Gyakran gúny tárgya deviánsok részéről, hogy senkit nem lehet rábeszélni a ferde hajlamra, ők „így születtek”, és „érzékenyítésük” csak a már ilyen fiatalok segítését szolgálja, de, mint láthatjuk alább, ez nem igaz: a szociális kondicionálás, kulturális befolyás jelentős mértékben alakítja a fiatalok világ- és önképét, beleértve a szexuális orientáció, fetisizmus, vagy akár nemi önazonosság dimenzióit is: főleg a szociálisabb mentalitású lányokét, azok közül is az érzelmileg sérülékenyebbekét, és azokét, akik gyökértelenségükben vágynak valamilyen identitásra. (Erről a gyökértelenségről a kulturális térben domináns liberalizmus eleve gondoskodik.) Bár a szexuális orientáció befolyásolása nehezebb, nem lehetetlen, elég a gyermekkori szexuális bántalmazás áldozatai között jelentősen magasabb számban előforduló ferde hajlamúakra gondolni. Ez a kiemelkedő arány akkor is megmarad, ha figyelembe vesszük, hogy az áldozat már eleve ferde hajlamú lehetett (lányosabb fiúkat nagyobb valószínűséggel környékeznek meg homoszexuális pedofilok, mert ezek a fiúk gyengébb benyomást keltenek, csökkentve az ellenállás veszélyét, továbbá az elkövető remélheti, hogy a fiú nem fog ellenkezni). Például Steed és Templer (2010) arra mutat rá, hogy „a homoszexuálisan molesztált résztvevők nagyobb valószínűséggel mondták azt, hogy a molesztálás hatással volt a szexuális irányultságukra, mint a heteroszexuálisan molesztált résztvevők.” (Lásd még: Tomeo et al., 2001; Friedman et al., 2011; Xu és Zheng, 2015) Ami a fetisizmust illeti, annak kondicionálható és külső hatásokkal alakítható jellege jól ismert már (Rachman, 1966; Rachman és Hodgson, 1968; Letourneau és O'Donohue, 1997; Walters, 2007; Klucken et al., 2009). A svéd Karolinska Intézettől Niklas Långström és társai (2010) az addigi legnagyobb ilyen jellegű ikerkutatást végezték el, és ezt így foglalták össze:


Szintén megfigyelhető, hogy mindez a nők esetében jelentősebb mértékben áll fenn, ami jelen témánk szempontjából fontos. Mindezek fényében tehát hiba legyinteni a deviánsok aktivizmusára, hiszen semmilyen magára valamit is adó, fennmaradni akaró nemzetnek nem lehet érdeke az evolúciósan nem adaptív szexuális aberrációk, parafíliák normalizálása, a nemi önkép aláásása, főleg egy olyan történelmi korszakban, amikor az alacsony születési arányok és a folyamatosan beáramló, vagy importált migránsáradat satujában találjuk magunkat. Aki ennek a zászlaját lobogtatja, vagy csupán eltűri, netán semmittevéssel asszisztál is hozzá, a legszigorúbb büntetést érdemli.

 

Eric Kaufmann kanadai politikaprofesszor tavalyi Így születtek? Az LMBT mint szociális és politikai identitás felemelkedése című tanulmányában az elérhető adatokat szemlézte, és arra a következtetésre jutott, hogy „Bár a nagy változás az LMBT-identifikációban történt, fontos megjegyezni, hogy az azonos nemű szexuális viselkedés is szerény mértékben nőtt. Bár nem zárhatom ki, hogy az azonos nemű szexuális viselkedés növekedése annak köszönhető, hogy ez kevésbé stigmatizált, úgy tűnik, hogy legalábbis egy részük valódi viselkedésbeli változást jelent. Mindkét esetben a tendencia a nők körében hangsúlyosabbnak tűnik, mint a férfiaknál” (Kaufmann, 2022). A szerző rámutat, hogy az alapvetően heteroszexuális életet élők között is terjed a deviáns önmeghatározás, főleg a politikailag erre nyitottak körében: „A nagyon liberális ideológia a heteroszexuális viselkedésűek, különösen a nők körében összefügg az LMBT-ként való azonosulással. Úgy tűnik, hogy egy mögöttes pszichológiai hajlam arra készteti a heteroszexuális viselkedésű embereket, hogy egyszerre azonosítsák magukat LMBT-ként és nagyon liberálisként is. A legliberálisabb válaszadók a 2016-os 10-15%-os nem heteroszexuális identifikációról 2021-re 33%-ra emelkedtek. Más ideológiai csoportok stabilabbak.” Az érzelmileg labilisakra főként jellemző mindez: „2021-ben a szorongó vagy depressziós amerikai fiatalok 27%-a LMBT volt. Ez a kapcsolat 2010 óta erősödni látszik.” Logikailag várható, hogy a szorongó és sérült személyiség nagyobb valószínűséggel keres magának alternatív identitást, főleg azok, akiknél politikailag normalizálva lett már a deviancia: „Az erősen politikai szakokon, például faji vagy nemi tanulmányok szakon tanulók 52%-a vallja magát LMBT-nek, míg a diákok teljes körében ez az arány 25%.” Szintén érdemes tudni, hogy „a politikai kérdések jobban korrelálnak a szexuális identitással a fehérek, mint a feketék körében, ami arra utal, hogy a nagyon liberális fehérek körében az LMBT-identitás politikai szempontból fontosabb, mint a nagyon liberális kisebbségek, különösen a feketék körében.” Szintén jelen vizsgálatunk témájához kapcsolódik, hogy az adatok szerint „a közösségi média használata szignifikánsan előrejelzi az erős liberalizmust és az LMBT-identifikációt, valamint a boldogtalanságot, a szorongást és a depressziót”.

Hasonlót figyelt meg Campbell et al. (2020) is: „Azt találtuk, hogy a nők 19%-a változtatta meg szexuális identitását egyik felmérési hullámról a másikra, és 30,6%-uk legalább egyszer változtatta meg identitását a négy hullám során.” A szociális kondicionálást sugallják az adatok itt is: „Az eredmények azt sugallják, hogy a nők szexuális irányultságuk érzékelésének és címkézésének módját dinamikus jelenségként kell kezelni...”

Tipológia

Hiba lenne az úgynevezett „transzneműséget” (melynek megnevezését eleve el kell utasítani: nincs olyan nem, hogy „transz”) egyetlen jelenségnek tekinteni. Vannak ugyan átfedések, mint a saját nemmel való azonosulás hiánya, az ebből fakadó szorongás és egyebek, de fontos különbségek is fellelhetők, és ezek ismerete segíthet megérteni a jelenséget, illetve az efféle személy karakterét, esetleg kezelésének mikéntjét. Ezek fényében az alábbiakban a három ismert nemi önképzavaros alcsoportot mutatom be, melyek közül a harmadik meglehetősen új, de mint alább látjuk majd, egyre jobban kirajzolódik annak is a kórtana egy újabb tanulmány segítségével.

• Korán/gyermekkorban kialakuló nemi önképzavar (early/childhood-onset gender dysphoria): ebbe a csoportba azok tartoznak, akik már nagyon korán, pár évesen az ellenkező nem karakterjegyeit mutatják (Blanchard és Bailey, 2017). A fiúk kimondottan lányosak, a lányok fiúsak, és mindez áthatóan, folytonosan fennáll (nem keverendő össze az időnkénti nemileg nem jellemző viselkedéssel, ami természetes lehet). Ezek a gyermekek már az anyaméhben in utero hormonális kiegyensúlyozatlansággal fejlődtek ki, így a fiúk ösztrogénszintje, és a lányok tesztoszteronszintje nem normális, illetve egyéb, mint például az alléleloszlásban és -frekvenciában rejlő okok, vagy a polimorfizmus is hatnak a zavar kialakulására (Fernández et al., 2018). Ezekből a fiúkból lesznek a könnyen felismerhető, nőiesen gesztikuláló és viselkedő, férfiatlan ferde hajlamúak, a lányokból pedig a férfias, nőietlen, többnyire kövér leszbikusok. Némelyikük viszont olyan szinten nemileg fogyatékos, hogy önképzavar alakul ki náluk, mely „az ellenkező nemű testbe” való születés téveszméjében nyilvánul meg – főleg, amikor ideológusok ezt nevelik beléjük már korán. Ezek a transzszexuálisok alapvetően homoszexuálisok, és természetesen nem „születtek rossz nemű testbe” – ők egyszerűen születési rendellenességgel rendelkeznek (nemüket nem a hormonszint, és nem az „érzés” dönti el).

• Autoginefil nemi önképzavar (autogynephilic gender dysphoria): ebbe a csoportba azok tartoznak, akik serdülőkoruk előtt nem mutatták jelét hormonális és egyéb nemileg atipikus tüneteknek, csak a serdüléssel, és így a szexuális vágyak megjelenésével alakul ki az úgynevezett autoginefília. A ginefília (gynephilia) a női nem iránti szexuális vonzalmat jelenti, az auto előtag pedig az önmagunkra való visszautalást. Ez a parafília (fétis) abban áll, hogy a gyakorlatilag mindig férfi nemű (Lawrence, 2010) személyben egy szexuális célpont-behatárolási hiba (sexual target location error; lásd: Hsu et al., 2015; Hsu és Bailey, 2016) alakul ki, melynek következtében a ginefil férfi nők iránti vonzalmát saját magában találja meg: a szexuális inger az „én mint egy nő” beteges önképében gyökeredzik, és nem az „én és egy nő” természetes és egészséges rendjében (Lawrence, 2012; 2017). Ezek a fetisiszták saját magukat akarják nőnek látni, ez a szexuális vágy alapja, és nem a rajtuk kívül található nő – bár, ettől függetlenül még találhatnak nőket szexuálisan vonzónak (ginfefilként), de csak azon keretek között, hogy ők leszbikus nőként találják azokat a nőket vonzónak, s a velük történő szexuális aktus egy nő és nő között létrejövő leszbikus aktus, így a szexuális izgalom alapja a női önkép téveszméje marad. Ezek a férfiak olyan szinten alárendeltek saját szexuális megszállottságuknak, hogy patologikus – és gyakran őszintén hitt – téveszme alakul ki saját valós nemüket illetően. (Ebben segít nekik a genderelmélet absztrakt, posztmodern agygimnasztikája.) Ezen megszállottság miatt az efféle transzszexuálisok rendkívül felkavartak és sokszor erőszakosak is lehetnek, ha valaki kétségbe vonja téves önképük valós mivoltát: képtelenek elfogadni, hogy ők férfiak, akik nők szeretnének lenni, mert ez pont a szexuális izgalom legalapvetőbb elemét venné el tőlük. Számukra létfontosságú – mivel identitásuk gyökeres része ez a deviancia – az, hogy ők valóban nők, és hogy mindenki fogadja el a téveszméjüket, illetve igazolja vissza azt mint valóságot. Ez a visszaigazolás önmagában is szexuális izgalom számukra (mint magamutogatóknál az őket meglátó személy reakciója), ahogy egy vonzó, meztelen női alak látványa is az egy egészséges ginefil (heteroszexuális férfi) számára, hiszen náluk a szexuális vonzalom saját maguk „női” mivolta. Mindehhez tartozik, hogy ezek a transzszexuálisok – ahogy a szexuálisan aberráltak eleve – jellemzően nárcisztikus és pszichopátiára a többségi társadalomnál hajlamosabb személyek (Jonason és Luoto, 2021; Dhejne et al., 2016), gyakran autisztikus vonásokkal (Warrier et al., 2020) és személyiségzavarokkal (Anzani et al., 2020).

 

• Gyors kialakulású nemi önképzavar (rapid-onset gender dysphoria; ROGD): míg a fenti két csoport már évtizedek óta ismert és alaposan tanulmányozott, ez a csoport egy újabb jelenség, mely túlnyomórészt tinédzserkorú, éppen testi és érzelmi változásokon áteső lányokra jellemző. Ezek a lányok nem mutatták jelét nemileg atipikus viselkedésnek korábban, és alapvetően egyéb komorbid pszichés problémákkal párosulva jelentkezik náluk önképzavar (Bechard et al., 2016). Egyszerűen fogalmazva, a gyors kialakulású nemi önképzavar napjaink bulimiája és anorexiája: érzelmileg – és sokszor mentálisan – instabil tinilányok önsanyargatása és téveszméje (a „még mindig túl kövér vagyok!” helyett „rossz testbe születtem!”). Mindezt azonban érdemes komolyan venni, hiszen gyakran hormonblokkolás miatti csontritkuláshoz és egyéb komoly problémákhoz (Biggs, 2021), illetve néha egészséges testrészek – mint mellek, anyaméh – amputációjához vezethet az ideológiailag elfogult „szakterület” vezetésével (de támogatja mindezt az Apple, Google, Amazon, Microsoft és még sokan mások is).

Ennek a tinilánynak a testén megfigyelhető számos önkínzásból eredő sebhely, ami egyértelműen súlyos érzelmi és/vagy pszichés problémákra utal, és aminek logikus következő lépése az itt éppen megtapsolt és progresszív „nemátalakítás” a mellek levágásával

A transzvesztita és transzszexuális („transznemű”) között a különbség pedig az, hogy az előbbi autoginefil hajlama viszonylag gyengébb, és az megelégszik a nőnek öltözés, a női ruhák és smink, illetve magamutogatás által gerjesztett deviáns izgalommal, de nem alakul ki náluk patologikus szintű önképzavar: tudják, hogy nem „születtek rossz testbe”. A transzszexuálisok ezzel szemben önképzavarral rendelkeznek, vagy születési defekt eredményeként, vagy fetisiszta megszállottság, illetve érzelmi/pszichés zavarok komorbid mellékhatása miatt. Azon perverzeknél, akiknél erősebb az autoginefília, szintén erősebb a nemi diszfória (Blanchard, 1993).

Alapos tanulmányozottsága ellenére természetesen az autoginefília elmélete nem népszerű, sokan erőszakosan, mások cenzúrázással és gyűlöletkampányokkal ellenzik azt, hiszen, bár kidolgozói – köztük az akadémikus „Anne Lawrence”, aki maga is egy ilyen transzszexuális, de nyíltan elismeri mindezt, és jelentősen hozzájárult ennek megismeréséhez – finoman fogalmaznak, lássuk be: a vonatkozó szakirodalom bizonyíték ezen személyek parafíliás aberráltságára, s így nem vehető komolyan a „rossz testbe született” világkép – a posztmodern, istentelen új vallásosság képe. Így van ez annak ellenére, hogy mindezt már a témakör úttörője, a zsidó Magnus Hirschfeld (1868–1935) is feljegyezte: „ezeknek az embereknek a pszichéjében a férfias részt szexuálisan izgatja a nőies oldaluk, hogy nemcsak a rajtuk kívül álló nők iránt éreznek vonzalmat, hanem még inkább a bennük lévő nők iránt. Az elsők esetében, akik bemutatkoztak nekem, valójában először monoszexualitásra gondoltam, miután nem láttam a homoszexualitás jelenlétét. És nem egy közülük egyenesen arról beszélt, hogy »a vágy, hogy nőnek érezzem magam, egyenesen arra vezetett, hogy szexuális kapcsolatot létesítsek magammal, önmagamban«. Hasonló autoerotika figyelhető meg a 7. és a 12. esetben is.” (Hirschfeld, 1910/1991, 140. o.) Taylor Buckner (1970) szintén hasonló következtetést vont le később.

Az „új bulimia” – ezúttal ideológiai háttérrel, aljas céllal

Az elmúlt főleg kb. 10 évben kirajzolódtak egy új jelenség körvonalai: gyerekek, tinédzserkorú fiatalok (szinte mindig lányok) a sajátjuktól eltérő neműként kezdték meghatározni magukat, úgy öltözködtek, olyan néven neveztették magukat, tehát belekezdtek a „szociális tranzíció”, az átváltozás folyamatába. Ezek közül sokan hormonblokkolással és egyes esetekben sebészi beavatkozásokkal a visszafordíthatatlan öncsonkításig is elértek. Ezt a korábban serdülőkorú, de általa gyorsan kialakuló nemi diszfóriának nevezett jelenséget először alaposabban Lisa Littman (2018) foglalta össze adatokkal, 256 szülői nyilatkozatra hagyatkozva. Ezekből azt tudtuk meg, hogy az érintettek 82,8 százaléka lány volt, átlagéletkoruk 16,4 év, 41% már korábban nem heteroszexuálisnak tartotta magát, 62,5% rendelkezett mentálhigiénés vagy idegrendszeri jellegű diagnosztizált rendellenességgel, 36,8 százalékuknak baráti társaságában több nemi önképzavaros személy is volt, továbbá ezek a fiatalok „megpróbálják elszigetelni magukat a családjuktól (49,4%), és csak transznemű forrásokból származó nemi diszfóriával kapcsolatos információkban bíznak (46,6%). A szülők többsége (86,7%) arról számolt be, hogy a nemi diszfória hirtelen vagy gyors megjelenésével párhuzamosan gyermeküknél vagy a közösségi média/internet használata növekedett, vagy olyan baráti csoporthoz tartoztak, amelyben egy vagy több barát hasonló időszakban transzneművé vált, vagy mindkettő.”

Az akkoriban a Brown Egyetem Közegészségügyi Iskola által alkalmazott Littman tanulmánya vitaindító volt, a transzszexualitás ezen új alcsoportja ugyanis hivatalosan nem volt elfogadott, de világos, hogy valami növekvő és létező jelenséget írt le a kutató. A reakció kiszámítható volt, hiszen az ideológusok szent tehene érinthetetlen: ha valaki ellenkező neműnek érzi magát (esetleg egyiknek sem, vagy mindkettőnek), akkor az. Azt sugallni, hogy mindez érzelmi és pszichés zavarból eredő tévképzet, a genderelmélet istenének szentségtörése. Kisebb-nagyobb hibák kifogásával össztűz alá került Littman tanulmánya, konzultáns állását pedig elvesztette. Mások azonban pozitívan szóltak hozzá a témához, rámutatva, hogy mindez már előttük sem volt ismeretlen jelenség, annak megismerése fontos lehet (Zucker, 2019; Hutchinson et al., 2020).

Az azóta eltelt évek alatt a fenti tanulmányt ideológus szakértői körökben jellemzően figyelmen kívül hagyták, az önképzavaros fiatalok beteges képzeteinek támogatási irányelvét követték inkább, holott Littman adatainak pont az lenne a tanulsága, hogy nem szabad pszichés eredetű szorongásos és egyéb komorbid zavarok miatt rögzíteni bennük a téveszmét, mely így akár életreszóló következményekkel járhat. A tekintélyes Michael Bailey, a Northwestern Egyetem Pszichológiai Tanszékének professzora már évtizedek óta a szexualitás kutatója, alapvetően liberális beállítottságú, de nem zárkózik el a kellemetlen és hálátlan következtetések levonásától sem. Így volt ez a 2000-es évek elején is, amikor az autoginefília koncepciójának felválallásáért transzszexuális aktivisták össztüzet zúdítottak rá, mely miatt számos megpróbáltatáson esett át (részletekért lásd: Dreger, 2008). Bailey kiemelkedő státusza mint szaktekintély, aki eretnek nézeteket is kifejt, máig rendkívül irritálja a hasonló aktivistákat. Pár hónapja a fenti tanulmány nyomdokain ő is letett az asztalra egy anyagot.

Michael Bailey

Új tanulmányában Diaz és Bailey (2023) ezúttal 1655 szülői nyilatkozatot vett alapul. Az ebből kapott adatok szerint az érintett fiatalok 75 százaléka lány volt, akiknél a fiúkhoz képest korábban alakult ez ki, és akikre jellemzőbb volt a szociális „átváltozás”. Megjegyzik: „Gyakoriak voltak a már meglévő mentális egészségügyi problémák, és az ilyen problémákkal küzdő fiatalok nagyobb valószínűséggel változtak át szociális és orvosi szempontból, mint azok, akiknek nem volt ilyen problémájuk. A szülők arról számoltak be, hogy a klinikusoktól gyakran éreztek nyomást AYA [serdülő és fiatal felnőtt] gyermekük új nemének megerősítésére és az átmenet támogatására. A szülők szerint AYA gyermekeik mentális egészsége jelentősen romlott a szociális változás után.” A baráti közeget illetően 55,4 százalék esetében az érintett barátai között volt, aki szintén kb. abban az időben állt elő ezzel az önképzavarral, főleg a lányok körében. Ahogy Littman esetében is, itt is a válaszadó szülők nagy többsége progresszív és toleráns, így nem vádolható az adathalmaz ellenségességes elfogultsággal. Szintén megegyezik Littman adataival az alapvető kórkép: komorbid pszichés problémák, szociokulturális hatás (baráti társaság), elszigetelődés...

Egy további hasonlóság a Littman-tanulmányhoz volt még az ismét várható reakció: Bailey munkáját egyből támadásba vette a szokásos réteg, és mára már azon egy felirat csúfoskodik: „VISSZAVONT CIKK”. Nem azért, mert támadói hibákat, esetleg csalást, valótlanságot találtak – erre nem is volt kísérlet. Két módszer is volt a tanulmány visszavonatására. Bailey május 25-i levelében így reagál az elsőre:


„Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a Springer még mindig azon van, hogy visszavonja a tanulmányt, de teljesen más okból” – teszi hozzá Bailey, majd kifejti, hogy az új indok immár egy beleegyezéssel kapcsolatos szerkesztői irányelv lenne. Az adatokat a válaszadók egy honlap számára adták, Bailey csak később csatlakozott, és állított össze ebből akadémiai jellegű tanulmányt – erre ugrottak a cenzorok. „Elutasítom a Springer azon állítását, hogy pusztán azért, mert a nyilatkozatban nem szerepel egyértelműen, hogy az adatokat »tudományos cikkben« fogjuk közzétenni, a közzétételhez való hozzájárulás valahogyan érvénytelen. Ehelyett úgy tűnik, hogy a Springer az »írásbeli hozzájárulás« szűk körű alkalmazását diszkriminatív céllal alkalmazza a beszélgetés elfojtása érdekében...” – jegyzi meg Bailey, bemutatva a válaszadóknak írt kommentárt, melyben világossá tették azok adatainak közzétételét a téma jobb megértése érdekében, sőt, a Springerben közreadva az adatfeldolgozás is gondosabb volt, amint a szerző rámutat. Bailey végül számos olyan Springer-tanulmányra hivatkozik, melyekben ugyanilyen „probléma” található, nem zavarva senkit, beleértve a szerkesztőket.

A kiadó végül döntött. Mindez fontos a propagandistáknak, mert ha valaki hivatkozna erre – vagy más hasonlóan járt adatra –, ők legyinthetnek: „vissza lett vonva!”, s így annak státusza nincs. Ez egy bevált stratégia: vasvillával elüldözik az eretnek eredményeket, majd ha „nem tekintélyes” folyóiratban kerül végül leközlésre (ha lehetséges egyáltalán: néha jogi okok miatt a szerző nem jelentetheti már meg azt máshol), akkor arra amiatt legyintenek: „ez nem tekintélyes kiadvány!”. Így faragnak akadémiai konszenzust.
A cenzúra, elhallgatás, megfélemlítés ellenére Littman, majd Diaz és Bailey, illetve mások ezzel egybevágó adatai alapján kijelenthetjük tehát, hogy miként a korai, az autoginefil, úgy a gyors kialakulású nemi önképzavar sem a „rossz testbe születés” eredménye: érzelmileg és/vagy pszichésen beteg fiatalokról beszélünk, akiknek ilyen jellegű segítségre van szükségük, nem a téveszméik megerősítésére, kémiai és sebészi megcsonkításukra. Nem arra, hogy a hagyományos, természetes rend ellen legyenek felhasználva ideológiai keretet teremtve érzelmi instabilitásukhoz.

Ez a gyorsan kialakuló nemi önképzavar kb. 80 százalékban lányokra jellemző, amint azt egy ideje már megfigyelhettük, s ezen demográfiai csoport felbukkanása is a magukat „transzneműnek” tekintő személyek számának alapvető növekedéséhez vezetett. Friss adatok szerint ez a trend továbbra is fennáll: Sun et al. (2022) tanulmánya „több egészségügyi szervezet 2017 és 2021 közötti adatait” elemezte, és ezek szerint a nemi önképzavar „diagnózis becsült előfordulási gyakorisága 2017 és 2021 között jelentősen nőtt”, főleg a 22 év alatti lányok esetében. A lányok immár többségbe kerültek az efféle önképzavarral rendelkezők között, ami a fiatalokat illeti: „Vizsgálatunk növekvő tendenciát mutatott a [lány]:[fiú] arányban: 2017-ben 5:6, 2021-ben 5:7, míg a 2017-2021 közötti összevont arány 10:13 volt. A változás nagy része a [lány] serdülők és fiatal felnőttek számának torzulásából adódott.” Cass (2022) 112 oldalas, átfogó elemzése is megjegyzi, hogy ezen új csoport „neurodiverzáns és/vagy a pszichoszociális és mentális egészségügyi szükségletek széles skálájával rendelkezik. A legnagyobb csoportot jelenleg a születéskor nőkként regisztráltak alkotják, akik serdülőkorban jelentkeznek először nemükkel kapcsolatos zavarokkal” (16. o.), illetve: „a GIDS-hez beutalt gyermekek és fiatalok körülbelül egyharmada autista vagy más típusú neurodiverzitással rendelkezik” (32. o.). Fontos észrevétele Cass vizsgálatának, hogy a szociális átváltozás „nem semleges cselekedet” (63. o.), hanem egy pszichoszociális beavatkozás, mely zárolhatja a téveszmét. Ezt támasztja alá Steensma et al. (2013) is: „A gyermekkori társadalmi átváltozások fontos előrejelzői voltak a megmaradásnak, különösen a fiúknak születettek körében. A társadalmi átváltozások intenzívebb [nemi diszfóriával] társultak gyermekkorban...”. Bearman és Brückner (2002) ikerkutatásának eredményei ugyanakkor „alátámasztják azt a hipotézist, miszerint a korai gyermekkorban és a serdülőkor előtti időszakban a gyengébb nemi szocializáció alakítja a későbbi azonos nemű romantikus preferenciákat”.

 

 

A társadalmi/szociális fertőzés (social contagion) elmélete szerint kulturális és/vagy baráti, illetve környezeti hatás befolyásolhatja bizonyos viselkedésminták és világképek kialakulását, akár rendkívül drasztikus módon is, mint például az önkínzás és -sebzés terén (Jarvi et al., 2013), az anorexia (Allison et al., 2013), bulimia (Zalta és Keel, 2006), alapvető étkezési zavarok (VanLone, 2002), és egyéb területeken egyaránt (Christakis és Fowler, 2013). A gyors kialakulású nemi önképvazar tulajdonképpen ebbe a keretbe illeszthető bele, az elmúlt évtizedben rendkívül befolyásossá vált világhálós felületek hatását is szem előtt tartva: az Instagram, TikTok, YouTube, Twitter, Reddit, Snapchat és számos más népszerű felület vagy alattomos módon, algoritmikusan terjeszti az efféle, szerintük pozitív, „inkluzív” – aberrációkat és genderelméletet normalizáló – tartalmakat, vagy nyíltan reklámoz ilyesmit. Azért is fontos ez, mert a magyar gyermekek és fiatalok szintén ebben a virtuális térben mozognak.

 

A „detranzíció”, avagy a megkezdett „nemátalakítás” folyamatából való visszatérés a valódi nemhez egy fokozatosan növekvő jelenség (Littman, 2021), ahogy azt előre lehetett látni tekintve a rohamosan növekvő – hormonális vagy sebészi – beavatkozások, és a diszfóriából való kinövés arányait ismervén: a gyerekek és fiatalok kb. 60-90 százaléka elhagyja téveszméit idővel, bár mint ezt láttuk fentebb, mindez kevésbé valószínű, ha a „szociális nemváltás” – ellenkező nemű személyes névmás használata a nemileg nem semleges nyelvekben, az „identitásnak” megfelelő néven szólítás, a kívánt nemnek megfelelő mellékhelyiség használata stb. – már nagyon fiatalon elkezdődött (lásd még: Olson et al., 2022). Magyarán, ha a gyermekeket ebbe a deviáns, bizarr világképbe nevelik bele, kevésbé valószínű, hogy abból maguktól kiszakadnak majd. Mindezt nem szükséges a szülőknek végezniük: ha a gyermek napi több órát tölt iskolában és a világhálón (többet mint családjával), ott kell megtalálni. Nem véletlen, hogy az „érzékenyítések” nem a nyugdíjas korosztály köreiben zajlanak.

A valós nemükhöz „visszatérő” fiatalok aránya tanulmánytól függően sokat ingadozik, és egyelőre az elmúlt évtizedben megugrott esetek még a korai éveikben járnak (így a „visszatérők” számának további növekedése várható), de Roberts et al. (2022) már most is azt találta, hogy kb. 30% visszatér megkezdett „nemváltásából” pár év alatt – sokszor életre szóló tünetekkel: levágott mellek, meddőség, elmélyült hang, arcszőrzet és kopaszodás lányoknál, vagy impotencia, kasztráltság, kinőtt mellek fiúknál stb.

 

Egy bostoni kórházban végzett „nemátalakító”, úgynevezett „alsó” (nemi szervet eltávolító, „új nemi szervet” kialakító) és „felső” (masztektómia) műtétek több mint egyharmada fiatalkorúakon lett végrehajtva (Aquino et al., 2022, 1. és 2. ábrák), ezek 90 százaléka magát fiúnak képzelő lány volt. Egy másik tanulmány (Olson-Kennedy et al., 2018) által megvizsgált adatban a legfiatalabb amputált mellű lány 13 éves volt csak. A Reuters cikke szerint pedig: „A 2021-ig tartó három évben legalább 776 masztektómiát végeztek az Egyesült Államokban 13 és 17 év közötti, nemi diszfóriát diagnosztizáló betegeken a Komodo biztosítási igények adatelemzése szerint. Ez a számadat nem tartalmazza azokat az eljárásokat, amelyeket zsebből fizettek. [...] Az ötéves időszak alatt összesen 17 683, 6 és 17 év közötti, korábban nemi diszfóriát diagnosztizáló betegnél kezdték el a pubertásblokkolók vagy a hormonok, illetve mindkettő alkalmazását. Ebből 4780 betegnél kezdődött pubertásblokkoló kezelés, 14 726 betegnél pedig hormonkezelés.”

Hogy kik végeznek ilyen beavatkozásokat, szintén nem feltétlenül titok: vannak, akik a közösségi oldalakon reklámozzák magukat, jól megélve mindebből, néha perverz kéjjel tálalva mindezt. Így van ezzel Sidhbh Gallagher is, aki a TikTokon viccelődik „csöcsök lecsapásával” (yeet the teet), és akinek a New York Times szolgáltat őt pozitívan, sztársebészként beállító cikket: „Dr. Gallagher elmondta, hogy havonta körülbelül 40 páciensen végez felső műtéteket, és közülük nagyjából egy-kettő 18 év alatti. A fiatalabb páciensek általában legalább 15 évesek, bár elmondása szerint egy 13 és egy 14 éves gyermeket is megoperált már, akiknek mindkettőjüknek rendkívüli gondot okozott a mellkasuk.” – írják.

„Csak most tudatosult bennem, hogy a jövő héten csak 4 csöcsöt csaphatok le” – írja TikTok-oldalán a degenerált sztársebész

Mára már olajozottan zakatol a transzgenderizmus és genderelmélet vonata, immár sokaknak jó megélhetést biztosítva: szinte iparággá vált, legyen az sebészi, orvosi, gyógyszerészeti, politikai és kulturális, vagy sok más dimenzió – de azt a vonatot sínre is kellett helyezni, ami eltartott egy ideig. Nem is az talán a legfontosabb, hogy deviáns és pszichésen beteg emberek léteznek, hiszen az elkerülhetetlen. Feltehetően autoginefil perverzek, vagy születési rendellenesség miatt magukat nőnek érző ferde hajlamúak mindig is léteztek, de kik teremtettek belőlük tudományágat, ideológiát?

Elég, ha a német nyelvterület aktivistáit és szakértőit tekintjük kiindulópontnak: Magnus Hirschfeld (1868–1935), Albert Moll (1862–1939), Iwan Bloch (1872–1922) és Albert Eulenburg (1840–1917) tekinthetők a szakterület úttörőinek – mind a négyen zsidók voltak. Ahogy az antropológia esetében, úgy a szexológiában is a korábban európai fehér emberek a józan ész talaján vizsgálták a témakört (lásd: Darwin, 1871; Ellis, 1894), s erre telepedtek rá zsidó ideológusok, más irányba tolva el azt.

A későbbiekben a Frankfurti Iskola főbb ideológusainak, Max Horkheimernek és Theodor Adornónak a tanítványa, Volkmar Sigusch vált a szexológia legkiemelkedőbb alakjává, s mint olyan, a szakterületet összegző könyvében írt is annak zsidó jellegéről. A német Tagesspiegel cikke így összegzi mindezt:


A Perlentaucher kulturális magazin a könyvre hivatkozva úgy fogalmaz, hogy „1933-ig a szexológia túlnyomórészt német-zsidó ügy volt.”

A „gender” koncepciójának kitalálásával – nem zsidó származása miatt megkönnyebbülve – előszeretettel vádolják John Money (1921–2006) szexológust konzervatívok, akik a világért sem mutatnának ujjal egy (vagy több) zsidóra, de előtte már Madison Bentley (1870–1955) is felvetette ezt, azonban mindketten a már fentebb bemutatott zsidók által kitaposott ösvényen haladtak mindezzel, továbbá: „A kifejezést Stoller (1968) tette népszerűvé, és a feminista szakértők az 1970-es években gyorsan átvették...” (Del Giudice, 2021). Valóban: Shulamith Firestone zsidó feminista ikon a nemek eltörlése mellett érvelt anno.

A pszichoanalitikus képzettséggel rendelkező zsidó pszichiáter már 1968-as befolyásos könyve előtt meghonosította a koncepciót (lásd: Stoller, 1964). A Magnus Hirschfeld-medállal (mert ilyen is van) kitüntetett szintén zsidó szakértő, Richard Green (2010) szerint is „Robert Stoller vezette be a »nemi identitás« fogalmát. Ma már ezzel a szóval élünk, amikor a személyazonosság eme alapkövét fogalmazzuk meg.” Stoller (1924–1991) így foglalta mindezt össze: „bár a nem és a társadalmi nem a józan ész szerint gyakorlatilag szinonimának tűnik, és a mindennapi életben elválaszthatatlanul összekapcsolódik, e tanulmány egyik célja az lesz, hogy megerősítse azt a tényt, hogy... a szex és a nem elkerülhetetlenül nem kapcsolódik össze... mindegyikük járhatja a maga teljesen független útját” (Stoller, 1968, vi–vii. o.). Ma már a főleg nyugati világ zömének alapvető eleme ez a posztmodern szemlélet, miszerint tehát az önkép a meghatározó, nem a valóság: az vagyok, aminek érzem magam, nem az, ami és aki. Ennek mentén a pillérek – mint a faj, a nem, a fent és a lent stb. – átformálhatók és lecserélhetők. A természetes rend efféle aláásása egy olyan szintű repedést okoz a civilizáció alapjaiban, melynek mentén az darabokra szakad, s így megtöltheti azt új tartalom: egy új hierarchia értékrendje. Ahogy Green is megjegyzi ugyanott: „Stoller a társadalomban látta a transzvesztitát érő konfliktus elsődleges forrását.”

Később, az 1970-es évek közepén a leszbikus zsidó antropológus Gayle Rubin érvelt azzal, hogy a nem egy szexualitáson alapuló, társadalmilag kiszabott elkülönítés, és ez a konstrukció eltörlést érdemel. Harold Garfinkel és Stanley Milgram zsidó professzorok tanítványaként Suzanne Kessler és Wendy McKenna leszbikus pszichológus páros szintén a nem eltörlése mellett érvelt, megalapozva a ma már unalomig ismert koncepciót, miszerint a nem tulajdonképpen egy patriarchális elnyomást szolgáló kitalált keret. McKenna és Kessler a B’nai Jeshurun zsidó csoport – mely magát a „New York-i zsidóság vezető ereje”-ként határozza meg – tagjaiként így vallott annak honlapján pár éve jellemzően zsidós motivációjukról:


A New York-i Városi Egyetem profilja szerint „Kessler és McKenna voltak az elsők, akik amellett érveltek, hogy a »gender« és a »nem« közötti különbségtétel társadalmilag konstruált, és az utóbbit (amelyet biológiai jellemzők határoznak meg) nem kellene előnyben részesíteni. Az általuk megfogalmazott, később a nemek társadalmi konstrukciója néven ismertté vált gondolatmenet a jól ismert gender-teoretikusok, Judith Butler, Anne Fausto-Sterling és Kate Bornstein munkáinak alapjául szolgált.” A megnevezett három ideológus szintén zsidó. Valóban: a leszbikus Butler szerint az emberi nem csupán „perfromansz”, így az vagy, akit eljátszol. Mellettük még ott volt Julia Kristeva és Bracha L. Ettinger, amint a gendertanulmányok szócikkében a Wikipédia is említi azt, továbbá egy másik hatásos elméleti szakértő: Eve Kosofsky Sedgwick.