Tehát annak ellenére, hogy történtek kísérletek egy antibolsevista narratíva felállítására, ezek jobbára félkészek maradtak, ráadásul a szalonkonzervatív szemlélet miatt az esszencia és a miértek természetesen érintetlenek maradtak. 2000-ben a határozati javaslatot egy kisgazda képviselő nyújtotta be az Országgyűlésnek, nyilván ez okból (is) egy olyan dátumot választottak az emléknapnak, amely egy elődhöz, szintén a kisgazdákhoz köthető. A konszenzusos megoldás végül Kovács Béla szovjetek általi elhurcolásának napja lett, február 25-e. Kovács ekkor a Független Kisgazdapárt főtitkáraként működött.

Úgy gondolom, hogy a kommunizmus és az ezt az ideológiát követő diktatúrák ámokfutását, kultúra- és népromboló mivoltát különösebben nem kell magyarázni. A témával természetesen aktívan foglalkozni szükségeltetik, de az emléknap alkalmából ezredszerre is csupán felsorolni azt a pár tételmondatot, amelyet évről évre megismételnek február 25-én, úgy érzem, szükségtelen, vagyis inkább elégtelen, hiszen aki fogékony rá, az tudja, aki pedig elutasítja, annak a véleménye nem ettől fog változni. Mindezek helyett tehát inkább pár olyan gondolatra hívom fel a kedves olvasó figyelmét, melyek azt taglalják, alapvetően miért hibás megközelítés, hogy ez az emléknap február 25-én van, illetőleg éppen ezért miért lenne fontos azt egy másik dátumra, kibővített narratívával és mondanivalóval átköltöztetni.

Az 1998 és 2002 között regnáló polgári kormányzás konszenzusa egy szavak szintjén antikommunista, ugyanakkor a „másik szélsőséget” is elutasító demokrata, szalonjobboldali és természetesen ugyanolyan liberális program volt, amelybe nyilvánvalóan a kultúr- és emlékezetpolitika is beletartozott. Ebben a 4 évben az ún. szélsőjobboldalt lényegében jobban üldözték mint az előtte és utána lévő években, amely első olvasatra talán furcsa lehet, de ha jobban belegondolunk, nagyon is logikus. Mivel a gyeplő a Fidesznél volt (igaz, nem 2/3 arányban), az emlékezetpolitikát is ők irányították, így a kommunizmus valódi arcának feltárására esély sem volt.

A teljesen hibás felfogást jól tükrözi a kormány hivatalos honalapja, ahol a kommunizmusról és annak áldozatairól emlékeznek meg, tehát az emléknap kvázi saját internetes oldaláról beszélünk. Így fogalmaznak:

A „politikus” alatt természetesen Kovács Bélát értik, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ezt tekintik „első állomásnak” az államszocialista diktatúra kiépítésének útján. Ez a megközelítés még akkor is hibás lenne, ha a kommunizmus áldozatai alatt kizárólag az 1945 utáni rövid „polgári rendszer” szereplőit értenénk, de természetesen nem ez az origó. Hivatalosan ugyan ezeket az embereket is az államszocializmus gépezete darálta be (nagyon is törvényszerű módon, de erről majd később), ám a valódi áldozatok a Horthy-rendszer (kiemelt) szereplőinek józanabbik fele, és ennek a rendszernek nemzetiszocialista ellenzéke (később immáron kormányon) voltak. S összességében még ez is a jéghegy csúcsa, mert nem beszéltünk még elhunyt katonáinkról, harcosainkról, a korszak egyéb társadalmi szereplőiről, vagy azokról az ártatlanokról, melyeket szintén a kommunizmus iktatott ki, ám történetük mindörökre elveszett a történelem vérzivataros zuhatagában.

Ez a politikailag korrekt időpont tehát történeti szempontból is vérzik, és akkor még nem is beszéltünk Kovács Béla konkrét személyéről. Kovács a Horthy-rendszer kellős közepén kezdte gyorsan felívelő politikai pályafutását, ám amíg a nemzet élet-halál harcát vívta többek között a bolsevizmus ellen is, melynek később Kovács a „mártírja” lett, ő a második világháború alatt inkább „náciellenes függetlenségi mozgalmakban” szervezkedett. Ez olyannyira jól sikerült neki, hogy a Debrecenben székelő Ideiglenes Kormány belügyi államtitkára lett. E teljességgel illegitim kormányzat felett a szövetségesek együtt bábáskodtak, de a lapjárást már ekkor is a szovjetek irányították, lévén eldöntött tény volt, hogy Magyarország egy háborús vereség esetén szovjet érdekszférába fog tartozni. Az ő szekerüket tolta Kovács Béla is.

Politikai karrierjét természetesen nem törte meg a háborús vereségünk sem. Míg a valódi antibolsevistákat felakasztották, agyonlőtték, megkínozták, elüldözték hazájukból, Kovács földművelésügyi miniszter lett 1945 novembere és 1946 februárja között. Szinte napra pontosan egy évvel a likvidálása előtt szűnt meg a megbízatása. Utóbbi egyébként csak időszakos volt. Még akasztottak az 1956-os népfelkelés vérbefojtása után, mikor ő már országgyűlési képviselő volt 1958 novembere és 1959 júniusa között. Ezt végül június 21-én bekövetkezett halála törte meg.

A szalonjobboldal számára természetesen testhezálló „hős” Kovács Béla személye, azonban semmiképpen nem nevezhető annak, áldozatnak is csak nagy túlzással, ez pedig igaz az összes vonakodó csatlós sorstársára, akik kezdetben örömmel szolgálták ki Magyarország ellenségeit, csak aztán őket is bedarálta a gépezet. Egy ilyen gazdag történelmű ország számára, amely erején felül teljesített a második világháborúban is, egyenesen szégyen az, hogy a kommunizmus áldozatainak emléknapja (emlékezzünk rá, hogy a legtöbb európai országtól eltérően hazánk kétszer is átélte a vörös veszedelmet) egy „náciellenes” társutas, politikai számító elhurcolásának napján van, amikor megannyi valódi hős áldozatvállalásából meríthetnénk emléknapot.

Kovács Béla és társai nem voltak hősök, egész egyszerűen csak képtelenek voltak hosszútávon megérteni, hogyan működik az államszocialista gépezet, melyek az ott uralkodó törvények, milyen logika mentén irtják ki idézőjeles „szövetségeseiket”, a lenini „hasznos hülyéket”, aztán később majd egymást is. Az 1945 utáni polgári és kisgazda tömörülések társutasok voltak egy szégyenteljes osztozkodásban, a félkegyelmű, továbbra is az egykori győztesek által irányított és befolyásolt történeti emlékezet pedig rájuk aggatta a „hős és áldozat” szerepét pusztán azért, mert a végén pórul jártak. Ez az ő történetük. Nem több és nem kevesebb.

Pedig ezen „hasznos hülyék” likvidálása nagyon is kikövetkeztethető és logikus lépés volt Rákosiéktól. Miután a társutasok megtették kötelességeiket, többé már nem volt rájuk szükség, sőt, demokrata okoskodásaik miatt kolonccá váltak a kommunisták szemében: a polgáriak, kisgazdák, parasztpártiak, amennyiben nem volt kommunista pártkönyvük is (vagy ha volt, akár akkor is), azt kapták jutalmul, amit a valódi antibolsevista hősök büntetésül.

Több olyan magyar ünnep vagy emléknap is van, melyek átköltöztetése egy másik dátumra feltétlenül szükséges, vagy éppenséggel ajánlott, ezek közül azonban a kommunizmus áldozatainak emléknapja az, amelyet a leghamarabb, sürgősen át kellene szervezni, ütőképes mondanivalóval feltölteni. Átköltöztetése egy másik dátumra pedig – a vérzivataros magyar történelemnek köszönhetően – sajnos nem jelentene különösebb gondot. Példának okáért három nap múlva, február 28-án lesz Imrédy Béla egykori miniszterelnök kivégzésének 78. évfordulója. Egy hiteles ember a sok közül. A bolsevizmus valódi áldozata.

Vesszen a vörös pestis minden maradéka!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info