Az előző részek:
3. A zsidókérdés a társadalmi-gazdasági szférában
 |
A második fejezetben a zsidóságnak a kulturális szférában betöltött szerepét elemeztük. Itt a zsidóellenes állításokat csak részben tudtuk igazolni. Noha felismertük azt a negatív tevékenységet, amelyet a zsidóság a különböző nem zsidó nemzeti civilizációk szövedékét áthatva – hol szétziláló és megrontó „intelligenciaként”, hol a racionalizmus, a materializmus és az internacionalizmus csírájaként – kifejtett, mindazonáltal rendkívül kérdésesnek találtuk azt az antiszemita tételt, miszerint ezt a tevékenységet – gyűlöletből fakadó összeesküvésként – valamilyen magasabb síkról irányítják. Úgy véljük, ez a tevékenység inkább a zsidók veleszületett karakterének bizonyos uralkodó vonásaiból fakad. Ha a civilizációnak az utóbbi időben bekövetkezett degenerációjával kapcsolatban egyáltalán beszélhetünk valamilyen magasabb síkról, akkor ezt úgy kell felfognunk, hogy a zsidóság csupán bizonyos „influenciák” eszköze; ezeknek valódi centruma azonban a szimplán a rasszok „lelke” által meghatározott szférától nagyon különböző szférában van.
Ebben a fejezetben is – amelyben a politikai és gazdasági szférában megjelenő antiszemitizmus okait kívánjuk elemezni – ugyanilyen következtetésre fogunk jutni. Itt lényegében két áramlat bukkan fel. Az egyik szélsőséges és általánosító; a másik nacionalista és lényegében praktikus jellegű.
Az elsőről megállapíthatjuk, hogy a hírhedett Cion bölcseinek jegyzőkönyvei körül kristályosodott ki. Sok vita folyt e dokumentum hitelességéről, amelyet állítólag egy titkos páholynak – jelesül a nemzetközi zsidóság főhadiszállásának – az archívumából lopott el és hozott nyilvánosságra egy olyan személy, akit tettéért zsidó ügynökök meggyilkoltak. Azonban Preziosi (aki ezt a dokumentumot olaszul kiadta) helyesen mutatott rá, hogy a hitelesség kérdése alapjában véve másodlagos. Ez az [első] világháború előtt nyilvánosságra hozott dokumentum ugyanis egy olyan tervet mutat be, amelynek a megvalósulását az utóbbi idők történései olykor lenyűgöző módon igazolják. Ha a dokumentum hamisítvány volna is, és nem létezne az a módszeresen megszervezett összeesküvés, amelyről beszél, mégis az események úgy következnek be, mintha valójában létezne. Ezért az összeesküvés-elméletet olyan „munkahipotézisnek” tekinthetjük, amely egységes képbe foglalja össze a különböző, de mégis konvergens társadalmi jelenségeket, eseményeket és felfordulásokat. Preziosi az olasz kiadásban egyéb dokumentumokat is nyilvánosságra hoz, amelyek megerősítik ezt a szemléletmódot.
A Jegyzőkönyvekben kidolgozott tervre már az előző fejezetben is utaltunk. E terv Izrael hatalomvágyát fejezi ki. Izrael a keresztény világ ura akar lenni, miután szilárdan meg van győződve arról, hogy Isten erre választotta ki. Csakhogy ez a cél főként politikai és gazdasági köntösben jelenik meg. Az akadály, amelybe a zsidók ütköztek, az volt, ami a Nyugatot differenciált, monarchista és tradicionális nemzeti társadalmak tömbjévé tette. Tehát arról volt szó, hogy először is mindezt szét kell rombolni; de nem közvetlenül (hiszen ezt a zsidók nem tudták volna megtenni), hanem közvetve. Vagyis olyan ideológiákat kezdtek el terjeszteni, amelyek elősegítik a társadalmi lázadást; tendenciózusan reflektorfénybe állították a régi rendszer negatív aspektusait, visszaéléseit és igazságtalanságait; szétszórták annak a kritikai és felvilágosult szellemnek a csíráit, amely szétrombolja a régi hierarchiák benső etikai kötőanyagát; ugyanezért támogatták a materializmust, az individualizmust; végül minden érdeket a gazdasági érdekre, a pénzre redukáltak. Közvetlenebb célként táplálták, és felszították az osztályharcot, a forradalmakat, sőt a háborúkat. Miután így szétzilálták Európát, és trónra emelték az anarchista liberalizmus és az arany bálványait, átszakadt az a tradicionális gát, amely ellen tudott állni a zsidóságnak, és Izrael részéről megkezdődhetett az offenzíva, a hatalom megszerzése. Miután a népek már csak az aranyban hittek, már csak a kritikai-racionalista kultúra és a „közvélemény” képviselőire hallgattak, a zsidóságnak csak az maradt hátra, hogy ezeket az eszközöket – vagyis a sajtót, a pénzügyeket és az értelmiségi professzionizmust – birtokba vegye. Ezzel a modern társadalom irányítása láthatatlanul Izrael kezébe ment át. A nemzetek, a kormányok, a parlamentek, a trösztök stb. (anélkül hogy tudták volna) ennek eszközévé váltak. Csak az maradt hátra, hogy a népeket (kiváltképpen alsó rétegeiket) okkult taktikával az elkeseredésnek és a leértékelődésnek abba az állapotába sodorják, amelyben bekövetkezik a végső összeomlás.
Összefoglalva, ez a Jegyzőkönyvekben felvázolt terv. A Jegyzőkönyvek így óriási befolyást gyakoroltak az antiszemitizmusra. Ez a befolyás elérte magát Hitlert is. Vizsgáljuk meg, hogy ez a látomás milyen mértékben tartalmaz a valóságnak valóban megfelelő elemeket.
Először is el kell ismernünk, hogy a modern Európa társadalmi és politikai története – úgy tűnik – ténylegesen megfelel a Jegyzőkönyvekben kitűzött célnak. Ez a cél magában foglalja a régi arisztokrata-monarchista alkotmányok összeomlását, a forradalmi felvilágosodást, a természetjogi felfogás diadalát, a liberális-demokrata burzsoázia hatalomra jutását, a kapitalizmus oligarchiáját és a gazdaság mindenhatóságát, végül a marxizmust és – a világháborús vereség után – a bolsevizmust. De a kérdés itt is a következő: mely pontig tekinthetjük e jelenségek irányító elemeinek (vagy legalábbis fő támogatóinak) a zsidóság képviselőit? Természetes-e, hogy aki (mint Moltke) hisz a „rabszolgaság hercegének” nevezett legfelső főnöktől függő „ismeretlen feljebbvalókban”, akiknek nem csupán a világban szétszóródott zsidóság legfontosabb központjai engedelmeskednek, hanem akik zsidózó, vagy egyenesen nem zsidó elemek révén is hatnak – természetes-e, hogy aki ebben hisz, az mindenütt a zsidót látja? Aki ezt teszi, az egy olyan területre húzódhat vissza, ahol immár semmiféle pozitív kutatás sem folytatható.
Néhány dolgot mégis lerögzíthetünk. Kétségtelenül kapcsolat van a zsidó hagyomány és a szabadkőművesség között. 1848-ban a szabadkőműves von Knigge ezt írta: „A zsidók felismerték, hogy a szabadkőművesség titkos birodalmuk megteremtésének alkalmas eszköze.” Ami a szabadkőművességet illeti, egy átfogó vizsgálatnak különböző elemeket kell tekintetbe vennie. Úgy tűnik, hogy kezdetben (a francia forradalom előtt) a szabadkőművesség elsősorban beavatási szervezet volt, amely kapcsolatban állt a rózsakeresztességgel, vagyis alapjában véve a középkor legjobb mozgalmaira (templomosok, Ámor hívei stb.) visszanyúló spirituális tradíciókkal, és csak később vette fel közismert harcos jellegét és törekvéseit, miközben az említett spirituális tradíciókból származó vonásai teljesen eltorzultak. Így a katolicizmus feletti pozíció (feltételezzük, hogy a templomosoké ilyen volt) katolicizmusellenes, végül laikus és felvilágosodott pozícióvá változott. Könnyen lehetséges, hogy e második periódusban a szabadkőművességet erős zsidó befolyás irányította. Azonban – még ha nem is ismert a maga teljességében – tagadhatatlan az a szerep, amelyet a szabadkőművesség a francia forradalomnak (minden későbbi európai antitradicionális felforgatás csírájának) elméleti előkészítésében – sőt némelyek szerint gyakorlati előkészítésében is – játszott.
A második dolog. A marxizmust és általában a szocializmust közvetlenül zsidók és a zsidó szellem hozták létre, és a nemzetközi szociáldemokrácia legfőbb atyamesterei és apostolai ugyancsak zsidók voltak. Valójában zsidók mindenekelőtt Karl Marx (Mardochai), azután Lasalle (Wolfson), Rosa Luxemburg, Landauer, Kautsky, Singer, Elsen, Bernstein, Trockij. A demokráciával egyesülő liberalizmus elzsidósodik, és ennek a násznak ismét csak zsidók a képviselői, mint például Riesler, Jakoley és Simson. Ezeknek az ideológiáknak romboló tevékenysége a pacifista doktrínában folytatódik. Ez minden áron a békére törekszik, ügyet sem vetve arra, hogy a béke olykor kártékonyabb lehet a védekező, vagy akár a hódító háborúnál. Nevetségessé teszi a hazáért elszenvedett hősi halál eszményét; legmagasabb célként és legnagyobb értékként az egyetemes testvériesülést tételezi, miközben minden nemzeti és rasszérdeket az „emberiség” absztrakt érdekének vet alá (Miller). Ám ez a pacifista ideológia szorosan kötődik az elzsidósodott szabadkőművességhez; a Nemzetek Szövetsége pedig alapjában véve pontosan tükrözi ennek szellemét. A zsidó Klee egykor ezeket a jelentős szavakat írta le: „A Nemzetek Szövetsége nem annyira Wilson műve, mint inkább zsidó mestermunka, amelyre büszkék lehetünk. A Nemzetek Szövetségének eszméje visszanyúlik Izrael nagy prófétáira és az ő világnézetükre, amely túlcsordul a minden ember iránti szeretettől. Így a Nemzetek Szövetségének fogalma hiteles zsidó örökség.” Természetesen itt figyelmen kívül kell hagynunk a genfi intézmény képmutatóan humanitárius aspektusát. A legfrissebb események értékes anyagot nyújthatnak az antiszemitáknak, hogy felfedezzék: a Nemzetek Szövetségét valójában az a demo-liberális ideológiai hátterű kapitalista oligarchia vezeti, amelyben a zsidóság legfontosabb hatalmi eszközét pillantják meg.
Az antiszemitizmus szélsőséges formájában, amelyet itt vizsgálunk, lényeges az az idea, hogy a zsidó tevékenység – esetenként és helyenként – hol ilyen, hol olyan formát ölt. Ezek látszólag akár ellentétesek is lehetnek, mindazonáltal egységes szándékból fakadnak, és ugyanazon cél megvalósítását szolgálják. Ezért a zsidó tevékenység hol a pacifizmus, hol a militarizmus; hol a kapitalizmus, hol a marxizmus formájában bontakozik ki. Frank például ezt írja: „A marxista doktrína nem a valóságnak, hanem a zsidóság szellemének és igényeinek felel meg. Csak az anyagiság és a pénz problémáit veszi figyelembe, és kigúnyol minden eszményt és minden szellemi (felépítményt). Ez az a nivelláló erő, amely szemben áll a rassz és a vér minden értékével.” Ami azután a zsidóság felforgató beavatkozásának aktív formáit illeti, vitathatatlan, hogy szinte minden modern forradalomban jelen volt a zsidó befolyás. Az 1848-as francia forradalommal kapcsolatban zsidó szabadkőműves volt Crémieux és Gambetta; a spanyol forradalmak hőse a zsidó Ferrer volt; más zsidók pedig az 1907-es és 1910-es portugál forradalmak élvonalában jelentek meg. Az ifjútörökök nagyrészt zsidók voltak; és a zsidó szabadkőművesség letagadhatatlan szerepet játszott az 1905-ös orosz, majd a bolsevik forradalomban. Lenin kivételével [?] az októberi bolsevik forradalom valamennyi ismertebb vezetője – Trockijtól kezdve – zsidó volt, és a bolsevizmus a későbbiekben is homályos kapcsolatokat tartott fenn a nemzetközi zsidó-szabadkőműves pénzügyi körökkel. Az osztrák és a magyar forradalomban, az 1918-as német forradalomban és az azt követő német szociáldemokrata rezsimben ismét csak zsidó elemek lépnek színre; és így tovább.
Tehát: egyrészt összehangolt antimonarchista és antitradicionális felkelések, másrészt összehangolt internacionalista, pacifista és szociáldemokrata nivellálás. Néhány antiszemita addig a gondolatig jut el, hogy maga a világháború (amely a régi arisztokratikus-birodalmi alkotmányt leginkább megőrző európai államok összeomlásával ért véget) nagymértékben zsidó cselszövések eredménye volt, és a háborút főként az angol és amerikai zsidó bankárok finanszírozták. Valójában a zsidó Ludwig szavai nagyon figyelemreméltóak: „E három hatalomnak [a cári Oroszországnak, a monarchista Németországnak és a katolikus Ausztriának] az összeomlása a zsidó célok elérésének lényeges megkönnyítését jelenti. A háború célja az volt, hogy Közép-Európára azokat a modern [azaz demo-liberális] politikai formákat kényszerítsék rá, amelyek más országokban már uralomra jutottak... Az [Oroszországgal kötött] különbéke szorgalmazói megmenthették volna mind a cárt, mind a német császárt, és ezzel egy számunkra elviselhetetlen Európát konzerváltak volna.” Hitler még tovább megy; azt hiszi, hogy a zsidók – felismerve a vérnek és a rassznak mint az igazi civilizáció létrehozójának alapvető értékét – hozzáláttak a nem zsidó (mindenekfelett a germán árja) rasszok biológiai megfertőzésének szisztematikus munkájához, azzal a céllal, hogy véglegesen szétszórják a tiszta vér utolsó cseppjeit. Hitler azt, hogy a Rajna-vidékre színes csapatokat küldtek, úgy tekinti, mint ennek a tervnek egy részét. Ebben az akcióban a német nép ősi ellenségének (Franciaországnak) a szadizmusa összefonódott a zsidóságnak a németség megfertőzésére törő akaratával. Az utóbbi mozgatója pedig az volt, hogy a zsidóság a németségben ismerte fel terjeszkedésének legnagyobb akadályát.
Az előzőkben már említést tettünk arról, hogy mi a reális elem abban a folyamatban, amelyben a zsidóság megragadta a gazdasági hatalmat. A liberalizmus és a demokrácia elterjesztése, a tradicionális maradványok eltávolítása pusztán eszközök voltak e folyamat szolgálatában. Eltekintve a faji kérdéstől, természetesen vitathatatlan igazság, hogy a liberalizmus és a demokrácia puszta mítoszok. Rajtuk keresztül ment át a hatalom a régi arisztokrácia kezéből a kapitalista oligarchia, az ipar és a pénzügyi körök kezébe. Az ipar és a nemzetközi pénzügyi körök hatalmi pozícióiban a zsidóság nagymértékben képviselve van. Szigorúan pozitivista nézőpontból ennyit mondhatunk. Karl Marx írta ezeket a szavakat: „Mi a zsidóság gyakorlati alapelve? A gyakorlati tendencia, a saját haszon. Mi a földi istene? A pénz. A zsidó zsidó módon emancipálódott, nemcsak annyiban, amennyiben kisajátította a pénzt, hanem annyiban is, amennyiben általa a pénz világhatalommá, a prakticista zsidó szellem pedig a keresztény népek prakticista szellemévé vált. A zsidók annyiban emancipálódtak, amennyiben a keresztények zsidókká váltak. A zsidók istene elvilágiasodott, és a föld istenévé vált. A váltó a zsidók igazi istene.” Ez a megállapítás rendkívül érdekes, mert megmutatja annak szükségességét, hogy túllépjünk az antiszemitizmus korlátozottan rasszista aspektusán. Ha – ahogyan sajnos igaz – a keresztény világ, amikor áttért a gyakorlati érdek, a nyereség, az arannyal és a kölcsönnel való üzletelés vallására, elzsidósodott, akkor nem annyira a valóságos és voltaképpeni zsidó ellen kell harcolnunk, hanem egy forma mentis ellen, amelyet – ha akarjuk – analogikusan nevezhetünk „zsidónak”, de ezzel még nem érjük el, hogy ne bukkanjon fel ott, ahol egyetlen csepp szemita vért sem találhatunk. És ezzel kapcsolatban felmerül az a kétség, amelyet már az előző fejezetekben megfogalmaztunk. Miközben kényelemből vagy empirikus érdekektől vezérelve a zsidót támadjuk, valójában nem a modern civilizáció egyik alapvető aspektusát kellene-e támadnunk? A zsidósággal kapcsolatban már felvetődött alternatíva – hogy vajon zsidó ösztönről van-e szó, vagy pedig egy zsidó tervről – a politikai és társadalmi szférában is megjelenik. Nekünk úgy tűnik, hogy a kérdést itt is ugyanúgy kell megoldanunk. A legvalószínűbb hipotézis az, hogy a fentebb bemutatott valóságos jelenségekben a zsidó elem tevékenysége inkább ösztönös és szinte akaratlan, tehát szervezetlen, mintsem egy egységes, tervszerű eszmétől és egy okkult és előre meghatározott technikától vezetett.
Térjünk most rá az antiszemitizmus második – konkrét és praktikus jellegű – formájára. Ez – anélkül, hogy szélesebb horizontokat venne tekintetbe – lényegében nacionalista és rasszista alapon nyugszik. Kiindulási pontja a következő: ha nincs is semmiféle transzcendens összeesküvés, létezik a különböző országokba szétszóródott zsidók közötti szolidaritás érzése. Létezik a minden más rassz erkölcsétől különböző erkölcsükben gyökerező egységük; létezik a hazugság, a ravaszság, a képmutatás, a kizsákmányolás zsidó praxisa; létezik az a képességük, hogy lassanként minden vezető pozíciót megszerezzenek. E vádpontok a Talmud kijelentésein alapulnak, miszerint „[csak] a zsidók emberek; a nem zsidók nem emberek, hanem állatok”. Ezen az alapon a zsidónak joga van arra, hogy csalással kizsákmányolja a nem zsidót; ha egy zsidó házasságot tör egy nem zsidó nővel, az nem házasságtörés, és egyetlen hasonló szexuális visszaélés sem bűn; a Talmud kimondja, hogy „a nem zsidók örökségét és javait gazdátlannak kell tekinteni, és aki elsőként érkezik, annak joga van rájuk”; hogy a zsidók kölcsönösen segíthetik egymást a nem zsidók becsapásában és kizsákmányolásában, feltéve hogy utána megosztoznak a nyereségen; hogy ha pénzt vettek kölcsön egy nem zsidótól, és az meghal, nem kell visszaadniuk a pénzt, feltéve, hogy senki sem tud róla; végül, hogy a zsidó rassz kötelessége pénzt kölcsönadni, de nem szabad pénzt kölcsönvenniük senkitől. Fritsch „Handbuch der Judenfrage” című könyvében különböző héber szövegekből gondosan összegyűjtötte ezeket az alapelveket. Titkos alapelvekről van szó – mondja –, amelyek a zsidó közösséget megfosztják vallási közösség jellegétől, és egy társadalmi összeesküvés jellegével ruházzák fel. Az „árja” államok pedig (akik nem ismerik e princípiumokat, és nem védekeznek ellenük), amikor a zsidókat meggondolatlanul egyenjogúsítják (hallgatólagosan feltételezve, hogy a zsidók az árja morált követik), magukat virtuálisan az alacsonyabbrendűség állapotába sodorják, és (gyakran anélkül, hogy számot vetnének vele) egy idegen, nemzetközi és nemzetellenes rassz kezébe adják.
Ily módon két kifogást emelnek; az egyik etikai, a másik társadalmi-politikai.
Ami az első pontot illeti, ezt mondják: nem lehet semmiféle kapcsolat közöttünk és egy olyan rassz között, amelyből hiányzik a becsület és a lojalitás érzése, és amelynek két legfőbb mozgatóereje a csalás és a pénz. Az „árja” társadalmi koncepciót többé-kevésbé így fogalmazhatjuk meg: „Az őszinte és egyenes ember arra büszke, hogy lojális és produktív tevékenység révén szerzi meg a létezéshez való jogát. Inkább választja a pusztulást, mintsem hogy megbecstelenítő tettek révén jusson előnyhöz. A becsület és az embertársaival szemben tanúsított feltétlen igazságosság minden heroikus élet előfeltétele, és ezt a lélek legmélyebb érzése védi meg: a szégyen. Az a nép, amely lemond a becsület és a szégyen érzéséről, méltatlanná válik az emberi minősítésre: emberalattivá válik.” És ezért – vonják le a következtetést – képtelenség ugyanazon törvények alá vetni a zsidókat és az „árjákat”. Megelőző és védekező intézkedéseket kell bevezetni. A zsidóknak megadni a „szabadságot” – ezen előfeltevések következtében – azt jelentené, hogy szabaddá tenni az utat az ördög előtt. És a liberális és demokrata ideológia ezért olyan drága a zsidóknak: ez segíti leginkább mesterkedéseiket.
Ami a második pontot illeti, megállapítható, hogy különösen a németül beszélő országokban a zsidók nemcsak a vezető pénzügyi körökben, a tőzsdén, a közvélemény-formáló médiumokban (sajtó, rádió, film) foglaltak el nagyon fontos pozíciókat, hanem majdnem minden értelmiségi pályán, különösen, mint ügyvédek, orvosok és társadalomtudósok. És itt nem véleményekről van szó, hanem pozitív statisztikai adatokról. Egyes német városokban e pályákon a zsidók százalékos aránya elérte a 80%-ot, és csak 20% maradt az igazi németeknek. Más foglalkozási ágakban viszont a helyzet éppen fordított volt: a munkások és kézművesek között a zsidók aránya mindössze 5-7%-ot ért el. Bécsben a statisztika még mindig többé-kevésbé ugyanilyen arányokat mutat. Ezen az alapon az antiszemitizmus a társadalmi kizsákmányolás vádjával él. A zsidó nem alkot, nem termel, hanem azzal spekulál és kereskedik, amit mások termelnek; más munkájával spekulál és kereskedik; így gazdagodik meg, és így veszi kezébe az irányítást. Jogot formál a társadalom intellektuális felépítményeire, és másokra hagyja a munka alacsonyabb rendű formáit.
Ahogyan közismert, a nemzetiszocializmus véget akart vetni a dolgok ilyen állásának. Az új törvények kizárták a zsidókat a német állam irányításából, és lehetetlenné tették számukra az életet a magánszféra és a hivatásbeli tevékenység számos ágában. Ezek ellen az intézkedések ellen sokan tiltakoztak, miután erőszakot és a „szabadság” alapvető korlátozását látták benne. Ám nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy ezek a korlátozások szigorúan koherensek az állam rasszista ideológiájával, miszerint a zsidó idegen elem, amely legfeljebb vendégeskedhet egy másik rassz életterében, azonban nem léphet be annak közösségébe. Mindazonáltal, ha nem ilyen egyrészt radikális és kirekesztő, másrészt viszont meglehetősen ingatag előfeltevésekből indulunk ki (hiszen az „árja” fogalma egyáltalán nincs meghatározva: negatív fogalom marad, amely azt foglalja magában, ami nem „zsidó” vagy színes bőrű), azt kell mondanunk, hogy az antiszemiták, amikor megállapítják, hogy a zsidók nagy százalékos arányban foglalják el az értelmiségi és az irányító pozíciókat, nem törődnek azzal, hogy megkeressék e jelenség magyarázatát. Itt valójában nem lehet csupán a zsidók ravaszságára és csalafintaságára, vagy pedig pénzügyi fölényükre hivatkozni. Vagy talán el kellene ismerni a zsidóknak azokat a kiemelkedő intellektuális tulajdonságait, amelyekkel az „árják” nem rendelkeznek és nem törődnek? Tehát az alternatíva ez: vagy megalázkodva be kell ismerni az „árják” alacsonyabbrendűségét, vagy pedig az értékeket teljesen át kell értékelni. Ennek során a magasabb ideálok nevében le kell értékelni mindazt, ami arra a modern hivatásbeli értelmiségi álelitre vonatkozik, amelynek oly számos zsidó tagja van. Ha el is fogadjuk a zsidók közötti szinte szabadkőműves jellegű szolidaritás tényét, be kellene bizonyítani, hogy hivatását űzve minden zsidó vagy megrontja azt, vagy pedig rasszának uralmi céljai alá rendeli. Ha viszont nincs objektív különbség aközött, hogy az ügyvédi vagy orvosi hivatást zsidó vagy árja folytatja-e, akkor nem láthatjuk be, miért kellene foglalkoznunk azzal, hogy az ügyvédek vagy orvosok körében milyen a zsidók százalékos aránya. Így a zsidók náci korlátozását semmiféle komoly érvvel nem lehetne igazolni. Egyszerű hatalmi intézkedés volna, amely a konkurencia és minden magasabb hivatkozási alap kiküszöbölésével az állam nem zsidó polgárainak előjogokat biztosít.
Ezért neveztük gyakorlatinak az antiszemitizmus eme formáját. Benne a szolidaritás egyik szelleme a szolidaritás másik szellemével áll szemben, de anélkül, hogy egy valóban ideális ellentétre történne utalás, és anélkül, hogy az árja eszmény a mítosztól (egy olyan képtől, amely nem tartalma, hanem gyakorlati hatékonysága és szuggesztív ereje révén fejti ki hatását) különböző tartalmat kapna. Ugyanezt mondhatjuk a gyakorlati antiszemitizmusnak azon aspektusairól és azon intézkedéseiről is, amelyek a rassz védelmének és megtisztításának gondolatára, a rassznak a vért megváltoztató merénylettel szemben való megvédésének gondolatára utalnak. Valójában ebben az antiszemitizmusban magának a „rassznak” és a rassz valódi lényegének a fogalma éppen olyan határozatlan, mint az „árjaságé”. A rassz valójában „mítosz”. Abszolút – sőt mindenekelőtt spirituális – terminusokban való kifejtése szinte teljesen hiányzik. Különben is, némelyekben a doktrinális tévelygés és a fanatizmus annyira eluralkodik, hogy elég a szellemre hivatkozni, hogy felhördüljenek, és azt higgyék, valamilyen zsidó cselvetésről, a rassz elleni zsidó tiltakozásról van szó.
A zsidókkal szembeni – többé-kevésbé jogos – ellenérzés mindenesetre – számunkra úgy tűnik – ott bukik meg, ahol a zsidóságban látják a társadalmi élet növekvő elszemélytelenedésének és elgyakorlatiasulásának, az arctalan pénz központi irányító erővé válásának, a gazdasági élet eltőzsdésedésének egyik fő okát. (Az eltőzsdésedésen a mások által teremtett értékekkel való spekulációt értjük. Ezekből az értékekből azoknak, akik létrehozták, csak nagyon kevés jut. Az egész folyamat elemei a kamatok, a részvénytársaságok, az immár nem személyek, hanem ismeretlenek közötti kölcsönök. Az eredmény egy mindenható és szörnyű gépezet, amely népeket ragad magával, és sorsokat határoz meg.)
Ebben az értelemben – és főként átvitt értelemben – a mindenható zsidóság elleni küzdelem hatásos szimbólum lehet. De hogy ebből adekvát gyakorlat szülessen, egészen másra van szükség, mint a kirekesztő rasszizmusra, vagy pedig arra a drasztikus megoldásra, amelyet Kézikönyvében Fritsch javasol: minden országból ki kellene űzni a zsidókat, és kötelezni kellene őket, hogy valahol – Afrikában vagy Ausztráliában – megvásárolják a földterület egy részét (hiszen nyilvánvalóan van rá elég pénzük), amelyen kibontakoztathatják életüket, civilizációjukat és gazdaságukat. Ugyanis emlékeztetnünk kell arra, amit Marx szavaival kapcsolatban már megjegyeztünk, vagyis arra, hogy a vírus már behatolt az „árja” népek szervezetébe is. Sőt, ezek a népek – gyermeteg és felelőtlen módon – éppen a pénzügyekkel, az iparral, az elgépiesített munkával és a racionalizációval mérik a nagyságot és a hatalmat. Nem külsőleges rendszabályok és erőszakos katonai beavatkozások, hanem a mély spirituális fordulat és gyógyulás éleszthetik újjá azokat az értékeket, amelyeket az előző fejezetekben – lényegében egy biológia- és rasszfeletti síkon, a civilizáció és a spiritualitás síkján – „árja” értékekként definiáltunk. Különben csak egyik bajt a másikkal cseréljük fel. Ez a helyzet akkor is, amikor a kapitalizmus, vagy a fináncoligarchia, vagy a zsidó internacionálé ellen úgy veszi fel valaki a harcot, hogy végül álcázott szocialista és plebejus tendenciák győzelmét segíti elő (és ezek a tendenciák akkor sem változnak meg, ha a nacionalizmus vagy a nemzeti diktatúra köntösében tetszelegnek); vagy amikor a zsidóság ellen zsidó módon visel háborút (vagyis egy elnyomó, rasszista és partikuláris kizárólagosság nevében, nem tudva, hogy azt a mintát követi, amelynek a történelem során Izrael volt a legjellegzetesebb példája).
A Cion bölcseinek jegyzőkönyveihez kapcsolódó mítosz által meghatározott „munkahipotézis” viszont – antitézisként – elmondja, hogy valójában mire is van szükség. Ha egyetemes uralmi tervének megvalósítása céljából a zsidóságnak mindenekelőtt szét kellett rombolnia a monarchista-arisztokrata és heroikus Európát, a hierarchikus, differenciált és spirituális Európát, akkor egy hasonló Európa nem mesterséges, hanem méltóságteljes és élő helyreállítása (amelynek végül a rómaiságba kell torkollnia) adhatja meg a helyes vonatkozási pontot annak, aki a kulturális, az etikai és társadalmi-gazdasági szférában megjelenő zsidó veszedelemnek nemcsak konkrét, részleges, látható – valójában a rassz által meghatározott – aspektusaival akar szembehelyezkedni, hanem a dekadenciának azzal a szélesebb megnyilatkozásával is, amelyet a modern civilizáció általában jelent, és amely talán egy sokkal konkrétabb „intelligenciától” származik, mint az, amelyre homályos élmények és áttételek alapján – Izrael okkult összeesküvésének mítoszát ápolva – az antiszemitizmus hivatkozik.
1936
Fordította: F. E.
Pannon Front 36.
