Az ún. „harmadik utas politikát” – amely kifejezést én nem igazán szeretem –, amennyire tisztán képviselhető programot nyújt az azt befogadni képes közönség felé, annyira körülményesen lehet megragadni és körülírni a politikai ügyek mentén. Persze azért, ami tiszta és jó, mindig meg kell küzdeni, de sokadjára tapasztalom már, hogy a mai lebutított környezetünkben az is magyarázatra szorul, ami régen magától értetődő volt. Színesnek hiszi magát a mai társadalom, mégsem volt soha ennyire irritálóan fekete-fehér, mint napjainkban. Ezt még a politikai szekértáborok helyzete is jól ábrázolja: vagy fideszes vagy, vagy baloldali ellenzéki, vagy, ahogyan a hazaáruló ballib sajtó böfögni, csak simán „ellenzéki”. Sokak fejében fel sem merül, hogy van egyéb alternatíva, még most sem, hogy a kétpólusú politikai kurzus rettenetes szürkeségét végül sikeresen elkerültük áprilisban. Az, hogy nem merül fel, nem (csak) az éterben terjengő fertő miatt mondom. Személyes tapasztalat, sok-sok beszélgetés lenyomata, amelyeket a magyar társadalom megannyi, egymástól távol eső rétegével folytattam. Ilyen az oktatásügy kérdése is.

Összességében egy élhető alternatívában, nemzeti és szociális alapokon gondolkodó ember számára nem lehet kérdés, hogy az oktatásügy romokban van és, hogy a tanárok helyzetén sürgősen és radikálisan javítani kell. Őszintén szólva én azon csodálkoztam, hogy a bomba csak most robbant és nem évekkel korábban, valószínűleg ennyi idő kellett hozzá, mire felfogják a tömegek, hogy a Fidesz részéről itt bizony tudatos züllesztésről van szó. Ám, ahogy az lenni szokott, a helyét nem találó baloldali ellenzék ismét ráült a tüntetéssorozatra, és olyan – látszólag „civil” – arcokkal töltötték fel azt, akikkel az ember még akkor sem állna össze, ha fegyvert fognának a tarkójához. Valahol fáj, hogy nem fáj, de én nem hullajtok krokodilkönnyeket, mert a tüntetéseken (több alkalommal is) Bella ciaót kornyikáló Törley Katalin tanárnőt páros lábbal kirúgták az állásából. Nem azért, mert kárörvendő vagyok, hanem azért, mert az oktatásügynek – amely a szívügyem – nincs szüksége szélsőbaloldali agymosókra, meg kell tisztítani tőlük ezt a kulcsfontosságú ágazatot. Ő lenne az első, aki fordított helyzetben felnyomna a tankerületnél, ha én meg a Giovinezzát énekelném cserébe, merthogy így tennék, arra mérget vehetne. Nem tudok továbbá közösséget vállalni a „mártíromságot” hajhászó, szivárvány-profilképes tanárokkal, valamint a céltalan módon obszcén táblákat lóbáló tüntetőkkel sem. Nem azért, mert prűd vagyok (szoktam káromkodni, egy-egy nehezebb napomon nem is keveset), hanem azért, mert ez a stílus egy ilyen helyre egyszerűen nem illik. Nemcsak káromkodni kell tudni, de azt is, hogy annak mikor és hol van helye, mikor nyomatékosítunk vele valamit, vagy éppen mikor megy át taszítóan öncélú durrogtatásba. Ja, igen, végül, de nem utolsósorban, még ettől a noÁr gyerektől is hányingerem van (elég permanens módon, már a pályafutásának eleje óta „követem”), aki lehetetlen árakon hirdet „ellenállási szimbólummal” ellátott pulcsit, meg vászontáskát, így meggazdagodva a tanárok nyomorán. Gondolom, ezt a mentalitást a Dohány utcai zsinagóga környékén tanulta.

No, de most, hogy összeszedtem, kikkel nem tudok közösséget vállalni, adódik a kérdés, hogy kikkel igen: mindazokkal a lehetetlen helyzetbe került tanárokkal, akik a tarthatatlan helyzetük miatt tiltakoznak (vagy nem tiltakoznak), és nem az a céljuk, hogy kommunista rongyokba öltöztessék az elégedetlenkedőket. Közösséget tudok vállalni azokkal a diákokkal is, akik normális, élhető körülmények között „csak” tanulni szeretnének, hogy egyszer talán vigyék valamire ezen a szemétdombon. Sőt, azokkal is, akik nem tanárnak minősülnek, de az oktatáshoz kötődnek és a fizetésük szintén a béka feneke alatt van (ped. asszisztensek, iskolatitkárok stb.). A fideszes médiumok szakzsargonjával ellentétben ugyanis nem minden tiltakozó „kommunista patkány”, teljesen jogosan vonulnak utcára, a problémát pedig nem lehet annyival lesöpörni, hogyha nem a Fidesz lenne uralmon, már „minden sarkon LMBTQ-óvoda lenne, ami ráadásul nyilvánvaló hazugság.

Tegnap lefekvés előtt a tüntetések nyomán azon gondolkoztam, hogy egyáltalán létezik-e olyan ügy, amelyre a politika nem nyomja rá a bélyegét valamilyen szinten. Lehet-e valami civil, össztársadalmi stb-stb.? A válaszom pedig nem túl hosszú fejtörés után egy nagybetűs „NEM” volt. Nem azért, mert én ennek örülök, vagy azt szeretném, hogy így legyen, pusztán minimális szinten ismerni kell hozzá a politika természetét. Ha valami civil, vagy „politikamentes” társadalmi kezdeményezés a kezdeti stádiumban valóban mentes is a politikától, szinte kizárt, hogy ez a kibontakozás után is így maradjon. Ugyanúgy, ahogy a környezetvédelem, az oktatásügy sem tud politikamentes lenni, már csak azért sem, mert az erőszakos rátelepedés a baloldal műfaja, amelyet a jobboldal – nyilvánvalóan más módszerekkel – de egész egyszerűen nem hagyhat szó nélkül. Tehát az „alulról érkező társadalmi kezdeményezés” és társai ugyanúgy nem léteznek, mint a „független sajtó”, vagy a liberálisok által oly kedvelt „értéksemleges” jelző. Nem léteznek, mert a minket körülvevő politikai-gazdasági atmoszféra nem ilyen. A múltban sem volt ilyen, és a jövőben sem lesz az.

Egy felelősen, politikával aktívan foglalkozó jobboldali ember válasza tehát ebben az esetben sem lehet az, hogy „hagyjuk folyni a dolgot a saját medrében”, s ne legyünk olyanok, mint a balosok. Olyanok valóban ne legyünk és tartózkodjunk a gátlástalan haszonleséstől is, de az oktatásügy válságát igenis radikális szemszögből, nemzeti és szocialista alapokon kell megoldani, mert az áljobboldali, kóserkonzervatív Fidesz képtelen rá, a szélsőbaloldal pedig a XX. században tökélyre vitt sötét terveikhez akarja csak felhasználni a tanárok nyomorát. Mindkét alternatíva a végső ütést jelenti az oktatásügy számára. Vissza kell szolgáltatni az oktatás méltóságát és a tanárok megbecsültségét, amelyet anyagi és szellemi síkon egyaránt értek. A diákok számára pedig meg kell teremteni az emberi körülmények között való tanulás lehetőségét, egyszerre hagyományhű és korszerű módszerekkel, tananyaggal.

Az oktatásügy lényegében mindennek az alapja, mégis a leginkább elhanyagolt ágazat – talán éppen ezért. Jövőnk alapjait az iskolában, illetve az óvodában rakjuk le, ekkor sajátítjuk el a minket életünk végéig kísérő alapkészségek jelentős hányadát és mikor egyetemre vagy főiskolára kerülünk, az már inkább a „szakosodás” korszaka, semmint az alapkészségeké. Egyáltalán nem mindegy, kik, milyen és mekkora motivációval tanítanak minket, hiszen a pedagógus – főleg a kisgyerekeknél – nemcsak oktató, de példa is, hiszen a gyermek élete jelentős hányadát az iskolában, tanáraival tölti. Ezek a minták pedig életünk végéig kísérnek minket, ha akarjuk, ha nem. A magam részéről pedig mind a mai napig hálás vagyok azoknak a pedagógusoknak, tanároknak, oktatóknak (legyen szó általános iskoláról, gimnáziumról, vagy egyetemről, de egyébként ide sorolom az óvodát is), akiktől rengeteget tanultam és akik pozitív irányba befolyásolták a fejlődésemet. A kedvességért, a bátorításért éppúgy, mint a szigorúságért. Ezekre az impulzusokra pedig az összes felnövő nemzedéknek szüksége van, így az oktatásügy rendbetétele, megreformálása és megtisztítása kiemelt feladatunk, melyet nem hagyhatunk az áljobboldali kormány kezében, de nem is játszhatunk át a haszonleső szélsőbaloldal számára.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info