást: a rövidsége  ellenére háromezer forintért (kivált úgy, hogy a legmagasabb szintű törzsvásárlói kedvezményem is van) talán megvásárolható az Ulpius Ház ezen kiadványa. Megnéztem a hátszöveget, amely a túlélőkönyvnek nevezett, egyébként látszólag is humorosnak szánt alkotást kínálta:

„Ötven zsidó anya ad humoros és komoly, szép és szívbe markoló választ az élet kis és nagy kérdéseire; ügyvédek, háziasszonyok, holokauszttúlélők és kismamák, akik mind hasonlítanak egymáshoz, az én mamámhoz és a te mamádhoz: mindannyian Jiddise Mámék.”

Amellett, hogy ebben a szövegben is szerepelt már két égszaggató helyesírási hiba (melyeket itt már javítottam) föltűnt még néhány dolog. A zsidók ilyen különlegesek, hogy az anyáikról külön könyvet kell írni? Nem sztereotip ez egy kicsikét? Nyilvánvaló, hogy nekik lehet. Azt meg még értem, hogy milyen szakma, életvitel az ügyvéd vagy a háziasszony, de a holokauszttúlélő itt is különleges. És mind hasonlítanak egymáshoz: a zsidók egymáshoz hasonlóak? Akkor mégis van alapja a pletykáknak? Mégis legjobban az utolsó néhány szó tetszett: hasonlít az én mamámhoz. Amellett, hogy ezt nem hiszem, számomra ez olyan üzenetet hordozott, hogy a könyv legfőképpen zsidóknak szól (hiszen Jiddise Mámékról van szó). Ezeket érdemes olvasni, hiszen könyvenként legalább egyszer számunkra is hasznosítható elszólás található bennük, ha egymásnak írták (vö. Talmud). Ezt a forrást pedig igazán nem lehet antiszemitának hazudni!

A fordító Gálvölgyi Judit (igen, Gálvölgyi János felesége) a címmel ügyes munkát végzett: a Jiddise Máme túlélőkönyv lényegesen érdekesebb, mint a 25 Questions for a Jewish Mother (25 kérdés egy zsidó anyához). Két szerzőt mutat a címlap. Judy Gold amerikai baloldali komikus, az előítéletes fajtánknak csodálatos fogás: természetesen zsidósága mellé leszbikus is lett, van két gyermeke (egyiküket ő, másikukat az általa ex-társnőnek nevezett volt barátnője hordta ki). Édesanyja legjobb tanácsa az volt neki: „Soha ne adj semmit írásba!” A Vaginamonológokból mint a dühös vagina lehet ismerős. Kate Moira Ryan katolikus ír színdarabszerző, egyébként meg blogger.

Már az előszó is érdekes: olyan rasszista, erőszakos és szupremácista szervezetek is előkerülnek, mint a B'nai B'rith Rágalmazásellenes Liga, megjelenik olyan kitalált személy, mint Anne Frank, és megtudjuk, amit eddig is tudhattunk, hogy az HBO is kapva kapott az ötleten, hogy zsidó anyákról forgassanak. Ez sem meglepő, hiszen a producer Naomi Newman is zsidó. Sokan vannak, mi?

Az ötlet egyébként könnyen fogant meg, de a szerzők vallomása szerint a munka nem volt könnyű. Talajrészegen néhány vodka és martini után Gold siránkozva lépett oda a buliban Ryanhez, akit ismert korábban. Éppen valamiféle világfájdalma volt („menekíts ki innen, nem bírom ezeket” – tipikus mentalitás), mire Ryan rávágta, hogy jó, akkor írjunk a zsidó anyákról. Még aznap este, egy szalvétára írták részegen a kérdéseket. Mégis öt évig tartott a könyv megírása. Már az első fölkeresett zsidó anya nem akart velük beszélni. Ryanre nézve így szólt: „te nem is vagy zsidó ezzel az orral”. (Nem, kérem, ez a könyv bizony nem antiszemita: a zsidók éppen úgy megismerik egymást arcról a jellegzetes szemita vonásaik miatt – de még azt is megmondják, hogy askenázi vagy szefárd az illető –, ahogyan mi őket. És igen, ennyire rasszisták is közülük néhányan, akárhogyan is tilos erről beszélni.) Ryan így írt ezután: „nem számított, hogy a partnerem zsidó, és a fiunkat zsidónak neveljük”. Milyen érdekes, a befogadó vallás meséje is szétpukkad, mint egy buborék.

„Gyerekkoromban az iskolában le kellett rajzolnom
a családfámat. Megkértem anyukámat, hogy segítsen.
Fogott egy ceruzát, és minden egyes családtagjának
a neve alá odaírta: »megölték«.”

A könyv a komikus élettörténete. A megfogalmazás az esetek többségében vicces próbál lenni, s bár a vásárló jó eséllyel az ötven zsidó anyára lenne kíváncsi, őket a zsidó komikus háttérbe szorítja. Egymondatos, néhol sehová sem tartozó idézeteket és csak egy-egy hosszabb, de érzésem szerint akkor sem teljes történetet olvashatunk.

Természetesen érdekes az is, hogy a leszbikus szerző hogyan rendelt askenázi zsidótól származó spermát otthonra, hogy megtermékenyíthesse a barátnőjét, érdekes az is, hogy a próbálkozások két és fél év alatt 35 000 dollárt emésztettek föl, de kötve hiszem, hogy a többség ezért vagy hasonló információkért vásárolná meg a kötetet. Mindazonáltal érdekes a várandóssá tett lány véleménye: a teherbe eséshez csak egy hitelkártya és orvosi vizsgálat szükséges. Én félek attól, hogy már nem a szerelem és egy megbízható pár állnak néhány embernél az első helyen.

Számomra szintén kicsit kiábrándító, hogy Gálvölgyi a gyermekvárást mindenütt enyhén negatívnak érezhető szavakkal jelzi. A hölgyek a megszokott kifejezéssel élve terhesek a könyvben vagy (és ezt a kifejezést itt olvastam először) viselősek. Erősen szubjektív magánvéleményem, de szívesen olvastam volna egy-két helyütt az áldott állapotban lévő vagy csak várandós kifejezéseket. Egyébként a kis Jacob Henry névadó apja a szomszédban lakó Cohen nevű zsidó úr volt. Én pedig ebből a könyvből tudtam meg, hogy a körülmetélésekor is kell a csecsemőnek kipát viselnie, amíg a mohél megcsonkítja egy kicsit.

Az előszóban már olvashatunk egy megható történetet a holokauszttal kapcsolatban, amely ismertetését most olvasóink kedvéért mellőzném, eleget ismernek már. Szinte biztos vagyok benne, hogy még így is visszatérünk erre, de most már kezdjünk olvasni! A fő kérdés minden anyával kapcsoltban az, amit tőlünk is megkérdezhetnének: „miben különbözik a zsidó anya a nem zsidó anyától?”

Egy válasz a következő fejezet első mondata, melyet félkövér betűkkel szedtek, így meglehetősen föltűnő: „a zsidó anyák jobban szeretik a gyerekeiket”. Ez nagyon kedves, de kikérem a gój anyák nevében. Más válaszok azonban kevésbé sértőek ránk nézve: „a neurózis fokában, az általános üldözési mániában”. Igen, ezek tipikusan zsidó betegségek.

Érdekes önvallomások ezek: míg a szerző arról ír, hogy első könyve nem valamiféle Micimackó-szerű gyermekkönyv volt, hanem az Anne Frank naplója, addig az anyák kéztördelve haboznak, féltik gyermekeiket valamiféle új soától, mintha egy második holokauszt árnya lebegne mindig fölöttük. Egy ortodox anya azt mondta: „a zsidó anyák gyermekközpontúak”. Ő vajon tényleg azt képzeli, hogy a nem zsidó anyák nem azok?

A könyv szerint a zsidó nők majdnem mindegyike megemlíti Barbra Streisandot, ha egy példaképének számító zsidó asszonyról kérdezik. A szerző is kedveli Barbrát: „volt egy álma, nagy orra és nehéz gyermekkora”. Minden, ami kellhet. Meg néhány filmje, amelyek tanulságát a szerző édesanyja a „goj–zsidó házasságban” látja: „A vegyes házasságok sosem válnak be. Soha.” (Érdemes fölidézni a szerző édesanyjának egy másik, életet végigkísérő, bár roppantul előítéletes bölcsességét: „bárki bármit mondjon, mindenki utálja a zsidókat. Úgy viselkednek, mintha a barátaid lennének, de mihelyt kiteszed a lábad a szobából, lebüdöszsidóznak.” Ilyenek ezek a gójok, nemdebár?)

A nácik egyébként hülyék, jobb, ha tudjuk. Egy nő elmesélte, hogy édesanyját maga Josef Mengele választotta ki elgázosításra, ráadásul háromszor is. Már ahhoz is elég komoly véletlen kelljen, hogy mindhárom esetben maga Mengele döntsön (hiszen az ilyen döntéseket a történetek szerint valóban orvosok végezték, de a legritkább esetben maga Mengele, aki inkább a saját kísértleteivel volt inkább elfoglalva – szintén e történetek mesélői szerint). A nő mindháromszor úgy visszaszökött a sorba, hogy sem a tisztek, sem az orvos nem vették észre. Érdekes dolog ez: vajon a többi rab miért nem szökött vissza? Vagy tényleg sokan megtették, mert ennyire könnyű volt, de az SS-nek nem tűnt föl, hogy több embert kellene elgázosítani? Nagyon ügyes asszony lehetett, Mengelének meg sok dolga volt, vagy nagyon rossz arcmemóriával rendelkezett.

Zsidó szokás szerint az újszülöttet egy halott rokon után kell elnevezni. Ez gyakran vita forrása is, hiszen a családban nyilvánvalóan több a halott, mint a csecsemő. Az érdekes tradíció nem éppen transzcendentális okairól a szerző fogalmaz: „Igen, a zsidók a halottak után nevezik el a gyermekeiket tiszteletből, de azért is, mert a zsidóknál minden boldog eseménybe vegyülnie kell némi szenvedésnek is.” Ezt már jómagam is megfigyeltem, és hallottuk zsidókról is: egy igazi zsidónak egyszerűen igénye van arra, hogy üldözzék. Ezt alátámasztja a komikus édesapjáról írt néhány sora is. A férfi szívinfarktusban halt meg, teljesen váratlanul. A gyász így még nehezebb, ezért a szerző pontokba szedve összeírta, mi mindent tanult édesapjától. Az olyan kevésbé magvas életbölcsességeken, mint „mindig próbáld kitalálni, hogy ki nyeri a Miss America szépségversenyt”, egy sokkal érdekesebb elmélet is helyet kapott, szinte megbújva a kilencedik sorban: „mindenki utálja a zsidókat”. Puff neki, szép útravaló az élethez. Egyébként pedig biztosan véletlen.

A zsidó szülők szinte mindig elvárják, hogy gyermekük szintén zsidót válasszon. Ha ők teszik, ezt se fajvédelemnek, se rasszizmusnak nem szokás nevezni. Mindazonáltal előfordulhat, hogy a szerelem bolondos játékai miatt egy zsidó lány gójt választ, ilyenkor viszont elvárás, hogy a gyermekeket zsidóként neveljék, hiszen zsidó az, akinek anyai felmenői között zsidó van (rabbi Radnóti Zoltán nyomán). Ez a helyzet a szerzővel is, aki emellett még homoszexuális is, de van két gyermekük. Nagyon tanulságos a mi szempontunkból is egy, a páros között lezajlott beszélgetés. Gold barátnője ugyanis, mint tudjuk, nem született zsidónak.

Amikor kisgyermekük elkezdte a héber iskolát, Kate szembesült vele, hogy a zsidó ünnepek szinte kivétel nélkül valamiféle bosszúállásra, vérengzésre, gyilkosságokra emlékeztetnek. A párbeszéd annyira tanulságos, hogy szó szerint kell idéznünk a könyvet:

„– Jude, nálatok minden ünnep valamiféle vérfürdő túléléséről szól? – ordította letörten. – Túlságosan lehangoló a vallásotok.
– Vannak derűs ünnepeink is – mentegetőztem. –, például a hanuka.
– Aha. Van egy bájos rajz Júdás Makkabeusról, amint úgy kalapálja el a görögöket, mint Sub-Zero, a Mortal Kombat főszereplője.
– No és a zsidó húsvét? Akkor ünnepelünk – A francba! Nyomban megbántam, amint kimondtam.
– A bárányok hallgatnak előjátéka. Tovább. – Kate állt nyerésre.
– Ott a purim. Az igazi mulatság. – Mi baj lehet a purimmal, gondoltam.
– Hámánt megölik – felelte Kate. – Mintha a Maffiózok egyik epizódja volna i. e. 50 tájáról. De csak, hogy tudd, a kedvencem a tisá b'áv, ez a mindenes gyászünnep, ha netán valamelyik vérfürdő kimaradt volna.
– Nézd, Kate, a te vallásod sem mindig vidám. Mi van a húsvéttel? – Az ő vallása sem csak Mikulásból, meg húsvéti nyusziból áll. Láttam a Passió előzetesét.
– Tévedés. Jézust keresztre feszítik, de feltámad. Örömünnep. Jude, nézz szembe a tényekkel. A te vallásod dióhéjban a következő: »megtámadtak minket, legyőztük őket, együnk.«”

Amikor mi írunk a zsidó vallási ünnepek furcsa, sőt, horrorisztikus eredetéről vagy a szokásaik számunkra idegenségéről (emlékezzünk csak a dreidelezés kedves szokására), valaki mindig megjegyzi, hogy tévedünk. Ha az utolsó mondat poénját idézzük, nekünk nem ül úgy a vicc, mert nem vagyunk zsidók: de tőlük-róluk olvasni ezt a néhány sort biztos alapot ad mindarra, amit írtunk vagy írni fogunk a tömeggyilkosságok és bosszúk ünnepeiről.

A könyv egyébként más példát hoz a zsidóság anyai ágon történő öröklődésére, méghozzá egy rabbi tanulságos történetét: egy kurva egyik éjjel három férfival is hál, majd terhes lesz. Bár nem tudja, hogy a zsidó férfi-e az apa, azt igen, hogy az újszülött zsidó lesz: hiszen ő maga is zsidó. Ilyen jó kis történet ez, érdemes megjegyeznünk.

Az amerikánus zsidóknál ismert jelenség lehet a zsidó anyákról szóló vicc, mivel ezekről elég hosszan értekezik az iromány. A szerző szerint azért szeretnek egymás között anyáikkal viccelni a zsidók, mert olyan sok országból rúgták ki őket, hogy szükségük van a nevetés hozta megkönnyebbülésre. Hát még azoknak, akik nem tudták kirúgni őket.

Ő komikusként a színpadon mindig azzal kezdi, hogy leszbikus és zsidó, de a zsidók fösvénységével nem viccel, csak a zsidó anyákkal. Álláspontja szerint ellenkező esetben (ha egy ilyen jellegzetes sablont tenne nevetségessé) maga adná elő „a Cion bölcseinek jegyzőkönyve (minden antiszemita kötelező olvasmánya) zanzásított változatát”.

Egy érdekes fejezet foglalkozik azzal hogy a megkérdezett zsidó anyák gyászhetet (úgynevezett süvet) ülnének-e, ha a gyermekük nem zsidóval házasodna össze. A zsidók közismertek erős fajvédő szabályaikról, azonban őket egyáltalán nem érintik azok a vádak, amelyekkel találkozniuk kell például azoknak a magyaroknak, németeknek stb., akik azt kívánják, hogy saját nemzetük tagjai közül válasszon párt utódjuk. Az ilyeneket lefasisztázzák, nácinak nevezik, a fajvédelem különböző passzusait fogják rájuk, ők meg csak pislognak, hogy nekik ilyet miért nem lehet. A könyvben szereplő érv szerint nekik azért kell ilyen szigorúan egymás között házasodniuk (sok családban olyannyira, hogy a másképp cselekvőket kiátkozzák, az unokákat nem ismerik meg és el), mert „a holokausztban olyan sok zsidó halt meg, hogy ha továbbra is nem zsidókkal házasodunk, lassan magunk irtjuk ki a népünket”. Pedig éppen annyi zsidó él a világban, mint magyar: nekik a fajvédelem, nekünk a multikulturalizmus jut? Ha valaki azt mondja, hogy magyar a magyarral, fiú a leánnyal, máris nácivá válik. Még jobban fogalmazza meg valaki más, akit idéz a szerző: „Nem azért éltem túl Hitlert, hogy gojhoz menjek feleségül.” Nos, erről van szó.

Emlékezetes, hogy Tomcat azóta nem mondhatja el a véleményét a médiában, amióta a TV2-n a Talmudból idézett, és az én blogom is azok után tiltották le, hogy megerősítettem, amit akkor mondott. A zsidók szent könyvében a nem zsidó (tehát gój vagy akum) nőket sikszének (kurvának), a goj kislányokat pedig sikszeldének (kicsi ringyónak) hívják. Ebben a könyvben is szerepel a siksze szó, méghozzá negatív szövegkörnyezetben: egy anya attól óvja a gyermekét, nehogy sikszét vegyen el.

A könyvnek némi magyar vonatkozása is van: a szerző a leírás szerint valóban nagyszerű nagymamája (aki egyébként titkon dupla szalonnával ette a szendvicset, fittyet hányva a kóserség előírásaira) magyaros pogácsát sütött otthon. Jó érzés, hogy bennünket nem az antiszemitizmus fellegváraként mutat be a könyv; a szerző édesanyja szerint mindenki utálja a zsidókat, csak a hollandok nem. Szerinte talán Anne Frank miatt. Ha ez igaz, akkor Anne Frank mesesztorija és a mostani ultraliberális, kábítószeres modern Szodoma között lehet összefüggés.

A Világkereskedelmi Központba vezetett repülőgépek története is bekerült a könyvbe, hiszen annak jócskán van zsidó vonása. Mégsem úgy került a zsidók anyák könyvébe, mint ahogyan mi írtuk volna: itt Gold zavartan próbálja szeptember 11-én elmagyarázni a második gyermeküknek, hogy miért kellett korábban elhoznia az óvodából. A magyarázat a „rossz emberek” és az „ahogyan Izraelben” frázisokba fullad, mire a kisgyermek csak ennyit kérdezett: „miért gyűlölnek ennyire minket?” Később egy Seattle-beli előadáson a rendező azt kérte, hogy a számból hagyják ki az Izraelre utaló részeket. (Természetesen minden zsidó humorista kötelező érvényűnek érzi, hogy a számaiban hangsúlyozza az identitását; elég csak Adam Sandlerre gondolni.) Az írónő letört: állítása szerint kávét szürcsölgető menő liberálisokat várt, de kiderült, az izraeliek őshazájának tartott Seattle-ben is fölmerült, hogy a szeptember tizenegyedikwi eseményekért éppen Izrael a felelős. (A komikus végül nem volt hajlandó más számot előadni, ezért inkább meghívta a helyi zsinagógát, hogy zsidók előtt léphessen föl. A darab egyébként pocsék kritikát kapott, a szerző szerint a kritikusok antiszemitizmusa miatt.)

Értelemszerűen egy ilyen humorosnak szánt könyvben is külön fejezetet kap a holokauszt. Az írónő Simon Wiesenthal Központban dolgozó ismerőse azt mondta, mindegy hogyan, de emlékeztesse az embereket a történtekre. Érdekes a dolog, mert sem ő, sem a szerző nem élte át a holokausztot, de megkérdezett olyanokat, akik igen. Itt már lényegtelen is a könyv témája: történeteket olvasunk arról, ahogyan egy kislány a két helyen gerincetört anyját kicsempészi a kórházból Auschwitzban, az őröknek pedig nem tűnik föl, hogy a kislány csak támogatja gerinctörött édesanyját. Az írónő Anne Frank történetén nevelkedett és zsidó, úgyhogy nem várható el tőle, hogy bármi hasonlóan irreális történet részleteire rákérdezzen. Elnézést kérek a sértettektől, de nehéz komolyan venni például egy olyan beszámolót, mely ezzel a mondattal kezdődik: „anyám az egyetlen túlélő köztünk”. És tessék mondani, akkor a halálból szólsz?

A cionizmusról érdekes történetek olvashatók a könyvben. A szólam a szokásos: a II. világháború után a zsidóknak járt ez a terület, a gonosz palesztinok pedig nem engedték és most robbantanak. Arról nem esik szó, hogy talán azért nem, mert korábban ők éltek ott. Egy nő egyenesen azt mondja, hogy szereti Izraelt, de az izraeliek miatt soha nem költözne oda. Erre az írónő mesél egy izraeli ismerőséről, aki a fuvarozási vállalkozásának kamionját úgy csempészte be (komoly összeget keresve) a homoszexuálisok úgynevezett Méltóság Menetébe, hogy beolajozott testtel, rózsaszín cicanadrágban fényképeztette le magát egy buzimagazinban. Úgy érezte, ezzel pénzt kereshet, pedig nem volt buzi. A valóban homoszexuális szerző vérig sértődött ezen a történeten, és hosszú oldalakon keresztül meséli a pénzéhes álbuzi zsidó történetét.

A könyv a végéhez közeledve egyre jobban laposodik: a csak néha ülő poénokat lassan fölváltja az önsajnálat. Az írónőt a barátnője elhagyta, így állandóan éjszakázó leszbikus komikusként egyedül kell nevelnie két gyermekét. De azért a könyvet így fejezi be: büszke rá, hogy vállalja – ő egy zsidó anya.

(Blogin, Bombagyár)