Az országos érdekeltségű kovásznai Dr. Benedek Géza Szív- és Érrendszeri Rehabilitációs Kórház, ahol évente 16 ezer beteg fordul meg, eddig az alapító főorvos nevét viselte, szerdán azonban a kórház vezetősége megkapta a miniszteri rendeletet, miszerint az intézmény neve Teculescu–Benedekre változott.

A nemkívánatos "keresztelő” miatt Kovászna város önkormányzata, az alapító Benedek Géza főorvos fia és özvegye, a Kovászna megyei önkormányzat és a kórház orvosai egyaránt írásban kértek magyarázatot a szaktárcától.

Tatár Márta, a kovásznai szívkórház kardiológus főorvosa, a Kovászna megyei önkormányzat képviselője elmondta, az intézményben dolgozó orvosokat felháborította a névváltoztatás. Tudomásuk szerint a névcserét a Kovásznán bejegyzett Iustinian Teculescu Kulturális-Keresztyén Egyesület kezdeményezte.

A tiltakozók azonban jelezték, hogy az 1865-ben a Kovásznához tartozó Vajnafalván született ortodox katonai püspöknek semmi köze a szívkórházhoz, egyetlen napot sem töltött ott, hiszen életében az még meg sem volt, így nem indokolt, hogy az intézmény a nevét viselje.

Benedek Géza alapító főorvosnak jelenleg is a kórházban orvosként dolgozó fia, illetve a névadó özvegye, aki jómaga is nyugalmazott orvos, levélben fordult a minisztériumhoz, jelezve: a névpárosítás értelmetlen, ráadásul sérti az alapító emlékét, hogy olyan személyiséggel együtt emlegetik, akinek semmi köze a kórházhoz.

Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke elmondta, már korábban levélben tájékoztatta a minisztériumot, hogy szabálytalanul járnak el a névváltoztatásban, hisz az ügyben a kórházban dolgozó román és magyar orvosokat, a helyi önkormányzat vezetőit is meg kellene kérdezni.

"Államigazgatási szempontból megtehetik, hiszen a kórház nem az önkormányzat, hanem a minisztérium fennhatósága alá tartozik, ám ha erőltetik a névmódosítást, ez szétfeszíti az évek óta eredményesen fenntartott, békés etnikai együttélést az intézményben" – magyarázta Tamás Sándor, aki még nem kapott választ levelére.

A kovásznai szívkórház egyébként öt éve, 2010-ben vette fel alapítójának nevét. A nagybaconi születésű Benedek Géza kardiológus főorvos tanulmányait Kolozsváron, Budapesten és a németországi Halle an der Saale egyetemén végezte, 1960-ban alapította meg Kovásznán az ország első szívkórházát, az általa kezdeményezett Kovászna-modell rehabilitációs eljárás világhírnévre tett szert.

A Székelyföld borvíz- és gázforrásainak gyógyászati jelentőségét és hatásmódját kutatta, különös tekintettel a szív- és érrendszeri betegségekre. A neves kardiológus 25 évig vezette a kovásznai szívkórházat. Az egészségügyi intézmény 2010 októberében, alapításának ötvenedik évfordulóján Cseke Attila akkori egészségügyi miniszter rendelete alapján vette fel a nevét.

Az ünnepségen többen is rámutatattak: a kardiológus főorvos munkájának köszönhető, hogy a kovásznai intézmény hivatkozási alap a szívgyógyászatban. A létesítményben ötven év alatt több mint 700 ezer beteg fordult meg. Benedek Géza egyébként két hónappal a névadó ünnepség után, 2010 decemberében, 94 éves korában hunyt el.

A névmódosítást szorgalmazó román egyesület a közösségi oldalon úgy mutatkozik be, hogy Iustinian Teculescu emlékének ápolója, mely emellett az "ősi román hagyományok" őrzését, az ortodox egyházközség támogatását, a román identitás erősítését tekinti fő feladatának "ezekben a románoknak oly nehéz időkben".

Hangsúlyozzák: a "románság védőbástyái a térségben, megpróbálják bemutatni a valóságot, miközben a magyar sajtó meghamisítja a románok történelmét, a magyar vezetők kiszorítják a románokat, a magyarok megsértik az együttélés elemi szabályait, hiányzik belőlük a tolerancia, a románok nemzeti ünnepén románellenes megmozdulások vannak, és a nemzeti színű hajpántot viselő kislány emlékeztette az itt lakókat a románságukra".

Justinian (Ioan) Teculescu 1865-ben született egy vajnafalvi tízgyermekes családban, tanulmányait Brassóban végezte, 1901-ben nevezték ki gyulafehérvári püspöknek, 22 évig töltötte be a tisztséget. A volt püspökről a magyarellenességéről híres Ioan Lacatusu (ősei még Lakatosok voltak - a szerk.) írt monográfiát, melyben így fogalmaz: "Teculescu szélsőségesen ellenséges körülmények között lépett be a magyar katolicizmus erődjébe Gyulafehérváron, amikor a magyarok vak harcot vívtak, hogy megsemmisítsék a román iskolát és egyházat".

Leírja, hogy a magyar hatóságok az első világháború alatt üldözték, ám 1918 decemberében azt a feladatot kapta, hogy készítse elő a román nagygyűlést, és fogadja a résztvevőket. Az 1918-as egyesülés valamennyi dokumentumán szerepel az aláírása. Ezt követően kinevezték katonai püspöknek, majd Besszarábiába küldték. 1932-ben hunyt el, a nekrológban azt írják róla, hogy a román nép büszke katonája volt, aki ellenállt a magyar törekvéseknek, bár el akarták pusztítatni.

Az egykori ortodox püspök nevét Kovásznán utca viseli, ugyanakkor mellszobrot is állítottak neki a városban. Emellett több próbálkozás is történt arra – tizenkét, majd két évvel ezelőtt –, hogy a helyi Kőrösi Csoma Sándor Iskolacsoport vegye fel az ő nevét is, nevezzék Kőrösi Csoma-Teculescu-iskolának, ám a kísérlet meghiúsult, hisz a középiskola diákjainak többsége magyar.

A Teculescu emlékét ápoló egyesület egyébként egy Avram Iancu-szobor felállítását is szorgalmazza a városban, a múlt hónapban azt kérte az önkormányzattól, hogy a hagyományos tündérvölgyi juhászlakodalomra megítélt támogatást csoportosítsák át, és fordítsák a büszt elkészítésére. Az Avram Iancu Általános Iskola ugyanis 19 ezer lejt nyert az önkormányzat kulturális bizottságától a szoborra, és ezáltal növelni szerették volna az összeget.

(Krónika nyomán)

Huszonhét évvel ezelőtt új munkahelyemen, a kovásznai szívkórházban hívatott a főorvos úr. — Na, ide figyelj, öcsém — kezdte szokása szerint in medias res, vagyis a dolgok kellős közepén.

— Ideje körvonalaznunk első feladataid egyikét. Ide nézz! — asztalfiókjából egy orvosi szaklapot vett elő. (Medizinische Klinik, 22—11. november 1983., olvastam a borító lapján). — Német klinikákon manapság ezzel foglalkoznak. Ezt a módszert mi is meghonosítjuk — mondta, és előlapozta a cikket. — A te feladatod lesz a légköri nitrogénnyomás mérése itt, a Tündérvölgyben. A vegyi labor majd a kiválasztott betegeinknél vérgáztenzió-meghatározást végez. Sok a fiatal orvoskolléga, napiparancsba adom, hogy fogadjanak baráti körükbe, és kezdődhet az együttműködés. A folyóiratomat elviheted. De... kölcsön! Mint aki magasból a mély vízbe zuhant, nem kaptam levegőt. Főorvos úr — lihegtem —, ehhez a... nitrogénméréshez... van-e műszer? A főnök csodálkozva nézett: — Ezt is a te dolgod beszerezni! Én tudjam, hogy mire lesz szükséged? De főorvos úr, kitől, miként lehet műszereket szerezni? Hát ettől berobbant a szigoráról közismert kórházigazgató. Rettegett haragjára gerjedt. — Na, jól nézünk ki, ha te is olyan vagy, mint a mesebeli bamba székely, aki áll a szélben, és tátott szájjal várja, hogy egy sült galamb hátha belérepül. Nézd, a szászok mi mindent alkottak, eközben mi, székelyek vajmi kevéssel dicsekedhetünk. Indulj tüstént ismeretségeket szerezni, kérni, ügyeskedni. Mit gondolsz, hogy ez a kórház miként lett? Csak úgy elővarázsolódott a semmiből?

Nem részletezem, hogy miként, de sikerült műszereket szereznem. Ezt győzelemittasan jelentettem is főnökömnek. Vesztemre! Újabb feladatokat kaptam: — Az udvaron áll egy meteorológiai házikó. Helyre kell hoznod! Kezdődjék el a rendszeres mikroklíma-tanulmány és az orvosmeteorológiai megfigyelés! Jövőre itt konferenciát tartunk, arra elkészítesz egy húsz-huszonöt oldalas tanulmányt. Öt pél­dányban kérem. Apropó, tudsz-e írógépen írni? Ha nem, megtanulsz! ...Hamarosan kapsz egy szobát, és felszereled a Temesvárról hozott nukleáris berendezést. Foglalkoznod kell a mofettával is, a gáz nem akar befeküdni...

Benedek Géza (az orvostudományok doktora) született tudós alkat volt, aki szenvedé­lyesen szeretett oktatni, szakmai kérdésekről beszélgetni. A "jókedvű" pillanatok egyikében hallottam főnökömtől a valamikori autonóm Székelyföldről, és a Maros Magyar Autonóm Tartomány idején Székelyudvarhelyen létrehozott, de tiszavirág életű Orbán Balázs Borvízkutató Intézetről (Udvarhely rajon főorvosa volt dr. Benedek ez időben). — Remélem, hallottad Bányai János nevét? — szegezte nekem a kérdést. Nos, eme kutatóintézet hasonmását szerette volna megteremteni Kovásznán, bővebb feladatkörökkel, a bioklimatológiától a radioaktív gyógytényezőn át a fürdőhelytudományig.

Több mint ötven évvel ezelőtt dr. Benedek Gézának és elit baráti-értelmiségi körének az a felismerése, miszerint a Székelyföld ásványvízkincse, a mofetták, a gyönyörű táj biztos húzóereje lehet a megélhetésnek, mai napig helytálló. A gyógyturizmus ma is jövőstratégiát jelent. De mielőtt mindent hétköznapi szintre gyűrne a feledés, hadd emlegessük fel, hogy Benedek főorvos úr nem egyszerű kórházalapító/igazgató volt, hanem a kisváros országos érdekeltségű fürdő­hellyé felfejlesztésének is atyja. (Mellesleg — ezt kevesen tudják — Zsuffa Zoltán barátjával ők voltak a helyi líceum megalapítói.) A szív­kórház gyarapodásával párhuzamban Kovász­nán gombamód szaporodtak a gyógyszállók, és mindegyikben a szívkórházban kidolgozott, ún. Kovászna-módszer szerint folyt a kezelés. Dél­utánonként a kórház mentőautója beállt a főtéri szállodaközpont elé, mindenütt ügyelet működött, és sürgősség esetén a beteg a szívkórházba, a metodikai központba került.

Az intézmény fennállásának 25. évfordulóján, egy ünnepi orvoskonferencián dr. Benedek Géza még a nyugat-európai fürdőhelyeken, de leginkább a németországi klinikákon szerzett tapasztalatairól beszélt, és az általa vezetett orvoskollektíva eredményeit összegezte. Jövőbe vetett hittel Kovásznával kapcsolatos terveit ecsetelgette. Csakhogy ez idő tájt kezdődött az ország végzetes gazdasági (politikai), erkölcsi lavinaindulása. Hogy már a besúgók besúgóit is besúgták, ez még hagyján! Ennél nagyobb szerencsétlenség volt például, hogy negyedóránként adták-vették a villanyt. A főorvosnak sikerült ugyan (ismeretségei révén) egy hatalmas generátort szereznie, de az óránként harminchat liter gázolajat fogyasztott. Akut üzemanyagkrízisben ennek folyamatos kiügyeskedése vált a következő kihívássá, majd a kórház saját disznóhizlaldájának felfejlesztésével kellett foglalkoznia, és a disznópásztorral veszekednie, aki gyakran berúgott, s ilyenkor beszédült a malacok közé. A közel ezerágyas intézmény a felelősség teljes súlyával az alapjában szívgyógyász orvosigazgatóra nehezült, mert a hivatalnokok, beszerzők, mindenféle ügyintézők tehetetlenül álltak a hatalmas nincstelenségben. A főorvosnak tudomány- és kollektívaépítés helyett nap mint nap ügyeskednie, kérnie, beszereznie kellett. Panaszolta is egyszer, hogy otthon írógé­pében befűzve áll a papír, de soha sem jut odáig, hogy önfeledten eléje üljön, és gondolatait papírra mentse. — Alapjában én kerestem magamnak a balhét, s így... megérdemlem — summázta egyszer kedélyes öniróniával.

Hogy dr. Benedek Géza — közel négyszáz munkatársa főnökeként és betegek ezreinek orvosaként — miként tudott tájékozódni, helytállni a "tébolyban"? Hogy mi lapult a félelmetesen szigorú, mindenki iránt igényes, kegyetlenül szókimondó intézményvezető lelkének mélyén? Erre próbálok rávilágítani személyes élményeimmel, már ha egyáltalán annak lehet nevezni a balhét.

A már említett nukleáris mérőberendezést (néhai Toró Tibor professzor közbenjárásával került hozzánk) eredetileg a radioaktív gyógytényező felügyeletére kértük. A csernobili atomerőmű-katasztrófa idején azonban a környezeti sugárszennyezést kellett mérnünk, rendkívüli üzemmódban. Mint minden közérdekű cselekedetből, ebből is bonyodalom lett a diktatúra idején. Alig pár nap elteltével, délelőtt előállt beszerző autónk (miniszteri kéjautó lehetett valamikor), a hatalmas, nikkel cirádás, de lerobbant Volga. Rám várt! Szentgyörgyre kellett mennem a szekuritáté (!) színe elé. Indulás előtt rettenetes szidást kaptam, a főorvos úrnak remegett az álla. — Mondd, te milyen világon élsz? Kóvályog az eszed, mint... gólyaszar a levegőben? Hogy merészeltél olyasmit mondani, amit én sem engedhetek meg magamnak?... Megsem­misülten tűrtem a szóbeli ütlegelést, aztán főnököm kifulladt, és én kinyögtem: főorvos úr, nem értem, hogy mi történt. Elképedve nézett. Te valóban nem tudod, hogy tegnap kinek feleseltél, kit utasítottál rendre? — Fogalmam sincs, főorvos úr! Főnököm félelmetes szigora erre megenyhült. — Na, rendben! Te... balf*sz, holdkóros székely! Ha igazat beszélsz, te legalább nem tartozol azok közé, akik besúgnak engem. Hát ideje megtudnod: D. ezredeshez volt szerencséd. Ő a megyei szekuritáté-vezér. De indulj! Szakmai kijelentésed­ből jottányit sem engedsz! Megértetted? Ne félj! Megpróbálok eléd szólni, mire odaérsz. És valóban így történt. Igaz, másfél órás szobafogság után, de se szó, se beszéd, testi-lelki fenyítés... nélkül kiengedtek.

Történt, hogy az ’50-es évek végén, amikor dr. Benedek még a városi kórház igazgatója volt, és a Kovászna főterén álló ódon épület (ma kultúrotthon) még aggmenházként üzemelt, egy öregember rosszullett. Az újonnan kinevezett intézményvezető orvost hívott, épp Benedek doktort, aki megállapította: itt a vég. Az árva aggastyán sírva könyörgött papért, hogy gyónjon-áldozhasson katolikus hite szerint. Erre az intézményvezető papot hívott, aki aztán el is temette a halottat. Társai is kikísérhették a koporsót. A sírhalomra rögtönzött deszkakereszt is került, bár addig csak jeltelen földkupac dukált aggmenházi halottaknak. Ejnye! Mi folyik ott? — figyelt fel a politikai vezetés. Aztán rövidesen bonyolódott a helyzet, és az öregotthon vezetőjét kirúgták. Szocialista népjóléti intézményben nem te­remthetünk fészket a klerikális reakciónak — hangzott a mennydörgés, az elbocsátó dokumentumon pedig ez állt: "politikailag megbíz­hatatlan". A dr. Benedek család (férj-feleség orvos) ez idő tájt épp harmadik fiúgyermekét babusgatta. Karrierjük kezdetén álltak! Ag­godalommal követték a történteket, ugyanis a kovásznai intézményvezetők nem merték alkalmazni a megbélyegzett embert. Ekkor szólalt fel az orvosházaspár: ...egy kisgyermekes édesapát, egy magyar embert nem szabad így utcára dobni! És tisztviselőként befogadták a kitaszítottat. A zsarnokság vigyorogva bólintott rá: Rendben, de a doktor elvtársnak kell saját bőrére politikai felelősséget vállalnia érte. És a Benedek család vállalta a nem mindennapi kockázatot... egy alapjában idegen magyar emberért, annak családjáért. (Hadd szabadjon elárulnom: e sorok szerzőjének apjáról szólt a történet.)

Anno 2000 őszén, a szívkórház fennállásának 40. évfordulóján miniszteri vizitáció, ünnepi visszaemlékezések és kiértékelő beszédek idején váratlan, döbbenetes dolog történt. Szót kért egy országos hírű bukaresti román szívsebész, és a nyilvánosság előtt bevallotta: több orvostársával örökre szégyelli, hogy akkor, tizennégy évvel azelőtt nem emelték fel hangjukat kollégájuk védelmében. ("Hallod-e, csont, a csöndet? / Összekoccannak a mo­lekulák.") Igen! Hirtelen "József Attila-i" csend feszült a teremre. Dr. Benedek Géza (az idő tájt 84 éves volt) hatalmas önfegyelemmel, rezzenéstelen arccal ült a prezídiumban.

De mi is történt tizennégy évvel azelőtt, 1986. szeptember végén a szívkórházban? Nos, azon a reggelen rutinos gárdaátadással, beszerzési és egyéb gondokkal indult a nap, majd a főorvos megkezdte a vizitet. Úgy tizenegy óra felé — mint derült égből villámcsapás — kisebb delegáció érkezett a kórházba. Dr. Benedek Gézát — aki huszonhat éven át napról napra téglánként építgette az ország egyik legtekintélyesebb egészségügyi intézményét — hazaparancsolták a munkamezőről. "Rögtönítélő" eljárással nyugdíjba... rúgták. A Kriterion egykori igazgatója, Domokos Géza, a főorvos barátja erről valahogy így vélekedett 1995 körül, zárt körben (jelen lehettem): Géza Bácsi szakmai tekintélye, országosan legendás hírneve egyre nagyobb fejfájást okozott a hatalmasoknak, mert akkori­ban már lépten-nyomon, fennhangon szidal­mazta a rendszert. Ha a Szekuritáté megfélemlítéssel próbálta volna kerékbe törni jellemét, abból nemzetközi botrány kerekedett volna. A legkényelmesebb megoldást választották: ki­dobták életteréből. Nota bene: ezt épp hetvenedik születésnapja idején tették, gyalázatos stratégiával.

A rendszerváltás után dr. Benedek Géza visszalépett a közéletbe. Volt városi tanácstag, átvette a Pro Urbe-díjat, tartott előadásokat Kovásznáról, orvostudományról. Épp egy ilyen alkalommal (úgy kilenc éve) ért az a megtiszteltetés, hogy karomba fogódzott, és hazáig kísérhettem. — Olvastad-e Fábián Ernő könyvét? A példamutatás erkölcse nagyszerű írás — mondta, majd arról beszélt, hogy neki is papírra kellene már vetnie élete és szívkórháza történetét. — Időm, az lenne bőven, gyakorta ülök le a gép elé, de rövidesen összekuszálódnak a gondolataim. Szembedől velem a múlt, és arra eszmélek, hogy fennhangon veszekszem életem kerékkötőivel, árulóimmal, besúgóimmal ...vagy épp a kocsissal, aki lapáttal verte a két gyönyörű lovat, melyet egy hálás betegem ajándékozott a kórháznak. Kirúgtam a kocsist, bár magyar ember volt. Emlékszel? Ma sem bánom, amit tettem! Ne legyen irgalom annak, aki ártatlan állatot vagy embert bántalmaz!

Gyila Sándor - Háromszék

Kapcsolódó: Minden napra egy RMDSZ-es nemzetárulás: ezúttal a magyarirtó Iancunak állítanak szobrot Kovásznán