Feladat, küldetés tehát van bőven, a lantot nemhogy letenni, pihentetni sincs idő. A magyarellenesség ugyanis egy csöppet sem lanyhult, és bár a világ eddig sem volt egy agymosástól mentes vidám hely, az elmúlt esztendőben a helyzet és az aggodalmaink mégis nemzetközibbé fokozódtak, mint korábban bármikor. A szemforgató liberális sírásásnak hála olyannyira felgyorsultak a józan ésszel már korábban látható folyamatok, hogy lassan már a nemzethalál víziója is elmosódott délibábnak tetszik az Európa-halálé mellett.

Nem, nem az Unió vagy Schengen romjai fölött hüppögünk. Brüsszel és általában a Nyugat jó ideje már nem az európai civilizációt, a keresztény műveltséget jelenti, hanem a kontinens érdekeinek kiszolgáltatását a nagyobb washingtoni - és még nagyobb őket igazgató - uraknak. Legyen az az ún. szabadkereskedelmi megállapodás vagy az atlantista világrend erőszakos és a való élettől távol álló erőszakos terjesztése. Beszéljünk arab tavaszról, Majdanról vagy most éppen a lengyel "demokratákról".

Az a morbid valóság, hogy a gyarmatként vegetáló öreg kontinenst saját volt gyarmatairól árasztják el minden eddiginél jobban. Gyilkolják, molesztálják az őshonos lakosságot, lelakják a kontinenst, Párizst pedig megrázta az előörsökre épített terror. Mi következik erre? Maga az agyrém. A szájzár már nemcsak a holokritikát sújtja, de a betolakodókról sem lehet rosszat mondani. A Facebook a főeurópai Merkel követelésére cenzúráz, a más országok szabadságjogaira olyannyira érzékeny "Német"országban pedig a média és a rendőrség a mindenható politikai korrektség nevében ítéltetett hallgatásra, ameddig ez csak fizikailag lehetséges. Mert mi tudjuk nagyon jól: az igazságot nem lehet csak úgy elhallgattatni, akármennyire is van rá igény bizonyos körök részéről. Ugyanazokról van szó, akik a holokauszt^TM kapcsán sem tudják elviselni a legapróbb kételyt sem, hanem a törvény öklével sújtanak le a szólásszabadságra, ha számukra kényes témáról van szó. Egy olyan rothadó, legyengült immunrendszerű Európában, ahol az Isten, a nemzet és a család gyalázása természetes, a normalitás bűn. A szabadság elnyomása a szabadosság érdekében. Igen, ez a "demokratikus" Európa, komcsijaink méltó posztmoszkovita vágyálma. Eközben az iszlamistáktól, a Rikárdó módra szaporodó Mohamedektől - és nem a "náciktól" - rettegő zsidók pedig egészen Bibi ölelő karjáig alijáznak. Ez már annyira ijesztően cionista tervnek hangzik, mintha csak az összeesküvés-elméleteket szeretné parodizálni az élet.

A harc azonban sem nem eredménytelen, sem nem reménytelen. Mi is megtesszük ebben a magunkét, de a tomboló politikai korrektség is a segítségünkre siet: éppen az egyre vadabb történéseknek hála egyre többen látják a lehulló álarcok mögött az rémisztő igazságot.

A többszöri vétkesen mulasztó késlekedés után megvédett jelenlegi határaink ellenére azonban hazánkat is utolérte a terror. Bizony, Magyarország miniszterelnökével nyugdíjasok akartak végezni, a gúnyhatáron túl pedig székely terroristák petárdával készültek lerombolni az oláh megszállók államát. Az előbbit az összevissza lódító kirakat-TEK próbálja lenyomni a torkunkon, az utóbbit illetően viszont éppen ellenkező a helyzet: a "nemzeti ügyek kormányának" néma csendje szinte üvöltéssel ér fel. Mi is tudunk attól, amit a drágalátos "magyar" külügy tesz, pontosabban nem tesz, nemzettestvéreink érdekében.

Izgalmakból persze egyébként sincs hiány megcsonkított hazánkban. Bár Deutsch Tompi ultimátuma továbbra is izgalmakra ad okot, előbb-utóbb biztosan lejár az a bizonyos 72 óra, de az ötezer évesnél idősebbek alkalmazta számtanhoz mi nem értünk, csak a hús nyereg alatt puhításához. Mivel így rajtunk nem találnak fogást, jobb híján a szájukat kinyitni merő magyarokra vadászó állam és a mindig éber TEV-terroristák kommentelőket próbálnak tönkretenni, ha az államvallástól el merészelnek térni. Nem, ez az államvallás véletlenül sem keresztény.

Most jön az a rész, amikor vigasztaljuk az olvasóinkat jó hírekkel, hiszen akad az is bőven. Derék gazdák gyarapítják olcsó állami földekkel földtulajdonaikat, Felcsút derék fideszes polgármesterével és sok más tűzközeli rokonnal, szomszéddal az élen. A fővilágosító címről lemondott ugyan, de az Orbán-vő szekere is szalad. Mit szalad, rohan! Nincs idő állni a saját lábon sem. De végeláthatatlanul lehetne sorolni az orcájuk verejtékével gyarapodókat a zseniális kokainista stratéga Habonytól a kaszinómonpóliumot és országos tévéadót kiérdemlő "Andyig" (pardon, most éppen András). Haver- és családbarát a kormány, ezt nincs alapunk vitatni.

Kulturálisan pedig nagyon is érzékeny. Árpád-házi szent királyaink nem adakoztak oly bőségesen templomépítésre, mint ahogy azt most a felsorolhatatlan mennyiségű zsinagóga- és zsidótemető-felújításra teszi a narancsrezsim. Tudják ám ők nagyon jól, hogy mi a legfontosabb az ismerős zsebek kibélelten tartása mellett! Rövidesen pedig az Oscar-díjátadón nézhetjük könnyes szemmel, ahogy a Saul fia című holofantasztikumot díjazzák a Saulok. Legalábbis a belterjesek és beetettek közül sokan ebben bíznak. Elvégre magyarunk vagyunk, nem? Mi igen, ők nem! Csak annyira, mint a magyar himnuszba a fogát beletörő zsidó énekesnő.

Elkeserítőnek hangzik mindez, mert a csúcson mi sem változott, csak más színű gazemberek irányítják az országot. Mégis volt valami felemelő ebben a tíz évben, hiszen tíz- és tízezrekhez juttattunk el magyar híreket, melyeket nem csak a nyelvük tett magyarrá, mint Imre Kertész életművét. Megtettük azt, amit a kötelességünknek éreztük, és ami nélkül meggyőződésünk szerint csak még nyomasztóbb lenne a sötétség. Hiszünk benne, hogy a nemzet érdekében folytatott harc szolgálat, mely soha nem lehet értelmetlen.

Ami pedig igazán fontos, azt nem feledjük, nem feledhetjük. Újbóli néma főhajtással legszemélyesebb elmúlt évi veszteségeinkről is megemlékeznénk. Az életnek, az örökös küzdésnek sajnos ez is velejárója. Állandó olvasóink számára további szavak talán nem is szükségesek: portálunk jeles szerzőiről, kiváló bajtársainkról, a sorainkból tavaly fájdalmasan fiatalon távozott Tarnóczy Szabolcsról és Lipusz Zsoltról van szó. Legyen áldott az emlékük!

Magunk mögött hagytunk tehát tíz esztendőt, de ezzel csak a korunk, és bízunk benne, a bölcsességünk nőtt, a fásultságunk nem. Korszakváltásról szó sincsen, új fejezet, vadhajtás-nyesegetés helyett csak azt tudjuk ígérni: továbbra is itt leszünk, és maradunk megalkuvás nélkül kurucok!

(Kuruc.info)