Egy csodálatos szépségű, vadregényes környezetben fekvő abaúji kis falu, Pere Hernádra néző hegyoldali temetőjében alussza örök álmát élete végéig mellette álló hűséges felesége mellett egy egyszerű, tiszta magyar ember, a nagyapám, Lipusz Vince.
Iszonyatos korszakban élt és küzdött, állt helyt, noha szíve szerint gyermekeit nevelte és gazdálkodott volna. Mégis mennie kellett a Don-kanyar poklába, ahol tisztességgel, becsülettel helyt állt igaz, harcoló, vitéz magyar katonaként.
Úgy gondolom, hogy ennek a dicső nemzedéknek a mai napig nem szolgáltatott igazságot a nemzeti emlékezet! A kommunista rémuralom évtizedei alatt beszélni sem lehetett arról, hogy e kiváló magyar harcosok – a világtörténelem legjobb hadseregével, a dicsőséges Wehrmachttal, a Waffen–SS-szel és más harcoló alakulatok hőseivel – Európát védték, akárcsak 1241-ben IV. Béla királyunk hős katonái a tatárjárással vagy 16–17. századi hőseink az oszmán- török terjeszkedéssel szemben!
E generáció képviselőitől az ember mindent megtanulhatott, ami az életben való tájékozódáshoz szükséges volt! Emberi tartást, férfiasságot, az ellenség iránti kérlelhetetlen gyűlöletet – melyre a toleranciabajnokok hazug állításával szemben igenis szükség van – a nők iránti tiszteletet és gyengédséget! Egyebek között azt is, hogy – amint nemzeti imánk szerzője, Kölcsey Ferenc megfogalmazta – „a haza minden előtt!” van, meg azt, hogy a bolsevizmus ellen küzdeni erkölcsi kötelesség és kikerülhetetlen emberi szerepvállalás!
E dicsőséges nemzedék tagjaiból a biológia törvényei alapján ma már – sajnos, bár a mai degenerált világban óriási szükség lenne rájuk – alig van életben néhány tucatnyi ember. Ezért, most ünnepélyesen, nemzedékem tisztességes tagjai nevében fejet hajtok e hősök előtt, ezek a nagyszerű emberek emlékművet érdemelnének hazánk minden településén, és természetesen Budapesten, valamely fontos közterületen, mondjuk a Szabadság téren, az aljas, ledózerolni való szovjet emlékmű helyén!
Nem szabad hagynunk, hogy nagyapáink és dédapáink dicsőséges nemzedékét ez a mostani, bűnözőkből rekrutálódott, senkiháziakból álló rablóbanda meggyalázza! Mert ők valóban hősök, nagyszerű emberek és nemzeti hősök voltak! A nemzeti emlékezet oltárára kell vésnünk neveiket!
Lipusz Zsolt
középiskolai tanár
Nyíregyháza
Úgy gondolom, hogy ennek a dicső nemzedéknek a mai napig nem szolgáltatott igazságot a nemzeti emlékezet! A kommunista rémuralom évtizedei alatt beszélni sem lehetett arról, hogy e kiváló magyar harcosok – a világtörténelem legjobb hadseregével, a dicsőséges Wehrmachttal, a Waffen–SS-szel és más harcoló alakulatok hőseivel – Európát védték, akárcsak 1241-ben IV. Béla királyunk hős katonái a tatárjárással vagy 16–17. századi hőseink az oszmán- török terjeszkedéssel szemben!
E generáció képviselőitől az ember mindent megtanulhatott, ami az életben való tájékozódáshoz szükséges volt! Emberi tartást, férfiasságot, az ellenség iránti kérlelhetetlen gyűlöletet – melyre a toleranciabajnokok hazug állításával szemben igenis szükség van – a nők iránti tiszteletet és gyengédséget! Egyebek között azt is, hogy – amint nemzeti imánk szerzője, Kölcsey Ferenc megfogalmazta – „a haza minden előtt!” van, meg azt, hogy a bolsevizmus ellen küzdeni erkölcsi kötelesség és kikerülhetetlen emberi szerepvállalás!
E dicsőséges nemzedék tagjaiból a biológia törvényei alapján ma már – sajnos, bár a mai degenerált világban óriási szükség lenne rájuk – alig van életben néhány tucatnyi ember. Ezért, most ünnepélyesen, nemzedékem tisztességes tagjai nevében fejet hajtok e hősök előtt, ezek a nagyszerű emberek emlékművet érdemelnének hazánk minden településén, és természetesen Budapesten, valamely fontos közterületen, mondjuk a Szabadság téren, az aljas, ledózerolni való szovjet emlékmű helyén!
Nem szabad hagynunk, hogy nagyapáink és dédapáink dicsőséges nemzedékét ez a mostani, bűnözőkből rekrutálódott, senkiháziakból álló rablóbanda meggyalázza! Mert ők valóban hősök, nagyszerű emberek és nemzeti hősök voltak! A nemzeti emlékezet oltárára kell vésnünk neveiket!
Lipusz Zsolt
középiskolai tanár
Nyíregyháza
