Az unalmas és poros Európát alig elviselő liberálisok örülhettek az elmúlt hetekben, a sokszínűség ugyanis gazdagította mindennapjaikat némi izgalommal: két hét alatt két terrortámadás is történt Angliában, megtörve a béke és harmónia fájdalmasan nyomasztó egyhangúságát. A megszállók persze azt teszik, amit a megszállók minden korban tettek: behódolásra kényszerítik a megszállt népet a maguk módján. Az őshonos népesség egy része pedig megalázkodik: némán, ellenállás nélkül, tehetetlenül (esetleg még az ellenséget segítve is) fogadja el sorsát, s teszi mindezt úgy, hogy közben az erkölcsi felsőbbrendűség képében tetszeleg. Viselkedésüket, ezt az „erényvillogtatást” érdemes jobban megvizsgálni, mert a saját árulóink segítségével kerül a mi nyakunkba is a kötél.
A manchesteri támadást elkövető és 22 embert, köztük gyerekeket is lemészároló, további 119-et megsebesítő, líbiai származású Salman Abedi már ismert volt a hatóságok előtt: a multikulturalizmus ragyogó példájaként nem csak ő, de egyik barátja, Bilal Ahmed is gazdagította az angolokat. Ez utóbbi két hasonszőrű társával erőszakolt meg korábban egy 16 éves fehér lányt. Az áldozat anyja elmondása szerint, emlékszik Abedi nevére azok közül, akik lányát zaklatták a tárgyalások alatt, és felhívta a rendőrség figyelmét erre a társaságra, de nem tettek velük semmit. Egyikük korábban már el lett ítélve az Iszlám Állam számára kialakított információs hálózat létrehozásáért, majd ezt követően az anya ismét jelezte a hatóságoknak, hogy ez a társaság szorosan kapcsolódik egymáshoz, hogy Facebook-oldalaikon ugyanazt a jelképet használják, de a jelek szerint a toleráns hatóságok továbbra sem tettek semmit, így most egyikük sikeresen tudta elkövetni tettét.
 A manchesteri áldozatok |
Ez a fajta teljes alkalmatlanság (vagy szándéktalanság) az Egyesült Királyság hatóságai és intézményei részéről egy visszatérő eleme a gazdanépet a betolakodók által sújtó minden bajnak. Ahogy Salman Abedi, úgy a London hídon elkövetett támadás (melyben nyolcan haltak meg, és kb. ötvenen megsebesültek) egyik sokszínűje, a pakisztáni Khuram Shazad Butt is már ismert volt: szerepelt a Dzsihadisták a szomszédban (The Jihadis Next Door) című dokumentumfilmben, a titkosszolgálat is figyelte, egyszer ki is hallgatták, de mégis szabadon mászkálhatott a britek egykori hazájában. A veszett állatként lemészárolt áldozatok haláluk pillanatában biztosan hálásak voltak ezen humánus toleranciáért. Azokban a pillanatokban, amikor egy jármű által összeroncsolt testtel, vagy összeszurkálva, kivérezve a betonon tudatosult bennük, hogy szeretteik arcát már soha nem látják viszont, hogy azoknak a szíve szakad majd meg, amikor megtudják, hogy őket kivégezték a nyílt utcán, azokban a pillanatokban biztos méltányolták a politikai és hatósági elit toleranciáját és gazdagító sokszínűséget.
A politikai elit tagjainak unalomig ismert szokásos megnyilvánulásait az „összetartásról” és az „európai értékekről” nem is érdemes idézni... Ahogy a több popsztárt felvonultató One Love Manchester elnevezésű „jótékonysági koncert” is hozta azt, amire számítani lehetett: az egekig magasztalt „hős” Ariana Grande nevű degenerált például megfelelőnek tartotta a lemészárolt ártatlanok (köztük gyerekek) emlékének ajánlani azt a „dalát” (mely egy rendkívül deviáns, folyton hedonista, aberrált dolgokról makogó, Nicki Minaj nevű gusztustalan négerrel közösen készült), ami beismerten arról szól, hogy annyira sokat szexel a ribanc, hogy lábra se tud állni, s szövegében utalás szerepel a férfiak kézzel való kielégítésére, hármas szexre, és konkrétan kimondva a „f@szbicikli meglovagolása” is hallható a refrénben. (Erről lásd ezt a videót.) A koncert bevétele pedig a Brit Vöröskeresztnek lett ajánlva, mely – nem vicc! – egyúttal a Líbián keresztül Európára törő afrikai betolakodók segítésében is kiveszi részét, így az amúgy líbiai származású Salman Abedi által felrobbantott áldozatok családját segíteni szándékozó adakozók egyúttal Európa további elárasztását is támogatták.
A politikai elit tagjainak unalomig ismert szokásos megnyilvánulásait az „összetartásról” és az „európai értékekről” nem is érdemes idézni... Ahogy a több popsztárt felvonultató One Love Manchester elnevezésű „jótékonysági koncert” is hozta azt, amire számítani lehetett: az egekig magasztalt „hős” Ariana Grande nevű degenerált például megfelelőnek tartotta a lemészárolt ártatlanok (köztük gyerekek) emlékének ajánlani azt a „dalát” (mely egy rendkívül deviáns, folyton hedonista, aberrált dolgokról makogó, Nicki Minaj nevű gusztustalan négerrel közösen készült), ami beismerten arról szól, hogy annyira sokat szexel a ribanc, hogy lábra se tud állni, s szövegében utalás szerepel a férfiak kézzel való kielégítésére, hármas szexre, és konkrétan kimondva a „f@szbicikli meglovagolása” is hallható a refrénben. (Erről lásd ezt a videót.) A koncert bevétele pedig a Brit Vöröskeresztnek lett ajánlva, mely – nem vicc! – egyúttal a Líbián keresztül Európára törő afrikai betolakodók segítésében is kiveszi részét, így az amúgy líbiai származású Salman Abedi által felrobbantott áldozatok családját segíteni szándékozó adakozók egyúttal Európa további elárasztását is támogatták.
 A liberálisok újangoljai: Youssef Zaghba, Khuram Shazad Butt, Rachid Redouane (Elkhdar) és Salman Abedi |
A politikai elit és a multikulti kultusz iránt hű „popvilág” helyett most inkább az átlagemberek reakciója az, ami vizsgálatot érdemel.
Az alábbi videóban az látható, amint rendőrök felszólítják az egyik helyiségben tartózkodókat, hogy bújjanak a székek és asztalok alá, mialatt odakint még feltehetően zajlott a mészárlás és az elkövetők kiiktatása. Ami számunkra most figyelemre méltó, az a rövid videó végén történik: az egyik dühös ember elkiáltja magát, hogy „fucking Muslim cunts!” (szabad fordításban: „rohadt muszlim mocskok!”), amire egy másik asztal alatt rejtőző ember így reagál: „Ne kiáltsd azt, te rohadt idióta! Ezek nem muszlimok!”
Az alábbi videóban az látható, amint rendőrök felszólítják az egyik helyiségben tartózkodókat, hogy bújjanak a székek és asztalok alá, mialatt odakint még feltehetően zajlott a mészárlás és az elkövetők kiiktatása. Ami számunkra most figyelemre méltó, az a rövid videó végén történik: az egyik dühös ember elkiáltja magát, hogy „fucking Muslim cunts!” (szabad fordításban: „rohadt muszlim mocskok!”), amire egy másik asztal alatt rejtőző ember így reagál: „Ne kiáltsd azt, te rohadt idióta! Ezek nem muszlimok!”
A videó elérhető az eredeti Twitter-bejegyzésben is, ha a fenti idővel törlődne.)
Ez a videó elképesztő, és egyben tragikusan jellemző is... Mialatt – szó szerint! – székek és asztalok alá bújva várják az emberek egy iszlamista terrortámadás végét, mialatt odakint szó szerint mészárolják és halálra késelik az embereket ezek a betolakodók, addig humanista hősünk rászól valakire, hogy ne hibáztassa a muszlimokat... Ezt az abszurditást kitalálni is nehéz lenne, és persze pont emiatt tart ott az országuk, ahol. Nem egyszerű dolog egy egészséges szellemi és nemzeti immunrendszerrel rendelkező embernek elképzelnie is, hogy miféle meghasonlás és gerinctelenség kell ehhez a reakcióhoz egy ilyen helyzetben. A karikatúrák valósággá válásának idejét éljük.
Ez a videó elképesztő, és egyben tragikusan jellemző is... Mialatt – szó szerint! – székek és asztalok alá bújva várják az emberek egy iszlamista terrortámadás végét, mialatt odakint szó szerint mészárolják és halálra késelik az embereket ezek a betolakodók, addig humanista hősünk rászól valakire, hogy ne hibáztassa a muszlimokat... Ezt az abszurditást kitalálni is nehéz lenne, és persze pont emiatt tart ott az országuk, ahol. Nem egyszerű dolog egy egészséges szellemi és nemzeti immunrendszerrel rendelkező embernek elképzelnie is, hogy miféle meghasonlás és gerinctelenség kell ehhez a reakcióhoz egy ilyen helyzetben. A karikatúrák valósággá válásának idejét éljük.
 |
A fenti Twitter-bejegyzések toleránsai is bemutatják, miként reagál a behódoló: "A »muszlim mocskokat« kiáltó f@szfej a végén ugyanolyan rossz, mint akik elkövették ezt a támadást szerintem", mondja az egyik. "A tény, hogy valaki képes volt azt mondani, hogy »rohadt muszlim mocskok« teljesen undorító – egy újabb nemzeti helyzet és ez minden, amit mondasz?”, mondja a másik...
A muszlimok sajnálata és sajnáltatása, ölelgetése, mentegetése, és helyettük inkább a „kirekesztők” hibáztatása jellemző reakciója ezen árulóknak. Az angliai népszerű testépítő, Aarron Lambo is úgy érezte, van mondandója... Az öngyűlölő, agyatlan mamlasz a manchesteri mészárlás utáni napon az áldozatoknak szentelt pár mondatot követően a videójának öt percét a muszlimok sajnáltatására szánja: „Képtelen vagyok nem gondolni azokra, akik ma egy rakás vegzálásra és zaklatásra ébrednek olyasmi miatt, amiről nem tudnak semmit, és aminek nem is voltak részei” mondja, hozzátéve: „Ma próbáljuk meg a terrorista és muszlim szavakat nem ugyanabban a mondatban használni”. Zseniális ötlet egy muszlim terrortámadás utáni napon, de akik ezzel nem értenek egyet, azok szerinte „hülyék és műveletlenek”.
„Ne félj attól, hogy másmilyen legyél, ne félj attól, hogy saját véleményed legyen”, mondja, miközben a fősodratú, politikailag korrekt véleményt visszhangozza. Szerinte az iszlám nevében elkövetett, és egy muszlim szervezet által vállalt támadás elkövetői „nem muszlimok” mert ők csak „terroristák”, ismételve a liberális érvet, miszerint a muszlim terroristák csak „egyének”, akik nem képviselik magát a vallást, hiába annak nevében és útmutatása alapján (a hitetlen kafírok ellen) követik el tetteiket. A nem muszlim mondja meg, hogy ki az igazi és ki a nem igazi muszlim, annak, aki egész életében muszlim volt... (De ha például keresztények utasítják el a homoszexuális házasságot, azok nem „egyének”, hanem vallásuk által vezérelt „keresztény homofóbok”.)
Ezen humanisták még azt is képesek hangoztatni, hogy tulajdonképpen a muszlimok sokkal nagyobb arányban áldozatai a terrorizmusnak, mint a nem muszlimok, tehát az, hogy „muszlim terrorizmus”, számukra elfogadhatatlan... De miféle terrorizmus áldozatai a muszlimok? Azon érv hangoztatói példaként hozzák fel a török-kurd ellentétet, vagy a szunnita al-Káida által megölt siíta muszlimokat, és a két irányzat harcait eleve. Ha fehér európaiak a saját hazájukban, Európában muszlim terroristák áldozatai lesznek, az igazából nem is muszlim terrorizmus, mert a muszlimok és a közel-keleti népségek egymást is gyilkolásszák, így tehát ők az igazi áldozatok... Azt állítani, hogy a szunnita muszlimok nem képviselik az iszlámot, mert más irányzat híveit is támadják, olyan, mintha azt állítanánk, hogy a leninisták nem képviselik a kommunizmust, mert nem sztálinisták, s mivel egymást is ölik, így még inkább sajnálnunk is kéne őket, miközben minket is ölnek. Jellemzően beteges liberális érvelés.
Hogy Lambo és humanizmusuk általi önelégült mámorban lebegő társaik mennyire vannak tisztában statisztikákkal és alapvető tényekkel, kérdéses, mindenesetre az alábbiakban segítek nekik ebben, de előtte nézzünk pár további toleráns reakciót.
A tekintélyes The Independent egyik fehér liberálisa szerint például: „Egyféleképpen kellene Britanniának reagálnia az olyan támadásokra, mint a manchesteri. Ez nem más, mint hogy teljesen ugyanúgy tegyen mindent, mint eddig.” Újabb liberális zsenialitás nyilvánul itt meg tehát: a gazdanép testébe furakodott, ott elszaporodott és folyamatosan beözönlő, egy hóditó, mások leigázását hirdető eszmerendszert valló idegenek által elkövetett embertelen tömegmészárlásra a megoldás az, hogy nem teszünk semmit. Meg is lett az eredménye ennek a „megoldásnak”: két hét múlva újabb támadást intéztek és gyilkolásztak Londonban (olyanok, akikről már tudni lehetett, hogy dzsihadisták, lásd fent). „Nem nagyon tudunk mit tenni amúgy sem, hacsak nem azt, hogy megpróbálunk továbbmenni, hogy nem engedjük magunkat terrorizálni, hogy nem hagyjuk abba az életünk élését”, mondja napjaink Platónja, Andrew Buncombe újságíró. A terror ellen így a megoldás, hogy egyszerűen nem foglalkozunk vele és éldegélünk, nem teszünk semmit, talán sikeresen elkerüljük, hogy mi, vagy szeretteink legyenek az áldozatok legközelebb, talán nem. Izgalmas liberális rulett. Elvégre a többségében már nem fehér London muszlim polgármestere szerint is, a terrortámadások „részei a nagyvárosokban való élet paklijának”.
Ha esetleg egy „bőrszín-gyűlölő műveletlen” azt mondaná, hogy muszlimok nélkül nem lenne iszlamista terror az országban (ahogy nincs se hazánkban, se Lengyelországban például), akkor egy másik felvilágosult toleráns, Andrew Beatty hoz meggyőző érveket. Az Egyesült Királyság fősodratú sajtójának egyik újságírója szerint ha nem lennének muszlimok az országban, akkor „Londonnak nem lenne polgármestere”, ami persze egy nevetséges logikai bukfenc, majd hozzáteszi: „és [Londonnak] sokkal rosszabb ételei lennének”. Hogy mindössze pár órával egy iszlamista mészárlás után miként van gyomra humánusunknak az „egzotikus ételekkel” érvelni a multikulturalizmus és a muszlim jelenlét mellett, nehezen fogható fel ép ésszel.
A fenti humánus mintapéldány olyannyira toleráns, hogy nem az áldozatokra gondol, esetleg ökölbe szorított kézzel megtorlást, rendrakást követel, hanem: „Csak arra tudok gondolni, hogy »kérlek, a sofőr legyen fehér, kérlek, legyenek fehérek, hogy rácáfoljon a gyűlöletet okádó idiótákra«” és „Nagyon akarom, hogy a sofőr fehér legyen, kérlek, hadd ne legyen semmi közük az iszlámhoz, kérlek, hadd legyen ez egy baleset”. Az ilyen etnomazochisták akkor is inkább a saját csoportjukat akarják hibáztatni és ostorozni, amikor egy külcsoport ellenséges tagjai tömegesen gyilkolják őket, s teszik mindezt annak a deviáns csoportnak a védelmében... Mert a homályos „elv” a fontos. A saját önképük cirógatása, hogy ők toleránsok, ők befogadók, őket nem érdekli, mi van a saját csoportjukkal. Az elkövetők természetesen közel-keleti és észak-afrikai muszlimok voltak, így a saját logikáját követve ez nem „rácáfolt”, hanem megerősítette az „idióták” „gyűlölködését”, de ne várjuk, hogy emiatt elfogadja a valóságot: továbbra is minden bizonnyal lefoglalja majd magát az erényvillogtatással: ő ugyanis toleráns. Nem újdonság ez, és nem csak civil liberálisokra jellemző: Hillary Clinton kampányfőnöke, John Podesta is abban reménykedett a San Bernardino-i muszlim terrortámadás idején, hogy egy fehér ember az elkövető.
Hogy Lambo és humanizmusuk általi önelégült mámorban lebegő társaik mennyire vannak tisztában statisztikákkal és alapvető tényekkel, kérdéses, mindenesetre az alábbiakban segítek nekik ebben, de előtte nézzünk pár további toleráns reakciót.
A tekintélyes The Independent egyik fehér liberálisa szerint például: „Egyféleképpen kellene Britanniának reagálnia az olyan támadásokra, mint a manchesteri. Ez nem más, mint hogy teljesen ugyanúgy tegyen mindent, mint eddig.” Újabb liberális zsenialitás nyilvánul itt meg tehát: a gazdanép testébe furakodott, ott elszaporodott és folyamatosan beözönlő, egy hóditó, mások leigázását hirdető eszmerendszert valló idegenek által elkövetett embertelen tömegmészárlásra a megoldás az, hogy nem teszünk semmit. Meg is lett az eredménye ennek a „megoldásnak”: két hét múlva újabb támadást intéztek és gyilkolásztak Londonban (olyanok, akikről már tudni lehetett, hogy dzsihadisták, lásd fent). „Nem nagyon tudunk mit tenni amúgy sem, hacsak nem azt, hogy megpróbálunk továbbmenni, hogy nem engedjük magunkat terrorizálni, hogy nem hagyjuk abba az életünk élését”, mondja napjaink Platónja, Andrew Buncombe újságíró. A terror ellen így a megoldás, hogy egyszerűen nem foglalkozunk vele és éldegélünk, nem teszünk semmit, talán sikeresen elkerüljük, hogy mi, vagy szeretteink legyenek az áldozatok legközelebb, talán nem. Izgalmas liberális rulett. Elvégre a többségében már nem fehér London muszlim polgármestere szerint is, a terrortámadások „részei a nagyvárosokban való élet paklijának”.
Ha esetleg egy „bőrszín-gyűlölő műveletlen” azt mondaná, hogy muszlimok nélkül nem lenne iszlamista terror az országban (ahogy nincs se hazánkban, se Lengyelországban például), akkor egy másik felvilágosult toleráns, Andrew Beatty hoz meggyőző érveket. Az Egyesült Királyság fősodratú sajtójának egyik újságírója szerint ha nem lennének muszlimok az országban, akkor „Londonnak nem lenne polgármestere”, ami persze egy nevetséges logikai bukfenc, majd hozzáteszi: „és [Londonnak] sokkal rosszabb ételei lennének”. Hogy mindössze pár órával egy iszlamista mészárlás után miként van gyomra humánusunknak az „egzotikus ételekkel” érvelni a multikulturalizmus és a muszlim jelenlét mellett, nehezen fogható fel ép ésszel.
 |
A fenti humánus mintapéldány olyannyira toleráns, hogy nem az áldozatokra gondol, esetleg ökölbe szorított kézzel megtorlást, rendrakást követel, hanem: „Csak arra tudok gondolni, hogy »kérlek, a sofőr legyen fehér, kérlek, legyenek fehérek, hogy rácáfoljon a gyűlöletet okádó idiótákra«” és „Nagyon akarom, hogy a sofőr fehér legyen, kérlek, hadd ne legyen semmi közük az iszlámhoz, kérlek, hadd legyen ez egy baleset”. Az ilyen etnomazochisták akkor is inkább a saját csoportjukat akarják hibáztatni és ostorozni, amikor egy külcsoport ellenséges tagjai tömegesen gyilkolják őket, s teszik mindezt annak a deviáns csoportnak a védelmében... Mert a homályos „elv” a fontos. A saját önképük cirógatása, hogy ők toleránsok, ők befogadók, őket nem érdekli, mi van a saját csoportjukkal. Az elkövetők természetesen közel-keleti és észak-afrikai muszlimok voltak, így a saját logikáját követve ez nem „rácáfolt”, hanem megerősítette az „idióták” „gyűlölködését”, de ne várjuk, hogy emiatt elfogadja a valóságot: továbbra is minden bizonnyal lefoglalja majd magát az erényvillogtatással: ő ugyanis toleráns. Nem újdonság ez, és nem csak civil liberálisokra jellemző: Hillary Clinton kampányfőnöke, John Podesta is abban reménykedett a San Bernardino-i muszlim terrortámadás idején, hogy egy fehér ember az elkövető.
 |
Mint látható, a brit hatóságok teljesen alkalmatlanok és impotensek, ha a szent sokszínűséget jelentő Európa-idegen hordákról van szó, de „jó hír”, hogy az eretnek, bőrszín-gyűlölő szélsőségesek ellen azért fellépnek, nehogy kellemetlen érzéseket keltsenek kisebbségiekben. Katie Hopkins egy józan újságírónő, aki a Twitteren a következőt írta a manchesteri támadás után: „Nyugati férfiak. Ezek a ti feleségeitek. A ti lányaitok. A ti fiaitok. Álljatok talpra. Keljetek fel. Követeljetek cselekedetet. Ne folytassátok azt, amit eddig. Meghunyászkodva.” Erre egy hős toleráns értesítette a rendőrséget „fajgyűlölet szításáért” remélve, hogy a véleménybűnöző „rácsok mögé” kerül. A tolerancia ugyanis az ellenállásra és önvédelemre felszólító őshonos angoloknak nem jár, csak a deviáns idegennek: a rendőrség hivatalos Twitter-fiókja pedig visszajelzett, hogy megerősítse: „specialista csoport” vizsgálódik az ügyben. A manchesteri rendőrfőnök is azt mondta a támadást követően, hogy „Létfontosságú a sokszínű közösségünk összetartása. Nem fogjuk tolerálni a gyűlöletet”. Miközben a „gyűlöletet” nem tolerálják, és panaszkodó újságírók ellen indítanak nyomozást, addig kb. 23 ezernyi terrorizmusra hajlamosnak ítélt muszlim lézeng az ország utcáin, számol be róla a The Sun: „Hírszerzési tisztek 23 ezer Britanniában élő dzsihadistát azonosítottak potenciális terrorista merénylőként, derült ki tegnap.”
Ha már Manchester: a The Guardian márciusban arról számolt be, hogy „A gyermekek szexuális kizsákmányolása ötszörösére növekedett Manchesterben. A Munkáspárt képviselője, Ann Coffey kiderítette, hogy Nagy-Manchester megyében 2016-ban 714 rögzített eset történt, a 2013-as 146 esethez képest.” Továbbá: „A megyében élő gyerekek száma, akik áldozatául estek szexuális kizsákmányolásnak, vagy ilyen veszélynek voltak kitéve, egy 20 hónapos időszakban majdnem háromszorosára nőtt, a 2015. februári 650-ról a 2016. októberi 1732-ra. A gyanúsított vagy ismert elkövetők száma három év alatt megduplázódott 1139-re 2016-ban.”
Mint ismert, országszerte ez zajlik. A napokban újabb város sorakozott fel a sokszínű gyerekerőszakoló gazdagítás hosszú listájára: Keighleyben 165 újangol által elkövetett 179 esetet vizsgálnak jelenleg, jelenti a Telegraph. Természetesen, mint mindig, a valós számok ennél garantáltan sokkal nagyobbak, ahogy azt az egyik aktivista anya, Angela Sinfield is mondja a cikkben (akinek az akkor csupán 12 éves lányát másfél évtizede erőszakolták hosszú időn keresztül „ázsiaiak”, mely az angol polkorrekt nyelvben közel-keletit jelent), szerinte: „az ázsiai férfiak beteges modellje, amivel fiatal fehér lányokat szexuálisan kizsákmányolnak, továbbra is egy szégyenfolt sok közösség szívében országszerte.” Ennek ellenére természetesen nem hajlandó elfogadni a valóságot ő sem: egy másik interjúban azt mondja, hogy ez „nem faji ügy”, és hogy mennyire mérges volt, amikor a Brit Nemzeti Párt a lányának esetét használta a vészharang kongatásához, pedig ők voltak az egyetlen politikai erő, amely foglalkozott ezzel, és amint Sinfield is panaszkodik róla, mindenki elhasogatta őt, és a szőnyeg alá akarta söpörni az ügyet. Ez a betegesen politikai korrekt, szektásokra jellemző mentalitás az, ami miatt másfél évtizeddel később még mindig ugyanúgy és ugyanazok az Európa-idegenek szedik a fehér áldozataikat (még nagyobb mértékben, ahogy a hírben is áll): a multikulturalizmus szent teheneként nem lépnek a nyakukra megfelelően, mert „vannak jó muszlimok is”. (Ahogy a terrortámadásokat elkövetőkre is folyton „csendes, kedves” emberekként emlékeznek.)
 Manchester rendőrei barátságosak - szívesen bevállalják az iszlamista köszöntést |
A valóság ugyanakkor megmarad a liberális, érzelemalapú infantilizmus ellenére: egy idegen fajtájú népség, annak ősi, alapvetően parazitikus karaktere alapján élősködik – anyagi javakon, gyerekeken, mindenen. A pacifista hozzáállás csupán segíti őket a behódoló és a semmittevést erkölcsi erényként dicsőítő csoport kizsákmányolásában.
Miközben az áruló elit és behódoló civilek tömegei „olvasztótégely” Manchesterről beszélnek most, melynek „össze kell tartania”, addig történelmileg azt látjuk, hogy amiről a város híres, azt minden területen a fehér őslakosainak köszönheti: az irodalomban a világhírű Anthony Burgess; a tudományokban az (atomteória, színvakság területén) úttörő munkát végző John Dalton; a tudományok területén az „atomfizika apja” Ernest Rutherford; vagy a könnyűzene terén a The Smiths... A „sokszínűek” pedig immáron civilek felrobbantásával váltak a város történelmének részévé. Jellemző kép.
Máshol sincs másképp: a hetekben jelent meg egy kutatás eredménye, miszerint a Dániában élő muszlimok elképesztő pénzeket emésztenek fel. Az adófizetők által megtermelt összeg 59 százalékát, kb. 33 milliárd dán koronát (kb. 1 316 370 000 000 forintot). (Angol összefoglaló itt, az eredeti dán dokumentum itt.) Továbbá: a segélyeken lévők 84 százaléka nyugaton kívüli bevándorló az országban.
Németország 2016-ban több mint 20 milliárd eurót költött betolakodókra, tudjuk meg egy szövetségi kormányjelentésből. Ezt az irgalmatlan összeget a németek gyermekvállalásának ösztönzésére, ezt segítő programok, életkörülmények kialakítására is költhették volna, de persze a szándék egy kevert fajtájú Németország (és Európa) megteremtése, nem a német nép érdekeinek szolgálata. (Lásd a francia választások kapcsán általam írtakat, melyben bővebben foglalkozok ezzel.) Miközben rengeteg pénzt ölnek a betolakodókba, addig csupán 7 százalékuk dolgozik, de azok is többnyire ilyen-olyan képzésekben és a kormány által támogatott állásokban.
Az alábbiakban lássunk pár további adatot a „béke vallását” követő emberekről, különböző felmérések és kutatások alapján. Tartsuk szem előtt, hogy még a 8-10% is adott esetekben tízezreket, százezreket jelent, az adott országban való jelenlétük mértékétől függően, a 30-40, vagy több százalék pedig akár milliókat is, ahogy azt is tartsuk szem előtt, hogy az erőszakról és illegális dolgokról nyilván nem fog mindenki őszintén nyilatkozni.
• ICM közvélemény-kutatás (2006): A britanniai muszlimok 20 százaléka szimpatizál a 2005. július 7-i londoni robbantás elkövetőivel. (Forrás)
• Channel Four (2006): A fiatal britanniai muszlimok 31 százaléka szerint a 2005. július 7-i terrortámadás jogos volt, a 45 év felettiek körében ez 14%. (Forrás)
• People-Press (2004): A törökök 31 százaléka támogatja az Irakban lévő nyugatiak elleni öngyilkos merényleteket. (Forrás)
• Pew Research (2010): Az indonéziaiak 15 százaléka szerint az öngyilkos robbantások gyakran, vagy néha jogosak. A nigériai muszlimok körében ez 34%. (Forrás)
• HLN.be (2013): A belgiumi fiatal muszlimok 16 százaléka szerint az állami terrorizmus „elfogadható”. (Forrás)
• Populus Poll (2006): A fiatal britanniai muszlimok 12 százaléka szerint civilek elleni öngyilkos merényletek elfogadhatók Britanniában. Négyből egy támogatja a brit katonák elleni öngyilkos merényleteket. (Forrás)
• Pew Research (2007): Az amerikai fiatal muszlimok 26 százaléka szerint az öngyilkos robbantások jogosak. Britanniában ez 35% (24% minden korosztály körében), Franciaországban 42% (35%), Németországban 22% (13%), Spanyolországban 29% (25%). (Forrás)
• Pew Research (2011): Az amerikai muszlimok 8 százaléka szerint az öngyilkos robbantások jogosak (81% szerint soha). Az egyiptomi muszlimok körében ez 28% (38% szerint soha). (Forrás)
• Pew Research (2013): Négyből legalább egy muszlim nem utasítja el a civilek elleni erőszakot. A törökországi muszlimok 15 százaléka támogatja az öngyilkos robbantásokat (11% Koszovóban, 26% Malajziában és 26% Bangladesben.) (Forrás)
• Pew Research (2013): Világszerte a muszlimok mindössze 57 százaléka ítéli el az al-Káidát. Csak 51 százalékuk ítéli el a Talibánt. 13% támogatja mindkét csoportot és négyből egy megtagadja a válaszadást. (Forrás)
• BBC Radio (2015): A britanniai muszlimok 45 százaléka egyetért azzal, hogy az erőszakot prédikáló vallási vezetők a Nyugaton az „iszlám fősodratát” képviselik. (Forrás)
• Pew Research (2014): A bangladesi muszlimok 47 százaléka szerint az „iszlám védelmében” elkövetett öngyilkos robbantások jogosak. Négyből egy gondolja így Tanzániában és Egyiptomban. Ötből egy a „mérsékelt” iszlám országokban, mint Törökország és Malajzia. (Forrás)
• The Polling Company CSP (2015): Az amerikai muszlimok 19 százaléka szerint az erőszak jogos a saría törvénykezés bevezetésének eléréséért az Egyesült Államokban (66% szerint nem). (Forrás)
• The Sun (2015): A 2015-ös párizsi terrortámadást követően a britanniai fiatal muszlimok körében négyből egy (és ötből egy minden korosztályt vizsgálva) szimpatizál azokkal, akik az Iszlám Államért harcolnak. (Forrás)
• ICM (2016): Háromból két britanniai muszlim nem jelentené a rendőrségnek, ha tudna egy terrortámadás tervéről. (Forrás)
 |
• Policy Exchange (2016): A britanniai muszlimok 48 százaléka nem jelentene be egy „terrorhoz köthető” személyt. (Forrás)
• Jakarta Post (2006): Az indonéziaiak 40 százaléka elfogadja az iszlám védelmében kifejtett erőszakot. (Forrás)
• Center for Social Cohesion (2010): A britanniai muszlim diákok egyharmada támogatja az iszlám nevében elkövetett emberölést (Wikileaks-adat). (Forrás)
• Policy Exchange (2009): A britanniai muszlimok egyharmada szerint mindenki, aki elhagyja az iszlámot, halált érdemel. (Forrás)
• NOP Research (2006): A britanniai muszlimok 78 százaléka támogatja a Mohamed-rajzok készítőinek megbüntetését. Keményvonalas iszlamisták teszik ki a britanniai muszlimok 9 százalékát. További 29% „agresszívan megvédené” az iszlámot. (Forrás)
• Pew Research (2010): Az egyiptomi muszlimok 84 százaléka támogatja a halálbüntetést az iszlám elhagyásáért. A jordániaiak körében ez 86%, az indonéziaiak körében 30%, a pakisztániak körében 76%, a nigériai muszlimok körében 51%. (Forrás)
• ICM (2007): A britanniai muszlimok 11 százaléka szerint a politikai erőszak elfogadható. (Forrás)
• BBC (2007): Az Egyesült Királyságban élő fiatal muszlimok 36 százaléka szerint ha egy muszlim más hitre tér, meg kell ölni (az 55 év felettiek között ez 19%). (Forrás)
• Terrorism Research Institute Study (2011): Az amerikai mecsetek 51 százalékában található olyan anyag, ami súlyosan dicsőíti az erőszakot; 30 százalékában olyan, ami enyhébben dicsőíti azt, és 19 százalékában semmi ilyesmi nem található. (Forrás)
• Pew Research (2013): Az amerikai muszlimok 19 százaléka szerint legalább részben elfogadhatók az iszlám védelmében elkövetett öngyilkos merényletek. A globális aránya ennek 28%, a vizsgált országok alapján. (Forrás)
• Die Presse (2013): Az ausztriai muszlimok körében ötből egy szerint mindenki, aki el akarja hagyni az iszlámot, megérdemli a halált. (Forrás)
• Motivaction Survey (2014): A hollandiai fiatal muszlimok 80 százaléka nem lát semmi kivetnivalót a hitetlenek elleni szent háborúban (dzsihád). Legtöbbjük támogatja az Iszlám Állam harcosait. (Forrás)
• BBC (2015): A Charlie Hebdo székháza elleni támadást követően a britanniai muszlimok 27 százaléka nyíltan támogatta a képregény készítői elleni erőszakot. További 8% nem nyilatkozott, tehát a megkérdezettek közül minden háromból csupán kettő szerint nem volt jogos a képregényt készítők megölése. (Forrás)
• The Polling Company CSP (2015): Az amerikai muszlimok 24 százaléka szerint az erőszak megengedett azok ellen, akik „megsértik az iszlámot” (60% nem ért egyet). (Forrás)
• University of Munster Study (2016): A Németországban élő törökök 20 százaléka szerint a Nyugat iszlámra való veszélyessége megengedhetővé teszi az erőszakot, míg 7 százalékuk szerint az erőszak elfogadható az iszlám terjesztésének érdekében. (Forrás)
A testépítő Lambo és liberális társai szerint „műveletlen” és „ostoba” az, aki adatokra, a való életre alapozza álláspontját, aki figyelembe veszi, hogy a muszlimok másfél évezrednyi egész léte alatt pont azt tették, amit most: erőszak és leigázás. Jelenlegi viselkedésükben semmi különös nincs, ez a közel-keleti emberanyag ilyen. A kérdés, hogy a valamikor derekasan harcolni képes fehér emberben megtalálható-e még őseinek lényege. Szembe kell nézni azzal, hogy fehér fajtánk egy jelentős része életképtelen, sőt, teher, mert a szentnek vélt politikai korrektség által felépített oltáron áldozza fel mindannyiunk, őseink és leszármazottaink örökségét.
A rendkívüli zeneszerző, Richard Wagner az A judaizmus a zenében című művében (magyarul itt) fontos dolgot fedett fel a liberalizmus természetét illetően, már a 19. század derekán. A kártékony zsidóság emancipációja kapcsán vélekedett így:
De amikor a gyakorlati életben a zsidók emancipációjára törekedtünk, inkább egy elvont elvnek, mint egy konkrét esetnek a bajnokai voltunk, pontosan úgy, mint ahogyan egész liberalizmusunk sem volt nagyon fényűző szellemi sport – mivel a nép szabadságáért szálltunk síkra, anélkül, hogy tudtuk volna, önmagában véve mi a nép, sőt, ellenszenveztünk a néppel való minden igazi érintkezéssel. Így a zsidók jogainak növeléséért kifejtett buzgólkodásunkat inkább egy általános eszme, mint valamiféle igazi rokonszenv ösztönözte, mivel miközben a zsidók emancipációjának érdekében beszéltünk és írtunk, ösztönösen mindig ellenszenves volt a számunkra a velük való bármilyen tényleges, működő kapcsolat. (Judaism in Music, 1850, 3.-4. o.)
Wagner éleslátása kiállta az idő próbáját: a fenti szavakat akár ma is írhatnánk, például a „menekültkrízis” kapcsán, ahol – a szándékosan rombolni, nemzeteket fajilag gyengíteni akaró rétegtől eltekintve – találunk egy jelentős fehér, liberális réteget, amely szintén nem őszinte szeretetből támogatja a „menekülteket”, mert nem is ismeri őket. Minden kellemetlen (de valós) statisztikát, adatot, józan észt félresöpör és figyelmen kívül hagy (esetleg azok hangoztatóira kér szájzárat és büntetést); nem szeretheti így igazán az arabot, a négert, a szírt, az irakit, mert nem is hajlandó azon csoportok valós karakterét megismerni, ismeret és értés nélkül pedig igazán szeretni vagy elfogadni se lehet – ők valójában magát a gondolatot szeretik: annak a gondolatát, hogy ők „befogadók”, „szeretetteljesek” és „emberségesek”. Wagner már akkor jól látta, hogy a liberalizmus egy érzelemalapú önzés: a saját maguk vállon veregetésének élvezete miatt képesek olyan folyamatokat támogatni, melyek szenvedéshez és pusztuláshoz vezetnek. A megerőszakolt, megkínzott és áruként futtatott rotherhami gyerekek és számtalan névtelen társuk Európa-szerte, a megkéseltek, az agyonlőttek, a felrobbantottak, a járművekkel elgázoltak, a napi szinten terrorizáltak fizetik meg az árát annak, hogy az öntelt liberális jól érezze magát a saját bőrében – jellemzően védenceiktől biztos távolságban. Hosszútávon pedig egész nemzeteket és a fehér civilizációt is maga alá gyűrheti ez a sötéten hömpölygő massza, de mindez persze a liberálist nem nyugtalanítja, őt ugyanis leköti a saját erkölcsi felsőbbrendűségének érzésében való bódult hempergés.
 |
Emlékezzünk például a norvég „toleránsra”, aki az igazságosság és mások védelme helyett inkább a közveszélyes bűnözővel érez együtt: a feminista és antirasszista Karsten Nordal Haukent egy szomáliai erőszakolta meg análisan, majd miután pár évet emiatt börtönben töltött, visszatoloncolták Szomáliába. Humánus hősünk nem annak örül, hogy így norvég társai elkerülhetnek a jövőben egy esetleges hasonló erőszakot egy erre nyilvánvalóan hajlamos bűnöző által, hanem inkább: „A bűntudat és felelősség erőteljes érzése fogott el. Én voltam az oka annak, hogy nem maradhat Norvégiában, s inkább egy bizonytalan élet elé néz Szomáliában.”
Hasonló a svédországi eset is, ahol egy fiatal nőt molesztált, majd próbált megerőszakolni egy háromfős betolakodó csürhe a vonaton. Miután sikeresen elmenekült, segítséget kért a vonat személyzetétől, akik megkérdezték, hogy hívjanak-e rendőrt, de a nő nem akarta, mert a közveszélyes perverzek „menedékkérők” és emiatt visszaküldenék őket Irakba. Sajnálta őket. Később mégis kihívták a rendőröket és a bűnözők pénzbírság fizetésére lettek ítélve. Nem kellett volna azonban aggódni a kitoloncolásuk miatt, hiszen az ország politikai elitje hasonlóan beteg, és még a Facebookon egy nő megerőszakolását nevetve, élőben közvetítő betolakodókat se ítélték kitoloncolásra... Nem véletlen, hogy az egykoron békés Svédország a világ egyik nemierőszak-bázisa lett.
Mialatt ezek az emberek saját morális felsőbbrendűségük hitében, önelégülten megtapsolják magukat, nagyon „humánus” és „együttérző” emberek lévén, addig a valóság az, hogy mindezzel ahhoz járulnak hozzá, hogy az elkövetők további ártatlanokat bántsanak, hiszen aki egyszer képes rá, az ismét megteszi, főleg ha a legutóbbinak semmi következménye nem volt. Ezen „együttérzők” így a deviáns bűnözővel éreznek együtt, de az ártatlanok iránt nem aggódnak: túlságosan lefoglalja őket saját toleranciájuk illúziójának fenntartása. Ugyanígy, önzők lévén, saját nemzetük, fajtájuk, civilizációjuk elpusztítása se nagy ár nekik, ha közben „humánusnak” érezhetik magukat – s önző emberek lévén se nemzetükkel, se egy potenciális ártatlan áldozattal nem éreznek együtt, azok iránt nem éreznek felelősséget: minden feláldozható a multikulti szekta kultuszának oltárán.
A fehérellenes zsidó professzor Noel Ignatiev egykori lapja, a Fajáruló (Race Traitor) jelmondata volt, hogy „A fehérség elárulása hűség az emberiség iránt”. Ezt a szemléletet, úgy tűnik, a liberális fehér réteg sikeresen magáévá tette, s az árulást egyfajta erkölcsi bizonyságtételnek tekintik az emberiesség előtt. Ignatiev és számos zsidó társa az akadémiai, médiabeli belterjes közegben évtizedek óta munkálkodik a fehér bűntudatkeltés és önostorozás kultúrájának megteremtésén, zsidó elődeik, a freudi pszichoanalitikus mozgalom és a Frankfurti Iskola ideológusainak nyomdokain. A „fehér kiváltságosság” (White privilege) és a „fehérség tanulmányok” (Whiteness studies) mára már egy elfogadott eleme a felsőoktatás létének tőlünk nyugatabbra, s ebben olyan zsidó akadémikusok taposták az utat, mint a Syracuse Egyetemről Barbara Applebaum, a Leeds Egyetemről Say Burgin, a Kalifornia Egyetemről George Lipsitz, továbbá: Michelle Fine, Lois Weis, David Theo Goldberg, Maurice Berger, Lawrence Grossberg, Jennifer Roth-Gordon, Cynthia Levine-Rasky, Laura S. Abrams, Judith Katz, Melissa Steyn, Paula Rothenberg, Amy Eshleman, Dara Silverman, Jon Greenberg, Debbie Zucker és még sokan mások. A főleg a második világháború után meggyengült fehér emberre csatornatörésszerű, felforgató, propagandisztikus szennyvízáradat ömlött, a homoszexualitás normalizálásától a pornográfián keresztül a feminizmusig, és a lista hosszas... A fehér ember alapvető erkölcsi beállítottságát manipulálni hivatott bűntudatkeltés, és egy ennek megfelelő politikai korrektség, domináns kultúra megteremtésével sikeresen aktiválták a fehér ember gyengébb, behódolásra hajlamosabb rétegét (például a nők jelentős részét és a férfiatlan férfiakat), akik, amint azt fentebb is láthattuk, bármit hajlandóak eltűrni, ha a politikai korrektség papjai azt követelik meg.
 Lipsitz, Berger, Sussman, Epstein, Rothernberg: a fehérellenes zsidó aktivizmus néhány műve professzoroktól |
Fontos azt is szem előtt tartani, hogy befolyásos zsidók nem csak politikai és kulturális téren formálták a gazdanép mentalitását, hozzáállását, de demográfiailag is: korábban részletesen bemutattam a britanniai politikai elit árulóit és a mögöttük lévő zsidó pénzeket, illetve a kormánypozíciókban lévő zsidókat, akik megnyitották a kapukat pár évtizede a négerek, majd később a közel-keletiek tömegei előtt. Ugyanezen évtizedek alatt pedig agresszíven lobbiztak a „gyűlölet-bűncselekmények” büntetése ellen, kiharcolva újabb és újabb szigorításokat, melyek megbüntették, vagy befogták azok száját, akik egyáltalán mertek szólni országuk elárasztása vagy a zsidó befolyás ellen. (Lásd bővebben itt.) Ezen zsidók és fehér árulók kezén szárad az ártatlanok vére, az ezer és ezer, mára már megszámlálhatatlan meggyalázott gyerek és tinilány, a napi szinten zaklatott, bántalmazott fehérek, az elvesztegetett adópénzek hatalmas összegei, az egyre kilátástalanabb jövő: a nemzeti megmaradás ellehetetlenítése maga az, amiért felelősek.
Az fentebb bemutatott életképtelen, liberális fehér élőlények láttán néha eszembe jut a Shakespeare által Julius Caesar szájába adott bölcselet: „A gyáva többször hal meg sír előtt, a bátor egyszer ízli a halált.” (Vörösmarty Mihály fordítása.) A fentiekben bemutatott, sajnos túl jól ismert egyedek a politikai korrektség előtti, gyávaság által vezérelt minden behódolás alkalmával halnak meg újra és újra: az emberi méltóság és szellemi kiválóság hullik velük a porba minden alkalommal, amikor szolgaként viselkednek. A helyzet tragédiája azonban, hogy mindezzel rajtuk kívül álló értékeket is magukkal rántanak oda le.
Minden nemzeti és faji megmaradást akaró embernek feladata az ilyen behódoló, áruló elemek megszégyenítése, kérdőre vonása, megbüntetése. Mint ahogy egészségesebb korokban ez mindig így volt: az árulóknak különösen elrettentő büntetés járt. Bízzunk benne – és tegyünk érte – hogy hamarosan olyan kor jön el, amikor az arénákban az árulók és ellenségek nyilvános kivégzését nézhetjük, nem kevert fajtájú degeneráltak obszcén makogását, mint Manchesterben!
Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
