1944. június 6-án történt, hogy a bolsevikok szövetségeseként a végletekig korrumpálódott nyugati szövetségesek a „demokrácia” nevében partraszálltak a német ellenőrzés alatt tartott Normandiában. Ez a hadi cselekmény volt a kapuja az Európában kivitelezendő további szárazföldi támadásoknak, valamint a tengerentúlról, illetve az Egyesült Királyságból megoldottá vált az utánpótlás szállítása. A kétfrontos háborúban egyre inkább kimerülő Német Birodalom nem tudott kellő védelmi erőt nyugatra vezérelni, amelyet az angolszász csapatok ki is használtak. A demokraták ezzel immáron Európa szárazföldi területén kényszerítették további harcra a németeket, tehermentesítve ezzel a keleti bolsevikokat.
 |
Nem kell hosszan ecsetelni, milyen álságos és visszataszító dolog volt a magukat a demokrácia védőszentjeként aposztrofáló nyugati hatalmaktól, hogy képesek voltak Sztálinnal szövetségre lépni, csak azért, hogy a Harmadik Birodalmat eltiporják. Persze jogosan mondhatjuk, hogy az Egyesült Államokban nem feltétlenül az elnöknek és testületének van döntő szava, hanem olyan dúsgazdag és befolyásos pénzembereknek, akik a háttérből irányítottak (Marschalkó Lajos kiválóan ír erről Világhódítók című kötetében), valamint azt is, hogy az Egyesült Királyság részéről is alakulhatott volna másképp a háború, ha nem egy alkoholista, mániákus őrült (Churchill) áll az ország élén.
A második világháború kimenetele – sok történész állításával szemben – nem volt papírforma. Az amerikai közvélemény sokáig háborúellenes volt, szép számmal voltak követői a nemzetiszocializmusnak is, sőt, külön érdekesség, hogy létezett egy German American Bund nevű amerikai szervezet is, amelyet ott élő németekből állítottak fel. Továbbá Hitlerék számtalanszor szerettek volna békét kötni az Egyesült Királysággal (ilyen megfontolásból hagyták megmenekülni az angolszász inváziós haderőt Dunkerque-nél, ami óriási hiba volt), de sajnos süket fülekre találtak. A történet végkimenetelét pedig ismerjük. Az USA belépett (vagy inkább belerángatták) a háborúba, Angliában pedig Churchill úgy tűnt fel a színpadon, mint valami valóságos átok. Kétfrontos háborút hosszú távon senki nem bír vívni, még egy olyan erős birodalom sem, mint a német. A bolsevizmus szétzúzása így csak egy álommá vált csupán.
 Dwight D. Eisenhower, az expedíciós haderők parancsnoka embereit lelkesíti Angliában 1944. június 6-án, a partraszállás előtt (fotó: US Army) |
A nyugati „demokráciák” ma ünnepelnek, csak azt nehéz megmondani, hogy miért. Nem a Normandia felé tartó hajókban és csónakokban kuporgó fehér katonák érdeke volt a németek elleni háború, hanem azoké az imposztoroké, akik odaát képtelenek voltak elviselni, hogy Németország, legyűrve a megaláztatást, saját erejéből képes volt talpraállni, példát mutatva ezzel a többi nemzetnek is. Elvégre hogyan is lehetséges az, hogy képes egy ország fenntartani magát – ráadásul virágzó módon – nemzetközi pénztőke és az ezzel járó idegen befolyás nélkül? Az ilyet azonnal el kell tiporni!
A történelem azonban ennél keményebb ítélőbíró. A második világháborúból győztesként kijövő nyugati országok ma olyan problémákkal küzdenek, amelyek nagy eséllyel sosem következtek volna be, ha akkor a jó oldalt választják. A jólét mögé rejtett erkölcsi és morális züllés, az idegen befolyás, mindenekelőtt pedig az etnikai arányok vészes és valószínűleg visszafordíthatatlan eltolódása. Miközben teljesen feleslegesen mészárolták halomra egymást a fehér nemzetek, haltak meg angolszász katonák csak azért, mert mesterségesen feltüzelték őket a nemzetiszocializmus ellen, őrjöngve nevetettek azok, akiknek ez a valós érdekük volt. Ők azok, akik látszólag európainak, nyugatinak vallják magukat, mégis örömmel szemlélték, ahogy egymásnak esnek ezek a nemzetek.
Volt értelme tehát a németek elleni háborúnak angolszász szemszögből? Ha megkérdeznénk erről egy angol veteránt, miközben végigszemléli a jelenkori London utcáit, a válasz aligha lehet igen.
Ábrahám Barnabás - Kuruc.info
