Azt, hogy zsidókérdés van, Olaszországban nem nagyon érezzük. Ebben különbözünk más országoktól, mindenekfelett pedig Németországtól, ahol ez a kérdés manapság – mint ismeretes – nem csupán az eszmei, hanem a társadalmi és a politikai síkon is mély ellentéteket vált ki. E feszültségek szélsőséges következményeit jelzik a Göring által sugalmazott legújabb törvények, amelyek szerint Németországban zsidók és nem zsidók között nemcsak a házasság, hanem még az együttélés is tilos; továbbá egyértelműen ki vannak zárva a nemzetiszocialista állam minden szervezetéből a zsidók és azok, akik korábban zsidókkal kötöttek házasságot.

A zsidókérdés eredete nagyon régi, sokrétű, és olykor még rejtélyes is. Az antiszemitizmus a nyugati történelem szinte valamennyi fázisát végigkísérte. A zsidókérdés áttekintése – még ha puszta kíváncsiságból történik is – Olaszország számára sem érdektelen. Az pedig, hogy ebben az országban nem léteznek azok a különleges körülmények, amelyek másutt az antiszemitizmus közvetlen és végig nem gondolt formáit váltották ki, lehetővé teszi, hogy a kérdést higgadtan és objektíven tekintsük át.

Összefoglalásként mindjárt mondjuk ki, hogy manapság az antiszemitizmust annak a valóban általános szempontnak, azoknak a doktrinális és történelmi előfeltevéseknek a hiánya jellemzi, amelyek szükségesek ahhoz, hogy deduktív eljárás segítségével valóban igazolhassuk a gyakorlati – vagyis társadalmi és politikai – antiszemita magatartást. A magunk részéről úgy véljük, hogy az antiszemitizmusnak van létjogosultsága. Azonban az antiszemiták által szokásosan felhozott érvek gyengesége és zavaros volta – ami ráadásul egy erőszakos pártszellemiséggel kapcsolódik össze – a szándékolttal ellentétes eredményre vezet: a pártatlan szemlélőben azt a gyanút ébreszti fel, hogy az egész antiszemitizmus olyan egyoldalú és önkényes álláspontokra vezethető vissza, amelyeket nem igazi princípiumok, hanem esetleges gyakorlati érdekek határoznak meg.

Ezért ezekben a tanulmányainkban azon igazi okok vizsgálatát tűzzük ki célul, amelyek az antiszemita magatartást igazolhatják. Azt mondják, hogy manapság kiváltképpen a pénzügyek és általában a gazdaság területén van zsidóveszély. De ez a veszély megjelenik az etikában is; végül pedig mindannak, ami spiritualitásként, vallásként, világnézetként a sémiséghez – mindenekfelett pedig a zsidókhoz – kapcsolódik, sajátos – a fehér rassz más népei szemében visszataszító – jellege van. Ezért teljességében vizsgáljuk a problémát, és a következőkben a zsidókérdést a maga hármas aspektusában tárgyaljuk. Ezek közül az első a spirituális vagy vallási, a második az etikai-kulturális, végül a harmadik gazdasági-társadalmi és politikai. Kiindulópontként természetesen az ezekben a kérdésekben járatosabb német szerzőkre támaszkodunk, akiket az általuk vallott „mítosz” jellemez. Azonban arra törekszünk, hogy mindezt a lehető legszemélytelenebbül foglaljuk össze, és kizárjunk minden olyan elemet, amely nem vezethető vissza a tiszta doktrína síkjára.

Létezik-e általában egy sajátosan sémi világnézet, életszemlélet, és a „szakrális” sajátosan sémi felfogása? Ez az alapvető kérdés. A „sémi” szó jelentése – közismert módon – tágabb, mint a „zsidó” szóé, és most szándékosan használjuk az előbbit. Valójában azt hisszük, hogy a zsidó elem nem választható el világosan attól az általános civilizációtípustól, amely – bármilyen figyelemre méltó különbségek vannak is az egyes sémi népek között – az ókorban a Földközi-tenger egész keleti medencéjében – Kis-Ázsiától Arábia határáig – elterjedt. A sémi szellem komplex vizsgálata nélkül az újabb időkben ható zsidó szellem különböző lényeges aspektusai kikerülnek látókörünkből. Néhány szerző, aki túljutott a tisztán biológiai rasszizmuson, és aki a rasszt a civilizáció típusa szerint is vizsgálja – például legújabb műveiben Günther, valamint Clauss – többé-kevésbé eljutott eddig a pontig, amikor általában arról beszél, amit „a levantei (vagy elő-ázsiai) lélek [der vorderasiatischen Seele] kultúrájának” neveznek. Ez a lélek többé-kevésbé a sémi népeket hatja át.

Milyen elemek azok, amelyek miatt a sémi spiritualitást és vallási formákat alacsonyabb rendűnek kell tekintenünk? Erre a kérdésre az antiszemiták homályos és ellenmondásos válaszokat adnak. Valójában, ha meg akarjuk mondani, hogy a sémi szellemben mi a negatívum, annak meghatározásával kellene kezdenünk, hogy spirituális tekintetben mit tartunk pozitívumnak. Azonban az antiszemiták sokkal inkább a polémiával, mintsem a pozitív állításokkal törődnek; és az, aminek a nevében tagadnak és kárhoztatnak, ebben a tekintetben nagyon gyakran ellentmondásos és bizonytalan. Egyesek a katolicizmusra hivatkoznak (például Möller van den Bruck), mások az északi protestantizmusra (Chamberlain, Wolf), megint mások egy gyanús pogányságra (Rosenberg, Reventlow), vagy laikus-nemzeti eszményekre (Luddendorff). Ezen álláspontokat már az is meggyengíti, hogy mindezek a vonatkozási pontok olyan történelmi eszmék, amelyeket az első sémi civilizációk időbélileg megelőznek, és amelyeket részben a sémi civilizációkból származó elemek befolyásoltak; így pedig nem vezetnek el egy eredeti és valóban vegytiszta spirituális pólushoz.

Természetesen minden antiszemitizmus alapja a sémi szellem és az árja szellem közötti ellentét. Azonban ahhoz, hogy valamilyen komoly eredményre jussunk, nem szorítkozhatunk arra, hogy az „arya” kifejezést bizonytalan rasszista alapra helyezzük, vagy pedig e kifejezésnek olyan, csupán negatív vagy polemikus jelentést tulajdonítsunk, amely mindazt magában foglalja, ami nem „zsidó”. Nem; az „árjaságot” pozitív és egyetemes ideaként kellene meghatároznunk, amelyet az istenség, a kultusz, a vallásos érzés és a világnézet tekintetében szembe kellene állítanunk mindazzal, ami általában a sémi civilizációk, különösen pedig a zsidók sajátja. Tehát egy másik, nem naturalista síkra kellene átvinnünk az elmúlt [19.] század filológusainak és történészeinek – mindenekfelett Max Müller iskolájának – azokat az eszméit, amelyek az indogermán törzsek civilizációinak, vallásainak, szimbólumainak és mítoszainak alapvető egységére vonatkoznak. Össze kellene továbbá kapcsolnunk ezeket az eszméket azzal, amit legújabban – noha gyakran súlyos tévedésekkel terhelve – egy nordikus előtti (mi azt mondanánk: hyperboreus), egységes, primordiális civilizációról, mint a különböző újabb indogermán civilizációk eredeti gyökeréről Wirth kísérelt meg kialakítani. Végül nem volna szabad elhanyagolnunk Bachofen zseniális intuícióit a „szoláris” (vagy uranikus) és a „lunáris” (vagy tellurikus) civilizációk, a férfiprincípium és a női-anyai princípium (gynekokrácia) által irányított társadalmak közötti antagonizmusról.

Nyilvánvaló, hogy itt nem vághatunk bele egy ilyen kutatásba, amelyet egyébként egyik munkánkban [Rivolta contro il mondo moderno, Milano 1935; magyarul: Lázadás a modern világ ellen, Kötet Kiadó 1997] elvégeztünk. Ezért most csak arra szorítkozunk, hogy e kutatás következtetéseit összefoglaljuk. Ennek módszere az lehet, hogy felvázoljuk azt a spiritualitást – amelyet egyaránt nevezhetünk „árjának”, vagy „szolárisnak”, vagy „férfiúinak”, amelyből annak ellentéteként levezethetjük azt, ami valójában a sémi szellem sajátja.

Az árjákat az jellemezte, hogy magatartásuk az istenivel szemben cselekvő volt. (A szanszkrit arya szó jelentése: „nemes”. Ezen azonban nemcsak a vér nemességét kell értenünk, hanem a szellemét is.) Az árjáknak a fényes égből származó mitológiai szimbólumai mögött „a fény testetlen férfiassága” és „a szoláris dicsőség” – vagyis egy győzedelmes spirituális férfiasság – rejtőzött. Ezért az árják nem csupán hittek az ember feletti emberiségnek, a halhatatlan emberek és isteni héroszok törzsének reális létezésében, hanem a természetfeletti erők vonatkozásában ennek a törzsnek magasabbrendűségét és ellenállhatatlan hatalmat tulajdonítottak. Ezzel kapcsolatban az árják jellegzetes ideálja nem annyira a papé, mint inkább a királyé volt; nem annyira az odaadó lemondás vallásos ideálja, mint inkább a harcos átalakító cselekvésének az ideálja; nem annyira a pathos, hanem inkább az ethos eszménye. Eredetileg királyaik voltak a papjaik. Ezt úgy kell értenünk, hogy kiváltképpen nekik – és nem másoknak – tulajdonították ama misztikus erő birtoklását, amelytől nem csupán rasszuk „szerencséje”, hanem a természetfeletti erőkkel végzett reális és objektív műveletként felfogott rítusok hatékonysága is függött. Ezen az alapon a regnum ideája szakrális – és ezért többé-kevésbé potenciálisan: egyetemes – jellegű volt. A cakravartí vagy „egyetemes úr” rejtélyes indo-árja fogalmától kezdve az árja-iráni „fényisten híveinek” egyetemes királyságán keresztül a római aeternitas imperii „szoláris” előfeltevéseiig, és végül a sacrum imperium középkori ghibellin eszméjéig az árja vagy árja típusú civilizációkban mindig szemben találjuk magunkat azzal az impulzussal, amely egyetemes testet akar adni a magasból jövő erőnek. Az árják pedig ezen erő kiváltképpeni hordozóinak érezték magukat.

Másodszor, ahogyan az odaadó és imádkozó szolgaság helyett – ismételjük – az istenséget kényszerítő hideg művelettel találkozunk, ennek megfelelően az árják között nem a szentekre, hanem a hősökre vártak a halhatatlanság legmagasabb és legkiváltságosabb helyei: az északi Walhalla, a boldogok dór-acháj szigete, India indogermánjainál pedig Indra ege. A halhatatlanság vagy a tudás megszerzésének férfias vonásai voltak. Míg a sémi mítoszban Ádám – mivel megkísérelte leszakítani a gyümölcsöt az élet fájáról – átkozott, az árja mítoszban az ilyen kalandoknak a héroszok számára győzedelmes és halhatatlanná tevő kimenetelük van. Példa erre Héraklész, Iaszón, Mithrász, Siegurt története. A legmagasabb árja eszmény azoknak a változásnak alá nem vetett, befejezett, a létesülés alacsonyabb világától elszakadt lényeknek „olümposzi” eszménye, akik maguktól fénylenek, mint a nap és a csillagok. A sémi istenek viszont lényegében változékony lények, akik születnek és szenvednek; „évistenek”, akik – miként a vegetáció – alá vannak vetve a halál és az újjászületés törvényének.

Az árja szimbólum szoláris. Ezen azt a tisztaságot kell értenünk, amely erő, és azt az erőt, amely tisztaság; a sugárzó természetet, amelynek – megismételjük – fénye önmagában van. Ez ellentétben áll a lunáris (női) szimbólummal, amely annyiban fényes, amennyiben visszatükrözi és elnyeli a rajta kívül eső centrumból kibocsátott fényt. Végül, ami a megfelelő etikai princípiumokat illeti, egyrészt a szabadság és a személyiség, másrészt a hűség és a becsület princípiumai jellegzetesen árják. Az árja élvezi a függetlenséget és a különbözőséget, visszataszítónak talál minden promiszkuitást. De ez nem akadályozza meg abban, hogy férfi módjára engedelmeskedjen, hogy elismerjen egy vezetőt, akinek egy szabadon létrehozott, harcos kötelék alapján büszkén engedelmeskedik. E köteléket nem az érdek teremti meg. Idegen mindentől, ami eladó és megvásárolható, és általában pénzre váltható. Bhakti – mondták az indiai árják; fides – mondták a rómaiak; fides – ismételték meg a középkorban; trust, Treue – ez volt a feudális rendszer jelszava. A mithraikus vallási közösségekben a testvériség princípiuma elsősorban a közös vállalkozás iránt elkötelezett katonák férfiúi szolidaritását tükrözte vissza. (A mithraikus beavatás egyik fokozata a miles volt). Az ókori Perzsia árjái egészen Nagy Sándor koráig képesek voltak arra, hogy vezetőiknek, akiket transzcendens lényeknek tekintettek, ne csak személyüket és tetteiket ajánlják fel, hanem még a gondolataikat is. Nem erőszakon, hanem ugyancsak a spirituális hűségen – a dharmán és a bhaktin – alapult az indiai árják között a kasztrendszer a maga hierarchikus felépítésével. Annak a súlyos és zord, miszticizmustól mentes, a lélek minden csapongásával szemben bizalmatlan magatartásnak, amely a római civis és páter és istensége közötti kapcsolatokat jellemezte, ugyanolyan vonásai vannak, mint az ókori dór-acháj rituálénak, vagy annak a „királyi” és uralkodó magatartásának, amely az első védikus korszak bráhmanámák vagy „szoláris kasztjának”, vagy a mazdeus atharvanoknák sajátja volt. Összességében: az uralom és a cselekvés klasszicizmusa, a világosság, a különbözőség és a személyiség szeretete, az istenség és a heroikus emberfelettiség „olümposzi” ideálja, valamint a hűség és a becsület ethosa – ez jellemzi az árja szellemet.

Ezzel – ha csak tömören is – adva van az alapvető vonatkozási pont. Arról van szó, hogy szem előtt kell tartanunk egy ideális antitézis körvonalait. Ez lesz vezérfonalunk abban a nehezen áttekinthető képben, amelyet a történelmi valóság és a civilizációk bonyolult állapota mutat. Hiszen tudjuk, hogy képtelenség volna a nem tökéletesen primordiális időkben az árja és a sémi elemet a maga abszolút tisztaságában bárhol is megtalálni.

Mi jellemzi általában a sémi civilizációk spiritualitását? A spiritualitás és a férfiasság árja szintézisének lerombolása. A sémik között egyrészt a férfiprincípium durván anyagi és érzéki, vagy pedig nyersen és vadul harcos megnyilvánulásával találkozunk (Asszíria), másrészt a férfiatlanított spiritualitással, az istenséggel szembeni „lunáris” és elsősorban papi magatartással, a bűn és a kiengesztelés patkósával, a tisztátalan és zavaros romantikával, és mellette – menekülésképpen – a naturalista-matematikai megalapozású szemlélődésre való hajlammal.

Tisztázzunk néhány dolgot. Már a korai ókorban, miközben az árják (valamint az egyiptomiak, akiknek a korai civilizációját „nyugati” eredetűnek kell tekintenünk) királyaikat úgy tekintették, mint akik „az istenekkel egyenlők”, Kaldeában a király csak a tőle különböző lényekként felfogott istenek helytartója (patési) volt (Maspero). És van, ami még jobban jellemzi a férfiúi spiritualitás sémi leértékelésének színvonalát: a babilóniai királyok évenkénti megalázása. A rabszolgának vagy fogolynak öltözött király megvallotta bűneit, és az istent képviselő pap megverte. Csak akkor erősítették meg hivatalában, és csak akkor vehette fel újra a királyi jelvényeket, amikor a könny kicsordult a szeméből. Valójában, ahogyan a „bűn” és a „vétek” érzése (amelyet az árják szinte egyáltalán nem ismertek) a sémi természetben gyökerezik (ez jellegzetesen tükröződik az Ószövetségben), ugyanúgy általában a sémi népeket jellemzi a „bűnök megvallásának” és a bűnöktől való megváltásnak a pathosa. Ez szorosan kötődik a matriarchális civilizációtípushoz (Pettazzoni), viszont teljesen idegen az atyai princípium által irányított árja társadalmaktól. Itt már a „rossz lelkiismeret” (pszichoanalitikus értelemben vett) „komplexusa” tesz jogtalanul szert „vallási” értékre, és változtatja meg az arisztokratikus árja ideál nyugodt tisztaságát és „olümposzi” magasabbrendűségét.

A sémi-szíriai és az asszír civilizációt a női istenségek, az élet lunáris vagy tellurikus istennőinek túlsúlya jellemzi. Ezeknek gyakran a hetérák tisztátalan vonásait tulajdonítják. Az őket szeretőikként kísérő istenek viszont egyáltalán nem viselik a fény és a nappal nagy árja istenségeinek természetfeletti vonásait. Az Asszony vagy az isteni Anya képével szemben gyakran alárendelt lények. Vagy szenvedő, meghaló és feltámadó istenek, vagy vad és harcos istenségek, a vad izomerő vagy a fallikus férfiasság hiposztázisai. Az ókori Kaldeában a papi – kiváltképpen a csillagászati – tudományok éppenséggel a lunáris-matematikai szellem, az absztrakt és alapjában véve fatalista, a személyiség heroikus és természetfeletti kinyilatkoztatására törekvő minden érdeklődéstől elszakadt szemlélődés képviselői. A sémi szellem ezen összetevőjének szekularizált és intellektualizált csökevénye a legújabb korban élő zsidókban is működik. Maimonidesztól és Spinozától kezdve a modern zsidó matematikusokig (például Einsteinig, Olaszországban Levi-Civitáig és Enriquesig) megtaláljuk az absztrakt gondolkodás és az élettelen számok formájában megadott természeti törvény iránti jellegzetes lelkesedést. És alapjában véve ezt tekinthetjük az ókori sémi örökség jobbik részének!

Természetesen ahhoz, hogy ne tűnjünk egyoldalúnak, sokkal terjedelmesebb fejtegetésbe kellene bocsátkoznunk, mint amekkorát a rendelkezésünkre álló keretek megengednek. Csak megemlítjük, hogy az említett negatív elemek nemcsak a sémik között találhatók meg, hanem más, eredetileg indogermán civilizációkban is. Csakhogy e civilizációkban – tekintettel arra, hogy másfajta spiritualitás van túlsúlyban – egy bizonyos korszak beköszöntéig másodlagos és alárendelt elemként jelennek meg, amelyek majdnem mindig a dekadenciára és a leigázott vagy beszivárgott alacsonyabb rendű rasszok szubsztrátumára utalnak. A Kr. e. 8. és 7. században a legnagyobb ókori civilizációkban majdnem egyidejűleg egyfajta válság, vagy climacterium, valamint ezeknek az alacsonyabb rendű elemeknek a felkelése következett be. Azt mondhatjuk, hogy Keleten – Kínától Indiáig és Iránig – ezt a válságot a megfelelő reakciók vagy reformok sora (Lao-tze, Konfuciusz, Buddha, Zoroaszter) oldotta meg. Nyugaton viszont – úgy tűnik – a gát átszakadt, és az áradat nem ütközött semmiféle számottevő akadályba. Egyiptomban a maga zavaros népies miszticizmusával Isis és a hasonló istenségek népies kultusza tör előre, amely szembefordulva korai dinasztiák királyi, férfias és szoláris kultuszával. Görögországban bealkonyul a heroikus és olümposzi ideálokat ápoló acháj-dór civilizációnak, és eljön egyrészt a laikus, antitradicionalista és naturalista gondolkodás, másrészt az orphikus és orphikus-pythagoreus miszticizmus kora. De a centrum, amelyből a felbomlás kovásza mindenekfelett szétsugárzott – úgy tűnik – a Földközi-tenger keleti medencéjében élő sémi népek csoportja, végül pedig a zsidó nép volt.

1936.

(Pannon Front 34.)