Ez utóbbi nép civilizációját illetően, ha objektívek akarunk lenni, két korszakot kell megkülönböztetnünk. Ezek, pontosan abban a történelmi pillanatban, amelyről beszélünk, határozottan különböznek egymástól. Ha valamit a zsidók szemére vethetünk, az éppen az, hogy valójában nem volt semmiféle tradíciójuk, hogy más – sémi vagy nem sémi – népektől vették mind a pozitív, mind a negatív elemeket, amelyeket azután sajátos módon továbbfejlesztettek. Ezért ha a legkorábbi zsidó vallást tekintjük, az ókori filiszteusok kultuszát (a filiszteusok valószínűleg nem sémi hódítók voltak), a papkirályok törzsét, amelyhez Dávid és Salamon tartoztak, gyakran tiszta és nagyszerű formákkal találkozunk. E vallás rítusainak állítólagos „formalizmusa” nagy valószínűséggel ugyanazt a szentimentalizmustól mentes, aktív, határozott szellemet tükrözte, amelyre mint a primordiális árja, valamint a római férfiúi rítus jellegzetességére mutattunk rá.
 |
A világ feletti uralomra isteni megbízás alapján „választott nép” eszméje (eltekintve naiv túlzásaitól és a zsidók vitatható jogáról, hogy ezt saját rasszukra vonatkoztassák) olyan idea, amely megtalálható az árja tradíciókban, főként az irániak körében. Az irániaknál megtalálható – noha férfias, és nem passzívan messiási vonásokkal – az eljövendő „egyetemes úr” típusa. Ez Caoshianc, a királyok királya. A zsidó nép politikai összeomlásához kapcsolódott az a válság, amely elsodorta a pozitív spiritualitásnak ezeket az elemeit. (Ezek egyébként nagy valószínűséggel nem magától a zsidó néptől, hanem az emóriaktól származtak: egy olyan néptől, amelyet némelyek nem sémi, hanem északi eredetűnek vélnek.) A profetizmus már az ókori zsidó civilizáció bomlását és későbbi dekadenciájának útját képviseli. A „látnok” (róeh) helyébe az Istentől ihletett vagy megszállott „próféta” (nabi) lép, az az alak, akit korábban szinte őrültnek tekintettek. A főpap vagy a „Seregek Urának” (IHVH Cebaot) nevében uralkodó papkirály helyett a próféta és a prófétai apokalipszis válik spirituális centrummá. A szakrális ókori ritualizmus ellen a formátlan, romantikus és zavaros „belső” spiritualitás nevében kirobbant lázadás az embernek Istennel szembeni egyre növekvő szervilizmusával, a megalázkodás egyre nagyobb élvezetével, a heroikus princípium egyre nagyobb elsatnyulásával társul. Ez végül egyrészt oda vezet, hogy az apokalipszis terrorisztikus háttere előtt a Messiás a „kiengesztelővé”, az eleve elrendelt „áldozattá” alacsonyodik le; másrészt viszont – egy másik síkon – elvezet annak a csalásnak, annak a szolgai képmutatásnak, és ezzel együtt annak az aljasul makacs romboló beszivárgásnak a stílusához, amely általában jellemzője a zsidó ösztönnek. Miután a kereszténység – első, katolicizmus előtti formáival – meghódította a római birodalmat, amelyet már áthatottak a törvénytelen ázsiai-sémi kultuszok különböző fajtái, a zsidó szellem ténylegesen annak a nagy felkelésnek az élére állt, amelyben a Kelet a Nyugat ellen, a sudra az arya ellen, a pelaszg és görögség előtti Dél a hódító magasabb rendű rasszok olümposzi és uranikus spiritualitása ellen fordult. Az erőknek ez az összeütközése megismételte azt, ami egy sokkal régebbi korban, a Földközi-tenger első gyarmatosításakor történt.
E háttér ismeretében megvizsgálhatjuk, hogy mire redukálódnak az antiszemiták érvei. Azonnal mondjuk meg, hogy nincs közöttük szinte senki sem, aki képes lenne felemelkedni ezekig a horizontokig. Az egyetlen talán Alfred Rosenberg; ő azonban utóbbi megnyilvánulásaiban pozícióját mindenféle zűrzavarral, főként pedig nyilvánvalóan „felvilágosodott” és rasszista-nacionalista ideológiákkal terhelte meg. A vallás területén valóban nagyon naiv dolog azt hinni, hogy a zsidó vallás iránti ellenszenvet olyan válogatott bibliai szakaszokkal lehet igazolni, amelyekből az következne, hogy a zsidó Isten „hamis Isten”, „humanizált”, „tévedéseknek kitett”, „változékony”, „kegyetlen”, „igazságtalan”, „hitszegő” Isten, és így tovább (különösen Fritsch a specialistája ennek a j’accuse-nek), vagy pedig azzal, hogy az Ószövetség némely morálisan kétes epizódját megbélyegezzük. (Rosenberg végül a Bibliát úgy határozza meg, mint „a lókupecek és kerítők számára összegyűjtött történetecskék gyűjteményét”.) Kétségtelen, hogy egy zsidó – Spinoza – nyomán a zsidó mitológiai képzeletben túlzott dagályosságot és anyagiasságot fedezhetünk fel. Mindazonáltal – ha ettől eltekintünk – fel kellene vetnünk azt a kérdést, hogy ha a vallásokat ilyen esetleges elemek alapján kellene megítélnünk, vajon a tiszta északi-árja törzs mitológiái megmenekülnének-e. Miután a vádlók németek, akik a saját mitológiájukat állítják előtérbe, mit mondanánk például Odin-Wotan becstelenségéről, aki az Asgardot újjáépítő „óriásokkal” kötött szerződést megszegte, és Günther király „moralitásáról”, aki Siegfrieddel az ismert módon bánt el, hogy meggyalázhassa Brünhildét? Nem szállhatunk le az alantas polemikus fogásoknak erre a szintjére. És mindaz, amit a fentiek alapján a zsidó vallásban negatívumként ismerhetünk fel, nem fedheti el azt, hogy az Ószövetségben metafizikai, és ezért egyetemes érvényű elemek és szimbólumok találhatók – még ha ezek máshonnan származnak is.
Amikor Günther, Oldenberg és Clauss azt mondják, hogy a sémi-keleti szellem „az érzéki és a spirituális közötti ingadozás, a szakralitás és a bordély keveréke”, a testiség öröme és párhuzamosan a testiség sanyargatásának öröme, a szellem és a test közötti ellentét (amelyről önkényesen azt állítják, hogy az árják nem ismerik), a szolgai közösségek feletti hatalom, a mások érzésvilágának orozva történő befolyásolása jellemzi; amikor Wolf azt mondja, hogy Keletről származik minden baj, amelytől szenvedünk („a keleti etnikai káosz iszapos talajából született meg az imperializmus és a mammonizmus, a népek városiasodása, amely szétrombolja a házastársi és a családi életet, és a vallás racionalizálása és elgépiesedése, a mumifikálódott papi civilizáció, az egész emberiséget átölelő isteni állam abszurd eszménye”) – amikor az antiszemiták ezt mondják, egyfajta vegyes salátát tálalnak fel nekünk, amelyben rejtőzik valamennyi igazság is, azonban meglehetősen különös ideák zűrzavarának közepette. Hogy számot vessünk ezzel a zűrzavarral, elég, ha arra utalunk, hogy például Wolf szerint a görögöknek és a rómaiaknak nem volt más érdemük, mint az, hogy kifejlesztettek „egy virágzó laikus nemzeti civilizációt”. Ebből láthatjuk, hogy e szerző számára milyen kevéssé kiindulópont az ókori árja spiritualitás. Végül ezt a spiritualitást a protestantizmussal helyettesíti, aminek következtében a szempontok a fejük tetejére állnak. Wolf szemében a profetizmusnak az ókori rituális zsidó spiritualitás feletti diadala nem elfajulás, hanem haladás volt, mivel analógiába állítható a ritualizmussal és az egyházi tekintély elvével szembeforduló Luther-féle lázadással. Ami azután azt a vádat illeti, amely majdnem minden antiszemita és rasszista sajátja, és amely az általuk zsidónak és rombolónak tekintett egyetemes szakrális állam eszménye ellen irányul, meg kell jegyeznünk, hogy ha ezen eszményt a sémi civilizáció olykor magáévá is tette, ez egyáltalán nem ennek a civilizációnak a sajátja. Ezt ugyanis megtaláljuk mindegyik nagy tradicionális civilizáció felemelkedő szakaszában. Ez önmagában olyan kevéssé zsidó, hogy ez vált a germán-katolikus középkor, II. Frigyes és Dante álmának éltető elemévé. Furcsa kimondanunk, de e szerint az antiszemita ideológia szerint Róma végül Jeruzsálem szinonimájává válik. Nem a kereszténység, hanem a zsidóság – és vele együtt a pogány birodalom öröksége – az, ami univerzalizmusával zsidó, vagy majdnem az. (A császári Róma „sémi Róma” elnevezése egyébként Gobineau-tól származik.) Mi volna viszont zsidóellenes? Wolf számára (aki nyilvánvalóan Chamberlain nyomait követi), az evangéliumi – vagyis katolicizmus előtti – kereszténység a maga individualista, formátlanul hívő és dogmaellenes aspektusában (amely a zsidó profetizmus tisztátalan kovászára vezethető vissza; vagyis nem pusztán a zsidóságra, hanem egyenesen a zsidóság elfajulására); továbbá Luther, vagyis az, aki Róma – általa sátáninak tekintett – „rómaisága” ellenében lényegében újra magas polcra emelte az Ószövetséget. Ezért aligha van olyan antiszemita, aki nála – filoszemitább volna. Igaz, hogy mások – például Rosenberg – éppen ezért nem haboznak elvetni a protestantizmust is, de csak azért, hogy csöbörből vödörbe essenek.
Ezek – amint mondottuk – egy tisztán laikus antikatolicizmust javasolnak, mindannak teljes el nem ismerését, ami a katolicizmusban természetfelettiség és rítus: vagyis alapjában véve a racionalizmust – pedig a racionalizmust éppen a rasszisták tekintik zsidó képződménynek!
Miller is vitatja annak jogosságát, hogy a protestantizmust a sémi elemtől megtisztított vallásnak tekintsük, és amikor vádolja a római egyházat, ezt egyrészt az egyház által konzervált zsidó csökevények miatt teszi (például azért, mert az egyház elfogadja, hogy Izrael a kinyilatkoztatás által kiválasztott nép), másrészt pedig azért, mert az egyház korábbi szigorú zsidóellenes felfogását feladva napjainkban fokozatosan türelmessé vált a zsidókkal szemben. Ezek a gondolatok manapság Németországban nagyon elterjedtek. De ugyanígy elterjedt az a gondolat is, hogy Róma a papi farizeusság örököse, amely – éppúgy, mint a zsidó farizeusság – minden eszközzel világuralomra törekszik. A híres könyv, a Cion bölcseinek jegyzőkönyve is – amelyre majd visszatérünk – zsidó ideálnak állítja be a szakrális tekintély által irányított egyetemes királyság eszményét. Itt megint csak olyan dolgok kapcsolódnak és keverednek össze, amelyeket a bemutatott princípiumok alapján jól meg kellene különböztetni. Senki sem tagadhatja, hogy az ókori Rómában az egyetemes birodalmi gondolat elázsiaiasodott, és ezért elfajult. Azonban ez nem lehet érv maga a gondolat ellen. Az sem érv, hogy a zsidóság bizonyos mértékben hasonló gondolatokat tett magáévá. „Árja” szempontból nézve a katolikus egyház annyiban értékes, amennyiben – olyan hierarchikus eszmékhez, tradíciókhoz, szimbólumokhoz és intézményekhez visszatérve, amelyek egy sokkal gazdagabb örökségre utalnak; továbbá Rómával korrigálva azt a silány elemet, amely szorosan kapcsolódott a kezdeti kereszténység forradalmának zsidó messianizmusához és férfiatlan szír miszticizmusához – el tudta „rómaiasítani” a kereszténységet. Kétségtelen, hogy az, aki alaposan végiggondolja a dolgokat, a katolicizmus egészében több nem árja csökevényt találhat. Mindazonáltal a legújabb időkben Róma maradt minden egyetemes tendencia egyetlen viszonylag pozitív vonatkozási pontja.
Ezzel kapcsolatban két szempontot le kell szögeznünk. Ahogyan a következőkben világosabban fogjuk látni, manapság valóban van egy olyan egyetemes zsidó gondolat, amely a régi európai tradíciók maradványai ellen harcol. Azonban ezt a gondolatot inkább nemzetközinek, mintsem egyetemesnek nevezik, és annak materialista és mammonista fejtetőre-állítását képviseli, ami az egyetemes regnum ősi szakrális ideája volt. Másrészt az északi antiszemitizmus rejtett lényege a maga egyetemesség-ellenes és rómaiság-ellenes polémiájával leleplezi magát. Leleplezi magát azáltal, hogy összekeveri az univerzalizmust mint nemzetek feletti gondolatot azzal az univerzalizmussal, amely csupán „a kozmopolitizmusnak és a nemzeti felbomlásnak az a kovásza”, amelyet – Mommsen szerint – már az ókori világban is főként a zsidóság terjesztett. Azt akarjuk mondani, hogy az, amit e vonatkozásban az antiszemitizmus leleplez, puszta partikularizmus. Nos, nagyon furcsa ellentmondásba keverednek azok, akik egyrészt azért vádolják a zsidókat, mert saját nemzeti istenük, saját rasszukra korlátozódó erkölcsük és szolidaritásérzésük van, az emberi nem többi tagjával szemben pedig nem szolidárisak, és így tovább; másrészt viszont ugyanezt a zsidó „stílust” követik, amikor a zsidó veszély ama (feltételezett) aspektusa ellen küzdenek, ami az univerzalizmus volna. Valójában az, aki a „gegen Rom und gegen Judentum” ismert jelszavát hangoztatja, a nacionalizmus legszűklátókörűbb, legpartikulárisabb, a vér (vagyis egy teljesen naturalisztikus elem) által leginkább meghatározott formáját szolgálja. Ez végül oda vezet, hogy amikor egy pusztán német nemzeti egyházat (deutsche Volkskirche) akarnak alapítani, a szakadásnak ugyanarról a szelleméről tesznek tanúságot, mint amely a gallikanizmusban, az anglikanizmusban és a hasonló eretnekségekben nyilvánul meg. Ezek – mutatis mutandis – a kizárólagosságnak és az isteni egyetlen rassz számára fenntartott monopóliumának ugyanahhoz a szelleméhez térnek vissza, amely éppenséggel Izrael sajátja volt. Ezért természetes, hogy végül a rómaiság-ellenesség hangoztatásához jutnak el, ami azonban minden további nélkül azonos az árjaellenességgel, az erőtlen, homályos, szabad horizontoktól megfosztott korcs gondolkodással. És jegyezzük meg, hogy némelyekben a rómaiság-ellenesség nem korlátozódik a katolikus egyházra, hanem arra vetemedik, hogy univerzalizmusuk miatt megtagadja még a legnagyobb német nemzetiségű ghibellin császárokat is!
Ezek a megfontolások azonban már az antiszemitizmus másik – etikai és politikai – aspektusához vezetnek, amely a következő fejtegetések tárgya lesz. Ezért itt az ideje, hogy röviden lezárjuk azt a vizsgálatot, amely az antiszemitizmusnak a vallási és spirituális síkon megjelenő okait kutatja. Dühring írta: „A zsidókérdés akkor is megmaradna, ha minden zsidó elhagyná vallását, és átlépne egyházaink valamelyikébe.” Ezt a gondolatot egészen addig kell továbbvinnünk, amíg a szűkebb értelemben vett rasszra való hivatkozástól is el nem tekinthetünk. Ekkor egy egyetemes sémiségről beszélhetünk, vagyis a sémiségről mint a spirituális világgal szemben tanúsított tipikus magatartásról. Ezt a magatartást absztrakt módon is meghatározhatjuk, és akkor is felfedezhetjük, amikor egy olyan civilizációval van dolgunk, amelynél hiányzik a sémi rasszokkal és a zsidókkal való világos és közvetlen kapcsolat. Ahol meggyengül az isteni heroikus, diadalmas, férfias felfogása, és a szellemmel szemben egy szolgai, elszemélytelenítő, korcs módon misztikus és messianisztikus magatartás pathosát magasztalják, ott visszatér a sémiség, az árjaellenesség eredeti ereje. Sémi a „bűn” és ugyanakkor a „kiengesztelés” és a megalázkodás érzése. Sémi az „Isten szolgáinak” ellenszenve, akik nem viselnek el semmiféle vezetőt, és mindenható kollektívaként szeretnének megszerveződni (Nietzsche). Sémi ennek az antihierarchikus eszmének minden következménye, egészen a marxizmus és a kommunizmus formájában megjelenő modern megtestesüléséig. Végül sémi a homályos és szüntelen nyüzsgésnek, a benső fertőzésnek és a váratlan felfordulásnak az a földalatti szelleme, amelynek révén – az ókoriak szerint – Typhón-Seth, a mitikus kígyó, az egyiptomi Napisten ellensége lett volna a zsidók atyja. (Hieronymus és a gnosztikusok a zsidó Istent egyenesen „typhóni” teremtménynek tekintették.)
Ezért ma spirituálisan a bomlás sémi kovászát kell felismernünk egyrészt mind a fehér, mind a vörös internacionálé jegyében kollektivizált szolgai emberiség misztikájában kulmináló ideológiák benső lényegében; másrészt a modern lélek „romanticizmusában”, ennek spirituálisan romboló aktivizmusában, formátlan dühében, abban a neurotikus nyugtalanságban, amelyeket az „élet vallásának” vagy a pszeudospirituális menekülésnek a legtisztátalanabb és legszenzualisztikusabb formái hoznak létre. Ahhoz, hogy teljesen antiszemiták legyünk, nem szabad félmegoldásokhoz folyamodnunk: olyan eszmékhez, amelyeket az a baj hoz létre, amely ellen harcolni akarunk.
Radikálisaknak kell lennünk. Újra az értékek felé kell fordulnunk. Komolyan kell vennünk, hogy „árjának” nevezzük magunkat – és nem szabad magunkat „árjának” neveznünk a biológiai materializmus jegyében terjesztett bizonytalan és egyoldalú fogalmak alapján. Fel kell idéznünk a spiritualitás szoláris és olümposzi értékeit; annak az új szeretetnek az értékeit, amely a világosság és az uralkodó erő, a különbözőség és a szabad személyiség, egyúttal pedig a hierarchia és az univerzalitás felé fordul. Ezt a szeretetet egy olyan törzs képes megteremteni, amely – egy szétmarcangolt, igazi princípiumok nélküli és békétlen világban – ismét fel tud emelkedni az „élettől” a „több mint élethez”. Ezért valódi vonatkozási pontunk csak akkor lesz, ha visszatérünk az eszményi, az etnikai előítélettől mentes antitézishez. A sémiség így végül annak az „alvilági” elemnek válik a szinonimájává, amelyet minden nagy civilizáció – legrégebbi királyi korszakában még a zsidó civilizáció is – leigázott, amikor magát a káosszal szemben kozmoszként valósította meg. Miközben vizsgálódásaink során csupán a Nyugatra szorítkoztunk, és nem foglalkoztunk ama „szoláris” spiritualitás igazi – egységes és történelem előtti – eredetének problémájával, amely az indogermán civilizációk csoportjának létrehozója és megelevenítője, mindabban, amiről már említést tettünk (a Földközi-tenger keleti medencéjében kialakult civilizációk szellemével, az Izrael népe által elszenvedett válsággal, az e válságban aktív erők és az egyiptomi, a dór, végül pedig a római civilizációt megváltoztató erők viszonyával kapcsolatban), elegendő adalékot szolgáltattunk ahhoz, hogy igazoljuk egy előítéletektől és pártszellemtől mentes „antiszemitizmus” lehetőségét; összekapcsolva azzal, amiért ma múltunk legfényesebb tradíciói és egyben egy jobb spirituális jövő nevében harcolunk.
(Folytatjuk)
Pannon Front 34.
