Gyáva népnek nincs hazája. Nemzetnek, amely nem tud erőt mutatni, nincs barátja. Amikor az eszményromboló, tradícióinkat megcsúfoló defaitista propaganda mételyhintése tehetetlenné hipnotizálta a több mint négyesztendős háború hősi erőfeszítései közepette nagy vérveszteséget szenvedett nemzetet, nem akadt barátunk, aki segítő jobbját nyújtotta volna, hogy abba megkapaszkodva kilábalhassunk az alacsony ösztönök kloákaáradatából.

A történelem, ez a nagyszerű tanítómester, melytől azonban mégsem iparkodnak tanulni, számos példával szolgál arra, hogy amely nép és amely nemzet megindult a morális züllés lejtőjén, az menthetetlenül elpusztul, ha nem képes önmagából kitermelni a felemelkedéshez szükséges energiákat. A megújhodás mindig és mindenkor elsősorban a lelkiség kérdése. Ezt nem lehet kívülről kapni, nem lehet importálni; ennek belülről kell fakadnia.

A klasszikus világnak alkotásaiban máig is csodálatos kultúrájú, nagy és hatalmas nemzete, a hellénség elbukott és alámerült a népek tengerében, amikor fiaiban nem volt meg többé a lélek szárnyaló ereje: a tiszta erkölcs, amelyről írva vagyon, hogy „minden ország támasza s talpköve”. Az erkölcsi erő, az erkölcsi jogosultság tartotta fenn a görög államokat és a római világbirodalmat, de csak addig, amíg polgárai töretlen épségben és makulátlan tisztaságban őrizték és gyakorolták ősi erényeiket. Aláhanyatlott legott és szertehullott, mindkét birodalom és nyomukban a többi is a történelem országútján, amint az erkölcsi érzék kezdett kihalni a polgárok lelkéből. És a bomlási folyamatot csak az állíthatta volna meg, ha úrrá kerekedhetett volna ismét az elpuhultságon, a romlottságon a polgári tisztesség, a kötelességtudás és elfoglalhatta volna az erkölcs régi helyét a penáteszek első sorában.

Egyéni tragikuma Nagy Sándor birodalmának és a cézárok impériumának, hogy elérkezvén a lejtőre, nem volt számukra több megállás. Nem állhattak meg a szétzüllés útján, mert hiányzott ehhez a hősi nekifeszüléshez szükséges erő. A tragikum klasszikus fogalmazása értelmében a bűnnek bűnhődése. A bűn: az ősi eszmények cserbenhagyása a büntetés pedig a pusztulás. Elpusztult a görög államiság és hamvába hanyatlott Róma, mert gyáva népnek nincs hazája.

A magyarság kis szigete az európai népek tengerében szilárdan állott, amíg az ősi erkölcsből, ebből a legtartalmasabb erőforrásból táplálkozott. De a szennyes áradat hullámverése elborította menten ennek a szigetnek nagyrészét, amint megszűnt ebből a forrásból meríteni. Maroknyi népünk könnyen azoknak a nemzeteknek sorsára juthatott volna, amelyek megelőzték jöttét a történelem színpadán. Ám a bomlasztó törekvések nálunk bármennyit ártottak, bármennyire igyekeztek is közel férkőzni a nemzet lelkéhez, azt csak bódulatban ejthették, de meg nem ölhették. Amit nem tudott megtenni a görög s a római, meg tudja tenni a magyar: talpra állt önerejéből, mert letiportságában is volt még ereje visszafordulni az ősi forráshoz: atyái erkölcséhez. Hősi lendülete ezért produkálta századunk egyik legnagyobb csodáját: porbasújtottságában fölemelkedett és két évtizeddel az államkeretek összeomlása után ma ismét egyenjogú a többi nemzetekkel.

Kész volt és képes volt az erkölcsi megújhodásra, ezért tudott azután erőt mutatni. Ma már nem sajnálkoznak rajtunk, hanem bámulják világszerte azt a lendületet, amellyel ez a mártírsorsát emelt fővel viselő fajta fel tudott emelkedni trianoni porbasújtottságából. Ha sírnánk, jajonganánk és panaszkodnánk, senki se törődne velünk. De, mert dolgozunk és keményen, határozottan és céltudatosan haladunk előre a jövő útján, felfigyelnek ránk és értékelnek. Ebben az értékelésben benne van már a feltartóztathatatlanul elkövetkező szebb jövő komoly biztosítéka: a nagy nemzetek barátsága.

Ma már vannak barátaink; nagy és erős nemzetek állanak mögöttünk és biztosítanak együtt érző támogatásukról, de nem azért, mert gyöngének látnak, hanem ellenkezőleg: éppen azért, mert látják alkotómunkánk lendületében az erőt. Nem szabad magunkat hiú illúziókban ringatni, de viszont nem szabad bekötött szemmel elmennünk a történelem nagy tanulságai mellett sem. Merítenünk önmagunkból kell, de biztatást és útmutatást találhatunk más nemzeteknek a miénkhez sokban hasonló sorsában.

Nem kell századokra visszanyúlnunk biztató példákért Itt van Németország, amelyet az idő tájt vert bilincsbe a saint-germaini muszájbéke, mikor minket porbasújtott a trianoni. A zavarban ott is a söpredék lett úrrá; ha nem is volt rémuralom, de volt Spartacus-lázadás, voltak sztrájkok és voltak marxista alapon álló „kormányférfiak”. És azt kellett látnunk, hogy amíg a világ testvériség hamis szólamával bódító megszállottak intézték a németség sorsát, nem akadt barátjuk és elszigetelten álltak Európa közepén, akárcsak mi. De amint önmagára eszmélt ez a nemzet és lerázta nyakáról a nemzetköziség Moszkvában felkent álprófétáit, abban a pillanatban megváltozott a körülötte élő népek hangulata és véleménye is. Tudott erőt mutatni, olyan erőt, amellyel meglábolta a legválságosabb időszakot. Erős népnek keresik a kegyeit, mert tartanak tőle és keresik a barátságát, mert várnak tőle.

Ma már ott tartunk, hogy mindezt a saját portánkon, a velünk szemben való állásfoglalásból is tapasztalhatjuk. Van azonban a németség nagy sorsfordulásának egy másik nagy tanulsága is, amelyből okulhatunk: Osztmark visszatérése az anyaállam kebelébe. Vajon kívánt-e valaha is az ausztriai németség csatlakozni a gyönge és béna Németországhoz? Nem. Az „Anschluss”-ra soha nem kerülhetett volna sor, ha a birodalmi németség talpra állásában nem bizonyítja be hivatottságát.

Jól jegyezzük meg mi, akiknek vérei tőlünk elszakítottan immár két évtized óta három idegen állam területén eszik a kisebbségi sors könnyektől sós kenyerét: az erő az, ami vonz. Ez teszi kívánatossá az egészségesebb, igazságosabb megoldását annak a világpolitikai konstellációnak, amelynek tarthatatlansága napról-napra világosabban áll a világ népeinek szeme előtt.

Véssük jól emlékezetünkbe: vonzani csakis az erő tud. A gyöngeség csak taszít és eltávolít. A széthúzás: gyöngeség, az egységes összefogás: erő. És nekünk önmagunk miatt is, elszakított testvéreink miatt is erőt kell mutatnunk. Ha tudunk okulni és le tudjuk vonni a németség egymásra találásának nagyszerű példájából a következtetést, akkor nem lehet kétséges a magyar jövendő.