„A halálbüntetés az emberi élet, Isten ajándékának szentsége elleni sértés. Büntetőjogi szempontból is kudarc, mert az igazságot sohasem érhetjük el egy ember megölése által” – foglalt állást Ferenc pápa, amikor március 20-án fogadta a a halálbüntetés elleni nemzetközi bizottság küldöttségét. Ferenc pápa hangot adott annak a reményének is, hogy hamarosan minden büntetési rendszerből törlik majd a halálbüntetést.

Sokan mint az egyetlen autentikus és elfogadható keresztény álláspontot fogják ünnepelni Ferenc pápa véleményét. Sajnos azonban Ferenc pápa magánvéleménye nincs összhangban a katolikus tanítás hagyományával és a hivatalos katekizmussal. Ez derül ki rendtársának, a néhai Avery Dulles SJ bíborosnak a First Things 2001 áprilisi számában megjelent tanulmányából, ami hamarosan nyomtatásban is olvasható lesz a Miles Christi évkönyv 2015-ös tanulmánykötetében.

Dulles bíborosnak a halálbüntetés és a katolicizmus viszonyáról szóló tanulmányát az alábbiakban olvashatják.

***

A nyugati világ nagyobb nemzetei közül az Egyesült Államok az egyetlen, amelyben még létezik halálbüntetés. Egy ötéves moratórium után – 1972 és 1977 között – az amerikai bíróságok újra bevezették az intézményt. A halálbüntetést sokfelől ellenzik, beleértve az amerikai püspököket is, akik következetesen kiálltak ellene. A Katolikus Püspökök Nemzeti Konferenciája 1980-ban közzétett egy túlnyomórészt negatív hangvételű állásfoglalást a halálbüntetésről, amelyet a testület jelenlévő tagjainak többsége – habár nem a szükséges kétharmada – szavazott meg. II. János Pál pápa számos alkalommal kifejezésre juttatta a halálbüntetést ellenző álláspontját, ahogy jó néhány európai katolikus vezető is.

Számos katolikus, a püspökökkel és a pápával egyetértésben, fenntartja azt az álláspontját, hogy a halálbüntetés, akárcsak az abortusz és az eutanázia, az élethez való jog megsértése, valamint Isten élet és halál feletti uralmának jogtalan emberi bitorlása. Nem tartja-e a Függetlenségi Nyilatkozat az élethez való jogot „elidegeníthetetlen”-nek?

Bár szociológiai és jogi kérdések is elkerülhetetlenül felmerülnek a témával kapcsolatban, bármiféle reflexióról is legyen szó, itt most teológusként vizsgálom a témát. Ezen a szinten pedig a kérdésre a kinyilatkoztatás fényénél kell választ adnunk, amint az a Szentíráson és a Szenthagyományon keresztül megmutatkozik, az egyházi Tanítóhivatal útmutatásával.

Az Ószövetségben a mózesi törvénykönyv nem kevesebb, mint 36-féle, halállal büntetendő cselekményt sorol fel, amiért kövezés, megégetés, lefejezés vagy épp kötél jár. A felsoroltak közt szerepel a bálványimádás, a mágia, a blaszfémia, a szombat megszegése, a gyilkosság, a házasságtörés, a fajtalankodás, a pederasztia (homoszexuális aktus) és a vérfertőzés. A halálbüntetés különlegesen is megfelelőnek számított a gyilkosság megtorlására, mióta Noé Istennel kötött szövetsége kimondta, hogy „ki embervért ont, annak ember ontsa ki a vérét, mivel Isten saját képmására teremtette az embert” (Ter 9,6). Számos esetben Isten úgy tűnik fel, mint aki megérdemelten bünteti a vádlottakat halállal, amint az történt Koráhval, Dátánnal és Abirámmal. Más esetekben egyes személyek, mint Dániel és Mordecháj, Isten küldöttei, akik elhozzák az igazságos halált a bűnösökre.

Az Újszövetségben az állam joga, miszerint halált róhat ki a bűnösökre, biztosítottnak látszik. Jézus maga persze tartózkodik az erőszaktól. Megdorgálja például a tanítványait, amikor tüzet hívnának az égről a szamaritánusra, amiért nem volt vendégszerető (Lukács 9,55). Később figyelmezteti Pétert, hogy tegye vissza kardját hüvelyébe, mintsem hogy szembeszálljon a Jézus letartóztatására érkezőkkel (Máté 26,52). Jézus mégsem tagadja sehol sem, hogy az államnak joga van halálos ítéletet kiróni. A farizeusokkal való vitájában azt a kétségtelenül kemény parancsolatot idézi: „Aki apját vagy anyját gyalázza, halállal lakoljon!” (Máté 15,4; Márk 7,10; utalva a Kiv. 21,17-re; lásd még Lev. 20,9). Amikor Pilátus arra figyelmezteti, hogy hatalma van őt keresztre feszíttetni, Jézus rámutat, hogy Pilátus hatalma felülről származik, azaz Istentől (János 19,11). Jézus megdícséri a jobb latort, aki bevallja, hogy ő és társa csak azt kapja, amit tetteikért érdemelnek (Lukács 23,41).

*

A korai keresztényeknek nyilvánvalóan semmilyen kifogásuk nem volt a halálbüntetés ellen. Ők helyeselték az isteni büntetést, amit Ananiásra és Sapphirára mértek, mikor Péter megdorgálta őket csalárd tetteikét (ApCsel 5,1-11). A Zsidókhoz írt levél azzal érvel, hogy „aki Mózes törvényét megszegte, annak két vagy három tanú szavára irgalom nélkül meg kellett halnia” (Zsid 10,28). Pál többször is utal a bűn és a halál közti kapcsolatra. Azt írja a rómaiaknak, nyilvánvaló utalással a halálbüntetésre, hogy az elöljáró, akinek hatalma van, „nem hiába viseli a kardot. Isten eszköze, hogy a gonosztevőt megbüntesse.” (Róm 13,4) Az Újszövetség egyetlen mondata sem kifogásolja a halálbüntetést.

A keresztény hagyományt tekintve megemlíthetjük, hogy az egyházatyák és az egyház doktorai gyakorlatilag egyhangúan támogatják a halálbüntetést, habár néhányuk, mint Szent Ambrus, arra kéri a papságot, hogy ne mondjon halálos ítéletet senki felett, és ne szolgáljon ilyen ítélet végrehajtójaként. Hogy választ adjon a gyilkosságot tiltó ötödik parancsolatra hivatkozó ellenvetésre, Szent Ágoston azt írja az Isten városában:

„Ugyanaz az isteni törvény, ami tiltja az emberölést, megenged bizonyos kivételeket is, minthogy Isten felhatalmaz a kivégzésre egy általános törvény alapján, vagy amikor kifejezett megbízást ad egy bizonyos személynek, egy korlátozott időre. Mivel a felhatalmazás közvetítője nem más, mint a kézben tartott kard, ami viszont nem felelős a gyilkosságért, semmiképp sincs a parancsolat – Ne ölj! – ellenére, ha Isten parancsára háborút indítanak, vagy ha az állami szuverenitás képviselői halállal sújtanak egyes bűnözőket, a józan igazság szabályának vagy a törvénynek megfelelően.”

A középkorban számos kánonjogász azt tanítja, hogy az egyházi bíróságoknak tartózkodniuk kellene a halálbüntetés kiszabásától, a civil bíróságoknak pedig csak nagyobb bűnökért szabad ilyet kiróni. A vezető kánonjogászok és teológusok ugyanakkor megerősítik a polgári bíróságok jogát, hogy halálbüntetést mondjanak ki az elkövetőre olyan, igen súlyos bűncselekmények esetén, mint a gyilkosság vagy az árulás. Aquinói Szent Tamás és Duns Scotus a Szentírás és az egyházatyák tekintélyét hívja segítségül, valamint észérvekkel is szolgálnak a halálbüntetés mellett.

III. Ince pápa a Tanítóhivatal tekintélyével hagyta jóvá a halálbüntetést, amikor az Egyházzal való kiengesztelődés feltételéül szabta Valdens Péternek a következő tétel tanulmányozását: „A világi hatalomnak joga van, a halálos bűn terhe nélkül, gyakorolni a vér ítéletét, ha nem gyűlöletből, de igazságból, és nem meggondolatlanságból, de megfontoltan cselekszik.” A késő középkorban és a koraújkorban a Szentszék felhatalmazta az Inkvizíciót, hogy a világi hatóságoknak adja át az eretnekeket, hogy kivégezzék őket. A Pápai Államban többféle bűncselekményért járt halálbüntetés. Az 1566-os Római Katekizmus, amit három évvel a Tridenti Zsinat lezárulása után adtak ki, azt tanította, hogy az élet és halál feletti uralmat Isten a világi hatóságokra bízta, és hogy ezen hatalom használata messze nem a gyilkosság bűne, hanem a legkimagaslóbb engedelmeskedés az ötödik parancsolatnak.

Az újkorban az olyan egyházdoktorok, mint Bellarmini Szent Róbert és Liguori Szent Alfonz fenntartották, hogy egyes bűncselekményeket halállal kell megtorolni. Olyan tiszteletre méltó tekintélyek pedig, mint Francisco de Vitoria, Morus Szent Tamás és Francisco Suárez, egyetértettek. John Henry Newman egy barátjának írt levelében fenntartotta, hogy az elöljárónak joga van kardot hordani, és az Egyháznak szentesítenie kell annak használatát, amint Mózes, Józsua és Sámuel is használta azt gyűlöletes tettek ellen.

A katolikus teológusok közti konszenzus a szélsőséges esetekben kiróható halálbüntetést illetően a huszadik század első felében is szilárdan tartotta magát, amint az kiviláglik a hivatalos szöveggyűjteményekből és enciklopédikus szócikkekből. 1929 és 1969 közt a Vatikánvárosi Állam büntetőtörvénykönyve halálbüntetés rótt ki arra, aki merényletet akart elkövetni a pápa ellen. XII. Piusz pápa egy fontos beszédében, amit orvosoknak tartott, kijelentette, hogy a polgári hatóságoknak van fenntartva a jog, hogy megfosszák az élet adományától az elítéltet tetteiért való bűnhődésként.

*

A Szentírás és a Szenthagyomány ítéletét összegezve összeszedhetjük a tanítás egyes megállapodott pontjait. Egyetértés van afelől, hogy a bűncselekmények büntetést érdemelnek már ebben az életben, és nem csak az eljövendőben. Ráadásul egyetértés van afelől is, hogy az államnak joga van a megfelelő büntetést végrehajtani az elítélteken, és hogy ez a büntetés egyes súlyos esetekben akár halál is lehet.

Ugyanakkor, mint láttuk, egyre erősebbek azok a hangok a katolikusok közösségén belül, amelyek kifogásolják a halálbüntetést. Egyesek azon az abszolutista állásponton vannak, hogy mivel az élethez való jog szent és sérthetetlen, a halálbüntetés mindig rossz. Az elismert olasz ferences, Gino Concetti 1977-ben azt írt a L’Osservatore Romano-ban (a Szentszék félhivatalos napilapja – a fordító):

„Isten szavának fényénél, és így a hit tükrében, azt kell mondanunk, hogy az élet – minden emberi élet – szent és sérthetetlen. Nem számít, milyen súlyos tetteket vitt véghez, (…) a bűnös nem veszti el alapvető jogát az élethez, mivel az mindennél előbb lévő, sérthetetlen és elidegeníthetetlen, így senkinek nincs joga ítélni felette.

Ha ez a jog és jellemzői ennyire abszolútak, ez amiatt a kép miatt van, amit a teremtésnél Isten az emberi természetbe írt. Nincs hatalom, nincs erő és nincs indulat, ami ezt eltörölhetné vagy megsemmisíthetné. Isteni képmás mivoltából kifolyólag van az ember méltósággal és jogokkal felruházva.”

Hogy alátámassza a katolikus hagyomány ezen radikális átértelmezését – akár még kiforgatást is mondhatnánk – Concetti atya és mások kifejtik, hogy az Egyház a bibliai időktől mostanáig nem fogta fel az isteni képmás azon, igazi jelentőségét az emberben, amiből az következik, hogy minden egyes személy földi élete szent és sérthetetlen. Azt feltételezik, hogy az elmúlt századokban a keresztények és zsidók nem vonták le ebből a tanításból a megfelelő következtetéseket: az erőszak barbár kultúrájának és a politikai hatalom abszolutista értelmezésének foglyai voltak, amelyek az ősi időkből maradtak ránk. De a mi korunkban eljött a hajnala az emberi élet és az elidegeníthetetlen emberi jogok új felismerésének. Azok, akik felismerik az idők jeleit, túllépnek az olyan, idejétmúlt tételeken, miszerint az államnak isteni eredetű hatalma van a halálbüntetéshez, és hogy a bűnözők eljátszhatják alapvető emberi jogaikat. A halálbüntetésről szóló tanításnak pedig drámai változáson kell keresztülmennie, hogy összhangban kerüljön ezekkel az új felismerésekkel.

Ez az abolicionista álláspont csábítóan egyszerű. De nem igazán új. A szektariánus keresztények is magukénak vallották, legalábbis a középkor óta. Számos pacifista csoport, mind a valdensek, a kvékerek, a hutteriták és a mennoniták, osztották ezt az álláspontot. De, mint a pacifizmus maga is, az élethez való jog ezen abszolutista értelmezése akkoriban nem talált visszhangra a katolikus teológusok közt, akik elfogadták a halálbüntetést, mint a Szentírással, a Szenthagyománnyal és a természetes törvénnyel egybehangzó lehetőség.

*

A fokozódó ellenállás Európában a halálbüntetéssel kapcsolatban a felvilágosodás óta kéz a kézben haladt az örök életbe vetett hit hanyatlásával. A 19. században a halálbüntetés legkövetkezetesebb támogatói a keresztény egyházak voltak, a legkövetkezetesebb ellenzői pedig olyan csoportok, amelyek gyűlölték az egyházakat. Amióta a halált a legvégső rosszként értelmezik, semmint az örök élethez vezető állomásként, az olyan utilitarista filozófusok, mint Jeremy Bentham, könnyedén értelmezték félre úgy a halálbüntetést, mint „hasztalan megsemmisítés”.

A huszadik század folyamán Európában és a világ más pontjain számos kormány törölte el a halálbüntetést, gyakran a vallásos hívek tiltakozása ellenére. Míg ez a változás felfogható erkölcsi haladásnak is, részint talán mégis a bűn, a bűntudat és a megtorló igazságosság iránti érzék eltűnésének köszönhető, amelyek mind lényegi elemei a biblikus vallásnak és a katolikus hitnek. A halálbüntetés eltörlése a korábban keresztény országokban inkább a szekuláris humanizmusnak köszönhető, semmint az evangélium valamiféle mélyebb megértésének.

Az etikai tudatosság fejlődésére utaló érveket olyan, állítólagos emberi jogok helyzetének előmozdítására is felhasználták, amelyeket a Katolikus Egyház következetesen elutasít a Szentírás és a Szenthagyomány nevében. A tanítóhivatal a Szentírás és a hagyomány tekintélyére apellálva tagadja a válás és az abortusz jogszerűségét, a homoszexuális kapcsolatok erkölcsösségét és a nők pappá szentelésének lehetőségét. Ha az Egyház kötve érzi magát a Szentírás és a hagyomány által ezen esetekben, akkor következetlenségnek tűnik, ha egyes katolikusok „erkölcsi forradalmat” hirdetnek a halálbüntetés ügyében.

A katolikus Tanítóhivatal sem ma, sem korábban nem támogatta a halálbüntetés megalapozatlan eltörlését. Nem ismerek egyetlen hivatalos pápai vagy püspöki állásfoglalást sem, sem a múltból, sem a jelenből, amely tagadná az állam azon jogát, hogy legalábbis szélsőséges esetekben kivégezze a bűnözőket. Az Egyesült Államok püspökei, a halálbüntetésről szóló, többségi álláspontot kifejező állásfoglalásukban elismerték, hogy „a katolikus tanítás elfogadta az alapelvet, hogy az államnak joga van kioltani az életét olyan személyeknek, akiket szélsőségesen súlyos bűncselekményben találnak bűnösnek”. Joseph Bernardin bíboros (aki a progresszív katolicizmus egyik ikonja volt – a fordító) híres, 1983-as fordhami beszédében „Az élet következetes etikájáról” kinyilvánította, hogy egyetért azzal a „klasszikus állásponttal”, hogy az államnak joga van halálbüntetést kiróni.

Habár Bernardin bíboros „az élet következetes etikáját” hirdette, világossá tette, hogy a halálbüntetést nem lehet úgy megítélni, mint az abortusz, az eutanázia és az öngyilkosság bűnét. II. János Pál az egész katolikus hagyomány nevében beszélt, amikor az Evangelium vitae című, az élet sérthetetlenségéről szóló enciklikájában (1995) leszögezte: „az ártatlan emberi élet közvetlen és szándékos kioltása mindig súlyosan erkölcstelen”. De bölcsen foglalta bele ebben a kijelentésbe az „ártatlan” szót. Soha nem mondta, hogy minden bűnözőnek joga van élni, és soha nem tagadta, hogy egyes esetekben az államnak joga van kivégezni az elítéltet.

A katolikus tekintélyek azon az alapon igazolják az állam jogát a halálbüntetés kirovására, hogy az állam nem a saját jogán cselekszik, hanem mint Isten eszköze, aki az élet és halál ura. Ezt állítva pedig jogosan hivatkozhatnak a Szentírásra. Pál fenntartja, hogy a törvényhozó Isten szolgája, amikor Isten haragját méri a gonosztevőre (Róm 13,4). Péter figyelmezteti a keresztényeket, hogy uralkodók és kormányzók alattvalói, akiket Isten küldött, hogy megbüntessék azt, aki rossz úton jár (1Pét 2,13). Jézus, mint már említettük, nyilvánvalóan elismerte Pilátus Istentől származó hatalmát a saját élete felett (János 19,11).

XII. Piusz, a szokásos érvek további tisztázásaként azt tartotta, hogy amikor az állam, végrehajtó hatalmánál fogva, halálbüntetést ró ki, nem uralkodik az ember élete felett, pusztán elismeri, hogy a bűnöző, egyfajta morális öngyilkosság által, megfosztotta magát az élethez való jogtól. A pápa szavaival:

„Még amikor egy elítélt személy kivégzése a kérdés, az állam akkor sem rendelkezik az egyén élethez való joga felett. Ebben az esetben a közhatalomnak van fenntartva, hogy megfossza az elítéltet az élet élvezetétől, vezeklésként bűne miatt, amikor, tette által, ő már eleve elvesztette az élethez való jogot.”

*

Mindennek fényében biztonsággal levonhatjuk a következtetést, hogy a halálbüntetés önmagában nem az élethez való jog megsértése. Az igazi kérdés a katolikusok számára az, hogy mely körülmények azok, amikor ehhez a büntetéshez kell folyamodni. Ez akkor megfelelő, állítom én, amikor szükséges elérni ezen büntetésforma célját, és amikor nincsenek aránytalan, rossz mellékhatásai. „Szükségest” mondtam, mert azon a véleményen vagyok, hogy az ölést el kell kerülni, ha a büntetés célja vér nélkül is elérhető.

A halálbüntetés céljai egybehangzóan kirajzolódnak a katolikus hagyományban. A büntetésnek számos célt tulajdonítanak, amelyeket nyugodtan összefoglalhatunk négy pontban: helyreállítás, a bűnöző elleni védelem, elrettentés és megtorlás.

Megbizonyosodva arról, hogy a büntetésnek ez a négy célja van, most megvizsgálhatjuk, hogy a halálbüntetés alkalmas vagy szükséges-e az elérésükhöz.

Helyreállítás (rehabilitáció). A halálbüntetés nem integrálja vissza a bűnöst a társadalomba; sőt, lehetetlenné tesz bármilyen rehabilitációt. Ugyanakkor megbánásra és megtérésre vezetheti az elítéltet – ahogy egyes esetekben vezeti is. A keresztény irodalomban gyakran tárgyalják a siralomházban lévőkért és a vérpadra küldöttekért mondott imák és az értük végzett lelkipásztori szolgálat értékét. Azokban az esetekben, amikor az elkövető társadalomba való reintegrálása lehetetlennek tűnik, a halálbüntetés az Istennel való kiengesztelődésre vezetheti őt.

A bűnözővel szembeni védelem. A halálbüntetés nyilvánvalóan hatásos módja annak, hogy a gonosztevőt megakadályozzuk bármiféle, jövőbeni bűntett elkövetésében, és hogy megvédjük tőle a társadalmat. Hogy a kivégzés szükséges-e, az más kérdés. Ugyanakkor bárki kétség nélkül el tud képzelni olyan szélsőséges esetet, amelyben pusztán az a tény, hogy az elkövető él, azzal a veszéllyel fenyeget, hogy talán egyszer kiengedik vagy kiszabadul, és további bajt okoz. De, mint azt II. János Pál megjegyzi az Evangelium vitae-ben, a büntetés-végrehajtási intézményrendszerek modern fejlődésének köszönhetően rendkívül ritka az az eset, amikor egyedül a halálbüntetés a biztos módja annak, hogy a társadalmat megvédjük az elkövetőtől.

Elrettentés. A kivégzések, főleg amikor fájdalmasak, megalázóak és nyilvánosak, egyfajta horrorisztikus érzetet kelthetnek, ami elriaszthat másokat attól, hogy hasonló bűntetteket kövessenek el, mint a kivégzett. De az egyházatyák bírálták az olyan erőszakos látványosságokat, amelyeket például a római Colosseumban rendeztek. A II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori konstitúciója az Egyház és a modern világ kapcsolatáról (Gaudium et Spes – a fordító) kifejezetten ellenzi a kínzást és csonkítást, mint az emberi méltósággal ellentéteset. Ma a halálbüntetést általában zárt körben, s olyan, viszonylag fájdalommentes módon hajtják végre, mint a méreginjekció; ez pedig kevéssé hatásos elrettentés. A szociológiai adatok a halálbüntetés elrettentő mivoltára vonatkozóan azt mutatják, hogy az mai formájában kétértelmű, ellentmondásos, és messze nem bizonyított.

Megtorlás. Meghatározó elv, hogy a vétkezésért büntetés jár. Minél súlyosabb a sérelem, annál komolyabb büntetés jár érte. A Szentírásban, mint azt láttuk, a halál megfelelő büntetés a súlyos kihágásokért cserébe. Aquinói Szent Tamás úgy tartotta, hogy a bűnért cserébe a javak bizonyos nélkülözése jár, egyes súlyos esetekben pedig ez a jószág lehet a földi vagy akár az örök élet is. A halálbüntetés elfogadásával a gonosztevő megbűnhődik tetteiért, és elkerüli a büntetést a túlvilági életben. Miután ezt megjegyzi, Aquinói Szent Tamás hozzáteszi: még ha a gonosztevő nem is mutat megbánást, akkor is a javára szolgál a halálbüntetés, minthogy nem fog több bűnt elkövetni. Az állami megtorlásnak megvannak a maga korlátai, mivel az állam, Istennel ellentétben, sem nem mindentudó, sem nem mindenható. A keresztény hit szerint Isten „kinek-kinek tettei szerint fizet” (Róm 2,6; hasonlóan: Máté 16,27) majd az utolsó ítéletkor. Az állami megtorlás pusztán szimbolikus megelőlegezése lehet Isten tökéletes igazságosságának.

Hogy ez a szimbolizmus hiteles legyen, a társadalomnak hinnie kell az igazság transzcendens rendjének létezésében, amelyet az államnak kötelessége védeni. Mindez igaz volt a múltban, de ma az államra általában pusztán úgy tekintenek, mint a kormányzottak akaratának eszközére. Ebből a modern nézőpontból szemlélve a halálbüntetés nem az isteni igazságszolgáltatást tükrözi az objektív gonosszal szemben, hanem inkább egy csoport kollektív haragját. A büntetés megtorló célját félreértik, mint a magabiztos bosszú lehetőségét.

*

A halálbüntetés, vonhatjuk le a következtetést, különféle értéket képvisel a büntetés négy céljával kapcsolatban. Nem rehabilitálja a vétkest, de alkalmat teremthet az üdvös megbánásra. Hatásos, de ritkán – ha egyáltalán – szükséges ahhoz, hogy megvédjük a társadalmat a bűnözőtől. Az, hogy másokat elrettent-e hasonló bűncselekményektől, vita tárgya, amiben nehéz végső döntésre jutni. Megtorló szerepének értéke az állam szerepének tisztázatlanságával párosul. Általában véve a halálbüntetésnek megvan a maga korlátozott értéke, de szükségszerűsége legalábbis kétségbe vonható.

Sőt, mi több. Elmélyült írók arra jutottak, hogy a halálbüntetés, amellett, hogy szükségtelen és hatástalan, kifejezetten káros is lehet. Négy komoly ellenvetés tűnik fel gyakran az irodalomban.

Elsőként is ott van az a lehetőség, hogy az elítélt ártatlan. John Stuart Mill, a halálbüntetés védelmében írt, jól ismert gondolatmenetében ezt találja a legsúlyosabb kritikának. Válaszul figyelmeztet, hogy a halálbüntetést csak akkor szabad kiszabni, ha a vádlottat egy megbízható bíróság minden kétséget kizáróan bűnösnek találja.

Köztudott, hogy még akkor is, amikor a tárgyalás alapos, előfordul, hogy igazságtalan büntetést rónak ki, nem is beszélve az elfogult bíróságokról. Még az Egyesült Államokban is, ahol komoly erőfeszítéseket tettek, hogy az ítéletek igazságosak legyenek, előfordulnak hibák, habár ezek közül sokat orvosolnak a fellebbviteli bíróságok. A nem elég képzett vagy nincstelen vádlottak gyakran képtelenek keríteni egy hozzáértő ügyvédet; a tanúkat meg lehet vesztegetni, de akaratlanul is hibázhatnak a tényekkel kapcsolatban, vagy épp az elkövetők személyének felismerésében; bizonyítékot lehet koholni, de el is lehet tüntetni; a bírák pedig lehetnek előítéletesek vagy felkészületlenek. Vannak, akik már a siralomházban voltak, amikor felmentették őket az újonnan felfedezett, DNS-vizsgálatokra alapozott bizonyítékok alapján. A Kolumbiai Jogi Egyetem nemrég tett közzé egy meggyőző jelentést arról, hogy milyen elkerülhető hibákat találtak az 1973 és 1995 között halálbüntetéssel végződő perekben. Mindezt együttvéve igen valószínű, hogy több ártatlant is kivégeztek már, így ez az első kifogás igen komolyan veendő.

Egy másik ellenvetés azt hozza fel, hogy a halálbüntetés gyakran jár a mértéktelen bosszúvágy kiforrásával, semmint az igazságosság iránti hiteles vággyal. Eleget téve a bosszúállás perverz kísértésének vagy az elborzasztás morbid vonzásának, a bíróságok a kultúra lealacsonyodásához járulnak hozzá, a hanyatló Római Birodalom legrosszabb jellemzőit ismételve.

Továbbmenve, egyes kritikák szerint a halálbüntetés leszállítja az élet értékét. Azáltal, hogy olyan benyomást kelt, hogy az embernek néha van joga ölni, előmozdít egy nemtörődöm hozzáállást az abortusz, az öngyilkosság és az eutanázia gonoszságával kapcsolatban. Ez az egyik fő pontja volt Bernardin bíboros beszédeinek és cikkeinek, amelyeket „az élet következetes etikájának” hívott. Habár ez az érv bizonyos mértékben érvényes lehet, nem szabad eltúlozni a súlyát. Rengeteg ember, aki határozottan életpárti állásponton van az abortusszal szemben, támogatja a halálbüntetést, ragaszkodva hozzá, hogy a kettő közt nincs ellentmondás, mivel az ártatlannak és a bűnösnek nincsenek ugyanolyan jogai.

Végül egyesek állítják, hogy a halálbüntetés összeegyeztethetetlen Jézus tanításával a megbocsátásról. Ez az érvelés legalábbis problémás, mivel Jézus idézett szavai a sértett személyekre vonatkozóan említik a megbocsátást. Valóban dicséretre méltó, ha egyes bűncselekmények áldozatai megbocsátanak adósuknak, de az ilyen személyes megbocsátás nem menti fel az elkövetőket az igazsággal szembeni kötelességük alól. II. János Pál rámutat, hogy „az okozott kár és botrány helyrehozatala, a sérelemért nyújtott kárpótlás és az elégtétel a megbocsátás előfeltételei”.

*

Az állam viszonya a bűnözőhöz nem ugyanaz, mint az áldozaté a támadóhoz. A kormányzók és bírák felelőssége az, hogy fenntartsanak egy igazságos közrendet. Elsődleges kötelességük az igazság iránt van, de bizonyos körülmények esetén gyakorolhatnak kegyelmet. A téma gondos tárgyalásakor XII. Piusz arra jutott, hogy az államnak nem szabad kegyelmet gyakorolni, kivéve, amikor erkölcsileg bizonyos, hogy a büntetés céljait elérték. Ezen körülmények esetén a közpolitika követelményei feljogosíthatnak a büntetés részleges vagy teljes elengedésére. Ha minden elkövetővel kegyelmet gyakorolnánk, a nemzetek börtönei ugyan azonnal kiürülnének, de mindez nem szolgálna a társadalom javára.

A gyakorlatban törékeny egyensúlyt kell fenntartani igazság és irgalom közt. Az államnak elsődleges felelőssége az igazságosság irányában van, habár időnként irgalommal mérsékelheti azt. Az Egyház pedig inkább Isten irgalmát képviseli. A Jézus Krisztustól érkező isteni megbocsátást felmutatva az Egyház szándékosan elnéző az elkövetők irányába, de esetenként büntetést is ki kell rónia. A Kánonjogi Kódexben egy teljes könyv foglalkozik a bűntény és büntetés kérdéskörével. Világos, hogy nem volna helyes, ha az Egyház, mint spirituális társadalom, bűnözőket végezne ki, de az állam másfajta társadalom. Nem várható, hogy úgy cselekedjen, mint az Egyház. Egy túlnyomóan keresztény társadalomban ugyanakkor az államot bátorítani kellene, hogy a kegyelem eszköze felé hajoljon, anélkül, hogy megsértené az igazságosság követelményét.

Néha azt kérdezik, hogy egy bíró vagy hóhér végre tudja-e hajtani a halálos ítéletet szeretettel. Számomra nyilvánvaló, hogy az ilyen hivatalok viselői végre tudják hajtani kötelességüket a tettes iránti gyűlölet nélkül, szeretettel, tisztelettel és együttérzéssel. Amikor érvényt szereznek a törvénynek, megnyugvást találhatnak abban, hogy a halál nem a végső rossz; imádkozhatnak, és remélhetik, hogy a kivégzett örök életet kap Istennél.

A négy ellenvetés tehát különféle súlyú. Az első, ami az igazságszolgáltatásban elkövetett hibákra és visszaélésekre mutat rá, viszonylag erős; a második és harmadik, a bosszúvágy és az élet következetes etikája is rendelkezik valamelyes meggyőző erővel; a negyedik ellenvetés viszont, a megbocsátással kapcsolatban, viszonylag gyenge. De a négy ellenvetés együtt talán elegendő lehet, hogy kétséget támasszon a halálbüntetés gyakorlata ellen.

*

A Katolikus Egyház Tanítóhivatala az utóbbi években egyre erőteljesebben ellenzi a halálbüntetést. II. János Pál az Evangelium vitae-ben leszögezte, hogy ma, „amikor a büntetőjog egyre fejlettebb”, az olyan esetek, amikor abszolút szükséges volna a bűnöző kivégzése, „nagyon ritkák, ha egyáltalán előfordulnak”. 1999 januárjában pedig St. Louis-ban konszenzusra szólított fel azzal kapcsolatban, hogy a halálbüntetés gyakorlatának véget kell vetni, mivel az „kegyetlen és szükségtelen”. Számos ország püspökei hasonlóan vélekedtek.

A maguk részéről az Egyesült Államok püspökei már kijelentették a többségük által elfogadott, 1980-as állásfoglalásban, hogy „a kortárs amerikai társadalom körülményeit figyelembe véve, a büntetés igazolható céljai nem indokolják a halálbüntetés kiszabását”. Azóta már többször kegyelmet is kértek számos konkrét esetben. Akárcsak a pápa, a püspökök utasították el a halálbüntetést, mint olyat, de értésre adták azon álláspontjukat, hogy annak gyakorlata nem igazolható a mai Egyesült Államokban.

Ezzel a megfontolt állásponttal a Tanítóhivatal nem változtatja meg az Egyház tanítását. A tan marad, ami volt: hogy az államnak, végső soron, joga van halálbüntetést kiróni olyan személyekre, akik igen súlyos bűncselekményeket követtek el. Ugyanakkor a klasszikus hagyomány azt is magában foglalja, hogy az államnak nem szabad élnie ezzel a jogával, amikor többet nyomnak a latban a negatív következmények, mint a pozitívak. A meglévő alapelv mellett így az a kérdés nyitva marad, hogy mikor és milyen körülmények közt lehet alkalmazni a halálbüntetést. A pápa és a püspökök, megfontolt következtetéseiket levonva arra jutottak, hogy a mai társadalmakban, legalábbis az olyan berendezkedésű országokban, mint a miénk, nem szabad a halálbüntetés lehetőségéhez folyamodni, mert a végső mérleg szerint több kárt okoz, mint amennyi problémát megold. Részemről, személy szerint, osztom ezt az álláspontot.

*

Ebben a tömör összefoglalóban számos összetett problémát érintettem. Jelezvén, hogy mit próbáltam kifejteni, javasolnom kellene egy végső összegzést, tíz tételben, amelyek magukba foglalják az Egyház tanítását, amint azt megértettem.

1. A világi bíróságok által kirótt büntetéseknek négyféle célja van: az elkövető visszavezetése a társadalomba; a társadalom védelme vele szemben; a további, potenciális elkövetők elrettentése; és a megtorló igazságosság.

2. Az igazságos megtorlást, amely a megfelelő rendet kívánja biztosítani, nem szabad összekeverni a bosszúszomjjal, ami elítélendő.

3. A büntetést tisztelettel és szeretettel kell végrehajtani az elítélten.

4. A személy, aki gonosztetteket hajtott végre, halált érdemelhet. A bibliai leírások szerint néha maga Isten hajtja végre, máskor pedig mások által szabja ki az ilyen büntetést.

5. Egyének és magántársaságok nem róhatnak ki büntetésként halált.

6. Az államnak alapvetően joga van halálbüntetést kiszabni olyan esetekben, amikor kétség sem férhet az elkövetett vétkek súlyához, és az elítélt bűnösségéhez.

7. Nem szabad halálbüntetést kiróni, ha a büntetés céljait ugyanúgy vagy jobban el lehet érni vér nélkül, például bebörtönzéssel.

8. A halálbüntetés helytelen, ha bármilyen súlyos következménye van a társadalomra nézve, mint például a téves ítéletek, a bosszúvágy fokozódása, vagy az ártatlan emberi élet tiszteletének csökkenése.

9. Olyan személyeknek, akik különösen is az Egyházat képviselik, mint a klérus és egyes hívek, sajátos hivatásuknál fogva távol kell tartaniuk magukat a halálbüntetés kimondásától és végrehajtásától.

10. A katolikusoknak, amikor arra keresik a választ, hogy bizonyos esetekben támogassák-e a halálbüntetést, mint alapvető irányvonal és vezérelv, szem előtt kell tartaniuk a pápa és a püspökök útmutatását. Tanulmányozniuk kell az időszerű katolikus tanítást, amint én is tettem, összhangban a Szentírással és a Szenthagyománnyal.

Fordító: Szilvay Gergely

***

(Forrás: Mandiner)