 |
A megtorlás kegyetlen volt. Az angolok nem csupán függetlenségétől fosztották meg Írországot, de tűzzel-vassal küzdöttek a katolicizmus ellen is. Az írek azonban nem adták fel. Sőt, az 1790-es években, az amerikai függetlenségi háború és a francia forradalom sikereitől ösztönözve, az ellenállás új erőre kapott. Anglia azonban csírájában igyekezett elfojtani mindenfajta, akár békés eszközökkel fellépő függetlenségi mozgalmat is. Ám az angol fennhéjázás és kegyetlenség csak olajat öntött a tűzre: 70 év leforgása alatt ugyanis négy alkalommal - 1798-ban, 1803-ban, 1848-ban és 1867-ben - robbant ki fegyveres felkelés. S mintha nem lett volna elég a sok-sok áldozat, az újabb és újabb bukás és megtorlás, 1845 és 52 között borzalmas éhínség sújtotta Írországot, melynek következményeképp közel egymillió ember egész egyszerűen éhen halt, s további milliós tömeg vándorbotot vett a kezébe, és elhagyta a szigetet. Többségük Amerikában talált új hazát magának.
A négy levert szabadságharc, a kegyetlen megtorlások, valamint az egyre inkább tragikus méreteket öltő kivándorlás következményeit látva, 1867 után az ír hazafiak a békés politikai küzdelmekbe helyezték reményeiket. Így a XIX. század utolsó két évtizedében az angol parlament alsóházában is jelen lévő Ír Párt egyik fő céljává a szigetország lakói számára kedvező földreform kiharcolása vált. Ami pedig az ír függetlenség kérdését illeti, még Angliában is sok támogatója akadt az ún. Home Rule törvénynek, amely elfogadása esetén korlátozott autonómiát biztosított volna a szigetország számára.
Ámde a brit parlament két alkalommal is /1886-ban és 1893-ban/ elvetette a Home Rule-t, ami persze nagy csalódást és kiábrándulást okozott az írek körében. De nem adták fel. A politikai küzdelem a korlátozott autonómia érdekében tovább folyt, és nem is eredménytelenül: 1911-ben ugyanis a liberális angol kormány elvileg elfogadta a EHome Rule-t! Ám hiába, mert a Parlamentben a konzervatívok, valamint az írországi protestáns unionisták /vagyis a XVI. század óta ír földön letelepedett angol protestánsok/ együttesen megakadályozták a Home Rule törvénybe iktatását. Mi több, 1913-ban létrejött az unionisták fegyveres szervezete, az Ulsteri Önkéntes Haderő /Ulster Volunteer Force, UVF/, amely jelentős anyagi és katonai támogatást kapott a korlátozott ír függetlenséget is ellenző angol konzervatív köröktől. A EHome Rule harmadszori elutasítása az angol parlamentben azt jelentette, hogy békés úton nincs esély még a korlátozott autonómia kivívására sem. Ehhez járult még az unionisták Angliából irányított fegyveres szervezkedése. Mindebből az ír hazafiak levonták a következtetést: 1913 novemberében megalakították az Ír Önkéntesek mozgalmát /Irish Volunteers/, amely már az Ír Köztársasági Hadsereg /Irish Republican Army, IRA/ közvetlen előzményének tekinthető. Mind az angolbarát unionista UVF, mind pedig a függetlenség mellett egyre nyíltabban kiálló Ír Önkéntesek fegyverkezni kezdtek.
Ebben a pattanásig feszült helyzetben érkezett az európai háború kirobbanásának híre. Az ír hazafiak körében, így mindenekelőtt az Ír Önkéntesek soraiban két ellentétes álláspont kristályosodott ki a követendő politikai irányvonallal kapcsolatban. Bizonyos homályos angol ígéretek nyomán egyesek úgy gondolták, ha az írek kiállnak a Brit Birodalom mellett, és katonákkal is támogatják az angol háborús erőfeszítéseket, győzelem esetén Anglia hálából valamifajta függetlenséget fog majd felajánlani a szigetországnak. Mások viszont, főként a radikális nacionalisták, úgy vélték, elérkezett a történelmi pillanat, a gyarmattartó Brit Birodalom háborús lekötöttsége soha nem látott esély jelent az ír függetlenség kivívására. Némiképp meglepő módon a nép, talán mivel belefáradt az évszázados küzdelembe, és mert eleve reménytelennel látott mindenfajta fegyveres fellépést Anglia ellen, inkább a mérsékelt, angolbarát erőket támogatta. Jól megmutatkozott ez az 1916-os húsvéti felkelés idején, amikor is radikális ír hazafiak maroknyi csoportja elérkezettnek látta az időt a függetlenségi háború kirobbantására. Az Ír Önkéntesek mozgalma akkoriban 12 ezer fegyveres kiállítására volt képes, akik közül 2000 főt sikerült mozgósítani.
A felkelés elsősorban a fővárosra, Dublinra koncentrálódott, s noha a hazafiak megkísérelték a vidék csatasorba állítását is, törekvésük nemigen sikerült. A hazafiak közzétettek egy kiáltványt, amelyben kinyilvánították Írország függetlenségét. Dublinban a harcok egy hétig tartottak: a felkelők elfoglaltak néhány fontos középületet, ám a nyomasztó túlerőben lévő, 16 ezres brit haderő végül is kifüstölte őket mindenhonnan. Az utcai harcok során több száz civil is életét vesztette. A felkelés vezetői közül 16 főt végeztek ki a brit hatóságok, sokakat pedig hosszú börtönbüntetéssel sújtottak. Érdemes megemlíteni, hogy miközben nagyjából 2 ezer hazafi fogott fegyvert Dublin utcáin az angolok ellen, és a nacionalista Ír Önkéntesek fegyvereseinek létszáma nem haladta meg a 12 ezer főt, addig közel 200 ezer ír katona harcolt Nagy Britannia oldalán a világháború különböző csataterein. És még valami, figyelem, magyar hazafiak!: az ír közvélemény akkoriban /ma ugyanis nemzeti hősnek tartják a húsvéti felkelés résztvevőit/ elítélte a felkelést, és még az ír függetlenség mellett elkötelezett újságok és helyi hatóságok is a "lázadók" vezetőinek kivégzését követelték! Az elfogott és börtönbüntetésre ítélt harcosokat a dubliniak kövekkel dobálták meg, miközben a hatóságok elszállították őket.
Az is igaz viszont, hogy a közvélemény álláspontja hamarosan megváltozott. Ennek legfőbb oka a durva angol megtorlás, valamint a kötelező katonai szolgálat bevezetése volt ír területen is. 1917-18 folyamán ráadásul már a mérsékelt ír hazafiak sem hittek többé abban, hogy a Home Rule-t, vagyis a korlátozott ír függetlenséget valaha is el lehet fogadtatni az angol konzervatívok és az írországi protestáns unionisták ellenállása miatt. Mindeközben ír hazafiak ezrei áldozták életüket a világháborúban a Brit Birodalom érdekeiért; cserébe pedig Írország semmit sem kapott. Legfeljebb a húsvéti felkelés brutális leverését. Az ellenállás szelleme ismét erősödni kezdett.
Olyannyira, hogy az 1918-as választásokon egy korábban jelentéktelen nacionalista párt, a teljes ír függetlenséget célul kitűző Sinn Fein nyert el az írek nagy többségének szavazatát. Alkotmányosan azonban ennek különösebb jelentősége nem volt, hiszen az ír nacionalista képviselők az angol parlamentben vajmi keveset érhettek el hazájuk függetlensége érdekében. A Sinn Féin azonban nem csak beszélt, cselekedett /Mint ahogy történelme folyamán mindig is tette/: 1919 januárjában megválasztott képviselői létrehozták a független ír parlamentet, és minden további akadékoskodás (és ígérgetés, üres szócséplés, békés és fáklyás felvonulás és tömegtüntetés) nélkül Írországot független köztársaságnak nyilvánították. Létrehozták az új állam kormányát, fölállították a minisztériumokat, megszervezték az angliaitól teljesen független bíróságokat. Az Ír Önkéntesek katonáit a köztársaság fegyveres erejének - vagyis az Ír Köztársaság Hadseregének - nyilvánították. Megszületett hát az IRA! Létszáma ekkoriban elérte már a 100 ezer főt. A brit kormány válasza természetesen nem maradt el: azonnal betiltotta az új intézmények működését, és rögvest mozgósították a haderőt az újabb lázadás elfojtására. Kezdetét vette az újabb ír függetlenségi háború. (1798 óta immár az ötödik!)
A nyomasztó katonai és technikai fölényben lévő brit haderő bevonult a jelentősebb városokba, az ország nagyobbik részén rendkívüli állapotot vezettek be, megkezdődött az ír hazafiak tömeges letartóztatása, a börtönökből és internáló táborokból kivégzésekről, a foglyok megkínzásáról érkeztek hírek. Az ír fegyveres ellenállás - amely ekkoriban már élvezte a lakosság nagy részének a feltétlen bizalmát -, csakis a gerilla taktika alkalmazásával remélhetett sikert. Ez a fajta gerillaháború, amelyet az írek ekkoriban alkalmaztak, példa lett később más felszabadító mozgalmak számára is. (Mostanában Irakban láthatjuk ennek a módszernek a hatékonyságát.)
A harcot immár a IRA fegyveresei vívták, rendkívüli bátorsággal és leleményességgel, kiváló katonai tudással. A közel 100 ezer fős haderő katonái közül körülbelül 15 ezer vett részt ténylegesen a harcokban. Többnyire brit katonai konvojok, az utánpótlási vonalak, valamint laktanyák elleni váratlan rajtaütésekkel igyekeztek megzavarni és meggyengíteni az ellenfelet. De az IRA célpontnak tekintette Az Ír Királyi Rendőrséget is, amelynek tagjai ellen is számos támadást követtek el. Különösen sikeresnek bizonyultak az úgynevezett repülő hadoszlopok, ezek a 20-25 fős katonai egységek, amelyek az ország legkülönbözőbb pontjain vették fel a harcot a brit hadsereggel szemben. Mindkét oldalon történtek kegyetlenkedések: a britek házakat, üzleteket romboltak le, 1920 áprilisában pedig elkezdték foglyaik kivégzését. Válaszul az IRA szintén hozzákezdett neves unionista vezetők otthonainak felgyújtásához, és több brit hadifoglyot is halálbüntetéssel sújtottak. A kínzások is napirenden voltak mindkét oldalon.
Az IRA természetesen távol állt attól, hogy katonai győzelmet arasson a sokkal nagyobb létszámú brit haderő fölött. Ugyanakkor viszont ez a fajta gerilla-hadviselés mégis hatékonynak bizonyult, mert miként napjainkban láthatjuk Irakban az ország egész egyszerűen kormányozhatatlanná vált. Más szavakkal, roppant mód megnövekedtek Írország kormányzásának politikai, katonai, és pénzügyi költségei, és ezt már Nagy Britannia nem volt hajlandó vállalni.
1921 elején így megkezdődtek a tárgyalások a két fél között. Ez év júliusában érvénybe is lépett a tűzszünet, decemberben pedig a békeszerződés is megszületett. A megállapodás eredményeképpen létrejött a független Írország az ország nagyobbik részén, egészen pontosan 26 megye területén. A 6 északi megye, amelyekben a protestánsok többséget alkottak, Észak-Írország néven Nagy Britannia része maradt. A békeszerződés heves vitákat váltott ki Írországban és szakadáshoz vezetett az IRA-n belül. Annak ellenére, hogy a britekkel a tárgyalásokat az Ír Köztársasági Hadsereg katonai vezetője, Michael Collins irányította, a szervezet számos jelentős képviselője nem fogadta el az ír sziget felosztását. Az ellentétek Írországon belül a forrpontig hevültek: az egyezmény hívei és ellenfelei végül fegyveres úton kívánták leszámolni a másik féllel. Kitört az ír polgárháború, amelyben az IRA követőinek nagyobbik része a békeszerződéssel szemben foglalt állást. Az egyezmény hívei azonban végül is felülkerekedtek. 1923-ban az Ír Köztársasági Hadseregnek a felosztás ellen fegyvert fogó harcosai letették a fegyvert. Tragédia, hogy az ír polgárháború egy esztendeje alatt többen haltak meg â013 saját honfitársaik kezétől -, mint ahányan elestek az angolokkal vívott harcokban a függetlenségi háború 3 éve alatt.
A vereséget követően az IRA hosszú ideig nem tudott katonai téren fellépni az észak-írországi angol uralom ellen. Az ír politikai életben azonban továbbra is jelen volt, így komoly szerepet játszott a Sinn Feinből kivált, nacionalista Fianna Fáil párt választási győzelmében 1932-ben. A 30-as években az Ír Köztársasági Hadseregen belüli bal-és jobboldali erők közötti viták is tovább gyengítették a szervezetet. Ekkor egy ideig úgy tűnt, hogy az IRA, valamint az ír radikális nacionalizmus ideológiája, az úgynevezett republikanizmus, baloldali irányba tolódik el. A második világháború kitörése azonban mindent megváltoztatott. 1939-ben az IRA bombamerényleteket és fegyveres támadásokat követett el észak-írországi, valamint most első ízben angliai katonai és rendőri célpontok ellen.
A kampány azonban hamar kifulladt, így az ír republikánusok nem voltak képesek kihasználni azt a tényt, hogy Nagy-Britannia fegyveres erői élethalálharcot vívtak a náci Németországgal. A háború után, az 50-es évek elején maga az ír kormány lépett fel politikai téren a szigetország felosztása ellen és az egyesítés érdekében. A brit kormányt azonban ez a legkevésbé sem hatotta meg, ami nyilvánvalóan hozzájárult az IRA újbóli aktivizálódásához. 1956 és 1962 között ismét számos támadást követett el a szervezet Észak-Írországban. A 60-as években megerősödött az észak-írországi polgárjogi mozgalom, amely kizárólag békés úton kívánt tiltakozni az ír katolikusok hátrányos megkülönböztetése ellen. Mert valóban tűrhetetlennek tetszett, hogy az élet majd minden területén, a munkaerőpiactól a választójogon át a tanulási lehetőségekig, a protestáns többség kiváltságokat élvezett.
Az IRA ebben az időben lemondott a fegyveres harcról, és szívvel-lélekkel a polgárjogi mozgalom mellé állt. Az angolok és a protestáns unionisták azonban ismét elkövették azt a hibát, amit már annyiszor: az írek békés követeléseire erőszakos eszközökkel válaszoltak. 1969-ben Belfast és Londonderry nacionalista-katolikus kerületeiben felvonult a rendőrség, és protestáns unionista fegyveres csoportok parádéztak az utcákon. Az IRA-n belül ugyanakkor vita robbant ki arról, hogy a további békés polgárjogi küzdelem, avagy a fegyveres küzdelem-e a célravezetőbb? Továbbá ismét napirendre került a régi kérdés: elismerjék-e az elfogadhatatlannak tartott felosztás eredményeképpen létrejött csonka Ír Köztársaságot vagy sem? Az ellentétek végül a szervezet kettészakadásához vezettek. A békés mozgósítás és Írország elismerésének /többnyire egyébként marxista/ hívei megalakították a Hivatalos IRA-t, míg a fegyveres harc és a csonka Írországot elismerni nem akaró radikálisok az Ideiglenes IRA-t hozták létre. Az események menetét ez utóbbi csoport határozta meg, s a nagyvilág mindenféleképp ezt a csoportot tekintette az igazi IRA-nak.
S ezzel megkezdődött az IRA történetének új, legvéresebb szakasza. A szervezet felújította a gerilla-hadviselés régi módszereit, s támadásokat indított brit katonai létesítmények, valamint észak-ír rendőrségi támaszpontok ellen. S noha több ízben is tűzszüneti tárgyalások kezdődtek az IRA és a brit kormány között, ezek végül is eredménytelennek bizonyultak, s az észak-ír tartományban az erőszak egyre inkább elszabadult. A britek ugyanis nem csupán saját katonai és rendőri egységeikkel vették fel a harcot az IRA-val szemben, hanem felfegyvereztek protestáns unionista csoportokat, amelyek a gerilla-hadviselés szabályai szerint próbálták felvenni a harcot az IRA-val. 1979 augusztusában az Ír Köztársasági Hadsereg történelmének talán legnagyobb hadisikerét aratta, amikor Warrenpointnál, egyetlen támadás során 18 angol katonát öltek meg. 1980-81-ben a konzervatív brit kormány az elfogott IRA foglyokon keresztül kívánt nyomást gyakorolni a megalkudni nem hajlandó szervezetre. A foglyokat ugyanis nem tekintették többé politikaiaknak, hanem egész egyszerűen mint köztörvényes bűnözőkkel bántak velük. Számos esetben pedig nem kapták meg a megfelelő védelem és tárgyalás esélyét. Ők azonban nem törtek meg â013 többen közülük éhségsztrájkba kezdtek, s tízen, /élükön a legendás Bobby Sands-szel/ emberfeletti bátorságról téve tanúságot, belehaltak az önként vállalt éhezésbe.
Ám ez csak olaj volt a tűzre, s tovább erősítette az IRA, s általában a republikánus ír hazafiak ellenállását. A 80-as évtized során cseppet sem enyhült a feszültség Észak-Írországban, másrészt viszont az Margaret Thatcher vezette brit kormány a meghátrálás legcsekélyebb jelét sem mutatta. Ugyanakkor 1986-ban ismét szakadás következett be az IRA soraiban: a szervezetből kivált egy radikális szárny, amely ellenezte, hogy a bármilyen formában is elismerjék az írországi parlament legitimitását. (S a radikális csoport Continuity IRA-nak nevezte magát.)
Ebben a helyzetben ismét felértékelődött az IRA politikai szárnyának nevezett Sinn Fein, amelynek vezetője, Gerry Adams elhatárolta magát az IRA legdurvább akcióitól. Ezzel szalonképessé tette önmagát és pártját, és jelentős nemzetközi elismertségre tett szert. Felcsillant az esély, hogy a Sinn Fein a tárgyalóasztalnál kivívja azt, amit az IRA-nak a fegyveres harccal nem sikerült elérnie. Ennek érdekében az Ír Köztársasági Hadsereg 1994 augusztusában tűzszünetet hirdetett. Mivel azonban az IRA megítélése szerint a brit kormány újabb és újabb akadályokat támasztott, a szervezet 1996 februárjában felmondta a tűzszünetet. Újabb merényletek és katonai akciók következtek egészen 1997 júliusáig, amikor is az újonnan megválasztott munkáspárti brit kormány késznek mutatkozott az engedményekre, és hajlandó volt a Sinn Feint is bevonni a tárgyalásokba. Az eredmény pedig nem is maradt el: 1998-ban Belfastban megszületett a nevezetes húsvéti megállapodás.
Az egyezmény leszögezi, hogy az aláíró felek (a brit, az ír kormány, valamint az észak-írországi politikai pártok) kizárólag békés és demokratikus eszközöket alkalmazhatnak céljaik elérése érdekében. Új, jelentős jogkörrel bíró észak-ír törvényhozó testület felállítását határozták el, és előírták, a kormányban szigorúan ügyelni fognak arra, hogy mindkét közösség képviselve legyen a legfontosabb tárcák élén.
Létrehoztak továbbá egy Ír-Brit Kormányközi Bizottságot, amellyel az Ír Köztársaságnak bizonyos beleszólási jogot adtak az észak-írországi ügyek intézésébe. A megállapodás szigorúan előírta a két népcsoport egyenlőségét az élet minden területén, beleértve az ír, az ulsteri-skót, valamint az angol nyelv szabad használatát és teljes egyenlőségét. A megállapodás legkényesebb pontja értelmében két éven belül valamennyi fegyveres csoportnak -beleértve az IRA-t, be kellett szolgáltatni fegyvereit. Az egyezményt népszavazásra bocsátották az ír szigeten: Észak-Írországban a polgárok 71%-a, az Ír Köztársaságban pedig 94%-a mondott rá igent. Észak-Írországban az megállapodás elfogadóinak magas száma különösen annak fényében jelentős, hogy az egyik protestáns politikai erő, a Ian Paisley tiszteletes vezette Demokratikus Unionista Párt /DUP/ híveit a nem szavazat leadására buzdította. Ha előbb nem, most mindenki számára világossá válhatott: Észak-Írország lakói belefáradtak a sok évtizedes harcba, és immár békére vágynak.
De amint az várható is volt, a gondok a fegyverek beszolgáltatásának ügyében jelentkeztek. Sem a protestáns unionista katonai csoportok, sem az IRA nem nem vált meg ugyanis hadi arzenáljától a megadott határidőre. A feszültség ismét növekedett a tartományban, az Ulsteri Unionista Párt kilépett a kormányból, és a 2003-as észak-ír törvényhozási választáson a húsvéti megállapodást ellenző Demokratikus Unionista Párt /DUP/ nyerte el a protestánsok többségének szavazatait. 2004-ben tárgyalások kezdődtek a DUP és a Sinn Fein között a válság megoldásáról, amelyek ugyan eredménytelenek maradtak, ám a húsvéti egyezmény bizonyos pontjainak módosításáról mégis megállapodtak. (Ez az úgynevezett átfogó megegyezés, Comprehensive Agreement.)
2005. szeptember 26-án pedig az IRA bejelentette: beszolgáltatta teljes fegyverarzenálját, illetve használaton kívül helyezte azt. Az unionista paramilitáris csoportok közül viszont csak a Loyalista Önkéntes Erő cselekedett hasonlóképpen. Tovább borzolta a kedélyeket, hogy az IRA-ból még 1997-ben kivált egy magát Igazi IRA-nak nevező csoportosulás, amely újabb és újabb akciókat és bombamerényleteket követett el, többek között angliai célpontok ellen is.
A kölcsönös bizalmatlanság légkörében az észak-ír törvényhozás működése megbénult, s a tartományt 2002 óta ismét Londonból irányították. Ám végül mégis felülkerekedett a józan ész, a felek a skóciai St. Andrewsban ismét tárgyalóasztalhoz ültek, és 2006 októberében újabb megállapodás született. Megegyeztek az észak-ír rendőrség működésének feltételeiről, a tartomány törvényhozási munkálatainak felújításáról, a hatalom megosztásának módozatairól, valamint a választások és az új kormány felállításának gyakorlati lépéseiről. A 2007. március 7-én megrendezett választásokon, mint várható is volt, a Demokratikus Unionista Párt és a Sinn Fein megerősítette pozícióit. A két pártvezér, Ian Paisley és Gerry Adams történelmi jelzővel illetett személyes találkozóján (március 26-án) megegyezett az új, négypárti kormány megalakításában. (Demokratikus Unionista Párt, Sinn Fein, Ulsteri Unionista Párt, Szociáldemokrata Munkáspárt.) A miniszterelnök az unionista DUP vezére, Ian Pesley, a miniszterelnök-helyettesi posztot pedig a Sinn Fein tölti be Martin McGuiness személyében.
Ami hosszú évtizedeken át elképzelhetetlennek tűnt, íme bekövetkezett: Észak-Írországban helyreállt a béke, a hányatott sorsú ország lakói megbékéltek egymással. Az IRA, legalábbis mint fegyveres szervezet, beszüntette működését. Fel kell tennünk a kérdést: vajon az észak-írországi ír katolikusok egyenjogúságának és országuk autonómiájának kivívása lehetséges lett volna-e a republikánusok nemzeti radikalizmusa és az IRA több, mint 80 esztendeje folyó fegyveres harca nélkül?
Perge Ottó
Kapcsolódó: Videó: Ír ellenállók harca a zsarukkal
