2020. június 1., hétfő, Tünde, Torda, Kund napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
19:04 Nem látszik még a járvány vége Iránban18:47 Székelyföld: egy román gyarmat Európa közepén18:28 Újra fogad látogatókat a Colosseum18:12 A "nácizmus fölött aratott győzelem" évfordulója miatt még inkább provokatívnak minősíti az orosz vezérkar a májusi amerikai-brit flottagyakorlatot17:53 Új ebolajárványgóc alakult ki Kongóban - eddig négy halottnál mutatták ki a vírust17:35 RTL Klub: érettségijét ünnepelte a rendvédelmi iskolában tanuló gyulai késelő17:21 Részlegesen megnyitotta határait Észtország és Litvánia17:06 Gyújtogattak a Fehér Háznál, Trumpot állítólag bunkerbe menekítették, templomot gyaláztak meg stb.16:59 Nem engedélyezik Hongkongban és Makaóban a Tienanmen téri komcsi vérengzés áldozatairól való megemlékezést16:46 Gőbl Gábor: A 100 éve zajlott országrablás akkor teljesül be végleg, amikor lemondunk a revízióról!16:29 Már nem kell sokat aludni, és tényleg konzultálhat megint a nemzet16:13 Trianon 100 - Istentisztelet a Hazatérés Templomában15:58 Késekkel élőzve várták a cigányok az éjjel a kutyáikra támadó nácifantomot15:41 Világszerte tüntettek a négerek és rajongóik, Kanadában betörték a rasszista kirakatokat15:20 Elkapta a koronavírust az örmény miniszterelnök, a családja is fertőzött
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Zsidóbűnözés :: :: Hozzászólások

Szegedi tanszékvezető professzor vitte be a legújabb gyomrost a Solymosi Eszter-gyilkosok mosdatóinak

Reklám

Solymosi Esztert bizonyára és remélhetőleg nem kell bemutatni e hírportál olvasóinak. A jelenkori Magyarországon valószínűleg éppen ebben a körben cseng legismerősebben a neve, és persze a zsidók között, nyilvánvalóan teljesen más érzelmi töltettel. Az „újszülött” kurucok Lipusz Zsolt Máig élő tabu: Solymosi Eszter meggyilkolása és a tiszaeszlári per című remek cikksorozata alapján pótolhatják lemaradásukat.
Elöljáróban leszögezhető, hogy a zsidóemancipáció (vagyis a zsidók 1867-es teljes egyenjogúsítása) után alig 15 évvel a szervezett, adott esetben a bűnpalástolásra szervezett zsidóság ebben az 1882/83-as bűnperben élesíti először körmeit a – gazdájából ettől kezdve egyre inkább szolgájává váló – magyar népen, amint az a két főszereplő, Bary József vizsgálóbíró (A tiszaeszlári bűnper, 1933; hasonmás 1999) és Eötvös Károly ügyvéd (A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége, 1904; 2010) vonatkozó művei alapján ellentétes szemszögből ugyan, de teljesen nyilvánvalóvá válik.
Maga a téma olyannyira tabunak számít, hogy az utóbbi 75 évben egyedül Baráth Zsoltnak, a Jobbik akkori országgyűlési képviselőjének volt mersze felhozni nagy nyilvánosság előtt, amikor 2012. április 3-én elhangzott napirend utáni felszólalásában rámutatott, hogy még mindig nem derült ki az igazság Solymosi Eszter ügyében, azt is hozzátéve, hogy a „zsidóság és az ország vezetése” érintett volt benne, azonban politikai utasításra, az országot fenyegető nemzetközi pénzügyi nyomás miatt a bíróság nem ítélhette el a gyilkosokat.
Hogyan is tehette volna, hiszen „egy zsidó szerint egy beismert zsidó bűn minden zsidót bűnössé tesz”. Másrészt „egy filoszemita a priori a lehetőségét is kizárja, hogy egy kegyetlen vagy rituális gyilkosságot zsidó kövessen el, (…) a ki nem mondott tételük az, hogy nem zsidók nem ítélkezhetnek egy zsidó felett”. (Israel Samir: Vérfagyasztó vád)
Egyébként az utóbbi két évszázadban, konkrétan a Rothschildok világuralmának Napóleon vereségét követő konszolidálása óta egyfajta hallgatólagos kategorikus imperatívusznak számít, hogy egy zsidó zsidóságát csak bűncselekmény (jogsértés, igazságtalanság) áldozataként szabad észrevenni, bűncselekmény (jogsértés, igazságtalanság) elkövetőjeként viszont nem illik, ez utóbbi esetben ugyanis a zsidók mindig csak ateisták, kommunisták, hottentották, hollywoodi filmmogulok vagy Mars-lakók lehetnek, de sohasem zsidók. Ilyenkor nincs jelentősége a zsidó származásnak, ilyenkor elhanyagolható tényező, szóra sem érdemes, és ha valaki mégis szóra érdemesíti, akkor az már antiszemitizmus.
Ezt a logikát követve nem zsidó tehát a történelem egyik legnagyobb politikai tömeggyilkosa, a zsidónak született Genrik Jagoda.
Zoom
A zsidó médiád beszélt már neked a zsidó terrorista Genrik Jagodáról, aki több mint tízmillió fehért ölt meg?
Jagoda volt a szovjet titkosrendőrség (NKVD, utóbb KGB) zsidó főnöke. Történészek, köztük Szolzsenyicin egyetértenek abban, hogy ez a zsidó főnök volt minden idők egyik legnagyobb népirtó tömeggyilkosa, természetesen Sztálin után, aki európaiak millióinak a meggyilkolását rendelte el. A hírhedt szovjet gulágok ennek a zsidónak a közvetlen irányítása alatt voltak. Szorgalmasan végrehajtotta Sztálin kollektivizáló parancsait, és legalább tízmillió fehér halálért felelős.
Nem zsidó a történelem első számú köztörvényes tömeggyilkosa, a zsidónak született Louis Lepke Buchalter, aki az amerikai olasz-zsidó maffia (Cosa & Kosher Nostra) bérgyilkos-osztagának (Murder Incorporated) élén személy szerint, valószínűsíthetően, legalább ezer fő halálát rendelte el.
Zoom
Buchalter legelőnyösebb sztárfotója: készült a Sing-Sing halálsorán, nem sokkal az előtt, hogy egy villamosszék közvetítésével megtért Jahve keblére
Nem zsidó a londoni Hasfelmetsző Jack, aki személy szerint, dokumentáltan és bizonyítottan, legalább öt nőt belezett ki, és akiről nemrég kiderült, hogy a népi becenév minden valószínűség szerint egy lengyelországi zsidót, bizonyos Aaron Kosminskit takarja. Noha a korszak legszenzációsabb, sőt a történelem egyik leghírhedtebb bűnesetének számos körülményéből mindig is sejthető volt, hogy a tettes zsidó lehet, a brit hivatalos szervek az antiszemitizmus felszításától tartva inkább eltitkolták ezt az alapos gyanújukat. (A bűntettnek szentelt angol nyelvű Wikipedia-szócikk továbbra is rendületlenül hamukázik a kérdésben. Feltünteti ugyan Kosminskit a számba jöhető gyanúsítottak sorában, de csak mint egyiket a 29 közül. Igaz, hogy ezek között hatan zsidók voltak, vagyis az akkori London zsidó népességének a brit főváros teljes népességén belül elfoglalt számarányához képest mindenképpen jelentősen felülreprezentáltak a tettesként gyanúsítottak körében.)
Zoom
Hasfelmetsző Jack, alias Aaron Kosminski
És persze nem zsidók a Tanácsköztársaság elsöprő többségükben zsidónak született vezetői sem, ahogyan arra nemrég Toroczkai László tényszerűen rámutatott.
Zoom
Kun Béla és gengszterbandája
Ezt a filoszemita mentalitást egy aktuális amerikai bűneset is illusztrálja. A most 43 éves Randy Ethan Halprint 22 éves korában egy 16 hónapos kisfiú brutális megkínzásáért (cigarettacsikket nyomott el a nyelvén, eltörte kezeit és lábait, betörte a koponyáját stb.) 30 év börtönre ítélték, de hat társával együtt megszökött egy texasi fegyenctelepről, és a télak során szitává lőttek egy 29 éves zsarut, 11 golyót eresztve bele. A „Texasi hetek” néven elhíresült bandát végül elkapták, mindnyájukat halálra ítélték, és közülük négyet már ki is végeztek.
Halprinra 2019. október 10-én került volna sor, de aztán elhalasztották a villamosszékkel esedékessé vált randiját azzal az ürüggyel, hogy az ügyében ítélkező bíró, Vickers Cunningham állítólag „istenverte biboldónak” és „kibaszott zsidónak” titulálta a tárgyalás után, sőt egy újabb holokauszt rémével fenyegető antiszemita kijelentésre ragadtatta magát, miszerint „le kell állítani a zsidókat, mert ők ellenőriznek minden pénzt és minden hatalmat”. Ráadásul pedig kikötötte a végrendeletében, hogy a gyerekei csak akkor örökölhetnek tőle, ha heteroszexuális és fehér keresztény házastársat választanak maguknak. (Hallatlan! Ilyen is csak Texasban fordulhat elő, ahol a jelek még nem haltak ki a magafajta őskori kövületek.) Eközben Halprin éli világát a hűvösön, saját honlapot működtet, amelyen börtönnaplójának és memoárjának részleteit, valamint költeményeit osztja meg rajongói klubjának tagjaival, akik buzgón petíciózgatnak az érdekében az összes lehetséges fórumon, és különböző zsidó nyomásgyakorló lobbik (köztük természetesen a Soros által pénzelt Bend the Arc Jewish Action) mellett például 100 texasi zsidó ügyvéd is csatasorba állt érte, sőt a The Jew York Times is felemelte szavát az érdekében. Már csak az hiányzik, hogy felterjesszék Nobel-békedíjra. A zsidó hücpét ismerve ez sincs kizárva…
Zoom
Antiszemita és antipederaszta texasi ex-bíró vs szadista gyermekbántalmazó és rendőrgyilkos zsidó „entellektüel”
Általános szabály tehát, hogy amikor a bűnöző zsidó bűnözik és elbújik az összes zsidó háta mögé, azt állítva, hogy a bűnözése elleni harc antiszemita, a nem bűnöző zsidó hajlamos támogatni vagy hallgatólagos egyetértéséről biztosítani őt ugyanúgy, ahogyan a mérsékelt muszlim sem ítéli el sohasem a radikális muszlimot, még akkor sem, amikor ez utóbbi az ő háta mögül terrorizálja a fehéreket. Mindez annak a jele, hogy a szemiták között mindmáig fennmaradt a törzsi-faji szolidaritás az árjákkal való interakcióikban, amely ez utóbbiakból mostanra teljesen kiveszett ugyanebben az összefüggésben.
Ami a tiszaeszlári bűnesetet illeti, annak idején igazi világszenzációnak számított, amelyről a világsajtót már akkoriban sem uraló zsidóknak köszönhetően – elvégre a sajtó fölötti állítólagos zsidó dominancia köztudomásúlag nem más, mint egy minden alapot nélkülöző antiszemita összeesküvés-elmélet – a Föld népességének apraja-nagyja tudomást szerzett az akkori összes mérvadó sajtóorgánum (az Arhangelszkij Kurírtól a Katmandu Observeren és a Port Moresby Intelligence-en keresztül a Timbouctou Timesig) teljesen tárgyszerű, elfogulatlan és kiegyensúlyozott tudósításaiból. De mindmáig az egyik leghíresebb „vérvádperként” tartja számon a nemzetközi szakirodalom is, ezzel is demonstrálva hitelességét, megbízhatóságát és komolyságát.
Blutman Lászlónak, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezető professzorának monumentális monográfiája 2017 decemberében jelent meg A rejtélyes tiszaeszlári per címmel. Bár némi indokot – mint majd látni fogjuk – szolgáltatott rá, furcsa módon mégsem szólította fel Köves Slomó magyarországi főinkvizítor Orbán Viktort a könyv betiltására, nem interpellált miatta a Parlamentben Jakab Péter a Jobbik zsidószalon-képesítési folyamatának hitelesebbé tétele érdekében, nem ajvékolt ellene Ronald Lauder a Zsidó Világkongresszus nevében, de még a zsidó bálványaikért mindig mindenre és bármire kapható sábeszgoj sameszaik sem szedték le a keresztvizet szerzőjéről a Hetekben, a 888.hu-n vagy az alfahir.hu-n.
Helyette zavart csend fogadta és intenzív hullaszag. Gyakorlatilag agyonhallgatták, vagy, ahogy a német mondja: halálra (totschweigen). Nyilvánvalóan nem akartak neki ingyen reklámot csinálni, ami az ő szemszögükből teljesen érthető is. Jellemző módon a Tiszaeszlári vérvád címszó alatt az esetnek szentelt – és önmagát viszonylag tárgyilagos hangvételűnek álcázó – Wikipedia-szócikk ajánlott irodalomként feltünteti ugyan, de mégsem tartja ildomosnak, hogy akárcsak egyetlen szót is idézzen belőle, a konklúziójáról nem is beszélve.
Néhány kényszeredett recenzió persze megjelent róla, de nem sok köszönet van bennük. Ezek egyik tipikus példáját a 168 óra produkálta Rengeteg a kérdőjel a tiszaeszlári vérvád körül, de most előálltak a legvédhetőbb elmélettel cím alatt (2018. február 9.) – és már a cím sem igazán kóser. A cikk szerzője, Szénási Sándor tényszerűen állapítja meg, hogy „ismerve a zsidó vallás viszonyát a vérhez, Bary vizsgálóbíró is csak "babonás, vallási túlfűtöttségből elkövetett gyilkosság" eshetőségéről beszélt, a vérvád a perben elő sem került”, de mégsem teszi idézőjelbe a vérvád szót, és óvakodik tisztázni, hogy azt az igazság felderítése helyett inkább a zsidó vádlottak tisztára mosásában érdekelt magyar politikai körök (Tisza Kálmán és klikkje) nyomására maga a vádhatóság (!) dobta be a köztudatba, így akarván diszkreditálni a bűnügyi eljárást és annak vezetőjét, Bary Józsefet. Ez utóbbi írta: „A vérvádban sohasem hittem, sem akkor, amikor a vizsgálatot megkezdtem – hiszen akkor még azt sem tudtam, mi az a vérvád? –, sem amikor a vizsgálatot lefolytattam és befejeztem, sem később soha. Akkor is középkori babonának tartottam, ma is annak tartom. (…) Rituális gyilkosság lehetősége pedig a bíróság előtt egy pillanatra sem vetődött fel. Elképzelhetetlen középkori babonának tartotta a nyíregyházi törvényszék minden bírája kivétel nélkül a rituális gyilkosságot. (…). Rituális gyilkosságról és a zsidóságnak ebből folyó egyetemes felelősségéről tehát komoly szó sohasem esett a sajtóban, sem a közvéleményben, legkevésbé pedig a bíróság előtt.” (I. m. 51. és 528.)
Zoom
Kornis Ferenc, a nyíregyházi törvényszék elnöke, a tiszaeszlári sakterper tanácsvezető bírája Bary Józsefről és a „vérvádról”
Szénási is igyekszik mindvégig objektívnek látszani, ami érezhetően nehezére esik, végül Blutman nyomozásának összegzéseként nagy nehezen mégis kénytelen kinyögni, mint akinek a fogát húzzák, hogy
  • ad 1) vagy „a hirtelen dühkitöréseiről ismert Scharf József” zsidó templomszolga ütötte agyon Esztert, Szénási eufemisztikus megfogalmazásában „megütötte, a lány elesett, beütötte a fejét, és meghalt” (amikor etnikai kisebbségek tagjai gyilkolnak fehéreket, szisztematikusan ez a média-beszámolók kötelező meseszövési sablonja),
  • ad 2) vagy véletlen baleset történt, a lány leesett egy székről, beverte a fejét és meghalt, a zsidók pedig pusztán emberbaráti szeretetből eret vágtak rajta, hogy felélesszék, de mivel nem sikerült nekik, jobbnak látták eltüntetni a holttestét, nehogy zsidóellenes uszítás legyen a vége.
Stop! Álljon meg a nászmenet, mert pénisze van a menyasszonynak! (Noha a túlfejlett Nyugaton napjainkban már egyre inkább ez az etalon.) Valóban jól olvastuk? Hihetünk a szemünknek? Mert, ha igen, akkor ebből már semmiképpen sem jöhetnek ki jól a zsidók, annyi szent, akárhogyan csűrik-csavarják is a szót, pedig pilpulban aztán tényleg verhetetlenek. Mert hogyan is hangzott az elmúlt 138 évben az egyedül üdvözítő, européer magyarázat Solymosi Eszter sorsával kapcsolatban? Valahogy így:
A tiszaeszlári zsidók mind egy szálig ártatlanok voltak, mint a ma született bárányok, akiknek az égvilágon semmi közük nem volt az egészhez, lényegében ott sem voltak, ahol voltak, teljesen egyértelmű ugyanis, hogy Solymosi Eszter a Tiszába ölte magát a szadista gazdasszonya szekatúrája elől menekülve, száz nappal később és 30 kilométerrel lejjebb egészen véletlenül arra vetődő zsidó tutajosok ki is fogták a hulláját, amely időközben néhány évet öregedett ugyan, és az ártatlanságát is jócskán elveszítette, viszont tyúkszemet növesztett lábujjaira a cipőviseléstől, amely a magafajta falusi libapásztorlányok tipikus ismertetőjele, sőt a karjára csomózott keszkenőben hiánytalanul megvolt az a festék is, amelyért gazdasszonya a boltba szalasztotta, de mert sem az anyja, sem a testvérei nem voltak hajlandók felismerni és azonosítani, ezért a tudatlan falusiak rosszindulatú pletykái alapján az antiszemita Adamovics József helyi plébános és az antiszemita Ónody Géza helyi birtokos felbujtására, az antiszemita Verhovay Gyula Függetlenség c. antiszemita napilapjának antiszemita uszítását meglovagolva, az antiszemita Bary József vizsgálóbíró vérvádat kreált meghamisított bizonyítékok és a megvádolt zsidókból inkvizíciós kínzásokkal kicsikart vallomások felhasználásával, mígnem az antiszemita koncepciós eljárás során az európai liberalizmus fennkölt eszméivel felvértezett, felvilágosult és filantróp Eötvös Károly ügyvéd zseniális védőbeszédének pörölycsapásai porrá zúzták a vádakat, és a Napnál is világosabbá tették a megvádolt zsidók ártatlanságát, fényes diadalra juttatva az igazság, a haladás és a testvériség ügyét, megsemmisítő vereséget mérve a feudális obskurantizmus és a középkori babona híveire, bónuszként pedig ország-világ előtt leleplezve az antiszemiták összeesküvését, hallelúja!
Márpedig ehhez képest Blutman László tézise enyhén szólva is némi hangsúlyeltolódást képvisel, drasztikusabban szólva egy kisebbfajta narratív földindulást. Ezt persze valahol érzi Szénási is, mert miután az írása címében nagy merészen az eddigi „legvédhetőbb elméletnek” minősíti azt, utóbb mégis szükségét érzi annak, hogy relativizálja a jelentőségét, Blutman „verziójáról”, Blutman „képéről” beszélve. Ezzel mintegy azt sugallja, hogy spongyát rá, túltárgyaltuk, ugorjunk, nincs itt semmi látnivaló, lehet továbbhaladni, felejtsük el az egészet, térjünk át valami fontosabb ügyre, mondjuk a holokauszt matuzsálemi korú túlélőinek a sokadik kárpótlására. Bizonyos értelemben persze igaza van. Abban az értelemben legalábbis, hogy például Raul Hilberg Az európai zsidók elpusztítása (The Destruction of the European Jews, 1961) című – és a hivatalos holokauszt-dogmatika bibliájának tartott – könyve is a szerző „verzióját”, a szerző „képét” tükrözi a holokausztról. Semmi többet. Így értelemszerűen ugyanolyan mértékben számít cáfolhatatlannak, véglegesnek, felülmúlhatatlannak a holokauszt tematikájában, mint Blutman műve a tiszaeszlári bűneset felderítésében. Ebben kiegyezhetünk.
Nyugodtan kijelenthető, hogy Blutman László könyve igencsak kilóg abból, amit fellengzősen a téma szakirodalmának szokás nevezni, holott valódi tudományos szakirodalomról ez esetben szó sincs. A bűnügyi vizsgálatot vezető és a vádat előkészítő Bary József vizsgálóbírón és a zsidó sakterek védelmét ellátó Eötvös Károly ügyvéden kívül ugyanis szinte mindenki más megfelelő szakmai kvalifikáció nélkül kontárkodott bele a témába, egymást plagizálva és többnyire a kanonizált mantrát szajkózva, bármiféle eredeti gondolat vagy saját forráskutatás nélkül. Nem is lehetett másként, hiszen a szerzők személye, származása és életútja önmagában is determinálta ezt a fajta hozzáállást, legyen szó – csak a leginkább „stigmatizáltakat” említve – a militáns zsidó Andrew Handlerről, Sándor Ivánról, Kubinszky Juditról, Fejtő Ferencről, Kende Tamásról, Hegedűs Gézáról, Virág Terézről, Fiziker Róbertről, dr. Gergely Judithról, a címzetes sábeszgoj Krúdy Gyuláról, Komoróczy Gézáról, Poszler Györgyről, Szarka Lajosról, dr. Fazekas Árpádról, a népművelő diplomás műkedvelő Lipp Tamásról, a kommunista agitpropos Gerencsér Miklósról, a dilettáns regényíró Ballai Lászlóról vagy az akkoriban éppen kommunista társutas Nemeskürty Istvánról. Hozzájuk képest Kövér György bizonyos szempontból külön kategóriát képvisel (A tiszaeszlári dráma – Társadalomtörténeti látószögek, 2011).
Valójában Eötvös irománya is csak egy bő lére eresztett, locsogó-fecsegő, szájbarágós hasbeszélés, érződik rajta a görcsös bizonyítási kényszer, és hogy első megjelenési formájához (folytatásos újságcikk) igazodva sokkal inkább mennyiségi, mintsem minőségi követelmények (tárgyszerűség, elfogulatlanság, hitelesség stb.) motiválták. Blutman szerint is „kétségtelen, hogy az adatok pontossága és hűsége tekintetében Baryban sokkal jobban meg lehet bízni, mint ellenfelében”. (I. m. 83.). Ugyancsak ő említi, hogy Kövér György ügyvédjének Eötvöst szívesen elfogadná, de levéltárosnak csak Baryt tudja elképzelni. „A mértékadó irányzat – részben téves alapokon – antiszemitának minősíti Bary könyvét. Ezzel felmentve érzi magát, hogy szembenézzen és megküzdjön a könyvben felsorakoztatott, a mértékadó dogmákhoz nem illő adatokkal, érvekkel, következtetésekkel. Így fel is adja az igényét az igazság felkutatására. (…) A mértékadó irányzat a Bary által felhozott adatokat, érveket nem cáfolni akarja, hanem nagyrészt figyelmen kívül hagyja. (…) De Baryt nehezebb ferdítésen kapni, mint nagy ellenfelét.” (Blutman 86. és 87.)
Csupán egyetlen, de annál jellemzőbb példa Eötvös enyhén szólva is slendrián adatkezelésére és sajátos logikai készségére:
Előbb) „A Tisza esése az Alföldön kicsiny, kilométerenkint alig 6 czentiméter, alacsony vízállásnál tehát lassu a folyása, de a tetemet ötven nap alatt mégis száz meg száz kilométer távolságra ragadhatja.” (I. m. I. 99.)
Utóbb) „Tisza-Eszláron, a Tisza partján eltünt egy tizennégy éves lányka. A Tisza onnan Tisza-Dada felé folyik s nyolczvan nap mulva fölvet egy holttestet, mely tizennégy éves lány holttestének látszik. Ennek tehát az eltünt lányka holttestének kell lennie (…), a festék is ott van egy csomagban balkarjának csuklójára kötve egy kis kendőben.” (Uo. I. 240.)
Jó tudni, hogy Mikszáth Kálmán Eötvöst tartotta Magyarország legbölcsebb emberének (szegény Magyarország!), aki Komoróczy Géza szerint „könyvében irodalmias könnyedséggel írta meg a per történetét, minden eseményt részletesen, minden jogi mozzanatot precizen (sic!) mutatva be.” (A tiszaeszlári vérvád, 8.)
Zoom
Bary vs Eötvös. Az arc a lékek tükre
Tudományos igénnyel és felkészültséggel tehát egyedül Blutman László nyúlt a témához, illetve szakmabeliként, őt megelőzve, egy kisebb, de annál ütősebb tanulmány erejéig az olajmaffia lebuktatójaként elhíresült Szeszák Gyula volt Hajdú-Bihar megyei főügyész (Örök pörök: Solymosi Eszter, szeszak.hu, 2012. 04. 09.).
Elsődleges forrásnak Verhovay Gyula visszaemlékezése számít (Az ország urai, 1890), aki a korszak egyik legjobb tollú és legjobban értesült újságírójaként gyakorlatilag a nagy per összes fő- és mellékszereplőjét személyesen ismerte, közülük sokakat alaposan és módszeresen kifaggatott, ráadásul rendkívül széles körű ismerősi, baráti és szimpatizánsi hálózatának köszönhetően számos exkluzív információhoz jutott a háttérben zajló politikai machinációkról.
A tiszaeszlári ügyet tulajdonképpen Ónody Géza vitte a magyar közvélemény elé, aki a képviselőház 1882. május 23-i ülésén a boszniai hadjárat költségeinek fedezéséről szóló törvényjavaslat vitája során elmondott beszéde végén tért ki rá, a következő évben pedig könyvben is megjelentette a zsidóságról szerzett benyomásait, az európai vérvádak terén végzett kutatásait és a tiszaeszlári üggyel kapcsolatos tapasztalatait Tisza-Eszlár a múltban és a jelenben címmel. Így aztán – ahogyan írja – „a tisza-eszlári eset tényeire vonatkozólag nem fog ártani, ha a t. olvasó olyan egyén tollából szerez meggyőződést, ki helyzeténél és viszonyainál fogva a dolgok közvetlen szemlélője volt.” (I. m. 211.)
Kövér György könyve ugyan tudományos munkának minősül, de Tiszaeszlár faluszociográfiájaként a téma bűnügyi aspektusához nemigen járult hozzá új ismeretanyaggal. Nyilvánvalóan nem is ez volt a célja, hiszen maga a szerző mondta azt, hogy „nem a per szemüvegén át akarja szemlélni a falu egykori világát”. Így aztán a 750 oldalas monográfiájában mindössze 230 oldalon foglalkozik magával az üggyel. Arra vonatkozóan, hogy mennyire „mélyenszántó” a témakezelése, mennyire „formabontó” a megközelítésmódja, és mennyire tudta (vagyis mennyire nem tudta) magát függetleníteni a témában uralkodó judeofil dogmától, csupán egyetlen, de mégis jellemző momentumra hívta fel a figyelmet Bobkó Csaba. Az apropót az adta, hogy Kövér – már a címében is durván elfogult – interjút adott a Heti Válasznak (Heccmesterek Tiszaeszláron, valasz.hu, 2012. 05. 02.). Ebben az ELTE tanszékvezető tanáraként ex cathedra kinyilatkoztatta, hogy „a vérvád a hiedelmek világába tartozik”. Mindezt azok után, hogy akkor már több mint négy éve megjelent Ariel Toaff ikonoklaszta alapműve a témáról (Pasque di sangue: Ebrei d’Europa ed omicidi rituali, 2007), amely ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja, és a könyv akkor már három éve magyarul is elérhető volt (Véres húsvét – Középkori zsidó rituális gyilkosságok Európában?, 2008).
Igen, de Toaff visszavonta a könyvét, mondhatják egyesek. Igen, Galilei is visszavonta a tézisét, és mégis mozog a Föld, mondom erre én. Azt se feledjük, hogy Toaff palinódiájára, vagyis könyve első kiadásának forgalomból történő kivonatására a zsidó tudományos miliőben dívó tárgyszerű légkörű, hisztériától mentes és kulturált hangvételű polémia szokásos elemeinek – zsarolás, megfélemlítés, fenyegetőzés, adott esetben fizikai erőszakkal való, sőt életveszélyes fenyegetőzés – hatására került sor, ami azért némi jogos kételyt ébreszthet annak őszinteségét illetően. Valójában a könyv első, „eretnek” kiadása és második, „javított” kiadása között pusztán annyi a különbség, hogy míg az előbbi többé-kevésbé explicit, addig az utóbbi többé-kevésbé implicit módon, de végeredményben egyformán a középkori zsidó rituális gyilkosságok elvi és gyakorlati lehetőségét, konkrét megtörténtét dokumentálja. Ezen a tényen az sem változtat, hogy a második, véglegesnek szánt kiadást a szerző – nyilvánvalóan a fajtársi véleményterror lefegyverzésének céljából – teletűzdelte politikailag korrektre sminkelt és parodisztikusan groteszkre sikeredett ilyesféle megfogalmazásokkal: „A zsidó, hogy úgy mondjuk, kanonizált hagyomány "mutációiban" kell keresnünk a keresztényellenes átkok rituáléjának teológiai igazolását, amelyhez talán a vér mágikus használata is kapcsolódott. Ha így lenne, akkor a liturgiai vádbeszédekkel együtt feltehetőleg a szárított vért tartalmazó bor széthintésével akarták azonnalivá, elkerülhetetlenné és kegyetlenné tenni az isteni bosszút az utált ellenségen, amely újra és újra testet öltött Izrael történetében (fáraó, Amalek, Edom, Hámán, Jézus).” (I. m. 12.) Hogy úgy mondjuk, talán, ha így lenne, feltehetőleg…
Az efféle árulkodó jelek alapján nem lehet kétséges, legalábbis azok számára, akik képesek a sorok között is olvasni, hogy Toaffot tüzes fogó és vízpróba híján pszichikai nyomással bírták rá a látszólagos színeváltozásra. Néha azonban önkéntelenül is kiesik a rákényszerített öncenzori szerepből. Lelki terrorizálói elvárásaihoz híven többnyire ugyan „feltételezett” rituális bűntényről beszél (pl. a 116, 200, 201, 202, 237, 256 oldalakon), de az is előfordul, hogy elmulasztja kihangsúlyozni ezek „feltételezett” mivoltát (pl. a 115, 117, 209 oldalakon), ezáltal akaratlanul is azt sugallva, hogy valóban történtek ilyen esetek. Akárcsak a könyv második kiadásának végéhez biggyesztett és érezhető megfelelési kényszertől vezérelt utószavának egyik passzusában, amely így hangzik: „Ismételten le szeretném szögezni, hogy az ún. "rituális gyilkosság" gyakorlata az én nézetem szerint is mítoszként és rágalomként értelmezendő, nem pedig úgy, mint a zsidó közösségek viszonylag egyedülálló és ritka vallási rítusa. Mindettől függetlenül létezhetnek szomorú esetek, amikor vallási megszállottak, fanatikus egyének bűncselekményeiben ölthetnek tényleges formát. Épp ezért hiba feltételezni, hogy az általam kutatott és az inkvizíciós per során kínvallatott csoportok, illetve egyének minden egyes "bevallott" cselekedete teljes mértékben a mítoszoknak tulajdonítható, azaz a képzelet szüleménye lenne.” (I. m. 244.) Mindettől függetlenül…
„A talmudzsidó most is olyan, mint volt Krisztus születése után. Valóságos ős-zsidó. Ugyanazon műveletlenség, ugyanaz a szenny, ugyanaz a szokás, ugyanaz a vakbuzgóság, ugyanaz az átható, szenvedélyes gyűlölet. (…) A talmud kultusszá emelte embernél, a mi az állatnál ösztön. A talmud szabályokhoz köti a vérengzést, szertartásokkal rakja körül első ténykedését, a körülmetélést és legszentebb áldozását, a kereszténygyilkosságot és vérivást. Iszonyú! de tény, hogy a talmudzsidó kereskedik a szűz vérével. Irtóztató! de igaz, hogy a talmud nemcsak a vérvétel szertartását határozza meg, hanem azt is, hogyan kell ezt a vért felhasználni.” Ezt Verhovay Gyula írta 1890-ben (i. m. 100-102.), Ariel Toaff pedig lényegében ugyanezt dokumentálta is 2007-ben.
Zoom
Egy tipikus talmudzsidó. A tárgyaláson róluk készült ceruzarajzok tanulsága szerint ugyanígy festhettek a tiszaeszlári sakterek is
Visszatérve Kövérhez, a fenti interjúban azt állítja, hogy ő forrásai (?) szerint az sem igaz, amire Baráth Zsolt célzott parlamenti felszólalásában, hogy ti. a felmentő ítélet nemzetközi (zsidó) pénzügyi körök nyomására született, amelyek a magyar állami költségvetés egyensúlyát fenntartó kölcsönök megvonását helyezték kilátásba egy a saktereket esetlegesen elmarasztaló ítélet esetére. Kövér ezt a felvetést azzal véli cáfolni, hogy az említett pénzügyi miliőben a zsidó Rothschild bankház mellett „echte” porosz pénzintézetek is helyet kaptak. Bobkó Csabának azonban csak „pár kattintás” kellett a neten ahhoz, hogy kimutassa, a Kövér által „porosznak” mondott berlini Disconto-Gesellschaft kb. annyira porosz, mint amennyire Nicolas Sarkozy „francia” vagy Dobrev Klára „magyar”. Ezek után némi joggal nevezi Kövért „pinokkió-professzornak”. (Mikor hazudik egy hivatalos, polkorrekt vérvád-szakértő?, kitalaltujkor.com, 2012. 05. 03.) Kövér György tehát végeredményben több mint 700 oldalon önfeledten adomázgat anélkül, hogy egyetlen lépéssel is közelebb vitte volna olvasóit magának a tiszaeszlári rejtélynek a megoldásához. Ebből a szempontból legalábbis az ő esetében egeret vajúdtak a hegyek (vagy ahogyan a művelt bantu mondja: partirunt montes, nascitur ridiculus mus).
Krúdy esetében viszont csak bolhát. Hiába írta meg – először hírlapi cikksorozat formájában megjelent – ponyvaregényét (A tiszaeszlári Solymosi Eszter, 1931), a zsidók a jelek szerint nem értékelték kellőképpen a szolgálatkészségét, hiszen alig két évvel később szabályszerűen nyomorogva és hitelezőktől zaklatva, anyagi végromlásban fejezte be életét. Pedig érezhetően nagyon iparkodott, hogy a zsidók szája íze szerint írja meg művét, amelyben ennek megfelelően csak úgy hemzsegnek a fantasztikusabbnál fantasztikusabb kitételek, akárcsak az ószövetségi történetekben vagy a holokauszt-túlélők visszaemlékezéseiben. Például ilyesfélék: „Manapság már megnyugszunk a tudósok döntésében, a Törvényszék ítéletében, hogy Solymosi Eszter volt az, akinek holttestét a Tisza kivetette hullámaiból… Nem is lehetett más.” (I. m. 533.) A nála valamivel illetékesebb Magyar Királyi Kúria mint legfelsőbb ítélkező fórum azonban nem így gondolta, és az 1442 B. 1884. számú ítéletében megállapította, hogy a Tiszából kifogott holttest nem Solymosi Eszteré, hanem valaki másé, és a „kérdéses hulla” Eszter ruhájába való öltöztetése a bűnügyi vizsgálatot végző hivatalos szervek tudatos megtévesztését szolgálta. (Blutman 205.) Szeszák Gyula kevéssé diplomatikus, viszont igencsak lényegre törő kommentárja szerint „a nagy komcsi író Krúdy tehát pofátlanul hazudott” (a Tanácsköztársaság alatti szerepvállalására célozva).
Ezzel egyéként távolról sincs egyedül. Itt van mindjárt Komoróczy Géza hebraista, a zsidó történelem szag-értője, egy ideig a Demokratikus Charta szóvivője és így természetesen minden lehetséges szakmai és állami kitüntetés birtokosa, a nem csak szellemében, de külsejében is elzsidósodott sábeszgoj karikaturisztikus archetípusa. Ez a „megfellebbezhetetlen szakmai tekintély”, aki a jelek szerint legalább annyira hadilábon áll az igazsággal és a tényszerűséggel, mint Krúdy, szintén azt sugallja, hogy Esztert megtalálták: „A tutajosoktól a Tiszából kifogott tetemen kívül más holttestet nem találtak. A nőn* (sic!) Solymosi Eszter ruhái voltak, több ismerős felismerte benne az eltűnt leányt, a testen külsérelmi nyom nem volt látható. Valószínű, hogy a leány a folyóba szédült, vagy talán beleölte magát.” (Id. cikk 7.)
*Miután egy 14 éves serdülőlányt „nőnek” titulált, Komoróczyval kapcsolatban két dologra tippelhetünk. Vagy egy freudi elszólásról van szó, és a tudatalattijából önkéntelenül is kibukott, hogy a tiszadadai 20 év körüli nő mégsem Solymosi Eszter, vagy csak a talmudisták álláspontját visszhangozza, akik szerint már egy 3 éves és egy napos leánygyermek is nőnek, tehát szexuálisan érettnek és használhatónak számít, sőt egy „prozelita”, tehát nem zsidónak született már három év alatt is (vö. Talmud, Jebamoth 60b).
Ebben az Eötvösnek és Krúdynak szentelt panegiriszében ez utóbbiról – nyilván szándéka ellenére – olyan információkat közöl, amelyek alapján Krúdy józan esze is okkal kérdőjelezhető meg (már ha a józanság szót egyáltalán használhatjuk az élete utolsó éveit szinte folyamatos delírium tremensben tengető író esetében). Komoróczy által idézve Krúdy ugyanis előbb gátlástalanul azt állítja, hogy az ítélet szerint „a Tiszából kifogott hulla egészen biztosan egy 14 éves leány hullája volt, ez a hulla éppenúgy lehetett a Solymosi Eszteré, mint másvalakié” (amely állítás, mint láttuk, szemenszedett hazugság). Majd zavaros fejtegetésbe bonyolódik, amelyből megtudhatjuk, hogy ha a hulla mégsem Solymosi Eszter volt, az álhullát akkor sem a zsidók, hanem az antiszemiták szerezték be „valami temetőből vagy bonctani intézetből”. Személy szerint Ónody Gézát gyanúsítja ezzel, aki „hetekig elbújtatva tartotta a leányt (ti. Solymosi Esztert), állítólag halála után” (sic!), és az antiszemiták úsztatták le a Tiszán (a sztori hitelességének növelése érdekében máramarosi zsidó tutajosokra bízva a melót). Mindezt azért, hogy nem is babonából, hanem „tudatos gonoszságból” vérvádat koholjanak a zsidók ellen. Utóbb pedig azért adták elő „Solymosi Eszter állítólagos hulláját”, mert arra az 5000 forintra fájt a foguk, amelyet annak ígértek, aki Esztert élve vagy halva előkeríti. Krúdy szerint „bebizonyosodott az is, hogy a leány gazdája, Huri Andrásné leánykereskedelemmel foglalkozott, és az ő kezén tűnt el élve a kis szolgálóleány”. Deliráns eszmefuttatásnak mégis az a mélypontja, amikor nagy bölcsen kijelenti, hogy „a hullaúsztatás és hullaszállítás meséje tehát valószínűleg igaz”. (Komoróczy 11.) Itt Krúdy egyszerre vet logikai és szemantikai bukfencet, mert láthatóan nincs tisztában vele, hogy egy mese azért mese, mert nem a valóság, nem az igazság. Ez már Komoróczynak is sok, és azzal próbálja mentegetni a menthetetlent, hogy „Krúdy tömör összefoglalása talán nem minden elemében maga a tiszta, bizonyítható igazság, csupán az eset adatainak szabad kombinációja, egy író személyes véleménye.” (Id. cikk 12.) Hát igen, így is mondható.
Persze egy többnyire illuminált szépírótól és egy állandóan illuminált (legfeljebb nem az alkoholtól, hanem a pilpultól kótyagos) talmudistától igazán nem várható el a gondos forráskutatás és a pontos szövegértelmezés. Nem úgy, mint korszakunk egyik történész nagyágyújától, a szocialista és a kapitalista, a rendszerváltás előtti és utáni, az ateista és a keresztény Magyarország egyformán futtatott közszereplőjétől, Bayer Zsolt kedvenc „tanár urától”. Az alábbi idézet tőle származik: „Solymos (sic!) Eszter holttestét ugyanis kivetette a Tisza. Ruhájáról és egy lábhegéről kétségkívül azonosítani lehetett. Külsérelmi nyom nem volt rajta. Kiderült, hogy szegény kis "Iluskát" gazdasszonya kergette öngyilkosságba, mert éheztette és verte.” Ha valaki esetleg nem jött volna rá, annak elárulom, hogy az író, irodalom- és filmtörténész, egyetemi tanár, nyugállományú dandártábornok, levegőakrobata, Afrika-kutató, mélytengeri búvár, űrhajós, prímabalerina, operaénekes, rákkutató és így tovább egyetemes polihisztor Nemeskürty Istvánról van szó, aki Krúdy ominózus regényét méltató recenziójában vetette papírra az előbbi magtalan gondolatokat, láthatóan halvány gőze sem lévén arról, hogy miről is hablatyol. Mindenesetre ugyanezzel a vitális elánnal „a szocialista Magyarország érdemének” tudta be Krúdy könyv alakban először az Aczél-érában megjelent irományát (szerinte „dokumentumregényét”). Csupán azt hiányolta, hogy „alig esik szó (benne) a fővádlottról: Scharf Józsefről, erről a kemény, tiszta, természetes eszű emberről (…), aki józanul, erkölcseit mindvégig megőrizve állta ki a per gyötrelmeit”, pedig ez a „nagy és megíratlan regényalak, egy Babel – egy Krúdy! – tollára lett volna méltó”. Egyúttal hangot adott gyötrő frusztrációjának is, amiért „Bary vizsgálóbírót nem vonták komolyan felelősségre” a zsidók elleni minősített felségsértése büntetéseként, és nem ítélték minimum fővesztésre, felnégyelésre, kerékbe törésre, életfogytiglani gályarabságra, halmazati büntetésül pedig teljes vagyonelkobzásra a holokauszt áldozatainak kárpótlása végett. (Magyarország lelkiismerete, Élet és Irodalom, 1975. 08. 23.)
De ez még nem minden. Kövér György is úgy véli, hogy „a dadai hulla egyszerre vetett fel kriminalisztikai, jogi, orvosi és végső soron ismeretelméleti problémákat”, majd az általa vélelmezett problémák 44 (!) oldalon keresztül tartó (459–503) felsorolása után megállapítja, hogy szerinte sem a védelem, sem a vád álláspontját nem sikerült bizonyítani, a maga részéről felülírva ezzel a Kúria ítéletét.
Ezek után kénytelen vagyok rezignáltan megállapítani, hogy Krúdynál, Komoróczynál, Nemeskürtynél és Kövérnél még Zubor Zalán is hitelesebb, megbízhatóbb és értelmesebb krónikásnak számít e tekintetben. Ezekkel az „illusztris nevekkel” ellentétben ez utóbbi legalább felfogta, és – egyébként tendenciózusan ferdítő, lihegve filoszemita, vagyis teljesen a fősodorba illeszkedő – írásában többször is kihangsúlyozta, hogy „bebizonyosodott, hogy a holttest nem Eszteré, (…) nyáron a Tiszából előkerült egy holttest, amiről kezdetben gyanították, hogy Solymosi Eszteré lehet, ám ezt később az orvosi vizsgálat megcáfolta, (…) két orvosi vizsgálat megállapította, hogy a test idősebb és valamivel magasabb az eltűnt lánynál.” (Tiszaeszlár: 130 éve indult el a hírhedt antiszemita kampány, hvg.hu, 2013. 04. 01.)
Tévedés lenne azt hinni, hogy a Kúria ítélete, Blutman László könyve és Zubor Zalán cikke után végre valahára mindenki számára tiszta víz került a hullaúsztatási sztori piszkos poharába. Szó sincs róla. Egyesek továbbra is kötik az ebet a karóhoz. A zsidók és zsidócsahosok ebben a kérdésben tanúsított krónikus kognitív disszonanciájának patologikus esetét egy harmadik degenerációs holokauszt-túlélő, bizonyos Véri Dániel képviseli, a „tiszaeszlári vérvád kultúrtörténetének” állítólagos specialistája, aki változatlanul megfellebbezhetetlen verdiktként tálalja fel bizonyára népes olvasótáborának, hogy „Solymosi Eszter valójában nagy valószínűséggel a Tiszába fulladt, sértetlen holttestét a közelben, a folyóparton találták meg”. Utóbb még azt is hozzáfűzi, hogy „az antiszemiták (értelemszerűen a Kúria, Blutman, Zubor és a többiek – H. T. megj.) nem fogadják el a Tiszából kifogott holttest Solymosi Eszterrel való azonosítását”. (A tiszaeszlári vérvád: kép és propaganda. Apertúra, 2017. tél) Vérit láthatóan a latinok által megfogalmazott és a magafajták által életvezetési elvként hasznosított szentencia ihlette, miszerint hazudozz csak bátran, valami mindig megmarad belőle (audacter mentiare, semper aliquid haeret).
Persze a zsidók legszívesebben Solymosi Eszter puszta emlékét is kitörölnék a föld színéről. Sőt, azt is letagadnák, hogy egyáltalán élt valaha. Egyik különösen nagy lumenjüknek volt póneme azt állítani, hogy Ábrányi Lajos híres portréja nem is őt ábrázolja, hanem egy Marossek Ludovika nevű nyíregyházi lotyót. (Paul Nathan, Der Prozess von Tisza-Eszlár. Ein Antisemitisches Culturbild. Berlin 1892, 39.)
Zoom
Hogy mi mindenhez van pónemük, azt leginkább talán mégis az egész ügy kulcsmomentuma, az ominózus hullaúsztatás mutatta meg, amelyet a Kúria (talán óvatosságból?) nem talált bizonyítottnak, ha ugyanis annak találta volna, akkor azzal implicit ítéletet mondott volna az igazságszolgáltatás normális menetének eltérítésére irányuló zsidó machinációkról is, mert hiszen – Krúdy perverz fantáziálásával szemben – az álhulla csodálatos módon történő előkerülése csak és kizárólag a zsidók érdekeit szolgálhatta. Deus ex machina híján Judeus ex machinatio. Más kérdés, hogy ez alkalommal nem vált be. „Mikor az eszlári bűnpernél a vizsgálat már a szálakat erősen összehúzta a vádlottak nyaka körül, mikor Schwarz Salamon megtört, s a vád a maga iszonyuságában kezdett kibontakozni a vallomások és bizonyítékok világánál, akkor jelenetezteték a hullaúsztatást, hogy Esztert, ha áttétemében is, oda dobják a világ elé, megcsalni ítéletét.” (Verhovay 106.)
Ezt azonban annyira dilettáns, szinte már nevetségesen esetlen módon oldották meg, hogy csak az nem látott át a szitájukon, aki nem akart. „Az álhulla kezén két csomóra erős göbbé volt kötve a kendő, melyben az igazi Eszter a festéket vitte haza. Nem volt oly bölcs, aki megmagyarázza, hogyan köthette balkezével jobb kezére ily két kezet igénybe vevő csombókra a kendőt? Szellemidézők jártak talán már akkor is! De … miként magyarázzák meg, hogy a festék, melynek néhány percz, mondjuk néhány óra alatt föl kellett oldódni, csomósan ott volt a kendőben? Hogy! hogy! hát ez a festék hónapokon át fel nem oldódott, el nem mosódott a vízben?” (Verhovay 111.) Ónody Géza e tekintetben is tökfején találta Slomót.
Hiszen vagy észbomlás vagy elvetemedett gazság kell ahhoz, hogy valaki elhigyje, hogy Solymosi Eszter, ha csakugyan öngyilkossági szándékból a Tisza hullámai közé vetette magát, képes lett volna önmagának a festékes kendőt két vagy több görccsel erősen karjára kötni. Ilyen a talmudmorál vakmerősége. Még a legfrivolabb lehetetlenségeket és valótlanságokat is fel akarja a józan észnek erőszakolni, midőn saját érdekéről, különösen midőn bőre megmentéséről van szó; oly lehetetlenségeket, badarságokat akar a keresztény világgal elhitetni, melyeket ő maga sem hisz, de mert meg vagyon írva, hogy "a goj tudatlan", a keresztény köteles legyen elhinni.
(I. m. 227-228.)
Erről van szó. Ez esetben is tetten érhető a zsidó hübrisz és hücpe, vagyis az elbizakodottság és pofátlanság genetikailag beléjük kódolt és nemzedékről nemzedékre öröklődő faji sajátossága, amelyet főleg a gojok átverésében hasznosítanak az idők kezdete óta, többnyire sajnos eredményesen.
Érdekes irodalomtörténeti adalék, hogy Théophile Gautier francia költő, a romantikus mozgalom vezéralakja, Ónody kortársa szintén a varjakhoz hasonlítja a zsidókat az egyik epikus költeményében („Race de corbeaux, ignoble bande noire / Hyènes du passé, vrais chakals de l’histoire.” Varjak faja, undorító fekete banda / A múlt hiénái, a történelem igazi sakáljai), ahogyan Erdélyi József hiénákhoz és sakálokhoz a Fenevadak című klasszikusában: „Zsákmány és préda, védtelen nyáj: / az volt neki e nép; / hiéna és sakál volt közte / őkelme, nem egyéb.”
Gautier-Ónody-Erdélyi: nagy szellemek stafétája…
Ha véletlenül mégsem, az ilyenkor tanúsított tipikus reakciójukat ugyancsak Ónody Géza örökítette meg szórakoztató formában: „Érdekes világításba helyezi ez enyveskezű, saját prófétájuk Hóziás szerint: ragadozó faj "egyért mindannyian" általános bűnszövetkezetét, hogy az álhulla Tisza-Dada alatt a Csonkafüzesben június 18-án este fogatott ki, s másnap délben már a szelek minden iránya felől, messze vidékekről, 15-20 mérföldről is összecsődült zsidóság volt található Dada alatt a Tisza partján s a keresztények, különösen az antiszemiták ellen szórt piszkok és örvendezések közt triumfált, mint a konczra táborba gyűlt varjak fekete serege*. E jelenet érdekes volt. Méltó lett volna művészi ecset megörökítésére. A minden rendű és rangú zsidók egybecsődülésén kívül jellemző s terhes gyanúra szolgáltató tény az is, hogy mielőtt a fegyveres rendőrökkel őriztetett hullát bárki is láthatta s mielőtt a bírósági agnoszkálás megtörtént volna, minden irányban telegrafoszlopszerüleg felállított zsidó őrszemek lánczolatán végig már is nagy diadallal hirdette az összecsődült zsidóság dróton és élőszóval, hogy Solymosi Eszter hullája sértetlen állapotban megtaláltatott. Volt öröm és tombolás, gúny, átok és káröröm ordító orgiája a megszégyenült antiszemiták és keresztény nép felett. Szóval ez Juda nemzetségének Menachen és Abarbanál dicsőségétől teljesedett nagy napja volt. De midőn a vizsgálat konstatálta a páratlan csalást, midőn kiderült, hogy a hulla nem a három hó előtt eltűnt Solymosi Eszteré, hanem a sakterkés alatt elvérzett Eszter ruháiba öltöztetett idegen nő hullája, melyen sem külerőszak, sem vizbefulás nyomai nem léteztek, midőn az agnoszkálás által a bűnbandává szövetkezett semita faj gonosz játéka leálczáztatott, lőn nagy düh és tátott száj, lekonyult fül és hosszú orr Izraelben. Az álhulla büntetlen inszczenirozása az árja népeket a zsidóhatalom elnyomásával fenyegető veszedelem egész nagyságában kimagasló momentumát képezi a tiszeszlári bűnprocessusnak.” (I. m. 232-233.)
Célja elérése, a sakterek bármi áron történő felmentetése érdekében Eötvös – amint az könyve lapjairól lépten-nyomon kiviláglik – gyakorlatilag hajlandó volt mindenre és bármire, nem kímélt sem Istent, sem embert. A magyar jogtörténet egyik legjelentősebb személyiségét, a többszörös országgyűlési képviselőt és minisztert, neves büntetőjogászt, kiváló jogfilozófust, egyetemi tanárt és akadémikust, Pauler Tivadar igazságügy-minisztert például degradálóan „vérvádhívőnek” címkézte. (Blutman 170.) Hogy milyen alapon? Pusztán azért, mert 1882. június 28-án a minisztertanácsban ez utóbbi elmondta, hogy „a vizsgálatnak addig beszerzett és neki beküldött adatai és bizonyítékai alapján jogi meggyőződése, hogy Solymosi Eszter bűntény áldozata, s hogy e bűntény elkövetésével jogosan gyanúsíthatók azok, akik ellen a vizsgálat foly.” (Verhovay 54. o.) „Midőn az igazságügyministernek az igazság szelleméhez képest adott önérzetes válaszával ezen nemtelen törekvéseikben is visszaverettek, szennylapjaikkal megtámadták magát Magyarország köztiszteletben álló igazságügyministerét: attól fogva a rágalom hárpia-nyelvével kétségbe vonják igazságérzetét, jog-tudományát, igazságügyi politikájának helyességét, a ministériumában működő erők képzettségét, tisztességét, ráfognak mindent, még azt is, hogy a parlamenti többség és a kormány népszerütlenedésének a közvélemény előtt ő az oka, s mindezt csak azért, mert adott válaszában nem a zsidóérdek rituális szerepét, hanem az igazságos álláspontot merészelte választani, – sőt speciális fajjellemök féktelen szenvedélyével még ráadásul az antisemitismus titkos fővezérévé is megteszik.” (Ónody 239-240.) Karaktergyilkosság volt ez a javából, amelyben a zsidó és zsidópórázon lévő sajtó már akkoriban is jeleskedett.
Ugyanakkor könyvében maga Eötvös dicsekszik azzal, hogy Kozma főügyész a „benső, bizalmas barátja”. (I. m. II. 77.) Így aztán tényleg a legjobb kezekbe került a zsidó sakterek ügye, kétszeresen is, hiszen a korszak sztárügyvédjeinek válogatott csapatához az ügyészség „a bűnpártolásban (Eötvösék) gályájának kormányosává szegődött” (Verhovay 53.), és „eljárásaikból Juda iránti meleg vonzalmuk s gyöngéd érdekeltségük lólábai mindannyiszor kegyetlenül vastagon kikandikáltak”. (Ónody 218.) Jellemző Kozma „profizmusára”, hogy Tiszaeszláron jártában Farkas Gábor helyi bírónak kifejtette, hogy ő személy szerint nem hisz a zsidó sakterek bűnösségében, majd feltette neki a szónoki kérdést: „Ha az eszláriak elhiszik, hogy Solymosi Esztert a zsidók ölték meg, hogyan van, hogy Tisza-Eszláron minden zsidót agyon nem ütöttek?” Ónody Géza, aki parlamenti interpellációt nyújtott be az igazságügy-miniszterhez Kozma botrányos viselkedése tárgyában, erre ezt válaszolta interpellációjában: „Tisza-Eszláron azért nem ütik agyon a zsidókat, mert ott bevárják, egész nyugodtan, hogy az állami főügyész úr és a zsidók hogyan ütik agyon a törvényt.” Teljes joggal írhatta Verhovay Gyula, hogy „Kozma a főügyészünk, kozmásak a pereink. Valami pörkölt, bűzös szag tanúsítja bennök, hogy az akták főzete tisztátalan. Legtisztátlanabb, legkozmásabb volt az eszlári per. (…) Nem hiába volt Kozma a rántáskeverő főszakács.” (I. m. 60.) Ebbéli minőségében aztán boszorkánykonyhájának kedvenc kuktáját, Szeyffert Edét bízta meg a vád képviseletével – kecskére káposztát alapon. Ezt még a többé-kevésbé zsidóbarát lapok is kénytelenek voltak konstatálni. „Szeyffert beszéde után azon körülmény, hogy az ügyészség a vádlói szerep helyett a védőire vállalkozott, még jobban felébresztette a közrejátszás gyanúját.” (Nemzeti Újság, 1883. június 20.) „S ha mégis vádol valakit, az nem a sakter társaság, hanem a vizsgálóbíró és a nyíregyházi törvényszék.” (Budapesti Hírlap, 1883. június 20.) „Szereplése igazságszolgáltatási botrány.” (Pesti Napló, 1883. június 24.)
Zoom
Részlet a közismerten liberális és filoszemita Budapesti Hírlap 1883. június 20-i vezércikkéből
Köztudott az is, hogy a rá szórt rágalmakkal ellentétben a vádat nem Bary József nyilvánította vérváddá, hanem éppenséggel a Kozma-Eötvös-Szeyffert „bűnpalástoló szövetkezet”, amelynek történetesen (minő meglepetés!) egy Weinstein (Szabolcsi) Miksa nevű zsidó skribler, a revolver-zsurnalizmus mintapéldánya volt a rossz szelleme (előbb a Debreczeni Ellenőr, majd az Egyenlőség munkatársaként). „A palástolás rendszerét nem tegnap hozták létre, azt a középkorból örökölték, amikor a zsidó közösségeken az omerta hűségtörvénye uralkodott. Egy bűnözőről nem tételezzük fel, hogy bűnöző társát valaha is föladja az igazságszolgáltatásnak. Ez a szemlélet része volt a zsidó közösség belső életének. Még egy elítélő címkét is alkottak: a "mószer" (besúgó), aki tájékoztatja a nem zsidó hatóságokat a zsidók által a nem zsidók ellen állandósított bűntényekről. Egy ilyen "mószer" egy "ben mavet": megölhető és megölendő bármely zsidó által, előnyben részesítve a Purimot és a Kivonulást, de a Yom Kippur is megfelelő nap. Például egy zsidónak, aki tudott egy rituális gyilkosságokat elkövető, őrjöngő fanatikusról, halálbüntetés terhe mellett volt megtiltva, hogy a nem zsidó hatóságokat tájékoztassa a bűntényről.” (Shamir id. cikk)
Szomorú és szégyenletes, hogy Kozma főügyész – nyilvánvalóan Tisza Kálmán miniszterelnök és az akkori teljes politikai „elit” jóváhagyásával vagy akár biztatására – mindehhez jogi és intézményi hátszelet biztosított. Nem véletlenül poénkodtak a kontójára a korabeli élclapok: „Melyik illat az, a mely az eszlári zsidóknak legtöbb örömet okoz ma? A kozma!” (Üstökös, 1882. szeptember 24.)
Fenntartás nélkül egyetérthetünk tehát Szeszák Gyula lesújtó, de találó értékelésével: „Kozma Sándor a magyar nemzet tudatában a megalkuvás szinonimájává vált. Száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Györgyi Kálmán személyében méltó követője támadjon. Az ő ötletére került ki Kozma csontváza a szekrényből és vált az ügyészség mintaképévé. Ma körülbelül annyi becsülete van az ügyészségnek, amennyit ez a két úr szerzett neki. György Kálmán hirdette meg az olajügyek dandárjában a bűnözéssel való "együttélés" doktrínáját.” Kozma Sándor pedig a zsidóbűnözéssel való együttélését. Similis simile gaudet.
Mindezek alapján érthetővé válik, hogy a tiszaeszlári bűneset tényekből, legendákból, hazugságokból, intrikákból, előítéletekből, rágalmakból szőtt kusza mátrixában Blutman Lászlónak igencsak óvatosan kellett lavíroznia. Ez mindvégig érezhető is művén, amely tudományos jellegénél fogva eleve sem könnyű olvasmány, helyenként túlságosan aprólékos, részletekbe menő. Mint az igazi tudósok általában, érezhetően tartózkodik a kategorikus kijelentésektől. Ezt a törekvését tükrözi könyve végkövetkeztetése is, amely szerint
  • igen valószínűtlen (464.) illetve teljesen valószínűtlen (474.), hogy Eszter vallási okból elkövetett, rituális gyilkosság áldozata lett volna,
  • teljesen valószínűtlen, hogy öngyilkos lett volna (474.)
  • igen valószínűtlen, hogy váratlan balesetben vesztette életét (leesett egy székről és szörnyethalt), de nem kizárt (475.).
Mind közül mégis azon elmélet tűnik számára viszonylagosan erősebbnek, amely szerint a lányon érvágást végeztek a zsidó sakterek azt követően, hogy eszméletét vesztette, eshetőlegesen egy – Scharf Józseftől vagy talán Schwarz Salamontól eredő – ütés következtében. Ahogyan rendkívül óvatosan fogalmaz, „a többihez képest ez a legkevésbé valószínűtlen elképzelés” (474.).
Más kérdés, hogy ezzel lényegében azt a „mesét” látszik hitelesíteni, amellyel Verhovay Gyula szerint „a hullaúsztatás színdarabjának fiaskója után” a zsidók „a vérvádat erkölcsileg beismerték”. (I. m. 113.) Ebben „az átokból fakadt” mesében ugyanis „elismerték, hogy Solymosi Eszter csakugyan a zsinagógában halt meg. De tagadták, hogy a vérvétel szertartásával metszették el torkát. Szerintök a lány halála másképp történt. Hogyan történt? Beszéljenek ők maguk: Zsidótcsúfoló nótát dúdolgatva haladt el Sólymosi Eszter a zsinagóga előtt. Scharf József, a templomszolga kint állt, rárivalt, majd ráütött a feleselő leányra. Eszter elájult. Ijedtében a templomszolga beczipelte a zsinagógába, a hol már többen imádkoztak. Dörzsölték, izgató szerekkel látták el, késhegygyel szurkálták, hogy föléleszszék. Semmi sem használt. A leányt örökre elnémította az ütés. Kihűlt teste fölött mérlegelni kezdték, mily veszély származik abból, ha híre terjed, hogy húsvétkor halt meg a leány a zsinagógában. Soha nem fogják elhinni, hogy nem szándékosan hurczolták be és gyilkolták le. Föléled rögtön a gyanú, hogy vérvétel czéljából emésztették el a leányt. Schwarz Salamon a fővádlott, a metsző, a ki Scharf Móricz szerint, a nyakát vágta el Eszternek, a kívülről jött intésre, így vallott, mikor mindent elveszettnek tartottak.” (Uo. 113.)
Összefoglalva: a tények, körülmények és tanúvallomások alapos feltárása, összevetése és elemzése alapján, a témában mindmáig uralkodó hivatalos porhintéstől némileg eltérve Blutman László legalább feltételezni merészeli, hogy Solymosi Esztert egyszerűen agyonütötte a tiszaeszlári sakterválasztásra összegyűlt zsidók egyike, minden valószínűség szerint éppen maga a házigazda Scharf József, majd a lány holttestét a megtorlástól tartva a sakterek közösen elsinkófálták.
Solymosi Eszter feltételezett és valószínű gyilkosa tehát ugyanaz a zsidó, akit Nemeskürty a tisztesség és erkölcs mintaképévé, egy Babel tollára méltó regényalakká szublimált – nyilvánvalóvá téve, hogy az értékek tekintetében bábeli zűrzavar uralkodott az elméjében.
Regényalakokat persze Verhovay is felfedezett a zsidó vádlottakban, csak éppen Nemeskürtyhez képest ellenkező előjellel:
Tanulmány tárgy volt nekem a vádlottak minden egyes alakja. (…) Regényírók jellemképei a társadalom salakjairól, még ha Hugo Viktor "Nyomorultakjaiban" olvassuk is színgazdag leírásukat, napfényes csendéleti képek e sötét alakokhoz képest. A ki látta ünnepi köntösében vörhenyes szakállával, a szemüveg beljéből pislogó, átható szemeivel, föld felé görnyeszkedő járásával a lengyel zsidót, hosszú kaftánjában, szőrmés kucsmájában, papucsos, harisnyás lábaival, az már félig-meddig fogalommal bír az emberiség lealacsonyodott, szennyben fetrengő, erkölcsileg elvadult, alamuszi és kapzsi, gyáva és gyűlölködő, hazug és elvetemedett fajáról. De mindezek szennyessége és aljassága csak köznapi azokhoz a szemenszedett alakokhoz képest, a kik mint az eszlári vérvád vizsgálatának foglyai Nyíregyháza börtönében ültek. A gheto volt itt kicsiben, de válogatva. A söpredék eleje volt itt díszkiadásban. Schwarz Salamon az ő baljóslatú szemeivel, melyek kerülték a keresztény tekintetét, s ha találkoztak vele, vakító gyűlölségtől czikkáztak; Scharf József az ő ravasz pillantásaival, vörösbe játszó szakállával és a többi és a többi mind egyenkint arczukon viselték az elszánt rajongás jellegét: a Kain-bélyeget. Borzadály futott át rajtam megpillantásukra. Kozma Sándor arczán is visszatükröződött az undor látásukra. Meg nem állhattam, hogy ne figyelmeztessem a főalakok visszataszító vonásaira. Elismerte, hogy "typikus gonosztevő pofájuk" van. Schwarz Salamon különösen olyan volt, amint földre sütött szemekkel, lassan szótagolta szavait, hogy Kozma Sándor szerint is "az arczáért el lehetne ítélni". Ilyen alakok kerültek egy évnél tovább tartó vesződség, küzdelem, munka és háborúság után a vádlottak padjára.
(I. m. 87-88.)
Zoom
Buxbaum Ábrahám, az egyik különösképpen bizalomgerjesztő vádlott
A vérvádhívők számára persze nyilvánvalóan csalódottságot okoz Blutman könyve, aki a maga részéről, mint láttuk, előbb csak „igen valószínűtlennek”, majd tíz oldallal később – igencsak zavarba ejtő módon – már „teljesen valószínűtlennek” tartja, hogy Eszter rituális gyilkosság áldozatául esett volna. Némi sanda gyanú tehát továbbra is motoszkálhat bennünk e tekintetben, már csak Ariel Toaff ambivalens (félig-meddig visszavont, félig-meddig fenntartott) tanúvallomására tekintettel is. Annál is inkább, mert a korabeli hazai és nemzetközi közvélemény jelentős része nemcsak elképzelhetőnek tartotta ezt az eshetőséget, hanem meg is volt róla győződve, nevesek és „névtelenek” egyaránt. Sokan bizonyára olyanok is, akik éltükben bölcsebbnek tartották – nyilvánvaló önvédelmi reflexből – nem verni nagydobra ezt a véleményüket. „Ha valaki a zsidók visszaéléseit s bűneit a közvélemény előtt szellőztetni meri, a plutokraticus befolyás által az államhitelre nézve megfélemlített kormányférfiak és corrumpált hírlapok azonnal sietnek pártjokra kelni, az illető vakmerőt pedig mint középkori faj és vallásgyűlölség szítóját, a XIX-ik század felvilágosultságán és haladási szellemén kívül állónak, elmaradottnak feltüntetni.” (Ónody 28.) Nem csoda, hogy ilyen körülmények között többnyire lakatot tettek a szájukra.
Mindenesetre érdekes intermezzóra került sor az osztrák parlament 1899. november 10-i ülésén, mintegy „utolsó szóként” a tiszaeszlári esettel kapcsolatban a vérvádhívők számára.
A polnai bűncselekmény tárgyában felszólaló Ernst Schneider képviselő sorra vette a legutóbbi idők rituális bűncselekményeit, és a tiszaeszlárival kapcsolatban a következő jellegzetességet idézte: – Ma, amikor ez az ember már halott, semmi sem akadályoz meg abban, hogy elmondjam önöknek, hogyan magyarázta meg ő a vádlottak felmentését. Tehát Andrássy grófot – ő az, akiről beszélni akarok – (Id. Andrássy Gyula gróf 1890-ben halt meg) megkérdezte valaki ezzel kapcsolatban:
– "Hiszi ön, hogy rituális gyilkosság volt?
– "De hát, felelte Andrássy, a legcsekélyebb kétség sincs; ez bebizonyosodott, egyáltalán nincs mit vitatkozni róla.
– "Akkor miért mentették fel őket?
– "Oh! mondta Andrássy, csak azért, mert az elítélést követő napon a nép valószínűleg agyonütött volna 20.000 zsidót, és akkor ki ad pénzt nekünk, ha többé már nincsenek zsidóink?"
– Íme, folytatta Schneider, ez a tiszaeszlári felmentő ítélet magyarázata! Kiáltások balról. – Kinek mondta ezt Andrássy?
Alois von Liechtenstein herceg, miközben felállt: – Nekem mondta! (Élénk izgalom. Hosszas mozgolódás.)
(Albert Monniot, Le crime rituel chez les Juifs, 1914, 276-277.)
Mondani sem kell, hogy ismeretelméleti szempontból a korszak akkori tabutémájában a sajtó, a tudományos és politikai közeg minden rendű és rangú cenzora és doktrinere alkotta falanx ellenében éppen Verhovay, Ónody, Istóczi, Pauler (?), Andrássy és a többiek képviselték a felvilágosultságot, a szellemi nyitottságot, a gondolati függetlenséget, a dogmaellenességet, a „haladást”, vagyis a beszűkült és bigott egyengondolkodás (group think) antitézisét. Akárcsak napjaink legfőbb tabutémájában a történelmi revizionisták, más néven holokauszt-tagadók.
Verhovy Gyulánál senki sem fogalmazhatná meg frappánsabban a tiszaeszlári bűneset konklúzióját: „Bűn nem marad büntetlenül. Nem marad ez sem. Az óriás kagyló, mint a zsidóság túltengő hatalmának jelképe, összecsukhatta teknőjét az igazság hányt-vetett kis csolnakja fölött, összeroppanthatta annak tákolt bordáit, a csolnak elmerülhetett az ő bekötött szemű istenasszonyával a társadalmi óczeán mélyébe: tajtékos hullámai mégis a fölszínre dobtak néhány deszkadarabot, s e deszkadarabokon ma is ott a kétségbeesetten vergődő jogérzet, melynek mentőövén most is olvasható: "Hol van Eszter?"” (I. m. 116.)
Erre a kérdésre talán már sohasem lesz válasz.
Nem marad más hátra, mint a tisztelet, a köszönet és az elismerés kifejezése azoknak, akik így vagy úgy hozzájárultak Solymosi Eszter rejtélyes eltűnésének felderítéséhez és emlékezetének megőrzéséhez.
Soha el nem múló tisztelet dr. Ónody Gézának, dr. Verhovay Gyulának és dr. Istóczy Győzőnek (közreműködésük sorrendjében), a magyar antiszemita önvédelem megalkuvást nem ismerő élharcosainak, amiért felfedezték, a súlyának megfelelően kezelték, ország-világ tudomására hozták és nem hagyták elsumákolni Solymosi Eszter tragikus esetét.
Hálás köszönet Kenessey Csabának, Spanyolországba szakadt hazánkfiának, amiért saját költségén – emlékmű híján, amelyre engedélyt nem kapott – legalább jelképes síremléket állíttatott Solymosi Eszternek a tiszaeszlári temetőben.
Zoom
Őszinte elismerés Baráth Zsoltnak, a Jobbik volt országgyűlési képviselőjének, amiért 130 évvel Solymosi Eszter meggyilkolása után megemlékezett róla a magyar parlamentben.
Természetesen tisztelet, köszönet és elismerés illeti dr. Blutman Lászlót is, amiért sziszifuszi munkával, imponáló tudományos felkészültséggel és dicséretes szellemi függetlenséggel oly sok idő után a legjobb tudása szerint megkísérelte rekonstruálni Solymosi Eszter szerinte valószínűsíthető sorsát, egy lépéssel, egy nagy lépéssel, egy „minőségi ugrással” kétségtelenül közelebb juttatva olvasóit az erre vonatkozó teljes igazsághoz vezető úton.
Epilógus:
Úgy tűnik, áprilisban a zsidók előszeretettel gyilkolásznak goj kislányokat. Az Egyesült Államokban történt 1913. április 26-án, hogy Leo Frank, az egyik atlantai ceruzagyár 29 éves igazgatója, a B’nai B’rith zsidó szabadkőműves páholy helyi tagozatának biszexuális és kábítószerfüggő vezetője brutálisan megerőszakolta és megfojtotta egyik munkásnőjét, a 13 éves Mary Phagant, majd a gyár néger portása, Jim Conley segítségével – aki rendszeresen hajtott fel neki fiatal nőket szexuális szolgáltatásokra – elrejtette áldozata holttestét a pincében, azt tervezve, hogy majd másnap elégetik a gyár kazánjában. Pechjükre azonban az éjjeliőr felfedezte a holttestet, és kihívta a rendőröket. (Az ügy iránt érdeklődők 100 indok alapján győződhetnek meg Frank bűnösségéről az alábbi forráshelyen: 100 Reasons Leo Frank Is Guilty, theamericanmercury.org, 2013. április 26.)
Zoom
Leo Frank és áldozata, Mary Phagan
Frankot ugyanazon év augusztus 25-én alig félórás tanácskozás után az esküdtszék egyhangú döntéssel bűnösnek találta, Leonard S. Roan bíró pedig kötél általi halálra ítélte. Az ilyen esetekben szokásos zsidó manipulációk hatására John M. Slaton kormányzó a halálos ítéletet életfogytiglani szabadságvesztésre mérsékelte. Ezután a feldühödött lakosság meg akarta támadni a házát, és a Nemzeti Gárdát kellett kivezényelni a védelmére, így nejével együtt jobbnak látta elpucolni Georgiából. Biztonsága érdekében Frankot egy 280 kilométerre lévő börtönbe vitték, ahol azonban a torka magasságában óvatlanul beleszaladt az egyik fogolytársa, egy bizonyos William Creen 18 centiméteres henteskésébe, de Jahve segedelmével ezt még túlélte. Fajtársai sajtókampányt indítottak érdekében, szokásukhoz híven eget-földet megmozgatva érte. Nem tétlenkedett azonban az ellenoldal sem. Helyi prominens személyiségek (köztük Joseph Mackey Brown, az állam egyik volt kormányzója, Mary Phagan szülővárosa, Marietta hivatalban lévő és egyik korábbi polgármestere, egy neves helyi bankár és ügyvéd, több szolgálatban álló és korábbi megyei seriff) 75 fős lincsközösséget alakítottak „Mary Phagan Lovagjai” néven azzal a céllal, hogy elrabolják Frankot a börtönből, és népi igazságot gyakoroljanak fölötte. Erre végül 1915. augusztus 17-én reggel 7-kor került sor, amikor is minden különösebb teketória nélkül fellógatták egy fára, pónemével a Phagan család lakóháza felé fordítva. Szó, ami szó: volt stílusérzékük. A szenzációs eseményre összesereglett környékbeliek ezután vidám népünnepélyt rögtönöztek a helyszínen tűzijátékkal, vurslival és tombolával, szuvenírként darabokat hasítva ki a zsidó akasztófavirág ingujjából. Utóbb a lincselésről készült fényképek iránt akkora lett a fizetőképes kereslet, hogy képeslapokként önálló életre keltek 25 centes egységárban, és valósággal kapkodta őket az efféle látványosságra állandóan kiéhezett és mindig vevő antiszemita publikum.
Zoom
Frank, amikor már érezhette, hogy ez bizony nem frankó… A derék tölgyfa önfeláldozása érzelmes balladára ihlette Fiddlin’ John Carson népszerű amerikai népdalszerzőt és hegedűst „Dear Old Oak in Georgia” címmel
A jó szándék persze a magyarokban is megvolt a népítélet iránt, csak éppen a megfelelő szervezőkészség hiányzott hozzá. Öt nappal a saktereket felmentő ítélet kihirdetése után, 1883. augusztus 8-án Scharf József és Móric így is csak a mázlijuknak és a kivezényelt lovasrendőrségnek köszönhette, hogy ép bőrrel megúszták találkozásukat a budapestiek spontán fogadóbizottságával, amely az előző napon kiszagolta szálláshelyüket, a Rákóczi út 4. szám alatti Fehér Hattyú fogadót. A jó szándékú, de nyilván tapasztalatlan pogrom-amatőrök nem számoltak azzal, hogy az épületnek volt egy hátsó kapuja is, így aztán Scharfék észrevétlenül kislisszolhattak.
Frankot természetesen ártatlan mártírként, egy antiszemita justizmord áldozataként tartja számon a zsidó legendárium, és a további hasonló esetek elkerülése végett a B’nai B’rith létrehozta a gojterrorizálásra szakosodott Rágalmazásellenes Ligát (Antidefamation Ligue), amely be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Zsidók és sábeszgoj sameszaik mindmáig rendületlenül lobbiznak Frank rehabilitálásáért, és a szerecsenmosdatásuk során nem átallják fölöttébb rasszista módon szerecsen bűntársát, Conley-t utólag még jobban befeketíteni, miután a per során Frank önmagát mentegetve rákente Mary megölését. Erőfeszítéseik eddig lényegileg eredménytelenek maradtak, és 1986-ban csak annyit tudtak elérni, hogy Georgia állam utólagos kegyelemben részesítette Frankot azon a címen, hogy az állami szervek nem tudták megvédeni az életét. Ez a meccs azonban még távolról sincs lejátszva. Ha végül mégis sikerrel járnak, aminek a jelenlegi Amerika mentális állapotát, korrumpálhatóságát és zsidóimádatát látva nagy az esélye, akkor már csak az marad hátra, hogy a katolikus egyház posztumusz megkeresztelje és kanonizálja Atlantai Szent Leó néven. Trentói Simonka II. Pál pápa általi megszentségtelenítése után úgyis felszabadult egy hely a katolikus szentek panoptikumában. Ezzel a gesztussal az anyaszentegyház méltóképpen tudná megkoronázni a zsidó gyökereihez való visszatérés II. vatikáni zsinatilag szentesített folyamatát, amelyhez már jóval korábban melegágyat teremtettek a Vatikánban. Elég csak a mintegy 3000 papot, több mint 300 püspököt és 19 kardinálist tömörítő Izrael Barátainak Egyházi Szövetségére (Opus sacerdotale Amici Israel 1926-1928) utalni, nem feledve XI. Piusz pápát sem, aki szerint „egy keresztény nem lehet antiszemita, mert szellemileg mindnyájan szemiták vagyunk”. (Ugyanezt egyébként utóbb II. János Pál és I. Ferenc is megerősítette.)
Az ilyen ügyek állandó elemeként Frank dúsgazdag családja csillagászati összegű honorárium felvillantásával igyekezett megnyerni Leo védőjének a Georgiában fenomenális reputációt élvező Thomas E. Watson ügyvédet, lapkiadót, a Populista Párt egyik vezetőjét, aki azonban elvi okokból – egyebek mellett az ügyben tapasztalt zsidó manipulációktól megundorodva – elutasította az ajánlatot. A trentói Simonka rituális meggyilkolásával vádolt zsidók védelmére összeállt zsidó lobbi 1475-ben Gianmarco Raimondi nagyhírű veronai ügyvédet próbálta felbérelni napi három aranyért, de kosarat kapott tőle. Velük ellentétben Eötvös Károly hagyta magát kilóra megvenni a zsidóktól állítólag százezer forintért, utóbb birtokot vásárolva belőle, amelyet a korabeli közvélemény igencsak pikírten az „eszlári puszta” elnevezéssel illetett. Eötvösnek egyébként mellszobra van Mezőszentgyörgyön, Kozmának pedig emléktáblája Kaposváron, ismét csak azt bizonyítva, hogy a gerinctelenség, a tisztességtelenség és az elvtelenség mindig elnyeri a méltó jutalmát.
Végül pedig, a nagypolitika oltárán gátlástalanul és szívtelenül feláldozott tiszaeszlári kislány tragikus sorsának örök mementójaként álljanak itt Erdélyi József halhatatlan versének utolsó sorai:
Beh piros vagy Solymosi Eszter kiontott vére s beh meleg…
Hajnalt festek a magyar égre és felkelő Napot veled,
hogy ne vesszen kárba a vérünk, s emléked árva hajadon.
Solymosi Eszter árva népét ébressze bátran, szabadon.
Így legyen!
Zoom
A magyarországi antiszemitizmus tetszhalottja Istóczy Győző figyelő tekintete alatt
Hep Titusz - Kuruc.info
Zoom
Reklám




Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready