Az 1914-1945 között zajló nagy európai polgárháború első szakaszában (1914-1918) Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchia, vagyis az akkori Európa egyik nagyhatalma tagállamaként vett részt. Egyes vélekedések szerint ez a tény okozta a történelmi Magyarország vesztét. Szerény véleményem szerint azonban ez az állítás téves és történelmileg megalapozatlan. Dolgozatomban azt próbálom történelmi tényekkel alátámasztva bizonyítani, miért is látom ezt így.

Miként az közismert, Magyarország (Csehországgal együtt)1526-ban került a Habsburg Birodalom kötelékeibe. Lehet ezt a dinasztiát szeretni vagy nem szeretni (a legnagyobb magyar, Széchenyi István például módfelett rühellte a Habsburgokat, reálpolitikusként azonban mégis minden nyilvános szereplésekor és könyveiben azt hirdette, hogy nemzetünk létérdeke, hogy a Habsburg Birodalom keretei között maradjon), ez az emocionális tény azonban nem befolyásolhatja ezen államalakulat reálpolitikai megítélését, sőt tény, hogy az akkori (ti. 16.századi) világpolitikai helyzetben Magyarország előtt más választási lehetőség aligha állott, mint egy Habsburgot hívni meg a magyar trónra. (Amire nem mellesleg több nemzetközi megállapodás is kötelezte az országot. Az első örökösödési szerződést egyébként éppen nagy királyunk, Hunyadi Mátyás kötötte még 1463-ban a Szent Korona visszaadása kapcsán III.Frigyessel). Tudniillik a hazai politikai elit már a 14-15. század fordulóján felismerte, hogy hazánk gazdasági-politikai ereje az egyre erősödő, s hamarosan három kontinensre kiterjedő oszmán-török világhatalom ellen — a magyar nemesség minden hősiessége ellenére is — elégtelen. (Akárcsak 1956-ban a szovjet atomhatalom ellen is). Így aztán már a 14. század végétől megszülettek az első közép-európai uniós próbálkozások valamelyik régióbeli dinasztia vezetésével.1370-ben Nagy Lajos királyunk jogara alatt létrejött az elő magyar- lengyel perszonálunió, majd Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) uralkodásának idején a magyar-cseh-német birodalmi államszövetség, ezt két Jagelló irányítás alatt álló lengyel-magyar, illetve cseh-magyar konföderációs próbálkozás követte 1440-1444, illetve 1490 és 1526 között, s maga Mátyás király (1458-1490) is kísérletet tett erre, ezt a célt szolgálták a kortársai — köztük a kiváló Janus Pannonius által sem — méltányolt nyugati, csehországi és ausztriai hadjáratai. Nemzetünk szerencsétlenségére végül a stabil, csaknem fél évezredig fennálló közép-európai birodalom nem magyar királyi dinasztia vezetése alatt valósult meg, hanem ezt a Habsburgok teremtették meg 1526-ban, s az ország még így sem tudta elkerülni a 150 éves török dúlást. Ennek természetesen nem a Habsburgok eredendő gonoszsága és magyargyűlölete volt az oka, hanem világpolitikai tényezők. Miként közismert, a katonai- politikai döntések sohasem érzelmi-értékbeli motivációkból születtek, hanem mindenkor rideg hatalmi-racionális, pénzügyi és gazdasági megfontolásokból (lásd az Európai Unió keleti bővítését). Nos tehát a Habsburg világhatalom nem azért nem verte ki az oszmán hódítókat már a Mohácsot követő években a Kárpát-medencéből —noha katonai erejénél fogva megtehette volna—, mert céltudatosan a magyarság kiirtására törekedett, hanem alapvetően három okból:

1.A Habsburg-dinasztia spanyol ágát — amely ekkoriban a Német-Római Birodalmat is uralta — gazdasági-hatalmi érdekei alapvetően az 1492-ben felfedezett újvilág gyarmatosításához (Latin-Amerika), illetve annak meghódításához, s az ott található hihetetlen mennyiségű ezüst- és aranykészlet megszerzéséhez, Amerika kifosztásához kötötték. Ma is elképesztő mennyiségű arany, illetve ezüstkészlet rejlik az Atlanti-óceán fenekén, minthogy számos spanyol gálya esett hazatértében tengeri vihar, hajótörés áldozatául. ( Ez aztán ma is felkelti, megmozgatja számos kincskereső fantáziáját). Persze így is százezer tonna számra áramlott a madridi királyi udvarba a mesés Eldorádó kincse.

2. A másik európai, illetve akkor még világhatalmi tényező és vallási-politikai probléma a Német Birodalomban 1517-ben indult reformáció volt. A fanatikusan katolikus Habsburgok első számú európai hatalmi és hitbéli hivatásuknak tartották, hogy a pápaság uralmát, illetve a katolikus egyház hitbéli monopóliumát visszaállítsák, s az eretnek evangélikus, református, unitárius, s egyéb, hatalmukra nézve veszedelmes kihívást jelentő új egyházak terjedését visszaszorítsák, hatalmukat gyökerestől megsemmisítsék, s az általuk hirdetett dogmáknak, tanoknak még az írmagját is kiirtsák képviselőikkel, híveikkel együtt. Végül az összefonódó vallási-nagyhatalmi érdekellentétek a 17. század nagy európai konfliktusához, a harmincéves háborúhoz(1618-1648) vezettek, amelyet bízvást nevezhetünk a 17. század világháborújának.

3. A problémát tovább bonyolította, hogy az említett vallási-politikai fejleményekkel egyidejűleg a Habsburg- Valois, illetve Bourbon rivalizálás kötötte le e nagyhatalom haderejének nagy részét a Rajna mentén, ahol 16-17. század folyamán örökös háborúkat vívtak a Habsburgok és a franciák egymással, mely küzdelem tétje, az európai főhatalom megszerzése volt. Másként és metaforikusan: a Rajna-vidék elsőbbséget élvezett — vesztünkre — a Duna –tájjal szemben. Tehát bármennyire elkeserítő és tragikus ez egy magyar számára, globális, illetve európai nézőpontból Magyarország mindössze egy parasztfigura volt a nagyhatalmi küzdőtér sakktábláján, miközben a kereszténység védőbástyájaként vérzett másfél évszázadon keresztül. S itt sajnos, még azzal sem vigasztalódhatunk, hogy át kellett volna engednünk hazánk területén a törököt, hadd pusztítsa el a nyugat-európai államokat, hiszen miként azt a kiváló hadtörténész, Perjés Géza már 40 évvel ezelőtt kimutatta , a török hadsereg akciórádiusza ( hódítási, hadműveleti hatósugara) a Kárpát-medencéig terjedt, így még ha akarta volna, sem tudta volna a korabeli infrastrukturális és logisztikai viszonyok és feltételek között meghódítani Nyugat-Európát. Igazi hatalmi, gazdasági és kereskedelmi érdekei amúgy is a Mediterráneumhoz, és nem a kontinentális közép-,illetve nyugat-európai régióhoz kötötték.(Ráadásul a 16-17. századi hadseregek lehetőségeit semmiképp sem szabad összevetnünk a modern, huszadik századi örököseikkel, mert például a vörös cár, Sztálin természetesen képes lett volna arra, hogy ármádiájával az Atlanti-óceánig masírozzon — de ez már egy más kérdés).

A Habsburgok végül a 17. század végén azért vállalták a nagy, török elleni felszabadító háború (1683-1699) megindítását hazánkban, mert spanyol águk az újvilágot már stabilan a kezében tartotta, kiépítette latin-amerikai gyarmatbirodalmát, tehát ott birtokon belül voltak immár, a katolikus ellenreformáció a Habsburg – érdekszférába tartozó területeken diadalmaskodott, s a protestantizmust visszaszorították, ezzel egyidejűleg az osztrák Habsburgok, akik 1556 óta a német-római császári címet is viselték, azt is belátták, hogy a XIV. Lajos(1643-1715) uralma alatt álló, igazi nagyhatalommal, Franciaországgal szemben, nyugaton nem terem számukra babér, egyszóval keleten kell próbálkozniuk új hódításokkal és birodalomépítéssel.A nagy háború tökéletes hadi és politikai sikerrel zárult: az 1699. évi karlócai béke szentesítette Magyarország török uralom alóli felszabadulását, igaz, ennek az volt az ára, hogy hazánk egész területe a bécsi kormányzat uralma alá került, beleértve a megelőző másfél évszázadban relatív önállósággal bíró Erdélyi Fejedelemséget is.

Hazánk sajnos, nem rendelkezett — különösen a 16-17. századi törökellenes küzdelmek és a magyarságot ért demográfiai katasztrófa után — olyan gazdasági-hadi potenciállal, hogy a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) idején ki tudta volna vívni az ország függetlenségét, így az idegen hatalom megszilárdíthatta 1526 óta tartó hadállásait Magyarországon. A 18. századi újjáépítés — amelyet bízvást nevezhetünk egyfajta új honalapításnak — után, a reformkori politikai öntudatra ébredés, s a modern magyar nacionalizmus megszületésének köszönhetően megvívott 1848-1849-es forradalom és szabadságharc katonai vereséget szenvedett. S ezzel összefüggésben is felesleges összeesküvés-teóriákat kreálni, mert alapvetően arról volt szó, hogy az európai nagyhatalmak nem akarták a fennálló status quót megbontani, a Habsburg Birodalom létét a kontinentális hatalmi egyensúly fontos elemének tekintették, s egyikőjük sem óhajtotta a szuverén Magyarország megteremtését, ezért kellett nemzeti szabadságküzdelmünket a lehető leghamarabb eltiporni. Ezt még a liberális, retorikai szinten a magyar ügyet támogató Anglia kormánya is így gondolta, elegendő itt Palmerston külügyminiszter hírhedett szavait idéznünk a cári intervenció megindulásakor, amikor a brit külügyér e mondatot intézte a londoni orosz követhez: „Csak végezzenek velük minél hamarabb”.

S a hírhedett Haynau és Bach neve által fémjelzett nemzetpusztító önkényuralmi korszak után így érkezünk el a történetírásunkban és a politikai közvélekedésben oly sok vihart kavart és ma is kavaró 1867. évi kiegyezés megítéléséhez. A dolog pikantériája, hogy 1866-1867-ben hazánk geopolitikai helyzetét reálisan felmérve, egyetlen komoly politikai erő sem akarta Magyarország teljes függetlenségét kivívni. Valamennyien tisztában voltak ugyanis azzal, hogy ez csak egy Ausztriával történő újabb fegyveres konfliktus árán volna megvalósítható, viszont az 1848-1849. évi tapasztalatok birtokában sikerre aligha lehetett számítani, annál is inkább, mert az európai nagyhatalmak továbbra is a Habsburg Birodalom fennállását tekintették az európai stabilitás egyik fő zálogának, vagyis hallani sem akartak egy szuverén, a birodalomból kiszakadó Magyarországról Európa közepén. Másrészt az ország etnikai-nemzetiségi viszonyait tekintve a magyarság az össznépesség mintegy 45 %-át tette csak ki, vagyis kisebbségben volt saját nemzetállamában, a többséget a nemzetiségek, vagyis a tótok, ruszinok, oláhok, rácok, németek összessége alkotta. Tehát túlnyomórészt szlávok, akik a pánszlávizmus ideológiájának igézetében legfőbb patrónusukként a cári Oroszországot tisztelték, s az ortodoxia fő bajnokaként tekintették szövetségesüknek a cárt a görögkeleti vallású románok is. Márpedig potenciálisan egy önálló Magyarország létrejötte esetén ez a külpolitikai konstelláció már a 19. század közepe táján egy „Trianon” bekövetkeztét jelenthette volna, miként bölcs reformkori nagyjaink erre már korábban felhívták a figyelmet. (Wesselényi Miklós Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében,1843-ban, illetve Deák híres, sógorának egy évvel korábban írott 1842.évi levelében, melyben kísérteties előrelátással már ekkor felvázolja a későbbi trianoni határokat).

Egyszóval tehát minden felelős magyar politikus egyetértett abban, hogy Közép-Európában szükséges egy államszövetség, melynek hazánk a szerves része, nézetkülönbség csupán abban a tekintetben volt közöttük, hogy ez milyen formában, illetve mely állam dominanciájával valósuljon meg. Két, az akkori hazai politikai közgondolkodást befolyásoló koncepciót említhetünk meg:

Az első, az 1849-ben még a független Magyarországot kikiáltó, de akkoriban már itáliai emigrációban élő Kossuth Lajos nevéhez köthető ún. Duna-konföderációs terv. Eszerint Magyarország, Horvátország, Szerbia és Románia államszövetséget alkotna, s ez a konglomerátum jelentős hatalmi tényező lehetne Európában. Ezt az elgondolást azonban a nemesség túlnyomó része kategorikusan elvetette, általánosan elterjedt nézet volt a hazai politikai közgondolkodásban, hogy amennyiben Magyarország nem állhat meg önállóan, s mindenképpen szükséges közös parlament, illetve kormányszervek létrehozása az említett államokkal, akkor inkább Bécsbe utaznak a közös ügyek intézésére, mintsem Bukarestbe. ( Kossuth tervének irrealitását mutatja, hogy egy ilyenfajta politikai konstrukció150 év elteltével is kivitelezhetetlen).

A második elképzelés Deák Ferenc és Andrássy Gyula nevéhez kapcsolható, akik a Habsburg Birodalom megreformálását tűzték ki célként olyképpen, hogy benne a két államalkotó nemzet, vagyis a magyar és az osztrák-német, egyenrangú felekként szerepeljenek, vagyis szűnjön meg hazánk politikai,gazdasági és kulturális alávetése a Habsburg Birodalom keretein belül. Miként az közismert, ez az utóbbi koncepció diadalmaskodott. Az 1867. évi kiegyezéssel létrejött a dualista Osztrák-Magyar Monarchia, amely lényegében teljes önrendelkezést biztosított hazánknak, szabadon választott helyhatóságokkal és parlamenttel, független, felelős kormányzattal (amely lényegesen nagyobb politikai mozgástérrel rendelkezett, mint a mai, IMF és EU által kézivezérelt budapesti kabinet), független bírói szervezettel, hivatalos magyar nyelvhasználattal stb. A teljes nemzeti szuverenitást egyedül az ún. közös ügyek korlátozták, amelyeket az osztrák és a magyar fél együttesen intéztek, ezek voltak a külügy, a hadügy, s a kettő anyagi fedezetét, hátterét biztosító pénzügy. Hangsúlyozandó azonban, hogy ez nem valamiféle idegen hatalmi alávetést jelentett, hanem valójában kölcsönös dependencia érvényesült, tehát amennyire mi, magyarok függtünk az osztrákoktól, ők ugyanilyen mértékben függtek tőlünk.

A kiegyezésről megkötésének pillanatától napjainkig ádáz viták folytak, illetve folynak. Kossuth híres Kasszandra-levelében azonnal megtámadta Deákot, mondván, hogy a nemzetállamok korában hozzákötötte nemzetünk sorsát egy olyan, soknemzetiségű birodalomhoz, melyet csak egy dinasztia tart össze, lemondva egyben a nemzeti önállóságról, s végső soron Magyarország áldozat lesz azon a máglyán, amelyen az osztrák császári, kétfejű sas el fog égni.

Ezzel szemben Deák álláspontja az volt, hogy az ideális alternatíva kétségkívül a független Magyarország megteremtése lenne, ám az adott európai hatalmi konstellációban a legtöbb, ami elérhető, a Habsburg Birodalom dualista átalakítása volt. Sőt, a kiegyezés olyan mértékben biztosítja hazánk önállóságát, mint amire 1526 óta nem volt példa. A politikai realitás által felkínált maximumot sikerült tehát 1867-ben valóra váltanunk. Ezzel a lehetőséggel kell élnünk, s nem délibábos ábrándokat kergetnünk.

Kinek volt e vitában igaza? Jelen írás szerzője szerint minden tekintetben Deáknak. Hiszen Kossuth konföderációs tervét ( amely minden bizonnyal sokkal kedvezőtlenebb körülmények közé juttatta volna hazánkat, mint amilyen pozíciót a dualista monarchiában sikerült magának kivívnia), illetve az ország teljes függetlenségét ugyanis kizárólag egyetlen módon lehetett volna realizálni: egy Ausztriával megvívott háborúval. Ez pedig semmi jóval nem kecsegtetett a jövőre nézve, s miként korábban már többször is utaltam rá, az európai nagyhatalmak támogatását sem élvezte volna, amelyek a Habsburgok mellé álltak volna. Ugyanakkor erősen kérdéses, hogy egy független magyar állam mihez tudott volna kezdeni a pánszlávizmus igézetében Oroszország támogatását bíró többségi, nemzetiségi lakosságával. Nem zárható ki annak a lehetősége, hogy polgárháború tört volna ki, amelynek folyományaként egyhamar fegyveres konfliktusba keveredtünk volna Oroszországgal, abban az esetben pedig „Trianon” már a 19. század 60-as, 70-es éveiben bekövetkezett volna. Ezt tisztán látta a magyar nemesi társadalom túlnyomó többsége, ezért állt a deáki koncepció mögé, s ezért kötötte meg a kiegyezést 1867-ben.

No persze, másfél évszázad távlatából mondhatjuk, hogy mégiscsak Kossuthnak lett igaza. Igen ám, csakhogy ez 1867-ben még egyáltalán nem volt bizonyos, a történelem más fordulatot is vehetett volna, a jövő még számos variációs lehetőséget hordozott a méhében. Ahogyan Kosáry Domokos mondotta egykoron, olyan bölcselkedés az efféle, mintha a forró júliusi időszakban azt állítanánk, hogy lám-lám, micsoda butaság volt januárban fűtenünk, hiszen most meleg van. Teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy egy történelmi tényt a saját korának realitásába és politikai, diplomáciai, hatalmi, gazdasági viszonyrendszerébe, kontextusába helyezve szabad csak megítélnünk, nem pedig későbbi tudásunk és ismeretanyagunk birtokában visszatekintve a korabeli eseményekre. Vagyis teljesen nyilvánvaló, hogy Trianon nem azért következett be, mert hazánk 1914-ben az Osztrák-Magyar Monarchia tagállamaként, a központi hatalmak oldalán lépett be az első világháborúba.

Lipusz Zsolt — Kuruc.info