Nincs ezekkel semmi baj, csak néha kicsit ordibálnak, rugdossák a kerítéseket. De ennyi. Meg nem térnek ki a bicikli elől. Bár meg lehet őket is érteni, nem tudnak magukkal mit kezdeni, csak járkálnak itt fel-alá – összegezte tapasztalatait Bede Józsefné a menekülttáborban élőkről, többször is kérve: „írja le, hogy úgy ordítanak egymással, mintha süketek lennének”. Ez azért még őt is zavarja éjszaka.

– Volt, hogy kijöttem és rájuk kiabáltam, hogy hagyják abba a verekedést az út közepén. Mondták is az unokáim, hogy nem vagyok normális, inkább hallgassak, mert lelőnek egyszer – tette hozzá a 72 éves Ica néni, aki 1968 óta lakik a Sámsoni út végén. – Ó, volt rosszabb is. Például amikor a szovjet katonák éltek itt. Ők még a szőlőt is lelopták a tőkéről – fűzte tovább. Pár perces beszélgetésünk alatt több, 4-5 fős társaság haladt el mellettünk, akadtak akik – bár a kapuban álltunk – a kerítés tövéből vették szemügyre az udvaron kapirgáló tyúkokat, ám a kutyák rendre megugatták, -ugratták őket. Ica néni csak mosolygott. Kötélből vannak az idegei. Vagy egyszerűen megszokta már az életet a menekülttáborral szemben.

Van egy képzeletbeli vonal a Sámsoni úton valahol a Gábor Áron és a Báthory utcák környékén, ahonnan „kifelé” más világ kezdődik. E sávban ugyan még „érzékelik” a menekülteket, de jellemzően már csak elhaladnak az üzletek, házak előtt a belvárosba menet.

– Hozzám be szoktak jönni, de normálisan viselkednek. Nem próbáltak még lopni – mondta Varga Szilvia, a Külvárosi Outlet eladója, aki szerint nem kell tőlük félni. Ezzel megegyező véleménnyel a Sámsoni úton töltött közel négy óra alatt nem találkoztam. Leszámítva egy zöldségest, akihez vásárolni járnak. Bár tőle próbáltak már elemelni ezt-azt, s az udvaron évek óta nem tart árut, de alapvetően „elvan velük”.

– Utálunk kimenni az utcára, mindenhol beléjük botlik az ember. Még a házba is bekukucskálnak a kerítésen át – fogalmazott keményebben Palugyai Szilvia. – Volt, hogy bejöttek hajat vágatni, az egyik bekérezkedett vécére. Mire észrevettük, már a személyzeti öltözőben mosta a lábát. Elmondta: a legjobban az háborítja fel, hogy amíg a magyar nyugdíjasok a kenyérből is megnézik melyik a legolcsóbb, addig „ezek” a legdrágább whiskeyket veszik a Penny-ben. Hatalmas bevásárlásokat csapnak, közben pedig a táborban kapott konzerveket csencselik a parkolóban, a buszmegállókban, meg a zsibin.

– A gyerekeket se szívesen engedjük ki egyedül – tette hozzá, s utalt arra, hogy a helyzet az Acsádi úti kereszteződés környékén a legrosszabb, ahol internetkávézó és presszó működik.

Míg odáig értem, a környékbeli boltosok és lakosok elmondásából képet kaptam az ottani állapotokról. A vendéglátó egységet egy afgán férfi üzemelteti, a kuncsaftok 90 százalékát a menekültek adják. A hely ugyan bezár este tízkor, ám ők nem mennek vissza a táborba. Kiülnek italaikkal a buszmegállóba, énekelnek, verekednek, mikor mit dob a gép… Ennek ellenére úgy terveztem, betérek.

– Ezt már nem lehet bírni. Van, hogy az utca két oldalán állva ordibálnak egymással, sokszor jött már ki a rendőrség, volt, hogy a mentők is. Addig nincs baj, amíg nem isznak, de utána elszabadul a pokol! – ezt a presszó egyik közvetlen szomszédságában élő asszony mondta, aki szerint a nyár a legrosszabb időszak, bár most már télen is fürtökben lógtak a teraszon az „arabok”.

Beszélgetésünk közben volt időm jobban szemügyre venni az említett objektumot. Mintegy 30-40 férfi állt a teraszon és a presszó előtti buszmegálló környékén – hogy bent mennyien lehettek megsaccolni is nehéz. Kihívó harsányságuk valóban félelmet kelthet az emberekben – félre is húzódtak tőlük a buszra várók. Ha nő haladt el előttük, nem hagyták szó nélkül. Magam is kaptam megjegyzéseket. Így a presszó helyett inkább a szomszédos fodrászatba tértem be. Az ott dolgozó és az üzlet feletti házban élő Gombos Lászlóné szerint szintén nagy a baj.

– Már a vendégeinken is észrevettem, hogy mennyit romlott a helyzet. A hölgyek félnek, öt után csak a férjükkel mernek jönni. A környéken élők a gyerekeket egyedül nem engedik sehová. Ez így nem normális – summázta, megjegyezve: ő is kezd félni. – Hová kellene írnunk, hogy segítsenek? Vagy vigyék innen, vagy őrizzék a menekülteket! Mert láthatóan maguktól nem akarnak alkalmazkodni – vélekedett. Felvetette, miért nem vezetik be a netet a táborba, vagy adnak több számítógépet? – A problémák azóta szaporodtak meg, mióta megnyíltak a házak között az internetkávézók – magyarázta Gombosné.

Alig egy hónapja akkora verekedés tört ki az egyik vendéglátóhelyen, hogy három ember kórházba a rendőrök többeket előállítottak – e hír érdekesebb színezetet kap, ha látjuk a környéket, ahol történt. A régi szovjet laktanyával szembeni kocsma, kisbolt és hátul az udvarban az internetkávézó azonos telken vannak. Az üzletben fiatal nő, reggeltől estig szolgálja ki a menekülteket. Elmenne, ha lenne jobb lehetősége. Fél – mondta, de látszott a szemén, a mozdulatain is, pedig „nincs” oka, még nem támadták meg. A balhé után kapott egy paprikaspray-t a főnökétől. Azzal jár, s imádkozik, hogy ne történjen baj. Korábban még be-be néztek hozzá a rendőrök, megkérdezték minden rendben van-e. A verekedés óta azonban nem jártak erre, pedig szemben van az őrs.

Míg az eladó csak félszegen válaszolgatott a kérdésekre, Lengyel István nem tett lakatot a szájára. A rokkantnyugdíjas – egyébként robosztus alkatú – férfi az út túloldalán él, jól ismeri a helyzetet.

– Itt még a fiatal fiúk is félnek, nemhogy a lányok – kezdett bele, s rögtön hozzátette: ő már írt a polgármesteri hivatalnak, de semmi változás. – Legalább egy rendőrautóval mindig itt kellene állniuk. Volna mire nézni! A múltkor például láttuk, hogy vagy 40 kerékpárt toltak ki a táborból – utalt arra, amiről a környékbeliek is beszéltek, hogy az udvaron semmit se lehet hagyni. Amikor szóba került a hátsó udvarban lévő internetkávézó, s az, hogy a másikba nem mertem bemenni, felajánlotta, hogy bekísér, mert „ezt látnom kell”.

A kocsma teraszát megkerülve, figyelő tekintetek kereszttüzében léptünk be a sötét, alig 30 négyzetméteres szobába, ahol a monitorok kéklő derengésében arab külsejű férfiak furnérlemezzel körbevett kis kalitkákban görnyedtek a gépek fölé, legalább húszan, mögöttük pedig már toporgott a következő, várva, hogy leteljen az idő. Feltehetően a rokonaikkal telefonálgatnak. Aki észrevett, meredten nézett ránk, többen összesúgtak. A legjobban talán a pultban ülő fiatal magyar férfi lepődött meg, amikor a szolgáltatás díjairól kérdeztem. Szinte érthetetlenül válaszolgatott. Nők nem járnak ide? – adtam a naivát. Úgy tűnt, nem látnak szívesen.

A buszmegállóban - bár csak a buszról érdeklődtem egy fiatal anyától -, két-három szó után már a menekültekről beszéltünk, kérdezni se kellett. Mesélt a szomszédasszonyáról, akit néhány hete a 19-es buszon molesztáltak. Egy megállónyi utunkon azzal búcsúztam tőle, erre legalább már nem járnak. – Dehogynem, nyáron tele van velük a Júlia-telep is...

(Haon)