Az előző részek:
2. A zsidókérdés a kulturális szférában
 |
A zsidók sohasem adták fel hegemonisztikus-messianisztikus törekvésüket, világuralomra törekvő ösztönüket, amelyet ez a három bibliai mondás alapoz meg: „A világ minden gazdagsága legyen a tied” – „A világ minden népe legyen a te szolgád” – „El kell emésztened minden népet, amelyet az Úr neked ad”. Azonban ez a makacs ösztön álruhát ölt; kígyó formáját veszi fel; rejtett, földalatti tevékenységgé lesz. Miután lezárultak a közvetlen érvényesülés útjai, miután megszűnt a népek tisztességes harcában kivívott győzelem lehetősége, a zsidók céljuk megvalósítása érdekében minden nemzet kebelében a cselszövés és az árulás egységes belső frontját hozták létre.
És a zsidók e cél elérése érdekében két fegyvert választottak ki: a pénzt és az intelligenciát. A zsidók évszázadok óta harcba szálltak, hogy meghódítsák a világot. Nem fegyverekkel, hanem egyrészt a pénz hatalmával; másrészt mindazzal, amire az intelligencia képes. Eszközeik a spirituális és etikai szétzilálás; valamint azok a társadalmi és kulturális mítoszok, amelyek a lázadást és felforgatást segítik az árja népek értékeivel és tradicionális intézményeivel szemben, végső soron pedig mindazzal szemben, ami az emberi lény magasabb léttagozataihoz kapcsolódik. Az utóbbi évszázadok politikai és kulturális történelmének titka – különösen a Harmadik Rend forradalmai után és a demo-liberalizmus légkörében – az, hogy a zsidó fokozatosan a Nyugat nemzetek feletti uralkodójának rangjára emelkedett.
A történelemszemlélet vonatkozásában tömören ezek az antiszemitizmus alapvető tételei. És ezzel kijelöljük a jelen és a következő tanulmány tárgyát. Hiszen a zsidóság a kulturális szférában és a zsidóság a társadalmi-gazdasági szférában pontosan az a két eszköz – az intelligencia és a pénz –, amelyeket a feltételezett zsidó összeesküvés nemzetközi tevékenysége során felhasznál.
Néhány előzetes megjegyzés. Az előző tanulmányban láttuk, hogy amikor azt határozzuk meg, amit a spiritualitás és a vallásosság területén általánosságban az „árja” elem ellentétének tekinthetünk, akkor nem annyira a zsidóságról, mint inkább – általánosabban – a sémiségről kell beszélnünk. Ügyelnünk kell továbbá arra, hogy ne válasszuk el a sémiséget a dél-földközi-tengeri árják előtti őshonos rasszok sajátosságaitól. Most viszont a különböző antiszemita megnyilvánulások vizsgálata esetén maga a zsidó mint olyan kerül előtérbe. Csakhogy könnyen belátható, hogy e megnyilvánulások nagyon gyakran célt tévesztenek. A zsidót célozzák meg, miközben a valóságban kulturális és társadalmi jelenségek olyan széles spektrumával szállnak perbe, amelyet babona lenne csak a zsidóknak tulajdonítanunk. Gondoljunk csak azokra az „ismeretlen feljebbvalókra”, akikről von Moltke beszél, és azokra az okkult szervezetekre, amelyeknek az elzsidósodott szabadkőművesség csak a legújabb és legismertebb formája. Az igazság az, hogy a zsidó gyakran csak ürügyül szolgál; hogy a zsidó elleni küzdelem mögött gyakran a modern civilizáció általános struktúrái elleni küzdelem húzódik meg (eltekintve attól a küzdelemtől, amely az e struktúrák előzményének tekinthető jelenségek ellen folyt az ókori világban). Ehhez a megállapításhoz jutunk el, ha az antiszemita tételekben el akarjuk választani a világos és koherens tartalmat a szenvedélyes és irracionális csomagolástól.
Hogyan működött a bosszú, a gyűlölet és a szétzilálás említett értelmében a zsidó szellem a nem-zsidó népek kultúrájában?
Wolf, aki az antiszemitizmusra vonatkozó kutatását a legrégibb időkig terjeszti ki, három alapvető pontra mutat rá. Az első a nomadizmus, a második a racionalizmus, a harmadik pedig a mammonizmus (vagy materializmus).
A nomádság, a szétszóródottság, a hazátlanság szellemével a zsidók – a rómaiaktól kezdve – a különböző népekbe az elnemzetietlenítés, az univerzalizmus és a kultúra nemzetköziségének vírusát oltatták be. Ez az eróziós tevékenység az ellen irányul, ami minőségi és differenciált, amit a tradíció és a vér határai jelölnek ki. A legújabb korban ez a szocialisztikus forradalmak kovászaként, a humanitárius-szocialisztikus és internacionalista mítoszokhoz kapcsolódó zsidózó demo-szabadkőműves ideológiaként főként a társadalmi síkon összpontosul. Egyébként néhány antiszemita rasszista vitatja azt, hogy volna zsidó rassz. Csak zsidó „nép” van („sivatagi” rassz, „levantei” rassz, „mediterrán” rassz, „keleti” rassz), amely egy kaotikus etnikai keverékből keletkezett, és ezért nem képes arra a helyes érzületre, és nem fogékony azokra a magasabb értékekre, amelyeket – ezen ideológia szerint – a vér tisztasága határoz meg. Ezzel kapcsolatban mondta Hitler, hogy a zsidókat nem annyira valamilyen nemzeti vagy faji öntudat tartja össze, hanem inkább a nem-zsidók kárára érvényesülő közös érdek. Ha zsidók magukra maradnának, kölcsönösen elemésztenék egymást.
Mommsen írta: „Az állammal szemben a zsidó lényegében közömbös. Amennyire ellenáll annak, hogy lemondjon nemzeti jellegéről, annyira kész arra, hogy bármilyen nemzetiség álruháját felöltse. A zsidóság az ókori világban is a kozmopolitizmus és a nemzet felbomlasztásának aktív kovásza volt.” Minden hazában megszelídíthetetlen, megszilárdulatlan és hazátlan csoportként, a zsidó elem – Wolf szerint – az ellenrassz, az ellennemzet, valamint az ellencivilizáció princípiumának megtestesülése. Ez nem csupán egy adott civilizációra igaz, hanem minden nemzetileg meghatározott civilizációra.
A bomlasztás második eleme: a racionalizmus. Mivel – az említett szerzők szerint – a zsidó racionalista rügy egy olyan vallásból hajtott ki, amely az ember és az Isten közötti kapcsolatot a nyereség és veszteség érdek meghatározta és szerződés rögzítette szabályozásaként fogta fel, ez a mag a történelem folyamán egy elszemélytelenítő, mechanikus, antirasszista, minőségellenes irányban ható tevékenységként hozta meg a maga gyümölcsét. Ez a tevékenység egy irányban hatott az internacionalizmuséval, hogy azután végül a modern kor felvilágosodásába és voltaképpeni racionalizmusába torkolljon. A zsidó modell hívei azt hitték, hogy az emberi értelemmel mindent ki lehet számítani, és mindent szabályozni lehet. A számító intellektussal az ember olyan állam-, jog- és gazdasági életet hozhat létre, amely – azt tételezték fel – „egybevág a természettél és az ésszel”. Feltételezték, hogy ez mindenki számára érvényes, és ennek – az etnikai, nemzeti és tradicionális tagolódás romjain – mindig és mindenkor uralkodnia kell. Ezen irány legjelentősebb gyümölcse a természetes és racionalista vallás. Ez annak a szabadkőműves-enciklopédista univerzalisztikus ideológiának a sajátja, amelynek centrumában Salamonnak, a rend nagymesterének temploma áll. Ennek a templomnak a szimbolikája viszont hamisítatlanul zsidó.
A harmadik elemnek – a materializmusnak – két fő aspektusa van. Az egyik a mammonizmus és a prakticizmus. A másik mindaz, ami a kultúrában, az irodalomban, a művészetben és a modern tudományban a zsidók tevékenysége nyomán meghamisítja, kineveti, illuzóriusnak vagy helytelennek mutatja be azt, aminek számunkra ideális értéke van. Ezzel szemben az egyetlen valóságnak csak azt tekinti, ami az emberi természetben alacsonyabb rendű, érzéki és állatias (Max Wundt). Beszennyezni, megingatni minden támasztékot és minden bizonyosságot, belénk oltani a spirituális csüggedés érzését, amely elősegíti, hogy az alacsonyabb erőkre hagyatkozzunk, és amely végül előkészíti a talajt a zsidó okkult játéka számára – ezen a területen ez a sémi összeesküvés taktikája.
Mammonizmus: a pénz és a gazdagság istenítése, a Templomnak a bibliai előírás szerint bankká való átalakítása: „Istened azt akarja, hogy gazdag legyél: sok népnek fogsz kölcsönt adni, de te senkitől sem fogsz kölcsönt felvenni” – ezek lesznek a zsidóság jellemzői. Ez a szemlélet válik azzá a legfontosabb tényezővé, amely a modern materializmus korában ledönti a nyugati tradíciókat, és végül a lélektelen közgazdaság és a hazátlan pénzvilág mindenhatóságához vezet. Ezen az alapon zsidó vonások a siker és a nyereség protestáns-puritán dicsőítése, általában a kapitalista szellem, a vállalkozó prédikátor, az Isten nevét mormoló üzletember és uzsorás, a materialista gyakorlatot szolgáló humanitárius és pacifista ideológia, és így tovább (Halfeld). Ezek a vonások alátámasztják Sombart állítását, miszerint Amerika minden porcikájában strukturálisan zsidó ország, és az amerikanizmus „csupán lepárolt zsidó szellem”; vagy a Güntherét, miszerint az úgynevezett modern szellem hordozói és terjesztői főként zsidók; vagy a Wolfét, miszerint az angolszászoknak és a szabadkőműveseknek a zsidóság jegyében létrejött igen szoros kapcsolata az utóbbi évszázadok nyugati történelmének kulcsa.
A zsidó Karl Marx (akinek eredeti neve Mardochai volt) ebben a vonatkozásban azt bizonygatta, hogy a történelemben és a civilizációk sorsában csak a pénz és a gazdasági determinizmus a valóban reális tényező; és minden idealitás és spiritualitás csupán üres „felépítmény”. (Ez az evangélium a bolsevik forradalom szülte szovjet ideológiában csúcsosodik ki. Egyébként e forradalom vezetői – a tatár Lenin kivételével [?] – szintén zsidók voltak.) Ami pedig az intelligenciát illeti, a materialista lefokozás, a magasabb rendűnek az alacsonyabb rendűre való visszavezetése, vagy az utóbbinak az előbbi ellen forduló zavaros lázadása igazolja a modern kultúrában a zsidó szellem megnyilvánulását. A maguk romboló iróniájával már Heine és Börne zsidók voltak. Zsidó volt Freud (a „pszichoanalitikus” iskola főbb képviselőivel együtt), aki a tudatos és önmagáért felelős élettel szemben a libidó sötét erőinek és a pszichikai tudattalannak a primátusát hirdette, és minden spirituális formát a szexuális ösztön „szublimációjára” és „transzpozíciójára” vezetett vissza. Zsidó volt Bergson, aki az „élet” és az irracionalitás vallása nevében, Freudhoz hasonlóan, támadást intézett az intellektus és az intellektus magyarázó elveinek érvényessége ellen. Zsidó volt Nordau, aki a civilizációt a konvencióra és a hazugságra akarta visszavezetni, és aki – csakúgy, mint Olaszországban a zsidó Lombroso – meg akarta alapozni a lángész, az epileptikus és a bűnöző baljós azonosítását. Reinachtól és Durkheimtől kezdve nagyrészt zsidók voltak azok, akik a vallások modern „szociológiai”, „természeti” és „ancesztrális” [az ősök iránti érzelmeken alapuló] értelmezéseit szorgalmazták, és ezzel beszennyezték és elhomályosították magasabb rendű, metafizikai és transzcendens tartalmukat. Zsidó Einstein, aki – miután az általános relativitás elvével feloldotta a korábbi fizika minden bizonyosságát – csak egy lélektelen, minden érzékelhető intuíciótól és minden konkrét vonatkozási ponttól elszakított matematikai világ „invariánsait” hagyta meg. Zsidó volt Zamenhof, a „nemzetközi nyelv”, az eszperantó feltalálója; azé a kísérleté, amely a nyelvészeti tradíciók síkján a nivellálásra törekszik. Richard Wagner már 1850-ben figyelmeztetett a zsidó veszélyre a zenében. És valóban, a zsidó szellemnek nagy része van az operett ironikus műfajának kifejlesztésében (a zsidó Offenbachtól Sullivanig), majd az atonális és a ritmikus-orgiasztikus zene kifejlesztésében (gondoljunk a zsidó Schönbergre és a zsidó Sztravinszkijra), végül pedig az amerikai néger szinkópa kifejlesztésében, amely sok rasszista antiszemita szemében azt jelenti, hogy a modern lélekbe egy barbár módon szétziláló elemet oltottak be. A jazz fontosabb szerzői és előadói között ott találjuk a zsidókat. Továbbá nagyrészt zsidóknak tudható be az a modern irodalom és színház, amelyben a szenzáció a döntő tényező, amelyben centrális maggá válik az erostól való megszállottság a maga különböző bonyodalmaival, és általában mindaz, ami az ember mélyén, mint a szokás iránti türelmetlenség, betegesség, ösztön rejtőzik. Ez egyesül az állítólagos társadalmi igazságtalanságokkal szembeni tendenciózus vádaskodással, amely a tradicionális etikai bizonyosságok széttörésére törekszik (Wassermann, Döblin stb.). Az antiszemiták azt hiszik, hogy jelentős zsidó befolyás fedezhető fel az új naturalizmus kialakulásában és a sport tisztán materialista formáinak eltévelyedéseiben; a szintén materialista hangolású és különösen a szexualitás területén specializálódó orvosi gyakorlatban; azokban a művekben, amelyek – azzal a kifogással, hogy tudományosak és technikaiak – ismételten kiemelik a történelem és a szokások alacsonyabb rendű oldalait; végül pedig az amerikai filmgyártás világának fojtogató és uniformizáló banalitásában. (A zsidó ellenőrzés kiterjed a következő cégekre: Paramount, Metro-Goldwyn, United Artists, Universal Pictures, Fox Film.) Ha így állnak a dolgok, nyilvánvalóan azt kell gondolnunk, hogy az utóbbi időben a világkultúra fejlődése, ha nem is kimondottan zsidó jelenség, mindazonáltal olyasmi, amit nem érthetünk meg, ha eltekintünk attól a zsidó befolyástól, amely jóval nagyobb, mint amilyen a korábbi évszázadokban volt.
Azonban ezen a ponton felvetődik a kérdés, amelyre már kezdetben utaltunk, és amely egyébként akkor is meg fog jelenni, amikor a zsidóságot a társadalmi-gazdasági síkon vizsgáljuk. Arról van ugyanis szó, hogy mely pontig tekinthetjük – hacsak nem akarjuk kutatásaink komolyságát veszélyeztetni – a zsidót a fent említett valamennyi negatív jelenség okának: szükséges és elégséges feltételének; és melyik ponttól kezdődik az, hogy a zsidót csak egyik erőnek szabad tekintenünk egy sokkal összetettebb erőtérben, amelyet nem lehet pusztán a rassztényezőkre visszavezetni.
A már bemutatott három aspektusra utalva, ami az internacionalizmus jelenségét illeti, ez messze túlnyúlik azon, ami ésszerűen az eredetileg nomád, majd szétszóródott és különböző államokban letelepedett és nemzetközi állammá vált zsidó nép befolyásának terhére írható. Ha mindenáron az etnikai síkon akarunk maradni, e jelenség okaként legfeljebb a rasszok általános keveredését jelölhetjük meg, amely azonban csak azokban a történelmi pillanatokban alakul át azzá, amit de Gobineau és Chamberlain „etnikai káosznak” neveznek, amikor minden magasabb rendű spirituálisán szervezett erő megszűnik jelen lenni. Ezzel egyidejűleg emlékeztetnünk kell arra, amit az előző tanulmányban az egyetemes és a nemzetek közötti keveredésről mondottunk, mivel ebben a vonatkozásban is hajlandóság van zsidónak és hitványnak tekinteni nemcsak a nemzetközit, hanem általában mindent, ami a puszta és korlátolt nacionalista-rasszista partikularizmusnál magasabb rendű princípiumot jelent. Mindazonáltal a kultúra és az irodalom területén közvetlenül az [első] világháború után és bizonyos mértékben ma is a rossz értelemben vett nemzetköziség képviselőinek jelentős része a zsidóság köréből toborzódott. Ez igazolhatna egy általános antiszemita magatartást. De az is naivitás volna, ha nem ismernénk fel, hogy a nemzetköziség a civilizáció struktúrájának és a modern életnek, nem pedig egy etnikai befolyásnak a káros, sőt halált hozó gyümölcse.
Ez átvezet a második ponthoz. A racionalizmus és a matematika kizárólag zsidó jelenségek? Aki igennel akarna válaszolni, azt kényszerülne gondolni, hogy az ókori görög civilizáció első antitradicionalista, kritikai, vallásellenes és „szcientista” fordulatait a zsidók támogatták vagy kezdeményezték: hogy zsidó volt Szókratész, és zsidók voltak nem csupán a középkori nominalisták, de Descartes, Galilei, Bacon stb. is. Valóban, ha analóg módon „séminek” vagy „zsidónak” neveznék azt a magatartást, amely a szemlélődés és a dolgok minőségi – a számokra és a lélektelen matematikai törvényekre visszavezethetetlen – oldalának tekintetbe vétele helyett – az anyagi világ felé fordulva – a mértéket és a számot eszményíti, nem kellene-e „séminek” neveznünk az egész szcientista racionalizmust, amely lehetővé tette a technika és az ipar modern világának megteremtését? A sémiket az élettelen szám és az absztrakt értelem iránti szenvedély jellemzi. A zsidót mindenütt úgy festik le, mint aki számol és könyvel. Ezen a területen – egészen addig a világig, amely inkább gépekből, tárgyakból, pénzből, mintsem személyekből, tradíciókból, hazákból áll – beszélhetünk a racionalizmus és matematika eszközével szétziláló zsidó szellemről, de ilyenkor a „zsidó” szót csak hasonlatképpen, egy rasszra való tényleges utalás nélkül használhatjuk. Hogyan lehetne komolyan azonosítani a zsidóságot és az amerikaiságot? A modern civilizáció fejlődésének konkrét folyamatában a zsidót tekinthetjük olyan erőnek, amely a modern racionalista, szcientista és mechanikus – „civilizált” – dekadencia létrehozásában más erőkkel összhangban működik, de nem tekinthetjük az egyetlen ilyen erőnek. Ezt hinni valóban ostobaság lenne. Az igazság az, hogy az ember jobban szeret megszemélyesített erők, mintsem absztrakt princípiumok vagy olyan jelenségek ellen harcolni, amelyek túl általánosak ahhoz, hogy gyakorlatilag csapást lehetne mérni rájuk. Ezért olyan mértékben lázadunk fel a zsidó ellen, amilyen mértékben jellegzetesen magába gyűjteni látszik azt, ami valójában sokkal kiterjedtebb szférákban van jelen – immár ama nemzetek körében is, amelyek leginkább immúnisak maradtak a zsidó beszivárgással szemben. És egyébként már említettük, hogy Rosenberg és Chamberlain a katolikus természetfelettiség ellen vívott harcukban a vegytiszta racionalizmus eszközeit veszik igénybe; azokat az eszközöket, amelyeket egykoron mutatis mutandis a szabadkőműves és demo-liberális laikus polémia használt. És a tiszta árjaságnak ezek a védelmezői nem riadnak vissza attól, hogy egyrészt a rasszista gondolat, másrészt a technika és az európai tudomány világa között megkötött legkorcsabb házasságot ünnepeljék – noha az utóbbi a matematikán, a számon és az absztrakt intellektuson alapul.
Úgy látszik, hogy a társadalmi-gazdasági területen – pontosabban: amikor a kapitalizmust és annak éppoly kártékony dialektikus ellentétét, a marxizmust vizsgáljuk – az antiszemita doktrínának nagyobb létjogosultsága van. Ezzel azonban a következő tanulmányban foglalkozunk. Ami a művészetet, a gondolkodást, az irodalmat illeti, vitathatatlan, hogy nagyon sok zsidó alkotás a rombolás és a káröröm vonásait árulja el: azt az ösztönt, amely le akarja alacsonyítani, be akarja szennyezni és meg akarja gyalázni mindazt, ami magas és nemes, és ugyanakkor szabadjára akarja engedni a sötét, ösztönös, szexuális és személyiség előtti tendenciákat. Az a figyelemre méltó és egyre bővíthető névsor, amelyet az antiszemiták összeállítanak, a valóságot írja le. De felmerül egy további és alapvető probléma, amely bármely zsidó tevékenység egyéb vonásaival kapcsolatban is felvethető: mely pontig ismerhetünk fel egy szándékot és tervet, mint ezen tevékenység alapját és létrehozó princípiumát? Egy olyan szubsztanciával van-e dolgunk, amely természetnél fogva manifesztálja a negatív tevékenységet, vagyis anélkül, hogy kifejezetten akarná, ahogyan a tűz sajátossága, hogy éget; vagy pedig valóságos alapja van annak a hipotézisnek, miszerint van egy zsidó összeesküvés, amelynek célja titokban előmozdítani a spirituálisan romboló tevékenységet, mint bosszúja és világuralma megvalósításának előfeltételét?
Úgy véljük, hogy az első alternatíva a valószínűbb. Ha csak a zsidóságnak az utóbbi időben tanúsított, az antiszemiták által kihangsúlyozott tevékenységére tekintünk, kétségtelenül felmerül az a gondolat, hogy minden úgy történik, mintha a második hipotézis volna igaz, mintha e jelenségek összessége mögött – bármennyire szétszóródottak is e jelenségek a térben és az időben, a civilizációk és a külső formák változatosságában – ténylegesen meghúzódna egy intelligencia – egy, mondjuk így, „démoni” intelligencia. De ha általánosságban mindazt figyelembe vesszük, ami az „árja” típusú spiritualitáshoz és civilizációhoz képest negatívum és hanyatlás (az „árja” szónak az előzőekben felvázolt, nem rassz-, hanem tipológiai értelmében!), akkor egy sokkal összetettebb valósággal találkozunk. Azzal a gondolattal, hogy mindaz, amibe ütközünk, talán valóban egy terv része, azonban ebben a zsidó – és általánosabban a sémi – elemnek ugyan sajátos, nem jelentéktelen (kiváltképpen, ha tekintetbe vesszük, hogy a sémiség milyen viszonyban van akár a kereszténységgel, akár a protestantizmussal, akár a kapitalista és szabadkőműves Nyugattal), de mégis csak sajátos és valószínűleg csupán eszközszerepe van. Másként kifejezve, a túlságosan fantasztikus antiszemita mítosztól eltérően nem tulajdonítunk a zsidó népnek egy tudatos világtervet; viszont a zsidóság lesüllyesztő és romboló ösztönében azt az erőt látjuk, amely bizonyos történelmi pillanatokban egy sokkal bonyolultabb szövedék realizációját szolgálja. E szövedék utolsó szálai – véleményünk szerint – túlmutatnak a közvetlenül látható eseményeken, sőt azon a síkon is, amelyen a pusztán etnikai energiák játéka folyik.
Ezért végső soron nem hisszük, hogy a kultúra területén az antiszemitizmus minden további nélkül civilizációnk tradicionális védelmét jelentené. Ez a megállapítás inkább a szellem – vagyis a vallásosság és az általános világnézet – síkján lehet igaz. Egyébként – mivel csak a részt vesszük tekintetbe az egész helyett – szem elől téveszthetjük azt, amire nem a rész, hanem az egész vonatkozásában kell lesújtanunk. A művészetekben, a tudományos és spekulatív diszciplínákban, az etikában, az irodalomban, a színházban az antiszemitizmusnak csak egy nagyobb harc egyik fázisaként lehet létjogosultsága. Ezért nem lehet általánosságban igazolni, hanem csak esetenként, gyakorlatiasan. A két fegyvere – az arany és a szétziláló intelligencia – révén mindenható zsidó mítoszát csak „munkahipotézisnek” tekinthetjük. Tehát olyan hipotézisnek, amely esetleg nem teljesen igaz, mindazonáltal értékes, mert segítségével rendezhetjük a tényeket, és tájékozódhatunk közöttük. Az antiszemitizmus csak egy olyan teljességre törekvő magatartás egyik mozzanata lehet, amely képes arra, hogy a rasszra való egyoldalú hivatkozás nélkül önmagát meghatározza. Ha szükséges, eljuthat a rasszig, és a rasszban felfedezhet olyan elemeket, amelyek megkönnyíthetik a komplex kutatást, de nem indulhat ki a rasszból. Alapjában véve a szokásosnál sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani a rasszistáknak arra a felismerésére, amelyhez az (öröklődést szabályozó) úgynevezett Mendel-féle törvények általánosításával jutnak el: a keresztezések, valamint az öröklési anyag állandósága és függetlensége következtében nagyon is lehetséges, hogy egy északiság-ellenes lélek egy északi rasszhoz tartozó testben lakjon, és megfordítva. Még egyszer: princípiumokból kell kiindulnunk, eszmei ellentétekből, hiszen ezek vezetnek minden további, másodrendű ellentét meghatározásához és feloldásához.
E vonatkozásban tehát lényegében arról van szó, hogy az internacionalista bomlasztással szemben egy egyetemesen integrálandó differenciált civilizáció eszményére kell hivatkoznunk. Az elgépiesítő racionalizmussal, a laikus felvilágosodással és a csak a számra és a mennyiségre tekintő világnézettel szemben a személyiség és a minőség kultuszára; a prakticista, merkantilista, szocialisztikus értékekkel szemben az ókori indoeurópaiak arisztokratikus és heroikus ethosának értékeire: arra a stílusra, amely oda vezetett, hogy az egykori skandináv vezérek „az arany ellenségei” nevet érdemelték ki; ama művészet, pszichológia és irodalom fertőjével szemben, amelyet – mint a jelenkorit; kiváltképpen pedig azt, amit a zsidóság hozott létre – oly gyakran az emberi természetben lakozó erotikus, irracionális, promiszkuus, patologikus és személy előtti elemek jellemeznek, az olümposzi – vagyis nyugodt, világos és a magasból uralkodó – elem új rendíthetetlenségének kifejeződésére kell hivatkoznunk. Ekkor tudjuk telibe találni a valódi célokat. E célok magukban foglalják mindazt, ami ellen az antiszemitizmus valaha is támadást intézhet.
(Folytatjuk)
Pannon Front 35.
