Ennél azért nézzünk mélyebbre, és értsük meg részletesebben is, hogy miről is van szó ebben a „kettős hadviselésben”, melyet ez az erőteljes zsidó réteg végez itt, a mi életterünkben.

 

A befolyásos és tekintélyes, hosszú múltra visszatekintő zsidó szervezet (mely annak idején zsidó bevándorlók megsegítésére jött létre), a Héber Bevándorlást Támogató Egyesület (HIAS) múlt decemberben újult erővel kezdett kampányba, felszólítva a zsidóságot, és tulajdonképpen mindenkit arra, hogy csatlakozzanak a HIAS tagjaihoz, és segítsék a harmadik világbeli tömegek további beáramlását – legalábbis a gazdanépek nyakára, Izrael kapcsán nem kampányol ezzel a szervezet. A Times of Israel által leközölt felhívásban többek között ezt olvashatjuk:

 

A szervezet egy évvel korábbi felhívásához egy hónap alatt 1284 rabbi csatlakozott. Rabbik Britanniában is mozgolódnak ezekben a napokban, jelenleg éppen Donald Trump amerikai elnök mérsékelt, de a zsidók és liberálisok számára már így is egy újabb holokausztot előrevetítő, szerintük „muszlimokat kitiltó” új rendeletét próbálják gáncsolni. (Túloznak persze, valójában csak 7 ország polgárainak tiltják a beutazást átmenetileg, de még olyan muszlim országok sincsenek a listán, mint Pakisztán vagy Szaúd-Arábia.) Közel 50 rabbi tiltakozott és vállalt szolidaritást „muszlim unokatestvéreikkel”, arra hivatkozva, hogy a holokauszt emlékezteti őket arra, mi történik akkor, amikor az „intézményesült gyűlölet bírálat nélkül marad.” Nem csak konkrét zsidó vezetők tiltakoznak és zsidó pénzeken hizlalt szervezetek próbálnak rajta jogi fogást találni, de még a nem zsidó aknamunkások (mint amilyen Ann Donnelly amerikai szövetségi kerületi bíró például) mögött is olyan zsidó pénzekkel támogatott és fajilag is belterjes szervezetek állnak, mint az Amerikai Polgári Jogi Unió (ACLU). Még az üzleti világ zsidói is megmozdultak, mint a Starbucks kávéházlánc elnök-vezérigazgatója, Howard Schultz, aki 10 ezer „menekültet” szándékozik foglalkoztatni világszerte (a fehér munkavállalókat diszkriminálva ezzel), válaszul Trump rendeletére.
 

Megfigyelhető, hogy a zsidókra jellemző mélyreható történelmi emlékezet és paranoia hatja át ezen zsidók és szervezeteik motivációját, amikor más csoportok mellett állnak ki, őket segítik. A Zsidó Távirati Iroda egyik cikkének címe is az, hogy Történelemmel a szemük előtt, USA-szerte zsidók csatlakoznak a reptéri tüntetésekhez Trump menekült-tiltása ellen, s ebben egy Suzanne Singer rabbit is ekként idéznek: „Teljesen felháborító, hogy nem engedjük embereknek, hogy itt menedéket találjanak. Anyám Auschwitz túlélője volt. Zsidóként mi tudjuk, milyen üldözöttnek lenni.” Számukra minden önvédelmi reakció egy politikai elit, vagy állami szerv (esetleg csak egyszerű egyének, kisebb mozgalmak, cikkek) részéről a zsidók pusztulásához vezethet. Alább alaposabban is kielemzésre kerül ennek a pszichológiája, de előtte ismerjük meg, miért is akarnak befolyással rendelkező zsidók (sokszor akár őket sem kedvelő) bevándorlókat tömegesen a gazdanép nyakába segíteni.
 

Az amerikai migránspárti, határellenes mozgalom egyik vezető figuráját, Bryan Caplant már bemutattam egy korábbi, a határellenes és antifa aktivizmus zsidó jellegét elemző írásomban. Caplan egyik 2015-ös bejegyzésében nagyon fontos dolgokat ír, és félelmetes, szinte pszichopata hidegséggel mutatja be az évezredes zsidó felforgatás praktikai célját. Tudjuk meg tőle, egy határokat lebontani és fehér nemzeteket idegenekkel elárasztani szándékozó zsidótól, miért is támogatják ők ezt a folyamatot:

Caplan itt korábbi írására hivatkozik, miszerint ilyen „buborékokból” állna egy számára ideális szétszeletelt, atomizált társadalom. Így folytatja érvelését:

 

Itt is látható, hogy az erőteljes csoporttól (értsd: az őt egyébként befogadó, egységes gazdanemzettől) való félelem, és mély történelmi emlékezetből eredő paranoid üldözési mánia a meghatározó elemei ennek a hozzáállásnak. Caplan ugyanakkor rendkívül embertelen is (mint megszállott zsidó ősei is voltak, például az uzsorákkal tönkretett családok, a bolsevik népirtások esetében), ezen embertelenség tetten érhető abban, hogy szerinte a közösségeknek nincs joguk egységesen, összhangban élni egy saját élettérben. Meg sem fordul a fejében, hogy saját beteges zsidó rögeszméi helyett a neki otthont adó nemzet érdekei is számítanak. Annak a nemzetnek pusztulnia kell, s át kell alakulnia egy mindent magába olvasztó katyvasszá: mert ő „fél”, mert ő akkor érzi biztonságban magát, ha a német nemzet, a francia nemzet, a holland nemzet, a magyar nemzet, minden fehér nemzet elveszti hatalmi pozícióját, s kisebbséggé válik saját hazájában – miközben a zsidóság mint csoport továbbra is domináns marad, csak körülöttük válik minden más pépessé, s így könnyen kezelhetővé.
 

A fentebb már említett HIAS elnöke, Mark Hetfield ki is jelenti egy zsidó lap, a Forward egyik cikkében, hogy a bevándorlás „nekünk [zsidóknak] stratégiai érdekünk". Elődje Leonard S. Glickman szintén a Forward számára nyilatkozva még egy 2002. november 29-én megjelent cikkben mondta azt, hogy „minél sokszínűbb Amerika, annál inkább biztonságban vagyunk mi [a zsidók]”. Majd a cikk megjegyzi, hogy egy „névtelen adakozó” 750 ezer dollárral támogatta a szervezet kenyai Nairobiban található hivatalát, azzal az elvárással, hogy mindezt afrikai „menekültek” megsegítésére (és az USA-ba importálására) használják. A befolyásos amerikai nyomásgyakorló szervezet, a zsidó Rágalmazásellenes Liga nemrégiben leköszönt elnöke Abraham Foxman ezen zsidó aktivizmus kapcsán úgy vélekedett, hogy ezzel ők igyekeznek „Amerikát annyira felhasználóbaráttá tenni a zsidók számára, amennyire csak lehet.”

 

A zsidók nem őszinte együttérzés miatt támogatnak mindenféle kisebbségi csoportokat, hanem azért, mert számukra minden ilyen csoport elleni fellépés potenciális zsidóellenes pogrommá válhat idővel. Ezen egyéb csoportokat zsidó szervezetek és befolyásos figurák maguk előtt tolják, s mikor ezen pajzscsoportokat támadás éri, a háttérben még biztonságban lévő zsidóság addig kell ellehetetlenítse ezen „támadókat”, mielőtt azok keze őket is elérné (másfelől pedig a sok csoport egymással való konfliktusai alatt a zsidók csoportja láthatatlanabbá válik). A „sokszínűség mint biztonság” a diaszpóra zsidóság számára egy régi hozzáállás. Mint Caplan esetében is látjuk, a külcsoportok gyengítésével igyekeznek elejét venni egy saját belcsoportjuk számára kellemetlen, esetleg végzetes fellépésnek. Adott esetben ezt akár nem is tudatosan teszik, ahogy a primitív cigány se ébred úgy, hogy eldönti: ma ő „cigányosan fog viselkedni”, úgy a zsidó is csak azt adja, ami alkatából fakad.

A tekintélyes nevű neokonzervatív (mely egy teljesen elzsidósodott politikai irányvonal) Norman Podhoretz, az Amerikai Zsidó Bizottság által kiadott Commentary magazin szerkesztője és publicistája egyik könyvében is megmagyarázza ezt:


Minden nemzeti önvédelem potenciális holokauszt, minden zsidókat észrevevő és megnevező eretnek potenciális Hitler. Ez a paranoia és megtévesztési igény az oka annak, miért lett Kohnból Kun, Rosenfeldből Rákosi, Singerből Gerő, Lev Bronsteinből Leon Trotsky, Hirsch Apfelbaumból Grigory Zinoviev, vagy Israel Ehrenbergből Ashley Montagu, de a lista végtelen.

A Simon Wiesenthal Központ a Trump-rendelet ellen szintén bevetette befolyását, tiltakozva a tiltás ellen. A központ egyik 2002. november 10-i sajtóközleményében (mely az egykori francia elnök Valéry Giscard d’Estaing azon kijelentésére reagál, miszerint egy muszlim Törökországnak nincs helye Európában) is bemutatja ugyanezt a szellemiséget:

 

Itt is láthatjuk, hogy a történelmi sérelmekből fakadóan a „gyűlölet” és „szélsőségesség” csak úgy küzdhető le, ha a hagyományos európai civilizáció megszűnik és felváltja magát egy kevert hitű, kultúrájú, fajú népséggel. Az egységes nemzet (vagy Európa) átformálandó egy szétzilált, gyökértelen szürke népséggé, melytől a zsidóságnak nem kell tartania. Az egész zsidó történelmet jellemzi ez a végtelen gőg, mely szerint a zsidó igények mentén kell minden népnek átalakulnia, akkor is, ha az sérül vagy belepusztul.

Mialatt tehát a gazdanépek gyengítéseként idegen elemeket segítenek életterünkbe, nem feledkeznek meg saját maguk sajnáltatásáról, a gazdanépek erkölcsi manipulálásáról sem. Pár hónapja a Britanniában 22 évig főrabbiként működő, nemrég nyugdíjba vonult, de továbbra is aktív Jonathan Sacks szólalt fel az Európai Parlament A zsidó közösségek jövője Európában című konferencián, melyben az antiszemitizmus miatt panaszkodott, s bár beszédének címe A mutáló vírus: az antiszemitizmus megértése, azt egyszerűen csak „vírusnak” nevezve, nem is tölt időt azzal, hogy a tükörbe nézzen, és valóban megértse, viszont beszédén keresztül újból beletekinthettünk a fentebb is már vázolt jellemzően zsidó elmébe. Sacks egy nagy tekintélyű zsidó vezető. A The Jerusalem Post szerint „a jelenkori Britannia legkiemelkedőbb gondolkodója és szónoka”. Máshol úgy hivatkoznak rá, mint aki „kiemelkedő erkölcsi tekintélye korunknak”. Sacks, avagy „Lord Sacks” 2009-ben lett a Lordok Házának tagja, a legnagyobb lapok és médiafelületek előszeretettel szólaltatják meg, teszik közzé mondandóját.
 

Sacks beszéde a képmutatás, álszentség és az ironikus mellébeszélés tökéletes példája – melyek kimondottan a zsidó elit erősségei. Beszédének kezdetén kijelenti, hogy Izrael kritizálása még nem antiszemitizmus, de beszédének jó részét azzal tölti, hogy bizonygassa, miként is a „zsidó állam” kritizálása az „új antiszemitizmus” jellemző formája. Egy korábbi beszédében szintén úgy vélekedett, hogy „Az anticionizmus az új antiszemitizmus.” Ez az önellentmondás viszont csak a kezdet.

 

 

Ellenben az általa sugalltakkal, a zsidóellenes hangulatnak az említett korokban persze okai voltak, melyet Sacks nem akar tudomásul venni, bele se gondol ennek lehetőségébe, ugyanakkor képtelen azt is észrevenni, hogy pont ezért azt vetíti ki az „antiszemitákra”, amivel őket ruházza fel: szerinte azok képtelenek szembenézni saját hibáikkal és inkább mást okolnak, miközben ő tökéletesen ezt teszi egész életművén keresztül, ahogy ebben a beszédben is. A pszichológiában is ismert ez a jelenség. Továbbá, jellemzően a zsidóság magát az egész emberiséggel, s minden fennkölt fogalommal azonosítja: szabadság, emberségesség... A zsidókért való tett így a szabadságért tett cselekedet. Ennek mentén folytatja:

 

Itt a naiv hallgató várná, hogy most megértse az antiszemitizmust egy zsidó vezetőn keresztül, de helyette további kivetítést és erkölcsi manipulációt hallhatunk:

Sacks – ahogy jellemzően a zsidó vezetők eleve – dehumanizálják a fehér embert az „emberiesség” nevében. Mialatt a zsidóságot az egész „emberiséggel” azonosítják, s arra szólítják fel a fehér embert, hogy univerzális értékek – mint szabadság, emberiesség, sőt Európa – nevében tegyenek a zsidóság védelme érdekében, addig Európát nem kötik egy konkrét emberfajtához, a fehér európai emberhez. Európa egy olvasztótégely, melyet ilyen-olyan elvek és intézmények igazgatnak, és csak az a fontos, hogy ezen intézmények és folyamatok a zsidók számára kedvezőek, avagy kedvezőtlenek-e. Az olaszok létjogosultsága nem számít, keveredjenek, nyissák meg életterüket mások előtt, s olvadjanak egybe. A franciák fennmaradása franciákként nem fontos. A németeké sem, az angoloké sem, a svédeké sem, senkié sem, csakis a zsidó megmaradás számít (egy összekevert, és ez által a zsidóságra már nem veszélyes, kiherélt gazdanépen belül: lásd Caplan vallomását erről fentebb), s ennek érdekében rendkívül aljas módon a fehérekre jellemző erkölcsorientáltságot használják ki, a zsidó érdekekért való cselekvést úgy beállítva, hogy ezzel a gazdanép „saját magát” segíti, az „emberiséget” és „emberiességet” segíti. Elvégre Sacks szerint az antiszemitizmus egy „fenyegetés elsősorban Európára és annak szabadságára nézve, melyet évszázadokig tartott kivívni” és így az egyben „Európa végének kezdete”. Ezen „európai szabadságot” pedig az antiszemita vélemények cenzúrázásával, büntetésével kell megvédeni, mert a fejre állt zsidó világban a cenzúra a szabadság.
 
Például a The Jerusalem Post arról számolt be múlt év decemberében, hogy egy idegen állam útbaigazítása alapján miként akarja az EU saját polgárait korlátozni.


Az új brit miniszterelnök, Theresa May sem várt sokáig, hogy a zsidók ilyetén követeléseinek eleget tegyen, így múlt decemberben tovább szigorítottak a már meglévő (eleve zsidók által kiharcolt) szájkosár-törvényeken, konkrétan az antiszemitizmus meghatározása lett szigorítva. A Sky News cikke szerint a kormány egy „jótékonysági szervezet” meghatározását fogadta el, s azt is megtudjuk, milyen „jótékonysági szervezet”-ről van szó: „A Nemzetközi Holokauszt Emlékezés Szövetség (IHRA) egy kormányközi szervezet, melyet 31 ország támogat. Az év elején egyeztek meg ebben a meghatározásban és remélik, hogy az globálisan is elfogadott lesz.”
 

Ezen viszonylag friss híreket azért is érdemes figyelembe venni, mert mialatt Sacks arról panaszkodik, hogy az „antiszemiták” megtagadják tőlük az „egyenlő jogokat” és „szabadságot”, addig pont az általa is vezetett zsidó elit az, amely a gazdanép tagjainak szabadságát korlátozza, s azok jogait nyesegeti saját igényei szerint.

Sacks így folytatja beszédét:

 

Sacks természetesen olyan szinten elvakult, hogy képtelen meglátni a gerendát saját szemében, és észrevenni, hogy saját magáról és csoportjáról beszél itt. Míg mi, „antiszemiták” folyton elemezzük, ostorozzuk saját fajtánkat is annak hibái és gyengeségei miatt (mint a liberális, multikulti szektások, áruló politikusok, vagy eleve a fehér ember sokszor könnyen kihasználható pszichológiai berendezkedésének vizsgálatán keresztül stb.), addig nem szégyenlősködünk feltenni a jogos kérdést sem: esetleg bizonyos, számunkra káros folyamatokat valakik gerjesztik-e? Ha igen, kik és miért? (Ezen írás is egyike ezen elemzéseknek.) Sacks a saját hibák keresése és a külső veszélyek elemzése helyett inkább két másik dolgot tesz: a gazdanépet és annak politikai elitjét érzelmileg manipulálja, s közben a számukra veszélyes elemeket vírussal fertőzött gonoszokként egy legyintéssel lekezeli. A zsidó csoport maga szent, és kritikán felül áll...
 

Sacks továbbá egyik könyvében úgy vélekedik, hogy az antiszemitizmusra „az egyetlen józan reakció” az, hogy azt „figyeljük, küzdjünk ellene, de soha ne hagyjuk, hogy meghatározza, kik is vagyunk. A büszkeség mindig egy egészségesebb reakció, mint a szégyen." (Radical Then, Radical Now, 205. o.)

Tehát a zsidóság kritizálóinak panaszait nem szabad meghallgatni és azokon elgondolkodva a tükörbe nézni, ehelyett „büszkeséggel” (avagy: a faji felsőbbrendűség gőgjével) kell mindazt elutasítani, és még véletlenül sem szabad szégyent érezni – mialatt a gazdanépeknek folytonosan szégyenkezniük kell az „egyedi” holokauszt miatt, szégyenükben minden zsidó elvárásnak meg kell felelniük, és mindenféle büszkeséget el kell felejteniük, mert az csak kirekesztéshez vezethet. Egy szabály van a zsidók számára, de egy egészen más vonatkozik mindenki másra.

Beszédét így folytatja:


A forrásmegjelölések nélküli vádakozásokkal teli félrebeszélés jellemző azon zsidó vezetőkre, akik ahhoz vannak szokva, hogy a fősodratú médiában senki se vonja majd őket kérdőre, így könnyedén megmagyarázható a zsidóellenes kritika azzal, hogy az egy „vírus”, egy „értelmezési kudarc”, vagy freudi magyarázat szerint „szexuális frusztráció” eredménye csupán. A zsidó elit (értelmiség, politikai, médiabeli figuráik) jellemző vonása, hogy az antiszemitizmust soha nem vizsgálják objektíven, mindig felsőbbrendűségi gőg és paranoiás üldözési mánia beteges egyvelegén keresztül szemlélik azt, így ezen elit számára (mint arra korábbi írásomban is hoztam példákat) az csupán egy „vírus”, Heisler András szerint annak „nincs objektív forrása, az antiszemitizmus a butaság szinonimája”, az Egyesült Királyság főrabbija, Ephraim Mirvis szerint „Az antiszemitizmus a legősibb gyűlölet, és még senkinek sem sikerült rámutatnia, honnan is származik ez, s miről is szól az egész. Ez a legnagyobb probléma, amivel szembe kell néznünk.”

Az, hogy az említett konfliktusoknak, mint az 1920-as évek közel-keleti antiszemitizmusának esetleg okai is voltak (mint az akkori zsidó beözönlés Palesztinába, mely terrorizmusba, tömegmészárlásokba és száműzetésekbe torkollott az ottani arabok számára) mellékes. Ahogy „gazdasági visszaeséssel” magyarázni a 19. század második felében egyre hevesebbé váló zsidóellenességet szintén ilyen mellébeszélés: például a politikai antiszemitizmus magyar úttörője, Istóczy Győző annak idején sok megalapozott és jogos panasszal élt ezen parazitikus csoporttal szemben. Ugyanígy a jelenlegi zsidóellenes hangulatnak is számos meglapozott oka van, az általuk dominált szexuális felforgatástól a férfi-nő ellentétet szító, családellenes feminizmuson keresztül az Európa-idegen népségek tömegeinek beáramlásának támogatásáig, és a sor folytatható...
 

Sacks panaszkodik az „új antiszemitizmus” miatt, de nem említi, hogy jelenleg Európában ennek egyik jelentős forrása a zsidó elit által is támogatott és kontinensünkre besegített közel-keleti népségekben keresendő. Említi az elmúlt évek ilyen-olyan muszlimok által zsidók ellen elkövetett támadásait, de ezen Európa-idegeneket is „európai”-ként kezeli. Jellemző módon a fehér gazdanépektől várják ezen zsidó vezetők, hogy még inkább két vállra feküdjenek előttük, magukat korlátozzák, cenzúrázzák, ilyen-olyan intézményeket és irányelveket támogassanak zsidó érdekek mentén, akkor is, ha őket, fehér őshonosokat is (még jobban) leterhelik és bántalmazzák, erőszakolják, lemészárolják, idővel demográfiailag lecserélik ezen „új európaiak”. A Sacks-féle elit pozícióban lévő zsidókat és hatalmukat primitív muszlimok nem fenyegetik, de az utca zsidói ellen elkövetett inzultusok eseteit ki tudják használni még több politikai és jogi befolyás kicsikarására (lásd az említett Theresa May-féle szigorítást, melyet szintén ezzel magyaráztak). Megfigyelhető, hogy a muszlim beözönlés ellenzésére (bár egyes zsidók panaszkodnak erre) nincs jelentős zsidó politikai akarat és lobbi, ellenben ha a politikai elit köreiben fedezhető fel vélt vagy valós zsidóellenesség, azonnal politikai nyomásgyakorlásba kezdenek a befolyással rendelkező zsidók: kitiltások, elhallgattatások, pénzcsapok elzárása, intellektuális hadjárat a médián és sajtón keresztül. Ezt jól példázta a tavalyi eset az Egyesült Királyság Munkáspártja kapcsán, melynek bizonyos tagjai nem voltak elég kóserek a zsidók számára, így agresszív nyomásgyakorlással és pénzek megvonásával az eretnekek kizárásait és adott esetekben azok cionista zsidókra való cserélését érték el. A politikai befolyás csökkenésének lehetősége, s nem a kihasználható utcai muszlim erőszak az, amely a zsidó elitet valóban aggasztja.

Még amikor Sacks a multikulturalizmust bírálja is, több „integrációt” követel meg, ahelyett, hogy a gazdanép önállóságát támogatná a beilleszthetetlen idegen elemek elutasításával – de persze ő maga is egy (káros) idegen elem, így természetesen a más elemek általi atomizálódást támogatja, elejét véve annak, hogy a gazdanép nehogy túl erős legyen egy esetleges zsidóellenes pogromhoz, amint a fehér nemzetek azok voltak a történelem folyamán többször is.

A fentiekben bemutatott zsidó viselkedés nem mai jelenség, az fajtájuknak egy ősi jellemvonásából ered. Erről lassan 2000 éve immár, hogy Publius Cornelius Tacitus római történetíró ekként vélekedett:

 

Ez az ősi faji alkat mindig, mindenhol súrlódást, konfliktust, súlyos bajokat és károkat okozott, s mint láthatjuk ez a folyamat ezekben a napokban is ugyanúgy zajlik, mint kétezer éve, mint több száz éve, mint 70 éve, mint bármikor. A zsidóság képviselőitől nem várható el, hogy magukba szálljanak, és gazdanépeiket tisztelve elfogadják azokat olyannak, amilyen azok hagyományos karaktere, lelkülete, önző igényeik szerinti agresszív átformálási szándékok nélkül. Ha évezredek alatt erre képtelen volt, az is marad. Ennél fontosabb kérdés, hogy a fehér nemzetek képesek-e még saját kezükbe venni a sorsukat, ahogy időről-időre mindig is tették, és képesek-e minden befolyástól elzárni, életterükből kiszorítani ezen káros elemeket. Az elmúlt százötven év káros zsidó hatását tekintve ez csak egyre jobban élet-halál kérdése lesz. Caplan után szabadon: a zsidóktól való megszabadulás ugyan nem garantál biztonságot (hiszen nélkülük is akad baj), de sokkal kevésbé lenne káros világ az, mint a jelenlegi status quo.

 

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info