 |
Emlékeztetőül, a folyóirat által feltett kérdések a következők voltak:
1. Van-e Magyarországon zsidókérdés, és ha igen, miben látja annak lényegét?
2. Mik az okai a magyarországi zsidókérdésnek?
3. Miben látja ön a magyarországi zsidókérdés megoldását, minő társadalmi vagy törvényhozási reformokat tart szükségesnek?
A reakciók meglehetősen érdekesek voltak. (Különös gondolati kísérletként vessük fel, ha például ma egy liberális lap hasonló kérdést tenne fel, vajon miféle megnyilatkozások születnének mértékadó közéleti szereplők részéről.) Nem kevés, fontos közjogi méltóságot betöltő személy (főispánok, egyetemi tanárok stb.) rövid úton kitért a válaszadás elől, mások elfoglaltságukra, betegségükre és egyebekre hivatkozva hárították el a kérdést, s olyanok is akadtak, akik egyszerűen kijelentették, hogy Magyarországon nincs zsidókérdés, ennélfogva egy nem létező problémáról nem is nyilatkozhatnak.
Ugyanakkor a válaszadók köre meglehetősen széles spektrumot foglalt magában. Kifejtették véleményüket konzervatívok és liberálisok, asszimilált zsidók és cionisták, magyar nacionalisták, valamint nemzetiségiek, keresztények és ateisták stb. A legtöbb megszólaló egyértelműen amellett foglalt állást, hogy hazánkban nem csupán létezik a zsidókérdés, hanem az Magyarország első számú belpolitikai, gazdasági, szellemi és kulturális problémájává vált. A vitát kezdeményező Jászi Oszkár így vonta meg a polémia mérlegét:" A beérkezett válaszok túlnyomó többsége - 50 érdemi válasz közül 37 - megállapítja a zsidókérdés létezését, mint reális okokból táplálkozó, komolyan tárgyalandó és megoldandó problémát. Míg a kérdés létezésének tagadói nem látnak benne mást, mint atavizmust, a világgyűlölet hazajáró lelkét, klerikális aknamunkát, vagy a tisztultabb műveltség hiányát, vagy rosszul leplezett gazdasági antagonizmust, addig a probléma realitásának megállapítói részben annak kapitalista eredetét, részben egy civilizáció parazitizmusát, részben gettó-maradvány jellegét, antagonizmusban való gyökerezését, részben faji, világnézetbeli, etikai jellegét, részben modorbeli és nevelési oldalát, részben patologikus lelkiállapotbeli természetét hangsúlyozzák".
Azok között, akik a zsidókérdés reális létezését megállapítják, igen nagy eltérés mutatkozik abban a tekintetben, amelyet fontosságának tulajdonítanak. Nézzük a fontosabb észrevételeket ezzel kapcsolatban! Vannak, akik csak afféle felszínes társadalmi súrlódást láttak benne, ellenben például a cionisták igen komoly nemzeti probléma és konfliktus hordozójának tekintették. A zsidó-keresztény konfliktus okaiként általában a zsidók karakterisztikus jellemhibáit hangsúlyozzák, amelyek a probléma kiéleződéséhez vezettek. A tipikus zsidó bűnök között említik meg a tradíciónélküliséget, a gyökértelenséget, az önmérséklet és önnevelés hiányát, a pénzvágyat, a bűnös kereskedelmi ügyleteket, az arroganciát, agresszivitást és kegyetlenséget. Igaz, zsidó részről felróják a keresztények - úgymond - intoleráns magatartását, viszont rendkívül figyelemre méltó a keresztény Alföldy Ede királyi ítélőtáblai bíró megállapítása, miszerint a legtöbb zsidó bűnhöz egy kötelességmulasztó keresztény is szükséges, illetve annak kiemelése, hogy a kereskedelmi ügyletek közvetítésének elterjedése kezd úri bűnné válni.
A diskurzusban keresztény-magyar részről kiemelt motívumként jelenik meg, miszerint a zsidók által meghódított országban immár nem egyenlőséget, hanem privilégiumot, kiváltságot jelent a zsidó kaszthoz való tartozás ténye. A fentebb már említett Alföldy Ede jogászi precizitással így összegzi a jelenséggel kapcsolatos véleményét: "Az egyenlőség szent elvének ott van a határa, amelyen túl az egyenlő feltételek a társadalom egyes tagjainak mások rovására előnyöket biztosítanak anélkül, hogy ezek az előnyök az összességnek is javára szolgálnának. Abban az esetben tehát, ha a zsidóság különleges sajátságokkal vagy képességekkel a boldogulás útjáról másokat leszorítana anélkül, hogy ebből az összességnek több haszna volna, mint amennyi kárt a leszorítottak szenvedtek, a zsidók megrendszabályozásának semmiféle egyenlőségi elmélet vagy szabadelvűség nem állhatná útját".
Lényegében ugyanerre a szociológiai jelenségre hívja fel egy más aspektusból a figyelmet a kor kiváló közgazdásza, Buday Barna is: "Sehol sem volt a zsidóság érvényesülése olyan heves és rohamszerű, mint nálunk, az igaz, hogy a zsidóság arányszáma Magyarországon is a legnagyobb. Nálunk tíz év előtt körülbelül 16 lakosra esett egy, Oroszországban 25-re, Németalföldön 50-re, Németországban 80-ra,Törökországban 130-ra, Angliában 600-ra, Norvégiában 6000-re stb. Térfoglalása is nálunk volt a legnagyobb. Fél évszázad alatt Magyarország területén a zsidóság 4,5 millió holdat szerzett meg magának, és számításba véve a bérbirtokokat is, ma már a mezőgazdasági terület ötödrésze a kezében van". Majd így summázza véleményét a gazdasági országhódításról a jeles közgazdasági szakember: "Pedig nem lehet mondani, hogy a zsidóság intelligenciájának főerejével a földre vetette volna magát. A kereskedelem, ipar, a hitelélet, az irodalom, művészet terén térfoglalásával még diadalmasabban találkozunk) s állíthatjuk, hogy értelmiségének elitje inkább ezeken a vonalakon érvényesült, a forgalmi és hitelélet városi központjaiban találta meg igazibb otthonát, a földművelés keretében inkább csak a nyersebb elemek vették fel a harcot. Hogy az erőmegosztásnak ilyen aránya mellett is a birtokszerzésben tüneményesen érvényesült, ez bizonyára olyan siker, amelynek párja sehol nincs a világon".
Végül Choncha Győző, jeles jogtudós kifejtette, hogy a zsidóság immár - az országhódítás utolsó stációjaként - a maga lelkiségére próbálja meg átformálni a befogadó, többségi társadalom népességét: "Ha tehát a zsidóság köréből nagy számban támadnak írók, tudósok, mecénások, szociál- és állampolitikusok, akik a magyar irodalom, tudomány, magyar erkölcs és jog, s a magyar állami és társadalmi rend eddigi eredményeit, alkotásait kicsinylik, becsmérlik, gúnyolják, s e - szerintük történelmi ócskaságokat - nyugatról hozott újdon utánzatokkal kiszorítani igyekeznek, a nemzet magát egész valójában megtámadva látja, s az ily irányú zsidókat, ha magyarul beszélnek is, idegeneknek, saját kebelében élő ellenségnek tekinti".
Ami a magyarországi zsidókérdés megoldására tett javaslatokat illeti, e téren is számos figyelemre méltó koncepcióval találkozunk a Huszadik Század vitájában. Egyesek a demokratikus jogok kiterjesztését követő asszimilációban látják a megoldást, mások ugyanezt a vallási beolvadás, illetve a vegyes házasságok szorgalmazásával látják elérhetőnek, ismét mások bevándorlás-ellenes törvény megalkotását követelik, s olyan vélemények is elhangzanak, miszerint a keresztény szellem univerzális diadala jelentené a végleges gyógyulást.
A legfigyelemreméltóbb koncepciót azonban a cionisták képviselték, amely az új zsidó állam és nemzeti öntudat kialakításának a szükségességére vonatkozott. Bettelheim Samu, a későbbi Amerikai Magyar Zsidók Szövetségének megalapítója új hont kívánt alapítani, és Izraelt akarta meghódítani saját nemzete számára, ugyanakkor leplezetlen őszinteséggel írta le az 1917-es vitában a következő sorokat: "A zsidókérdést egy sajnálatos szerencsétlenségnek tartom, hogy eddig soha nem kíséreltetett meg annak megoldása magukkal az antiszemita vezérekkel egyetértően. Hiszek a becsületes zsidók és antiszemita vezetők kölcsönös megértésének lehetőségében". Vele azonos álláspontot vallott Lukács Leó ügyvéd, a Zsidó Szemle szerkesztője, aki így írt: "A zsidókérdést elsősorban nekünk, zsidóknak kell megoldanunk. Egy részünknek vissza kell telepednünk Palesztinába, ottan normális népi életet kell élnünk". Richtmann Mózes, az említett folyóirat másik szerkesztője ehhez hozzáfűzte: a cionista nacionalizmus kevésbé veszélyes a magyar államra, mint a megemészthetetlen asszimiláció.
Végezetül a Huszadik Század vitájában jelentkezett egy azóta is virulens álláspont - Marschalkó Lajos megfogalmazása szerint -, az országhódítóké. Azoké, akik betakarták magukat az asszimiláció vékony mázával, s akik mint milliomos bárók, bankvezérek, udvari tanácsosok, fent trónoltak a leigázott ország gazdasági és társadalmi gúlájának csúcsán. A Huszadik Században ezek vitatták a legszenvedélyesebben, hogy létezne zsidókérdés, véleményük szerint ezt az antiszemiták mesterségesen kreálják. Ők hirdették a fából vaskarikát: "Mi magyar zsidók vagyunk". Ezen álláspont egyik emblematikus figurája, Szabolcsi Lajos újságíró, az Egyenlőség szerkesztője azt állította, hogy az ún. asszimilánsok lelkükkel szeretik ezt az országot. Nem sokkal később azonban ugyanez a Szabolcsi Lajos ekképpen vélekedett a vérgőzös bolsevik forradalomról lapjában: "A zsidó szellem, a zsidó tudás, zsidó szív és békeszeretet (sic!) megmentette Oroszországot és megmentette talán az egész világ jövőjét (sic!). Soha még a zsidóság világtörténelmi hivatása oly éles fénnyel fel nem ragyogott, mint épp Oroszországban. Trockij (eredeti neve Bronstein volt - L.Zs.) szavai bizonyítják, hogy a bibliai és prófétai zsidó szellem a nagy békeszerzők, Jezsajás, Micheas prófétáké, a szelíd talmudi bölcseké (sic!), amely eltölti Oroszország vezetőit". Ez utóbbi idézethez - úgy véljük - aligha szükséges bármiféle kommentár...
Nos, vázlatosan ez volt a nevezetes 1917. évi zsidó-vita lényege, amely a Huszadik Század 165 oldalas különszámában zajlott az első világháború kellős közepén. Az ún. zsidókérdés persze rövidesen újabb aspektusokkal gyarapodott az 1918-19. évi tragikus, országvesztő történelmi eseményeknek köszönhetően és ezekkel összefüggésben, amelyek súlyosan megterhelték a jövőben a keresztény magyar-zsidó együttélési viszonyt lényegében napjainkig. Mindazonáltal a nevezetes Jászi-féle polémia számos megállapítása, argumentációja jelenkorunkig súlyosan aktuális, és a zsidó állam 1947-es megalapításával utólagosan is igazolást nyertek bizonyos tételei.
Lipusz Zsolt - Kuruc.info
(Vége)
A "zsidóvita" anyagai:
