Meggyőződésem, hogy politikai szempontból az idei év az eddig vérverítékkel elért eredmények megtartásáról fog szólni, miközben az eddig már bejáratott frontokon tovább folynak majd a hadműveletek. Idén választások sem lesznek, így ami a pártpolitikát illeti, adott a belső építkezés és megerősödés lehetősége, melyre szükség is lesz a mozgalmas, két választást is tartogató 2024-es év tükrében. Noha ez a belső megerősödés kevésbé látványos, mint a választások hajrájában harcba indulni, legalább annyira fontos, mint a csatamezőn való megfelelés.

A nyár vége óta tartó rezsikrízis okozta társadalmi válság ugyan szemmel láthatóan elmaradt attól a kataklizmától, amelyet sokan vizionáltak, ez nem jelenti azt, hogy a lakosság túlnyomó része könnyű helyzetben lenne. Mindannak dacára, hogy egy társasház ingatlanjának rezsiköltségei lényegében nem emelkedtek, az emberek pedig úgy vásároltak az ünnepek előtt, mintha nem lenne holnap, a rendkívüli inflációval egész egyszerűen lehetetlen lépést tartani, a bérek pedig meg sem próbálják azt követni. A felső réteget leszámítva ez szükségszerűen az életszínvonal csökkenését hozza majd magával, amely várhatóan tovább növeli majd az elégetlen hangok mennyiségét.

Felesleges tagadni, hogy a háború, illetőleg annak nem megfelelő kezelése egész Európában gondot okoz, még sincs akkora életszínvonal-esés a hanyatló kontinens többi államában, mint idehaza. Az égetőbb problémákat egyre nehezebb elfedni, a Fidesz tábora mégsem olvad érdemben, szimpatizánsainak számát csak a Mi Hazánk és a DK tudta érdemben növelni. Ez a jobboldali radikális párt szempontjából mindenképpen nagy előrelépés, a DK azonban a kisebb baloldali pártok bekebelezésével mindezzel párhuzamosan, sőt, valamivel nagyobb ütemben képes növekedni. Ez még mindig azt jelzi, hogy a kétpólusú politikai modell léket kapott ugyan, de korántsem süllyedt (még) el.

2023 kulcskérdése a kiábrándult fideszes szavazók, illetve olyan emberek megszólítása lesz, akik eddig nem foglalkoztak politikával. Előbbiek mennyiségét nehéz meghatározni, az főként az idei megpróbáltatásoktól függ majd, utóbbiak esetében viszont eddig is jól teljesített a Mi Hazánk Mozgalom, lévén sikeresen honosít meg egy teljesen új színt a magyar politikai palettán. Mindennek tetejében talán ez az a réteg, ahonnan a jövőre nézve a legnagyobb utánpótlás várható, hiszen egy tőről metszett baloldali soha az életben nem fog átszavazni, vagy ha véletlenül át is szavazna, tartós, megbízható támogatói réteg nem lesz belőle.

Az elmúlt évek tapasztalatait látva meggyőződésem, hogy a kormány szándékosan építi le ezt a két ágazatot. A tanároknak lényegében nincsen ütőképes érdekképviseletük, ami van, az pedig bár ne lenne (liberális tanárszervezetek, noÁr-mozgalom stb.), a kifulladóban lévő balliberális színezetű tüntetések pedig eddig sem a tanárok sanyarú helyzetéről szóltak.

Az állami egészségügyet lassan csak azok veszik igénybe, akiknek nincs pénzük magánorvosra. Egy-egy magánorvosi vizsgálat még csak-csak megfizethető, az esetleges műtétek természetesen már nem. Egyébként az egészségügyi „szokások” párhuzamba állíthatóak a korosztályok eloszlásával. Minél fiatalabb valaki, annál kisebb a hajlandóság az állami egészségügyben való részvételre és mennek el inkább magánorvoshoz, hiszen a fiatalabbak körében kevésbé működnek már a „gondoskodó állam” reflexek, mivel azt sem tudják, az milyen.

Ez – mármint a fiatalabb generációk viselkedésmintája – mindenképpen a kormányzat malmára hajtja a vizet, amelynek hosszútávú célja az egészségügy magánszektorba való átszervezése, hiszen a standionok építése és fűtése sokkal fontosabb ugyebár, mint a lakosság egészségi állapota.

Mivel lényegi akadály nincsen, és valószínűleg sokáig nem is lesz a glóbusz társadalmi-politikai átszervezését megcélzó háttérhatalmi erők előtt, elhúzódó orosz-ukrán konfliktusra és újabb, mesterségesen generált krízisekre számíthatunk az északi civilizáció egészét nézve, miközben tovább folyik majd a rasszhígítás és a fajkeveredés támogatása is. Mivel ezeket megakadályozni egyértelmű, hogy nem tudjuk, maximum felkészülni lehet rá, illetve egy-egy lecsapódását országos, vagy térségi szinten akadályozni, mint ahogy tettük azt a lezárásellenes tüntetések alkalmával.

A „nincsen semmid, mégis boldog leszel” elvet követő globalista, internacionalista erők az elkövetkezendő években módszerek széles arzenálját vetik majd be céljuk elérése érdekében, s, hogy ezeket a célokat sikerül-e – és ha igen, mennyire – megvalósítani, világszinten szintén nem rajtunk múlik. Egyszerűbben fogalmazva, hálátlan szerep ugyan, de a kezdeményezés semmilyen fronton sincsen a nemzeti erők kezében, azok a szó szoros értelmében reakciósak az események sodrásában. Ez valóban annyira kiábrándító és lelombozó, mint ahogy elsőre hangzik, a kecsegtető részsikerek tükrében mégsem intenék senkit defetista búslakodásra – legalábbis egyelőre.

A dolgok jelenlegi állása szerint a 2023-as évben igazából ugyanaz fog folytatódni, amely 2022-ben is, a problémák nyilvánvalóan nem fognak megszűnni, maguktól meg aztán végképp nem. Mint ahogy a lassan 1 éve tartó orosz-ukrán konfliktusnak sem látni a végét, úgy igaz ez az egyéb frontvonalakra is. Ezt a fajta idegőrlő kilátástalanságot még tovább növeli a biztonságérzet teljes hiánya, hiszen a csatlós média segítségével globális szinten bármikor bármit kitalálhatnak, hogy tovább rontsák az északi civilizáció kilátásait. Ezekre előre felkészülni, azokat kivédeni egyenlő a lehetetlennel már csak az állami szuverenitás hiánya miatt is, így ténylegesen a megfelelő válaszokra, reakciókra és „elvtársiasan” szólva a lankadatlan éberségünkre hagyatkozhatunk.

Ezzel párhuzamosan a nemzeti tábor eddig elért eredményeinek megóvása, a belső építkezés és megerősítés időszaka lesz 2023. Belpolitikai téren a legfőbb kérdés, hogy tud-e olvadni a Fidesz tábora, s ha igen, mennyire, valamint a DK be tudja-e fejezni év végére a kisebb balliberális pártok megsemmisítését.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info