Kötelességünk emlékezni hőseinkre, emellett pedig erőt tudunk meríteni életpéldájukból. Különösen szükségünk van erre, mikor egy merőben „deheroizált” világban élünk, a múlt egén viszont annál fényesebben ragyog csillagzatuk mindazoknak, kik a hősi életszemlélet jegyében éltek és az örök magyar úton jártak. Az elmúlt időkben újra csak a magyar–román viszonyt jártuk körül tüzetesen, ezúttal viszont emlékezzünk egy a feledés homályába vesző hősre. Őt úgy hívják, Maderspach Viktor.
 |
Született 1875-ben Iszkronyon. A vér nem válik vízzé, az 1848–1849-es szabadsághős-házaspár, Maderspach Károly és Buchwald Franciska unokája. Gyermekkorát a család Hunyad vármegyei birtokán élte. Nevéből látható, német származású volt, de igaz magyar, ez egész életében egy pillanatig sem volt kétséges.
Tanulmányait a bécsi Műegyetemen végezte, majd később a családi birtokok irányításával foglalkozott. Őseitől a ruszkabányai márvány- és vasércbányát, kohót és több ezer holdnyi erdőt örökölt. A Zsil völgyének vidéke, a Retyezát- és a Páring-havasok jó része egykor a Maderspach család birtokához tartozott, emellett elismert mérnök, sportoló és vadász volt, utóbbival kapcsolatban több művet is írt, például a Havasi vadászataim címűt. A magyar mellett kiválóan beszélt németül, románul, angolul, olaszul, de értett franciául és törökül is. 1914-ben az első világháború kitörésekor az elsők között jelentkezett harctéri szolgálatra, és az orosz frontra vezényelték. Két év szolgálat után szabadságra hazatér Iszkronyba.
S itt kezd igazán, még az eddiginél is kalandosabbá válni élete.
A galád román betöréskor 1916-ban gerillacsapatot szervezett és vezetett a Retyezát- és Páring-hegységekben, a Kudzsiri-havasokban, valamint a Vulkán-hegységben (erről írta híres művét, Az oláhok vérnyomában a Fekete-tengerig c. könyvét). Mint ismert, a német és az osztrák–magyar csapatok csúfosan megfutamították a románokat, egészen Bukarestig űzték őket, minek következtében 1916 decemberében bizony magyar katona masírozott a román fővárosban. Ezt a harcot Maderspach csapatai jelentékenyen megsegítették.
 |
E helyütt adják át neki a szót, egy Bukarest melletti román városról ír:
A város vezetőségének egy kis Canossa-járást diktáltam. A polgármestert és az előkelőséget a piacra rendeltem. Lóháton fogadtam a társaságot. A török időkből már megszokott kengyelcsóknak a ceremóniáját csináltattam velük végig. Ezen a piszkos körműek igen könnyen estek túl. Hiszen vérükben volt. A pasa az apjukkal és a nagyapjukkal szóba sem állott, mielőtt kengyelét meg nem csókolták volna. Örültek, hogy ilyenkor nem rúgta ki a fogukat. De ezen a procedúrán, ha nem is annak szó szerinti értelmében, a Rosiorii de Vede-ieknek is túl kellett esniük. Én sem adtam olcsóbban, mint a pasa. Tízmillió lej hadisarc! Ez sokkal keservesebb volt. Negyven túszt lefogattam. Ha a kirótt sarcot délután kettőig nem fizetik meg, negyedóránként egyet főbe lövetek.
Továbbá szerinte két dologra kellett megtanítani a románokat: elsősorban arra, hogy: „ne bántsd a magyart”, másodsorban pedig arra, hogy: „alattunk mindig jobb dolguk volt”. A Román Királyságot hiénafajzatnak és halottrabló bestiának nevezte, fészkének széttiprását támogatta.
A trianoni békediktátum után családi birtokán maradt és – akarata ellenére – román állampolgárrá lett. 1921-ben csapdát állítottak neki, így egy magyar tiszti összeesküvésben való részvétele miatt menekülnie kellett, Szerbián keresztül Magyarországra. Ennek történetét Menekülésem Erdélyből c. könyvében írta le.
De aki azt gondolta volna, ennyi megpróbáltatás és harc után, mintegy az 50. életéve felé közeledve immár békésebb vizekre evezik, az tévedett.
A Rongyos Gárda tagjaként részt vett a nyugat-magyarországi felkelésben is, a nagy jelentőségű, második ágfalvi összecsapás egyik parancsnoka volt. Sőt, legitimistaként részt vett a budaörsi csatában is, ahol megsebesült, majd fogságba került. Később aztán mérnökként dolgozott, valamint írásaiból élt, Székesfehérvár mellett és Mátyásföldön. De 1940-ben ismét a történelem sűrűjében találta magát. A II. bécsi döntés Észak-Erdély felszabadulását hozza el. Maderspach saját kérésére újra szolgálatba áll, 1940 augusztusában, 65 évesen, már Erdély felé robog egy teherkocsiban, ami Debrecennél felborul vele. Sajnos súlyosan sérülnek a bordái és tüdeje, de az örök harcos még így sem adja fel, egy évig még életben marad, végül 1941 októberében, Budapesten éri a tragikus halál.
 Szobra Budakeszin |
Julier Ferenc egykori vezérkari főnök írta róla:
Maderspach Viktor típusa annak a megalkuvást nem ismerő magyarnak, akinek a harci mesterség a vérében van.
Tudjuk, hogy nincsen „mi lett volna ha”. De én biztos vagyok benne, ahogyan Prónay Pál, 70 esztendősen ott volt a budavári kitörésben, úgy Maderspach Viktor is köztük lett volna, hiszen egy nagyszerű magyar hazafi nem kívánt volna „ágyban, párnák közt meghalni”. 1945. február 11-én teljesedett volna be hősi élete. Éppen születésnapján. Hiszek benne, hogy a gondviselés alakította úgy, hogy a Maderspach napra pontosan 70 évvel azelőtt született, hogy megindult a világtörténelem egyik legreménytelenebb, de egyszersmind leghősiesebb vállalkozása, a modern kori „thermopülai csata spártai harcosainak” kitörése.
Azonban ő akkor már a hadak útjáról tekintett le a hősökre. Kik nem sokkal később csatlakoztak hozzá, elfoglalták helyüket mellette a hősök pantheonjában.
Lantos János – Kuruc.info
