A Karpatia havilap standokon kapható száma hallatlanul érdekes beszélgetést közöl Böjte Csaba testvérrel.
Az év végén pár napra eltemethettük a fárasztó hétköznapok szürkeségét, majd ünnepi díszbe öltöztetve otthonunkat s lelkünket, meghitt boldogságban és szeretetben lehettünk együtt azokkal, akikkel igazán érdemes: a szeretteinkkel. De azokról se feledkezzünk meg, akiknek nem adatott meg, hogy bármit is a fa alá rakjanak, vagy az alól kivegyenek. Nekik a szeretet és a remény maradt, hisz az mindenkié. A remény, hogy talán idén jobb lesz, s a hit, amit Csaba testvér lénye áraszt magából.
– Miként forrhatnak össze újra egységben a csonkaországi és a Kárpát-medencei magyar családok?
– Vissza kell nyúlni ősi gyökereinkhez, s saját magunk fenntartását és ellátását magunknak kell létrehozni! Hiszem azt, hogy a traktor, a kombájn és a mezőgazdasági eszközök nem egyszerűen technikai vívmányok, hanem mind-mind az emberek keze alá teremtett jó dolgok. Ha az emberiség 4-5 százaléka képes megtermelni az ételt, 15-20 százaléka ipari cikkeket készít, akkor a maradék miért ne kaphatna emberi munkát? Ha így történne, végre eljönne az ideje annak, hogy a szépségért dolgozzunk, hogy Erdély újra tündérkert legyen. De azt is el tudom képzelni, hogy valakinek nem segélyt adnak, hanem azt mondják neki: kapsz öt hektár földet, munkáld meg, hogy ne gaz meg nejlonzacskó legyen az út mentén, hanem orgona- és rózsabokrok. Nem hiszem persze, hogy mindenkinek az lenne a feladata, hogy a maga földjén visszavonulva munkálkodjon, de a világ az önfenntartás szükségessége felé mutat. Nekünk is vannak teheneink, és évről évre bálázzuk nekik a szénát hatalmas gépeinkkel, hogy az alapítvány gyermekei számára mindig legyen friss tej és sajt az asztalon. És azokat a teheneket eladjuk, veszünk helyettünk borjúkat, majd őket is nevelgetjük: így nem vagyunk rászorulva arra, hogy a tejtermékek egy részét más forrásokból szerezzük meg.
– A temérdek munkát látjuk, de mikor jöhet el ezáltal a rég nem tapasztalt paradicsomi hangulat?
– A munka mögé értelmet és szépséget kell adni. Egy kertész dolga nem az árszabályozás, hanem hogy saját falujában borítsa be az utcákat virágokkal, a szakemberek pedig takarítsák ki a folyómedreket, hogy az áradások szabályozhatóbbak legyenek és a víz ne csak mocskot vigyen. Ha elképzelem, milyen csodás lenne az én utam Déváig, ha végig orgonabokrok mellett haladnék el, látom a jövőt! Ezért hát megteszek mindent, hogy az általam létrehozott kis világ ne hulljon szét. Kívánom, hogy mindenkiben legyen erő ehhez: teremtse meg a maga kis világát, s ha így lesz, remélhetjük, hogy egyszer talán újra egyesül a nagy, magyar Kárpát-medencei család!
(A teljes interjút a Karpatia standokon lévő számában találja!)
