 Hasznos Miklós |
Nem a baloldal bizonyult erősebbnek, hanem a jobboldal volt sokkal gyengébb az elképesztően gyenge baloldalnál. Nem a változást nem akarók győztek, mert mindenki változást akar, hanem többen voltak a szavazók között, azok, akiknek egy Orbán-féle változás nem kellett, mint akik szerettek volna egy Orbán kormányt.
A legmulatságosabb megállapítás pedig, hogy „az ország fele kommunista”, még akkor sem volt igaz, amikor a Kádár-Aczél rezsimben 800 ezer kommunista párttag volt. (Jó, ha nem feledjük: ebben az esetben nem a párt neve számít, a Magyar Szocialista Munkáspárt kommunistának definiálta magát, és nevével ellentétben pl. nem volt munkáspárt.) A 800 ezer párttag közül legfeljebb ha 100 ember volt szívből kommunista, a többi kényszerből vagy karrierizmusból lépett be a pártba. Azt se feledjük, hogy még a Kádár-Aczél rezsimben sem támogatta a pártot, csak mindössze néhány ember, a többi csak hasznot húzott a párttagságból. A párttagok tömege nem a pártot védte, ha védte, hanem azt az alakulatot, aminek révén előnyhöz jutott.)
Természetesen ma sem igaz, hogy az ország fele kommunista lenne. Még a szavazók fele sem az! Még az MSZP-SZDSZ törzsszavazói sem kommunisták. Magyarországon ugyanis 16 év óta nem valakire vagy valamire szavaznak a választók, hanem valaki vagy valami ellen. Nem valakit jutalmaznak voksukkal, hanem valakit büntetnek azzal, hogy szavazatukat nem neki, hanem másnak adják. (1990-ben például az MSZP által képviselt MSZMP-t büntették: az MSZP 11 százalékot kapott!) Az MSZP mai „igazi” hívei sem kommunisták, hanem inkább csak érdekeik fűzik őket az MSZP-hez.
Tölgyessy Péter hívta fel a figyelmet erre a jelenségre egy régebbi cikkében, idézzük: „2002 tavaszán hat-nyolcszázezer olyan választó állt a szocialisták mögé, aki még sosem voksolt az egykori állampárt jogutódára. A Fidesz három országgyűlési választáson átjárhatatlannak látszó politikai törésvonalon hajtott át embereket.” (Tölgyessy Péter: Királyi úton a semmibe”, Népszabadság) A 2002. évi választásoknál tehát hat-nyolcszázezer ember hirtelen kommunistává vált volna?
A nagy csatának tehát vége, és sokmindent mondanak, aminek fele sem igaz. Ez nem is lenne különösebb baj. Az viszont már baj, hogy az igaz és a lényeges dolgok megfogalmazása most is elmarad, vagy falra hányt borsó sorsára jut. Furcsa csata volt a 2006-os országgyűlési választás. Csak a felszínt láthattuk, de az is érdekes: mintha nem is pártok, elvek harcoltak volna. A kampányban soha egy pillanatig nem voltak elvek, vagy célok az előtérben: lényegében Orbán-Gyurcsány párviadal folyt.
Vajon azok az erők, melyek az Orbán-Gyurcsány párviadalt helyezték a reflektorfénybe, mit akarhattak ezzel? Ma még nem tudjuk. Néhány jelenség azonban önmagában is érdekes, és tanulságos. Főleg hibákra gondolunk. Ezeknek a hibáknak egy része egyének igazi hibái. Más hibák viszont olyanok, mintha előre megrendelték volna elkövetésüket, annyira magyarázhatatlanok. Mint az eladott mérkőzéseknél a kihagyott helyzetek...
Kezdjük a csata szereplőivel. A háttérből pénzzel és egyéb eszközökkel résztvevők körét nem ismerjük. Csak az biztos, hogy ilyenek voltak, és vannak is némi információtöredékek ezekről. Az előtérből, a „jobboldal” csapata: Orbán, Pokorni, Deutsch-Für, Kövér, Schmitt, Mikola és Bod Péter Ákos. A „baloldalnál” előtérben: Gyurcsány, Hiller és Kuncze, Kóka.
A harc eszközei azok az eszközök voltak, amikkel a választókra hatni lehet: utcai plakátok, médiahirdetések és a média általi befolyásolás más eszközei, valamint kampányrendezvények. Azt mondják, hogy a kormánypártok médiafölénye és az ő rendelkezésükre álló pénz döntő volt a csata kimenetelét illetően. Ha viszont megnézzük, hogy a „jobboldal” hogyan használta ki a saját, kétségtelenül szűkebb lehetőségeit, szembetűnő a sok hiba és kihasználatlan helyzet. Igaz ugyan, hogy a „baloldalnak” ötször annyi ágyúja volt, de a „jobboldal” sokkal többször lőtt mellé, sőt lőtte a saját táborát.
A választók a bennük kialakult kép alapján döntenek. Lássuk milyen tényezők alakították ki az Orbán-Fidesz képet és a Gyurcsány-MSZP képet! Milyen emlékeink vannak Orbánról, milyen hatások értek minket tőle (és a Fidesztől)? Ő volt az, aki az Országgyűlésből kollektíven kivonultatta a Fidesz frakciót, amikor Szabad György házelnök a trianoni békediktátum 70. évfordulójára való megemlékezésre szólította fel a képviselőket. Ő volt az, amikor az Antall kormány segítette a horvátok nemzeti függetlenségért vívott élethalál harcát a szerbek ellen, és a kétbalkezes Jeszenszky külügyminisztert nyaggatták emiatt a parlamentben, Orbán kiabált közbe, hogy „a kormány hazudik”, és ezzel a magyar és a horvát vezetőket igyekezett kellemetlen helyzetbe hozni. Orbán volt az, aki a kettős állampolgárságról szóló népszavazásról úgy nyilatkozott, hogy az nem ügydöntő, hanem sorsdöntő népszavazás. Ezután röviddel megtartotta nagy évértékelő beszédét, melyben az általa nemrég még „sorsdöntőnek” ítélt ügy kudarca után, egy szót sem szentelt e témának, azaz az év legjelentősebb eseményének. De nemcsak Orbánnak, a Fidesznek sem volt soha a legnagyobb gondja a határokon túli magyarság sorsa, csak kihasználták az ezzel kapcsolatos szereplési lehetőségeket.
Ide kívánkoznak Fekete Gyula megállapításai: „A kettős állampolgárságra 92 ezerrel több volt az „igen” a „nem”-nél. Ha ebből a többletből leszámítom a MIÉP, az MDF, az ilyen-olyan kisgazdapártok, a Jobbik, a nemzeti felelősséget érző szocialisták, pártonkívüliek és valamilyen arányban a Munkáspárt, a Centrum „igen” szavazatait, mélyen a „nem”-ek alá töpped a Fidesz híveitől származó szavazatok aránya.”
A Fidesz és Orbán – sokakban megütközést keltő – kétszínűségének durva megnyilatkozása volt, amikor Orbán Erdélyben azt mondta, hogy addig nem kell megszavazni Románia EU-tagságát a magyar Parlamentben, míg a romániai magyarok nem kapják meg a követelt autonómiát. Aztán a Fidesz szép csendben mégis megszavazta. Ezzel nyerte el Orbán a Magyarok Lapja 2005. októberi számában „a hónap antimagyarja” címet. A Románia-probléma máris jelentkezik. A legutóbbi Románia-országjelentésben az EU már meg sem említi a másfél milliós magyar őslakosságot. Románia egyes körei a madárinfluenzával kapcsolatos súlyos felelősségüket is (megszokott) hamis módon Magyarországra kenik. Ez a gátlástalanság nagy mértékben a Fidesz kétszínűségének köszönhető.
Az Orbán-Medgyessy vitában Orbán kapott egy hatalmas ütést, amire nem volt képes (nem is lehetett képes) reagálni. A EU-tagsággal jár, hogy magyar termőföldet is szabadon vásárolhat bárki külföldi. Ki lehetett kötni maximum 12 év tilalmi időt. Orbánék csak 7 évet kötöttek ki. (Ez sem volt a túlzott honszeretet jele!)
Orbán, Izraelből hazatértében a Fidesz testvérpártjának nevezte a Likud-ot, amely párt legalább is enyhén rasszista, és semmiképp sem néppárt. Orbán és a Fidesz a választások előtt már nem is titkolta rokonszenvét egy kétpártrendszer iránt. (Valójában éveken át tudatosan ezen dolgoztak. Helyesebben csak a jobboldal bedarálásán.) Ezzel is sok demokratikus érzésű, jobboldali embert fordítottak maguk ellen. A Fidesz kétpártrendszere azonban soha nem jelentett két egymással versenyző pártot, hanem csak két egymással mutyizó üzleti vállalkozást a politika mezején, titkos alkukkal, szindikátusi viszonyban, (mint gengsztercsoportok között illik). Orbán számtalanszor hangsúlyozta együttműködési készségét az őt és a jobboldalt gátlástalanul támadó ellenfeleivel is, sok jobboldali szavazóban keltve ezzel a szolgalelkű pitizésével hányingert.
 |
Meg kell állapítani, hogy a Fidesz 4 évig semmit sem csinált, még ellenfelei hibáit sem használta ki. Ha dolgozgattak is valamit, az kimerült a „pártépítésben”. (Más pártok maradványainak bekebelezésében.) A Fidesz (és Orbán a beszédeiben) rátelepedett, kisajátított mindent, ami nemzeti. Szó szerint tulajdonították el pl. a MIÉP és Csurka arzenálját. Mivel végül gyakorlatilag ők voltak az egyedüli nemzeti erő, bukásukkal a nemzetet és a nemzetit is sikerült buktatniuk. A Fidesz és a nemzeti fogalmának összekovácsolását (összebilincselését) azért csinálták, hogy ezzel kikényszerítsék, hogy a nemzeti érzésű tömegek kénytelenek legyenek rájuk szavazni. Az eredmény az lett, és ez a kár nagyon súlyos, hogy a „nemzeti” gondolkodás sokaknak a Fideszt juttatja az eszébe, és ezért nem kérnek belőle. Ne feledjük, a nemzeti gondolkodásba 1945 előtt mindenki beleszületett. Természetes volt, mint a lélegzetvétel. 1945 után pedig a nemzetietlen, sőt a nemzetellenes gondolkodásba születtek bele az emberek. Most, hogy a nemzeti egység egyetlen alapja a nemzeti gondolkodás, épphogy éledezik, mindenkinek, a pártoknak is ezt kellene szolgálniuk. Nem lett volna szabad, ahogyan a Fidesz ezt önző módon tette, a saját szolgálatába állítani. Sok embernek ezáltal a nemzeti gondolkodásról a Fidesz vesszőparipája jut eszébe, és a Fideszt elutasítva automatikusan utasítja el a Fidesszel tévesen azonosított nemzeti gondolkodást is.
A Fidesz imázs erősen tükrözi a Fidesz pályát. A Fidesz liberális párt volt, mégpedig nem is akármilyen, olyan, mint az SZDSZ. Aztán egyszercsak „néppárt” lett. Miért? Saját jószántából biztosan nem. Ki küldte oda a Fideszt, ahol ma van? Ki határozta meg, hogy a Fidesz legyen „a jobboldal”, „a polgárság” egyetlen pártja? Egyébként a Fidesz találmánya „a polgári”, mint önmeghatározás. Ez is sokakat megzavart vagy elriasztott. Nemcsak „a polgár” fogalma problematikus, hanem az is igaz, hogy sem a munkás, sem a paraszt biztosan nem polgár, tehát ezeknek nincs hely a szövetségben. A „polgári” jelző használata csak az ország két részre osztására volt alkalmas. Egyébként a „polgár” egy igazán jelentős erőt képviselő része az SZDSZ törzsszavazóinak masszív néhány százalékos tömege, csak a Fidesz liberális szakaszában kedvelte ezt a pártot, jelenleg ádáz ellensége. A régi kapcsolatok azonban nem szakadtak meg teljesen. A Magyar Narancs egykori Fidesz-lap főszerkesztője, Bozóki, akiből miniszter lett, a Parlamentben a Fidesztől a „régi szép időkre” emlékező, barátságos szavakat kapott.
Pokorni. Kompromittálódott figura, apja besúgó volt. Amikor ez nyilvánosságra kerül, lemond a miniszterségről, de visszavonulása csak színleges. Megdöbbentő az értékrendje: a Fidesz-kormány bukását hozó 2002-es választás eredményei között hangsúlyozza, hogy pozitív volt benne az, hogy a MIÉP nem került be a Parlamentbe.
Deutsch-Für Tamás. Botrányos magánéletű közszereplő. Házas, gyermekei vannak, emellett viszonyt folytat titkárnőjével, akitől gyermeke születik. Majd kibékül feleségével, aztán mégis válik, és elveszi Für Lajos volt miniszter, volt MDF-elnök leányát, és felveszi felesége (vagy inkább apósa!) jól csengő nevét is.
Kövér. Dr. Kövér László jellemzésére: ő, mint a Fidesz országos választmányának elnöke, nem sokkal a kettős állampolgárságról szóló népszavazás után, nagy nyilvánosság előtt elmondta: ha egy nemzetnek vannak kollektív hőstettei, akkor vannak kollektív bűnei is. Példaként együtt említette a magyarság passzivitását zsidó polgártársainak 1944-ben történt elhurcolásakor, valamint a december 5-én tapasztalt távolmaradást, illetve az elutasító szavazást a határon túli magyarok kettős állampolgárságával kapcsolatban. (MTI, 2004. december 20.) Dr. Kövér (aki 1986-ban jogi diplomát szerzett, és tanulta az egyetemen, hogy kollektív bűnösség nem létezik (csak a kommunisták, a nácik és ezek mai követőinek „jogrendjében”), vette magának a bátorságot, és a magyarságot összességében bűnösnek nyilvánította, éppúgy, mint Rákosi. Sőt, Rákosi és bűntársai szemében a magyarság csak a nácik „utolsó csatlósa” volt, a Fidesz vezető, túltesz még Rákosin is, és a magyarságot már nem egy, hanem két kollektív bűnnel rágalmazza. A Fidesz-vezető – megelőzve minden elemzést, minden vizsgálatot – sietett kihirdetni az ítéletet: mindenért a magyarság a hibás, kollektíven. Nem hibás a Fidesz, nem hibás Orbán, nem hibás Gyurcsány, Hiller és a többi, de kollektíven bűnös a magyar nép.
Schmitt. Sportembernek népszerű, a Fidesz saját népszerűségét gyarapítani vette be a csapatába. A hozadék: semmi.
Mikola. Orvosdoktor, jelentős orvosi karrierrel a háta mögött. Kemény, jó vitázó, főnyeremény lett volna, ha fegyelmezett, de fejébe szállt a dicsőség, és mint Gyurcsány, a kezdeti eufóriájában, meggondolatlan szavaival kárt okozott.
Bod Péter Ákos. Ma már egyetemi tanár. Egykoron az Országos Tervhivatalban működött. Az MDF katasztrofálisan rossz gazdasági programjának egyik kidolgozója. Ipari miniszter, a „nagytakarítás” ellenzője. A Nemzeti Bank elnöke, ahonnan Horn simán el tudta kergetni. Elvállalta, hogy Fidesz győzelem esetén Orbán helyett kormányfő legyen. Szellemi spektruma az élénkszürke és a sötétszürke közötti tartomány, innen vett színekből mindig a pillanatnyilag számára legelőnyösebb színpompával kápráztatja el azokat, akik feltekintenek rá. Ezideig két ilyen személyről biztosan tudunk: Orbán és Kuncze.
A csapat összképe tehát: megkopott, sikertelen, szürke, kompromittálódott, jellegtelen slepp, egy megkopott vezérrel.
A „baloldal” csapata: Gyurcsány, Hiller és Kuncze, Kóka.
Gyurcsány. Magas rangú KISZ-vezető. Sokak által kifogásolhatónak ítélt, másfél milliárdos vagyonszerzése arculatának jellegzetes vonása. Az Apró családba nősült be. (Ez az az Apró, aki a „Kádár apró dögei” ’56-os szólásmondás révén került be a magyar történelembe.) Barátját, Medgyessyt, aki bevette kormányába, puccsal eltávolítja a miniszterelnöki székből, ahová maga ül. Elképesztően primitív és durva megnyilatkozások sorát követi el (öregecske feleségek, arab terroristák, a pápánál tett látogatás és annak kommentálása, saját ’56-os beszédével kapcsolatos, hamisan későbbre datált interjú).
Hiller. Szürke, gyenge kommunikációs készségű „Hiller Pisti” (Gyurcsány szavai). Amikor az MSZP egyik képviselőjelöltje lediszzsidózza Deutsch Tamást, Hiller azzal védi párttársát, hogy a képviselőjelölt maga is zsidó, tehát nem lehet antiszemita, ne bántsák. (Hiller szerint tehát zsidónak megengedett a rasszizmus.)
Kuncze. A piaristáknál érettségizett. Az SZDSZ elnöke. Horn belügyminisztere, azidőben, amikor Pongrátz Gergelyt jogellenesen bilincsbe verve hurcolja el a rendőrség, és a Belügyminisztérium tudatosan megtévesztő, ávósmentő igazolást állít ki.
Kóka. A Ferencesekhez járt. Orvosdoktor. Aztán inkább vállalkozóként működött (informatikában). Rendkívül élénk eszű, kitűnő megfigyelő, milliárdos: egyedül ő vette észre, hogy a magyar gazdaság „dübörög”. Eddig mást nem talált, ami dübörögne, ő azonban nem adta fel, tovább folytatja kutatásait a dübörgő dolgok után.
Feltűnő, hogy a győztes csapat, a fő szereplőket tekintve, lényegesen kisebb létszámú a vesztesnél, és így nem vonják el annyira a figyelmet a vezérről. Mindkét csapatnál a vezér a főszereplő, de míg a Gyurcsány által szolgáltatott élmény mindig zavaros és primitív, de mindig érdekes, addig az Orbán által szolgáltatott élmény majdnem mindig agyonismételt és unalmas. Márpedig egy érdekes műsorban a műsorra figyelnek az emberek, egy unalmas műsor alatt elkalandozunk és előjönnek régi emlékek. Míg Gyurcsány a maga vásárihoz közeli produkciójával feledtetni tudta a kormányoldal és a saját szemetjét, addig Orbán lemaradt ezen a téren is, az unatkozó hallgatóságában előjött a sok negatív élmény is (lásd az előbbi felsorolást!)
A ripacs-színvonalra jellemző a Heti Válasz 2006. április 27-i száma 17. oldalán is hozott győzelmi ünnepi epizód: „Gyurcsány beszéde előtt figyelmeztetik a közönséget, nem szeretnék, ha megint a miniszterelnök kapná a legnagyobb tapsot. Mégis így történik. „Táncolj, Feri!” – követelik, de Gyurcsány komolyabb hangot szeretne megütni. „Táncolj, Feri!” – harsog újra, perceken át, de Feri csak nem táncol, megy a VIP-sátorba.” Gyurcsány a Magyar Köztársaság első táncos, komikus miniszterelnöke! Tessék csak elgondolkodni: a cirkuszt és kenyeret még épp megkapott tömeg most azt követeli, hogy „Táncolj, Feri!” De mi lesz, ha ez a tömeg majd tényleg éhes lesz? Micsoda tánc lesz akkor? Lehet, hogy Feri győzelme nem is győzelem igazán, hanem Feri törököt fogott: akkor bukott meg, amikor táncolni kezdett?
A választások előtt hónapokkal a Fidesz még toronymagasan vezetett. Az SZDSZ 2-3 százalékos pártocska volt. Aztán a Fidesz egyedül és az MDF segítségével elkoptatta saját előnyét, közben a kormánypártok nem koptak, hanem ahol lehetett, fényesítették egymást. Az MSZP bevitte a közvélemény-kutatók által 2-3 százalékosra taksált SZDSZ pártocskát a Parlamentbe, és az MDF-et is, de mint Fidesz-ellenes csoportot. Végül a Fidesz learatta 4 éves (valójában 16 éves) munkájának termését, és maradt ellenzékben.
Vajon meglepetés volt-e a választási eredmény? Egyáltalán nem. Voltak előjelek, és határozott figyelmeztetések is. Tölgyessy figyelmeztetett: Királyi úton a semmibe. Fekete Gyula is figyelmeztetett. Elevenítsük fel Fekete Gyula intő szavait! Ő ezt írja a népszavazásról: „A kettős állampolgárságra 92 ezerrel több volt az „igen” a „nem”-nél. Ha ebből a többletből leszámítom a MIÉP, az MDF, az ilyen-olyan kisgazdapártok, a Jobbik, a nemzeti felelősséget érző szocialisták, pártonkívüliek és valamilyen arányban a Munkáspárt, a Centrum „igen” szavazatait, mélyen a „nem”-ek alá töpped a Fidesz híveitől származó szavazatok aránya. Erre is joggal mondhatnám: utolsó figyelmeztetés!” (Magyar Demokrata 2005. február 17.)
A Fidesz pedig szórakozott a polgári körökkel (a MIÉP-es Magyar Út Körök plagizált változatával), a Történelem Fő Utca rendezvénysorozatával, a Nemzeti Petícióval, a Nemzeti Konzultációval, a Demokrácia Központtal, a Polgárok Házával és a nagygyűléseivel. Tömegmozgatási gyakorlatokat végzett. Valójában csak fárasztotta a tömeget, nomeg idomította Orbán személyi kultuszára. Soha semmi konkrét, igazán mozgósító erejű dolgot a Fidesz nem „dobott be”. A tömeget kintről és fentről manipulálták, ők vezetők voltak, és szükségük volt általuk vezetettekre. A tömeg egy része a Fidesz módszereivel mozgatható volt, a szuggesztibilisebb, gondolkodni lusta, hinni szerető réteg. Az értelmi vezetést igénylők pedig viszolyogva távoztak. A szakértelmiség egy értékes rétegét is sikerült behálózni, viktoriánus légióba sorakoztatni. Ezek politikai kultúra nélküli, naív, gyermeteg lelkek, a laboratórium és a könyvtár a közegük, és amikor felültetik őket a dísztribünre, azt hiszik , hogy a menyországba emelkedtek, és hálásak érte.
Vesztett-e a Fidesz? Ha minden fontos szempontból elemeznénk, kiderülne, hogy a Fidesz elérte a maximumot, amit módszereivel el lehet érni. Ennél többet csak más stílussal, más módszerekkel lehetett volna elérni. De mivel „a stílus maga az ember”, ha a Fidesz más stílusban politizál, akkor már nem is lenne Fidesz. A lényeg: a Fidesz az embert tömegként kezelte. A másik stílus a tömegnek az emberszámba vétele lett volna. Erre azonban a Fidesz-mentalitás képtelen. A Fidesz egy, a magyar néptől idegen politikai beltenyészet. Nem ismeri a magyar társadalmat. Jól ír erről a Magyar Nemzet 2006. május 8-ai számában Szabó A. Ferenc politológus, egyetemi tanár A Fidesz társadalomelméleti hiányosságai címmel:
„Fontos oka lehet az újabb Fidesz-vereségnek, hogy a párt stratégiáját és taktikáját megfogalmazó vezérkar nem ismeri eléggé a magyar társadalom konkrét állapotát. Sokszor elhangzik, hogy a sok évtizedes szocialista kísérletezgetés – egy idegen hatalom parancsára – mély nyomokat hagyott benne, de hogy melyek ezek, és mennyire kell velük számolni, az csak ritkán kerül a látókörükbe.”
„A hazai és a nemzetközi szociológiai felmérések szerint hazánk lakossága a franciák és a csehek után Európa harmadik legvallástalanabb népe. (...) Ezért a KDNP mint koalíciós partner mellett még egy kereszténydemokrata szövetség szerepeltetése a Fidesz-listán nem volt szerencsés. Ennél is nagyobb elvi hiba volt a liberális kifejezés szabad demokrata kisajátításának szó nélküli eltűrése. A rendszerváltozás után kormányzó antalli MDF büszkén vallotta magáénak a többi irányzat mellett a nemzeti liberalizmus Kossuth-Deák-Eötvös nevével fémjelezhető irányzatát is. Sokáig a Fidesz is hangsúlyozta eszméi között ennek a tradíciónak a fontosságát. Kár volt elhagyni a programból, és átengedni azoknak, akik valójában nem liberálisok, hanem radikálisok, ahogyan ezt Salamon Konrád bebizonyította, s ahogyan cikkében Tölgyessy Péter – helyesen – megnevezte őket.”
„Csöndesen tűrte a Fidesz és a jobboldali média a napokig tartó orosz-magyar kokettálást.”
„Valós problémája a jobboldalnak, hogy most sem tudta megszólítani a szocialista időkben épült lakótelepek és az egykori ipari fellegvárak szavazóinak többségét.”
A kudarc okai: „a Fidesz társadalomismeretének hiányosságai, a sajátos magyar politikai atmoszféra félreismerése és az elméleti témákban való járatlansága, felkészületlensége”.
„Hiába támogatja továbbra is meggyőző fölénnyel a nemzeti elit” nem kell, nem kellett a segítség. A Fidesz több nagyon komoly segítséget is – megalázó módon – elutasított. Bizony a régi kommunista vezetési szemlélet a Fidesz szellemiségén is meglátszik. Ez az elitizmus pedig a jobboldalon erősen taszító hatású. Joggal rója fel Szabó A. Ferenc azt is, hogy a Fidesz Budapesten a tömeggyűléseivel csak a belső területeken jelent meg. Ezeket állapította meg – helyesen – Szabó.
A „széthúzást” unos-untalan a nép fejéhez vágja az elit. Valójában azonban az elit viselkedése az oka az egység hiányának. Az elit ugyanis összetart. De még mennyire. 2004. január 25. és 28. között pl. zajlott egy vadászat Lónyán, melyen a parlamenti MSZP-frakcióból Hagyó Miklós, Herbály Imre, Nagy Imre, Tóth Sándor és Vári Gyula, az MDF-frakcióból Karsai Péter, a Fidesz-frakcióból Szabó Ferenc, Szabó József Andor és Semjén Zsolt vett részt. Semjén, a katolikus teológus, jelenleg még a Kereszténydemokrata Néppártnak is elnöke... Ezek után már érthető az a jellegzetesen pesti kiszólás is, hogy „teljesen mindegy, melyik vadásztársaságra szavazunk”.
Szemlélve a magyar politikai életet, és próbálkozva annak a problémának a megoldásával, hogy vajon a Fidesznek milyen szerepet szántak a magyar társadalommal kapcsolatos céljaik elérésében azok az erők, melyek érdemi befolyással rendelkeznek, érdemes elgondolkodni két tényen. A 2006-os választásokon először jelent meg a politikai porondon nyíltan a nagytőke. Nemcsak a burzsoá Gyurcsány, Kóka, hanem Leisztinger és Csányi is. Ezek után már senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy már a magyar politika is közönséges piac. A másik érdekesség, Orbán egy megjegyzése, május elsejei beszédében: „Ismerjük ellenfeleinket. Tudjuk, mire kell felkészülnünk. Megpróbálják majd megvenni a hallgatásunkat.” Megvenni, tehát megvásárolni. Mint ahogyan vásárolni lehet szavazatokat és képviselőket a Parlamentben, és szavazatokat az országgyűlési és önkormányzati választások alkalmával...
Aztán persze vannak első pillanatra rejtélyes dolgok is. Gyurcsány a leggaládabb nemzetellenes tettet hajtotta végre a magyarság ellen a kettős állampolgárságról szóló népszavazás alkalmával. Miért nem büntette meg ezért a Fidesz a kampány során? Miért nem játszotta ki ezt az adut? Még utalni sem utalt rá! (Azért nem, mert a Fidesznek is vaj van a fején. Lásd pl. Fekete Gyula idézett leleplező sorait, és Orbánt, aki elnyerte az „antimagyar” címet!) Miért nem tartotta napirenden a Fidesz a korrupció kérdését? Miért nem tartotta napirenden Gyurcsány vagyonszerzését? Azért, mert ők sem makulátlanok. Arató András nyílt színen kezet csókolt Gyurcsánynak. Visszataszító, gusztustalan. Ki kellett volna pellengérezni. Nem tették. Orbán is kapott ugyanis nyílt színen kézcsókot egy idős hölgytől...
Csaltak-e a választások során? Egészen biztosan igen. Sok szavazókörben több volt pl. a bedobott szavazólap, mint a szavazók száma! A Fidesz jó előre fenyegetőzött „alternatív” szavazatszámláló rendszerrel. (Hogy mit értettek ezen, nem lehet tudni. Annyi azonban biztos, hogy nem csináltak semmit.) Az MSZP és az SZDSZ is hatalmas pénzeket költött reklámra. Ezek forrását homály fedi. A Fidesz nem firtatta ezt a kérdést. Mert a Fidesz is sáros e téren. Emiatt morgott csak szép halkan a Fidesz abban a kérdésben is, hogy az MSZP és Gyurcsány szemérmetlenül használta az állami, minisztériumi lehetőségeket saját kampánycélokra. Emellett a pénzügyminisztérium tudatosan késleltette a siralmas adatokat tartalmazó jelentés közzétételét a választások utánig. A bíróság is tudatosan időzítette a választások utánra a szocialista vecsési számlagyár monstre bűnügy tárgyalásának megkezdését.
Igazi rejtély, hogy Gyurcsány arcátlanságait, pl. a Bush mesét (és árulkodást?), a Putyin mesét (és árulkodást?), a merénylettel való riogatást miért nem verték az orrára? És egyáltalán, miért volt a Fidesz nyuszi? Mivel zsarolták vagy vásárolták meg? Miért ajánlkozott állandóan konstruktív viszonyra Orbán?
 |
Végezetül néhány találó megjegyzés a Heti Válaszból. Giró-Szász András: „A választások előzményeit és kimenetelét vizsgálva kijelenthetjük, hogy 2006-ban nem a kormány eddigi politikája, hanem marketingje, s nem az ellenzék konstruktivitása, hanem sorozatos hibái döntötték el a sorrendet. Magyarán: nem az MSZP győzött, hanem a Fidesz veszített.” (Heti Válasz, 2006. április 27.)
Török Gábor: „Orbán Viktor személye és politikája legalább annyira gyengesége, mint erőssége a Fidesznek. (...) Orbán Viktor képes volt rá, hogy egyben tartsa négy évvel ezelőtti táborát, ám sikertelennek bizonyult abban, hogy újabb szavazókat szerezzen, vagy legalább mérsékelje elutasítottságát. Ha 2006-ban nem a volt kormányfő vezeti a jobboldali pártot, lehet, hogy a négy évvel ezelőtti szavazóinak egy része szétszéled, de az is valószínű, hogy az MSZP-SZDSZ nem tehette volna ismét Orbán-ellenes népszavazássá a választást. A Fidesz második kudarca a szövetségi politika (...) A 2006-os voksolás ismét világossá tette, hogy az a párt, amelynek a második fordulóban már nincsenek tartalékai, és életképes, azaz nem alávetett szövetségesei, kudarcra van ítélve. (...) A Fidesz (...) elemi hibákat követett el. Ez (...) együttesen oda vezetett, hogy az ellenzéki párt nem a kormány, hanem saját maga ellen fordította a protestszavazatokat.” (Heti Válasz, 2006. április 27.)
További tények: az RTL klubos Batiz András kormányszóvivővé tétele óriási előnyt biztosított a kormányoldalnak. Deutsch-Für Tamás szóvivősködése nagyon gyenge volt. Gyurcsány már a kampány előtt szakadatlanul szerepelt, és sikerült megváltoztatnia (helyesebben háttérbe szorítania) az MSZP-ről kialakult, kedvezőtlen képet. Az általa nyújtott „élmény”, a táncos-komikus, a komolykodó ripacs politikai giccsének a hatásával ugyan, de magára, a saját személyére irányította a figyelmet, pedig gyalázatos volt kormányának teljesítménye. Ezt a tényt azonban a Fidesz nem tudta kihasználni.
A Magyar Gallup Intézet 2004. októberi felmérése szerint az esélyek: 18% MSZP, 30% Fidesz, egy év múlva 23% MSZP, 34% Fidesz. Aztán a különbség csökken, végül az MSZP megnyeri a választásokat úgy, hogy 34-gyel több képviselője lesz; az előző ciklusban ez a fölény csak 10 volt. Nőtt a támogatottsága a fiatalok körében is, 37% szavazott az MSZP-re! Gyurcsány egyik legízléstelenebb megnyilatkozása volt a Mária országával való sértő élcelődés. Aztán a kampány során „hála istenezett” és „istenemre” esküdözött... A hívők 30 százaléka baloldalra szavazott! Az SZDSZ a 18-25 év közötti korosztály körében a legerősebb.
Az egyházak, különösen a Katolikus Egyház vezetői állást foglaltak, a választás előtt is és után is. Csőre töltött fegyverekkel vártak minden ilyen megnyilatkozást. Wildmann János teológus, az Egyházfórum főszerkesztője, pl., „Lélekkufárok” című írásában nekimegy Veres András püspöknek, és kioktatja az egyházi vezetőket. (HVG 2006. május 6.)
A Fidesz depressziókampánya nagyon hatásos lehetett volna, ha továbblépnek, és levonják a következtetéseket, de nem tették, és így a rossz hangulat a Fidesszel asszociálódott. A hős Gyurcsányt, aki a terrorfenyegetéstől megmenti nemzetét, nevetségessé lehetett volna tenni. Nem tették.
A MIÉP-Jobbik szövetség a bukás után értetlenségét fejezte ki afölött, hogy a szélsőséges SZDSZ bekerült a Parlamentbe. Nem vették észre, hogy az SZDSZ nem úgy definiálta magát, hogy nem olyan, mint a Jobbik. A Jobbik azonban úgy definiálta magát, hogy ő az „antiliberális párt”.
Hatnak a pártjelvények is. Az MSZP jelvénye tiszta, világos, áttekinthető. A Fidesz sápadt narancsa sem nem eléggé figyelemfelkeltő, a sárga kör pedig üres, tartalmatlan. A Fidesz név grafikai megjelenítése, „piszkos”, szakadozott, rossz benyomást kelt. A Fidesz-sál pedig kimondottan nevetséges volt.
Eleinte Gyurcsány aláírása is megjelent a propagandaanyagokon, aztán észbekaptak, hogy a teljesen értelmetlen grafikai handabandázás (ez Gyurcsány aláírása!), rossz hatású, és abbahagyták vezérük aláírásának szerepeltetését. Közben a Fidesznek is megtetszett az ötlet, és feltették Orbán óriásplakát portréjára a vezér aláírását, azaz olvashatatlan firkálmányát, nem vették észre, hogy milyen rossz hatású.
A jobboldal összefogása nem sikerült. A Fidesz le akarta nyelni az MDF maradékát is. Dávid Ibolya féltette hatalmát, és ádáz harc dúlt a két párt között a kampány alatt is. Ez is nagy károkat okozott.
A kormánypártok gátlástalanul visszaéltek azokkal az eszközökkel, amiket elvileg csak a kormányzásban használhattak volna. Veres János pénzügyminiszter pl. azzal fenyegette meg a szabolcsi kilences, mátészalkai körzet polgármestereit, hogy amennyiben településükön rosszul szerepel az MSZP, nem részesülhetnek majd a központi fejlesztési forrásokból. (Magyar Nemzet, 2006. április 19.)
Tény, hogy a Fidesznek az utolsó pillanatig nem volt programja. A Fidesz kampányában hiányzott az érdemi mondanivaló. Baklövés volt, hogy Orbán többször is üzent a falunak, hogy vegye kezébe a saját sorsát. Ennek az a fő tartalma, hogy ő nem segít. Nem a Fidesz veszi kezébe a falu sorsát, hanem az gondoskodjon magáról.
Orbán többször panaszkodott a nyilvánosság előtt, hogy hiába próbálja felnyitni az „emberek” szemét. Ebből az is következik, hogy azok buták, felvilágosításra szorulnak. Ilyen hozzáállással nem lehet megnyerni az „embereket”: Gyere ide, én majd felnyitom a szemedet... Az is hiba volt, hogy többször mondta, „többet nem tehetek”. Ezzel tehetetlenségét ismerte be.
Az értelmiséggel való viszony felemásra sikeredett (Professzorok Batthány köre, Szent István terv), nem jutott el addig, hogy mozgósító erő legyen. Egyes neves értelmiségiek hátat fordítottak a Fidesznek. Például Makovecz Imre. A Fidesz – kis túlzással – ugyanolyan módon degenerálódott, merevedett meg, mint a kommunisták. Belterjes, klikkes értelmiségi jelleg vált dominánssá. A polgári körök széles, demokratikus bázisától megijedtek, és hagyták ellaposodni, nehogy kicsússzon a „szövetség” irányítása az „alapító atyák” kezéből.
A Fidesz nem támadta a kormány valóban gyenge, és hatásosan támadható pontjait. A szimpatizánsok számára érthetetlen volt a Fidesz együttműködési készségének ismételt hangoztatása. Kivel? Az ellenféllel? Miért fontos ez éppen a választási küzdelem kellős közepén? Ki, mi mondatja ezt Orbánnal?
Legvégül néhány gondolat, hogyan vélekedett maga Orbán a bukásról (Magyar Nemzet, 2006. május 6.)
„Nem tudtuk bizonyítani az ország valóságos helyzetét.” A 14. havi nyugdíj ígéretével? Ha olyan rossz a helyzet, ahogy a Fidesz mondta, akkor miből telik majd 14. havi nyugdíjra? Egyébként nem azt kellett volna bizonyítani, hogy milyen a helyzet, hanem, hogy Orbán jobb, mint Gyurcsány. Valójában ezt nem sikerült bizonyítani.
„Az ő stratégiájuk bizonyult erősebbnek.” Stratégia jobb, nem pedig erősebb. Egyébként mélyre világító megjegyzés. A stratégia, tehát a küzdelem vezetési módja terén maradtak volna le. Nem így van. Tartalomban is lemaradtak.
„Az emberek úgy vélték, az ország általunk tapasztalt gazdasági helyzete nem indokolja a változást.” Miért csak a gazdasági helyzettel foglalkozik, és foglalkoztak a kampány során. Ez a száraz materializmus megbosszulta magát. Nem tudtak az „emberek” fejéhez és szívéhez szólni, csak a hasához. A cinikus, demagóg Gyurcsány (jó pszichológusi háttérrel!) sokkal szélesebb érzelmi skálán mozgott (hatásosan), mint Orbán.
„Nem szenvedett vereséget a programunk sem. Munka, otthon, család – hiszem, hogy csak egy ilyen program egyesítheti majd a nemzetet, ha ennek eljön az ideje.” Hatalmas hiba: ez nem program, csupán jelszó. De megdöbbentő, hogy e „programból” hiányzik a nemzet és Isten (!).
„Mi pontosan tudjuk: nem az ellenfél programja, nem is az eszméi kerekedtek fölénk – valójában a pénzük vert meg bennünket, és mindenki láthatta, pénzük az volt temérdek.” Előbb még a stratégiájuk volt a jobb?!
„A sok pénz legyőzte az igazságot, és most itt áll egy ország, amely azt hiszi, minden rendben van körülötte. Mi megpróbáltuk kinyitni az emberek szemét, de a kormány pénzen fújt buborékokkal elvakította őket.” A szegény kis butákat...
„Mi most a teendő? Vezetőinktől azt várjuk, haladéktalanul rendezzék a sorokat. Dolgozzák ki a Szövetség építésének újabb szakaszait! Emelkedjenek felül a személyes reményeik tovatűnése miatt érzett csalódottságukon (...), és vezessenek bennünket!” Erősen kommunista mozgalmi szemlélet, mindennél fontosabb a párt, a szövetség... Ezt azért megérzi a nép is!
„Számítunk a keresztény, a nemzeti és a nemzeti liberális értelmiségre is!” Ez üzenet ezeknek a rétegeknek. Érezzék kitüntetésnek, hogy a Fidesz szóbaáll velük...
Orbán egyszer azt mondja, hogy „kétmillió kétszázötvenezer ember áll mellettünk”, aztán meg „kétmillió-háromszázezer” emberről beszél. Ezzel éppen nem egy pontos, szavahihető ember benyomását erősíti magáról.
A kép, amit a szembenállók kialakítottak, elhitettek magukról, sok részből tevődik össze. Például a megjelenés. Gyurcsány megjelenése minden esetben jobb volt. A hang. Gyurcsány hangja sokkal több érzelem kifejezésére alkalmas, és tulajdonosa élt is a lehetőségekkel, általában nem tisztességesen, de majdnem mindig hatásosan (például a vitában). Az arcok. Orbán arca évről-évre kevésbé szimpatikus. Gyurcsány arca viszont kimondottan csúnya, mosolya azonban karikaturisztikus ugyan, de emiatt hangsúlyos és hatásos, különösen, ha meleg hangot használ hozzá. Óriási előnye a Gyurcsány-arcnak a nagyon jól megválasztott szemüveg, amely olyan hatást tart fenn, mintha egy intelligens ember figyelne valamit, ha felénk néz, mintha ránk figyelne. De Gyurcsány nem intelligens, csak számító. Sikerében a szemüvegnek sokkal nagyobb szerepe van, mint intelligenciájának.
Ha Gyurcsány valamikor, rövidebb-hosszabb idő múlva bukni fog, akkor annak oka elsősorban nem az lesz, hogy alkalmatlan (nagyon is az), hanem, hogy eltanulják tőle eszközeinek alkalmazását és gátlástalan merészségét, aztán félrelökik. Elég sok Gyurcsány mászkál ugyanis manapság, aki mind nagyon hataloméhes. Sokkal hataloméhesebb, mint az egyébként nagyon hataloméhes Orbán. Orbán vereségének egyébként itt van a fő gyökere: mivel a tét a hatalom volt, e területen kellett volna megütközni Gyurcsánnyal, és megverni. Ám a hatalommal nem tudott élni, és amikor élt vele, akkor pedig hibásan tette. A vezérekre kihegyezett küzdelemben Gyurcsány Orbán személyét is támadta, leégette, Orbán azonban semmit sem támadott, csak szólamokat ismételgetett. Pedig kiütéssel győzhetett volna. Úgy látszik azonban, hogy Orbán és a Fidesz a bokszoláshoz sem ért igazán. (Félő, hogy ezek után majd a doktriner Navracsics beveszi a „Polgári kormányzás 2010” programba az ökölvívó edzéseket is.)
Mi várható ezek után az önkormányzati választásokon? Sajnos újabb baloldali fölény. S a vesztes ismét a nemzeti, konzervatív, keresztény oldal lesz, no nem az elitje, hanem a kisemberek milliói. Az elitnek még így is jut elegendő képviselői mandátum, bizottsági tagság, polgármesterség, alpolgármesterség stb. A nemzeti oldalért dolgozóknak pedig megszorítások, támogatások csökkentése, munkanélküliség. Hány kudarc kell még, hogy a valóságban létező, nemzeti szellemű többség, parlamenti és önkormányzati többségként megnyilvánuljon? Az okos más kárán tanul, mi végre tanuljunk a saját kudarcainkon!
Dr. Hasznos Miklós
(A szerző a KDNP egykori alelnöke és országgyűlési képviselője, ma a Jobbik elnökségi tanácsadója)
