Szeretném a tisztelt olvasók figyelmébe ajánlani Szabó Patrik A „cigánybűnözés” fogalmának (jog)történeti eredete és továbbélésének lehetséges előzményi okai az előítéletesség tükrében című munkáját, amely az ELTE Büntetőeljárásjogi és Büntetésvégrehajtási Jogi Tanszékén készült. Elérhető itt.
 Dobos János ezredes, a Kádár-rendszer egyik sztárnyomozója. Felmenői között neki is voltak cigányok, így mindig megtalálta a közös hangnemet a bűnözőkkel. Mindenhol voltak informátorai, a cigányság szinte bálványként tisztelte (forrás: Fortepan / Urbán Tamás) |
A kutatás elsősorban az 1946 és 1989 között keletkezett, a BM különböző osztályai által kiállított vagy oda begyűjtött iratok alapján készült.
Megtudhatjuk például, hogy a Kádár-korszakban annyira nem volt cigánybűnözés, hogy
Megtudhatjuk például, hogy a Kádár-korszakban annyira nem volt cigánybűnözés, hogy
- „A cigánybűnözés néhány jellemző sajátossága” címmel írtak jegyzetet a Rendőrtiszti Főiskola részére. (Vígh József: Szakkriminológia. Jegyzet a Rendőrtiszti Főiskola részére. XII. fejezet, Budapest 1973. 153-178.);
- dr. Konczer István r. ezredes, budapesti főkapitány-helyettes a Belügyi Szemle 1984/2. számában (XXII. évfolyam, 17-24. oldalig) megjelent Cigánybűnözés a fővárosban című cikke pedig a fővárosi cigánybűnözést elemezte 1974. és 1982. között, részletes statisztikai adatsorokat bemutatva;
- dr. Dobos János r. alezredes vitába szállt dr. Vavró István álláspontjával, és gyakorló rendőrtisztként azt állította, hogy igenis létezik cigánybűnözés, amelynek megállapításához két kritérium együttes fennállása szükséges: az etnikum és az életforma, önmagában vagy az egyik, vagy a másik nem elegendő a definícióhoz. Kifejtette továbbá, hogy szerinte is lehet helytelen ez a kifejezés, azonban rövid és kifejező. Lehetne „K” (azaz kóbor) személyekről beszélni, mint korábban, illetve „kóbor egyének bűncselekményeiről”, de a néven nevezés szerinte nem szakmaiatlan. (Dr. Dobos János: Tényleg nincs cigánybűnözés? Belügyi Szemle XXII. évfolyam 1984/10. 63-66.)
A Belügyminisztérium és a cigánybűnözési vonalvezetők
Annyira nem volt cigánybűnözés a Kádár-korszakban, hogy a belügyminisztériumnak külön cigánybűnözési vonalvezetőket kellett alkalmaznia.
Részlet Szabó Patrik munkájából:
A cigánybűnözés volumenére vonatkozó adatokat – Budapest kivételével – a megyékben dolgozó specialistákon keresztül már 1974 előtt is gyűjtötték. (Ti. az ún. cigánybűnözési vonalvezetők voltak felelősek ezért.) A BM a jelentés keltét megelőző legutolsó, ezzel kapcsolatos – és ilyen formában beszerzett adatokra épülő – értékelést az 1967-71-es évek átlagai alapján készíttette el.
A cigánybűnözés tagadásának következő tétele az volt, hogy nincsenek speciális cigány bűncselekmények, azaz olyanok, amelyeket csak cigányok követnének el. A rendőrség tapasztalatai azonban ezzel szemben – a leirat szerint – akkoriban azt mutatták, hogy például „hilózást” (pénzváltás ürügyén elkövetett lopások), „gagyizást” (gyűrűcsalást, rézgyűrűknek aranyként történő eladása), jóslást, kéregetés örve alatt elkövetett trükkös lopásokat, leányszöktetés címszóval végrehajtott emberrablást, vérbosszú miatt elkövetett emberölést cigányokon kívül mások nem követtek el.
Tekintettel arra, hogy a cigánybűnözők bűnelkövetési módszereit sajátosnak tartották, az ellenük folytatott harcban a bűnüldöző szervek is fokozatosan specializálódtak. Ezért ügyeikkel a fővárosban speciális csoport, a megyei rendőr-főkapitányságok bűnözési osztályain pedig erre szakosodott előadók (cigánybűnözési vonalvezetők) foglalkoztak. Feladatuk volt az alsóbb szintű (kerületi, városi, járási) szervek segítése, és legtöbbjük tagja volt a megyei koordinációs bizottságnak is.
Cigánybűnözési vonalvezető az Országos Rendőr-főkapitányság Bűnüldözési Osztályán is dolgozott.
Az Országos Tárcaközi Koordinációs Bizottságban a Belügyminisztériumot az ORFK vezetője képviselte. A megyei rendőr-főkapitányságok helyzetét e szempont szerint a következőkben lehetett értékelni. A BM tájékoztatóban ismertetett felmérés adatai szerint 1980 októberében a megyei rendőr-főkapitányságok vonalvezetőinek több mint 80%-a (19-ből 16 fő) egyedül a cigánybűnözési vonal irányításáért volt felelős.
A vonalvezetők valamennyien tisztek voltak, közülük 15 fő részt vett a megyei koordinációs bizottság munkájában is. Vas megyében ilyen bizottság nem volt, míg Borsod, Szolnok és Tolna megyében a bűnüldözési osztály vezetője, illetve a főkapitányság vezetőjének közbiztonsági helyettese képviselte a rendőr-főkapitányságot a megyei koordinációs biztosságban.
Önálló vonalvezetőt vagy olyan nyomozót, akinek más vonalak mellett a cigánybűnözés volt a fő vonala, a következő helyeken állítottak be: Kecskemét, Kiskunhalas, Baja, Kalocsa, Kiskőrös, Kiskunfélegyháza, Székesfehérvár, Dunaújváros, Eger Gyöngyös, Debrecen, Szekszárd, Dombóvár, Paks, Tamási, Szeged, Szentes, Hódmezővásárhely, Nyíregyháza, Kisvárda, Vásárosnamény, Pécs, Tatabánya, Oroszlány, Tata, Komárom, Dorog, Esztergom, Miskolc, Mezőkövesd, Encs, Ózd, Kaposvár, Nagyatád, Barcs, Siófok, Marcali.
Az I. fokú szervek tekintetében nem volt szakosodás Békés, Győr, Nógrád és Vas megyékben. Egyes helyeken – Bács megyében 1 csoport 7 fővel, Borsod megyében 7 csoport 39 fővel, Baranya megyében 1 csoport 6 fővel, Somogy megyében 2 csoport 10 fővel, Szabolcs megyében 4 csoport 25 fővel és Szolnok megyében 1 csoport 7 fővel – speciális (egyébként cigány származású lakosokból szervezett) önkéntes - rendőri csoportok is segítették a vonalvezetők munkáját. A vonalvezetők adatai szerint egyébként ekkoriban kb. 350 telepen 2 500 család mintegy 15 000 tagja okozott állandó – kisebb-nagyobb – bűnügyi problémákat. Ezek 2/3-a úgynevezett „lováró” (másképpen „kolompár”, vagy „oláh”) cigány. Az 1980 októberében lezajlott felmérés időpontjában a cigánybűnözés vonalán a megyei rendőr-főkapitányságok 263 fős hálózattal rendelkeztek. Ezek 1/5-e ügynök, 4/5-e titkos munkatárs volt. A kapcsolattartás szempontjából a megyei rendőrfőkapitányságok összességében kb. 1/3-os aránnyal részesültek.
A megyei rendőr-főkapitányságok 1980 októberében 2145 fő veszélyes cigánybűnözőt tartottak nyilván és ellenőriztek. Közülük 1243 fő (57,9%) volt rendőri felügyelet, 41 fő (1,9%) pedig kitiltás hatálya alatt. A cigánybűnözés alakulása és a cigánybűnözés elleni harc helyzete igen gyakran szerepelt a rendőr-főkapitányságok vezetői értekezletein. Csak 1980-ban 8 megyében foglalkoztak főkapitányi vagy közbiztonsági helyettesi szinten ilyen előterjesztések megtárgyalásával. Mindössze 3 rendőr-főkapitányságon telt el úgy három év, hogy a cigánybűnözés ilyen szinten nem került napirendre.
A Budapesti Rendőr-főkapitányságon a cigánybűnözéssel foglalkozó operatív csoportot 1971-ben felszámolták.
Az új szakcsoport szervezése a jelzett felmérés időpontjában folyamatban volt. A kerületi rendőrkapitányságokon – a XVIII. és a XXII. kerületet kivéve – több más vonal vitele mellett voltak kijelölt vonalvezetők. Ez a 19 fős hálózat 273 veszélyesnek tartott család 1.780 tagját ellenőrizte. Megjegyezték, hogy Budapest környékéről a fővárosba rendszeresen beutazó cigánybűnözők legalább annyi problémát okoztak, mint a helyi illetékességűek. A felmérés időpontjában 205 fő veszélyes cigánybűnözőt ellenőriztek, akik közül 98 fő (47,8%) rendőrhatósági felügyelet, 56 fő (27,3%) pedig kitiltás hatálya alatt állt.
Az a körülmény, hogy az 1980-ban a bűnüldözés vonalán foglalkoztatott 1559 fős hálózatból 282 fő (18,0%) a cigánybűnözés vonalán dolgozott, és az összes (9353 fő) nyilvántartott veszélyes bűnöző 25,1%-a (2350 fő) cigánybűnöző volt, arra utalt, hogy a cigánybűnözési vonal fontos lehetett, és az operatív biztosítást is igyekeztek ennek megfelelően szervezni. Ezt bizonyítja az is, hogy a 2350 fő veszélyes cigánybűnöző közül 1341 fő (57,0%) állt rendőrhatósági felügyelet alatt. Mindez már aktív operatív munkát feltételez.
1976-ban pedig a 8/1976. sz. belügyminiszter-helyettesi intézkedés írt elő a cigányokkal szembeni szigorúbb, következetesebb rendőrhatósági eljárásokat, intézkedéseket és előírta a cigány besúgóhálózat fejlesztését is.
1979-ben azután az MSZMP Politikai Bizottsága ismét napirendre tűzte a cigánykérdést, és határozatában részben megváltoztatta a korábbi, 1961. évi – már ismertetett – álláspontját, és elfogadta az integráció lehetőségét, azzal, hogy a cigányság mint külön etnikum már nem feltétlenül felszámolandó, csak annak hátrányos helyzete. Ez alakította aztán ki a totális kontroll igényét a rendészeti szerveknél. Kiépítették a rendőrségi külön „cigány vonalvezetői hálózatot”, a megyei és városi kapitányságokon is. Megkezdődött a tömeges etnikai tartalmú információszerzés és feldolgozás.82 Azután az 1/1986. (IV.2) számú belügyminiszter-helyettesi intézkedés előírta ún. propagandaelőadások elkezdését is avégett, hogy „a helyi cigánybűnözést” az adott településen kiváltó okokat és azok kiváltó körülményeit feldolgozzák, továbbá a rendőri munkát hatékonyabbá tegyék, amelynek érdekében egyben szigorúbb intézkedéseket írtak elő a cigány lakosság ellen.
A fentieket olvasva döntse el mindenki, hogy használja-e azt a néhány évtizede még teljesen természetes kifejezést, hogy cigánybűnözés.
Abban teljesen biztosak lehetünk, hogy évtizedekkel ezelőtt ez egy teljesen elterjedt és széles körben használt használt kifejezés volt, a rendőrségtől a médiáig, a köznyelvtől a belügyminisztériumig.
Abban teljesen biztosak lehetünk, hogy évtizedekkel ezelőtt ez egy teljesen elterjedt és széles körben használt használt kifejezés volt, a rendőrségtől a médiáig, a köznyelvtől a belügyminisztériumig.
Tóth Máté
történész
történész
Kapcsolódó:
