Az országban remélhetően egyedülálló eset Zalaegerszegen történt. Az édesanya azért meséli el történetét, hogy a nagyközönség figyelmét ráirányítsa arra: egy ártalmatlannak tűnő szabálysértés, milyen súlyos következményekkel járhat. A családot megviselték az elmúlt hónapok történései, az édesanya név és fénykép nélkül vállalta a zalaegerszegi beszélgetést. A Zaol cikke.

– Egy május végi napon, délután négy óra múlt, amikor hétéves kislányommal át akartam kelni az úttesten. Mi egy Zalaegerszeghez közeli községben élünk, siettünk, hogy elérjük az oda induló buszt – kezd bele a történtek mesélésébe az édesanya. – Azt tudni kell, hogy Zalaegerszegen, a Kovács Károly téren kétoldalt, egymástól messze van két zebra. De pontosan a gyalogátkelőhelyek között, a város felől érkezve, s a buszmegálló felé tartva lépcsők vezetnek egészen az úttestig. Ezen a szakaszon, a legrövidebb utat választva, emberek százai kelnek át naponta. Igaz, hogy az autóút négysávos, de egyirányú, így csak egy oldalról érkezhetnek az autók. Tőlünk nyugatra ezt a problémát felüljáró építésével hidalnák át – jegyzi meg, majd folytatja: – Esett az eső, egyik kezemben fogtam a kislányom kezét, másikkal az esernyőt és a táskámat. Megálltunk az úttest előtt, s mivel tudtam, hogy csak jobbról jöhetnek autók, így arrafelé néztem. Nem láttam, hogy balra tőlem rendőrök állnak. Párat léptünk az úttesten, majd hallottam, hogy felszólítanak: „Jöjjön vissza!". Megfordultam, s azonnal visszamentem. A rendőrök kérték a személyi igazolványomat, amelyet átnyújtottam. Azt gondoltam, nagy baj nem lehet, mert együttműködő vagyok.

Az egyik rendőr elkezdte felírni az adataimat, elolvasta a nevem az igazolványban, s ezután a keresztnevemen szólítva oktatott. Nagyon feszült volt a helyzet, zuhogott az eső, tócsában álltunk, a kislányom sírt, én pedig kértem a rendőrt, hogy ne a keresztnevemen szólítson. Bántott, hogy hosszú percek múltán sem készültek el az adatok felvételével.

Telt az idő. Mondtam, hogy nekem el kell érnem a negyed ötös buszt, mert a kisfiam a falunk óvodájában van, s az ovi öt órakor bezár. Erre azt a választ kaptam: „Addig marad itt, ameddig az eljárás tart, ha akarom, bevitetem 12 órára." A rendőrnek igazat adtam volna akkor, ha az igazoltatás után a szabálytalanságért megbüntet, s utána azonnal mehetek is tovább. Máig úgy gondolom, hogy legfeljebb öt perc alatt meg lehet írni a helyszíni bírságról szóló papírt. Ezzel szemben mi 20 percig álltunk az utcán, minden járókelő szeme láttára. Mondtam nekik: „Gratulálok, engem akarnak bevinni, a bűnözők meg szabadon garázdálkodnak." Mindeközben hívtam édesanyámat, hogy menjen el a kisfiamért autóval az óvodába.

Végül 20 ezer forintos büntetést szabtak ki rám. Én pedagógusként dolgozom, másnap elmeséltem a kollégáknak a történteket. Van egy belügyi rendészetet tanító munkatársam, aki egyben rendőr. Ő teljesen meg volt rökönyödve, mondta, hogy szerinte tegyek panaszt a rendőrkapitánynál. Erre ösztönzött egy másik rendőr ismerősöm is. Megírtam a levelet, amelyben őszintén szóltam a sérelmeimről. Meg is érkezett a válaszlevél, ebben mindenben a rendőröknek adtak igazat – tájékoztat, majd megmutatja a dokumentum bejegyzéseit. A levélben ez is olvasható: „Tekintettel arra, hogy Ön hétéves gyermekével szándékozott a négysávos úttesten áthaladni, ezért az 1997. évi XXXI. törvény 17. paragrafusának 2. bekezdésének a, pontja alapján hivatalból értesítem Zalaegerszegi Járási Hivatal, Járási Gyámhivatalt, valamint a Családsegítő Szolgálat és Gyermekjóléti Központot."

– Nem sokkal később a gyámügytől tényleg kaptam levelet „kiskorú védelembe vétel ügyében." Ebben ezt írták: „hogyha a gyermek testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődését családi környezete súlyosan veszélyezteti", a hatóságok a gyermeket ideiglenesen elhelyezhetik hozzátartozónál, nevelőszülőnél, gyermekotthonban.

– Én ezt úgy értelmeztem, hogyha akarják, akár még a gyermekemet is elvehetik tőlem. Nyomban fogtam magam, s a levéllel együtt elmentem egy ügyvédhez, aki leszögezte: hosszú évtizedes praxisa során ilyen esettel még nem találkozott. Az ügyvédnőnek két kérdése volt: dolgozunk-e, és van-e hol laknunk? Mondtam, négyszobás házunk van. Én pedagógus vagyok, több helyen tanítok, még nyelviskolában is. A férjem mérnök, naponta jár munkába Szombathelyre. Mindig dolgoztunk, folyamatosan fizetjük az adónkat.

Egyik nap váratlanul megérkeztek hozzánk a gyámügyesek. Én azt sem tudtam, mit mutassak nekik. Bementünk a kislányom szobájába, kinyitottam a szekrényeket, mutattam a rengeteg ruhát, az egy polcnyi pónit, a Barbie-babákat. Elővettem a lányom bizonyítványát, láthatták, hogy jó tanuló, okos kislány, akit járatunk hittanra, zeneiskolába, angol nyelvórára. Elővettem még a kislányom oltási bizonyítványát is, hogy bebizonyítsam még a nem kötelező bárányhimlő elleni védőoltást is beadattam neki. Egyszerűen bármire képes lettem volna, csak lássák, érezzék, szeretjük a gyerekeinket, s jó helyen vannak nálunk. Szóltam, ha nekem nem hisznek, kérdezzék a védőnőt. Mondták: „Köszönjük, onnan jövünk.". Egyébként, a védőnő alig akart hinni a fülének, olyan megbízható családnak tart minket. A gyámügyesek mondták, látják, nem indokolt a gyámság alá vétel, de nekik hivatalból ki kellett jönniük. Kiemelték: „mindentől függetlenül a megkezdett eljárást le kell folytatni" – meséli indulattal és szenvedéllyel a hangjában az édesanya.

– E héten zárult az eljárás. Beidéztek a község polgármesteri hivatalába, ahol végre kimondták, hogy a környezeti tanulmány alapján mindent rendben találtak – jegyzi meg, majd érzelemtől gazdag hangon hozzáteszi:

– Én 13 éve a legjobb tudásom szerint nevelem és tanítom más gyermekét. Ezzel az eljárással azonban megkérdőjelezték azt, hogy az én saját gyermekem jó kezekben van-e? Mi kilenc éve nem voltunk nyaralni, kicsiknek tartottuk még a gyerekeket. Idén az eljárás miatt nem nyaraltunk, azt mondtuk, az erre szánt pénzt, ha úgy alakul, ügyvédre fordítjuk. A férjemmel megállapodtunk abban is, hogyha a gyermekünket egy ilyen ügy miatt elveszik tőlünk, mindannyian, közösen elmegyünk ebből az országból. De a gyermekünket nem adjuk. Senkinek!