A cikk így kezdődik: „Amikor Thomas DiLorenzo professzor cikkét olvastam (…), az a kérdés merült fel bennem rögtön, hogy ’miként mondhatják a Délről azt, hogy az a rabszolgatartásért harcolt akkor, amikor az Észak nem harcolt a rabszolgaság ellen?”

Két nappal azelőtt, hogy Lincolnt az Egyesült Államok 16. elnökének iktatták be, a kizárólag az északi államokból álló kongresszus 1861. március 2-án egyöntetűen hagyta jóvá a Corwin-módosítást, amely alkotmányos védelmet biztosított a rabszolgaságnak. Lincoln beiktatási beszédében jóváhagyta a módosítást és azt mondta: "Nincs kifogásom ennek kinyilvánítása ellen, és hogy az visszavonhatatlan legyen”.

Vagyis egyértelmű: az Észak nem akart háborúba menni azért, hogy a rabszolgatartásnak véget vessen akkor, amikor a háború előestéjén az amerikai kongresszus és az induló elnök alkotmányellenessé tették a rabszolgaság megszüntetését.

Itt van teljes bizonyítékunk arra, hogy az Észak a Délt sokkal inkább akarta az Unióban tartani, mint ahogyan az Észak el akarta törölni a rabszolgaságot.

Ha a Dél valódi aggodalma a rabszolgaság fenntartása lett volna, akkor a Dél nem utasította volna el a rabszolgatartásnak a kongresszus és az elnök által ezüsttálcán átnyújtott alkotmányos védelmét. Egyértelmű: a Dél számára a téma nem a rabszolgaság volt.

Az Észak és a Dél közötti valódi ügy gazdasági volt, mint ahogyan DiLorenzo, Charles Beard és más történészek azt dokumentálták. Az Észak a rabszolgaságot visszavonhatatlanul meg akarta őrizni, de az Észak nem ajánlotta, hogy feladja a magas illetékeket és azon gazdasági politikákat, amelyeket a Dél érdekeivel ellentétesnek ítélt meg.

Azzal, hogy a háborút a rabszolgaságra fogják, az északi udvari történészek az erkölcsöt használták fel arra, hogy elfedjék Abraham Lincoln meztelen agresszióját és tábornokai háborús bűneit. Az ellenségnek a démonizálása morális nyelvezettel a győztes malmára hajtja a vizet. És ez még mindig folyik. A szobrok elpusztításában látjuk a Konföderáció megmaradt jelképeinek a belökését az emlékezet sötét gödrébe.

Ma a tudatlan barmok („ignorant morons”), akik agyát teljesen átmosta az identitáspolitika, Robert E. Lee emlékműveinek eltávolítását követelik, mert hogy ő állítólag rasszista volt, akit nekik erőszakosan gyűlölniük kell. Ez súlyos paradoxont jelent. Robert E. Lee volt az első ember, akinek az Unió hadseregeinek parancsnoki tisztjét felkínálták. Hogyan lehet, hogy egy „déli rasszistának” ajánlották fel az uniós hadsereg parancsnoki tisztségét, ha az Unió a fekete rabszolgák felszabadításáért indult volna harcba?

„Az oktatás ma olyannyira leromlott az Egyesült Államokban, hogy sokan már képtelenek meglátni a különbséget egy magyarázat, egy mentegetőzés vagy indoklás között. Az Egyesült Államokban egy megrendezett gyűlöletcélpont elítélése biztonságosabb út egy írónak, mint egy magyarázat. A veszteség pedig az igazság.

Az igazság oly ritka mindenhol a nyugati világban, hogy ezért a Nyugat sorsa megpecsételődött. Az Egyesült Államoknak például a teljes népessége egyáltalában nem ismeri saját történelmét.

Mint George Orwell mondta, egy nép elpusztításának legjobb módja történelmének elpusztítása”.

Az esszé záró sorai után Roberts professzor dőlt betűkkel ezt a megjegyzést írta:

(Forrás: Lovas István holapja)

Kapcsolódó: A fajgyalázó New York-i polgármester eltüntetné Kolumbusz manhattani szobrát, mert megosztó figura sokak számára