Németh László a kortársak számára egészen meghökkentő dolgot állít, ami persze 1867 kategorikus elvetésének is folyománya: Trianonnak előnyei is voltak. Gazdasági szempontból az anyagi erőforrások ésszerűbb és arányosabb elosztását említi, ennél azonban fontosabb, hogy megszűnt a kiegyezés által teremtett szellemi-politikai kényszerpálya, amelyen a nemzetnek csak züllenie lehetett. A magyar nemzet végre visszanyerte önálló államiságát. Ráadásul magszabadultunk nemzetiségeinktől is, így nem kell befogadnunk öt-hat nemzet renegátjait, s ezáltal elapadt a felhígulás utánpótlása is, egyszóval példátlan lehetőség nyílt egy fajilag egységes nemzeti középosztály kialakítására. A kisebbségbe jutott külhoni magyarság mint új szellemi tényező ugyancsak kovásza lehet a magyar szellem megújulásának.

Az 1918-19-es történelmi tragédia a zsidó-magyar együttélésben is alapvető fordulatot hozott. Németh László már 1918 előtt fájdalmasnak, de sok tekintetben termékenynek látja az asszimilánsok szerepét, s az értékpusztulásért, a „mély magyarság” eltűnéséért nem a jövevényeket hibáztatja, hanem a befogadó magyarságot, amely 1867-re szellemileg felőrlődött. A zsidóság és németség 1918-19 utáni szerepét azonban egyértelműen károsnak látja: „Az asszimilánsok háború utáni szereplése sem hasznos nem volt, sem ártatlan; országalkotókból most lettek országbitorlók, az elakadt magyar szellem segédcsapataiból a magyar szellem elnyomói. Már az 1918-as forradalmat miattuk vesztettük el.” Ennek okát Németh abban látja, hogy „zsidó forradalmárainkat kétfele dobogó szívük s az Európa fölött kibomló nemzetközi forradalom füttyszava a zsidó ügyért” hisztériába ejtette. Egy internacionalista világnézet híveivé szegődve a zsidóság tehát leleplezte magát, ami a középosztály ügyére nézve akár előnyös is lehetett volna. Csakhogy az 1919-1920-as második forradalom, azaz a középosztály forradalma, a Nagyatádi nevével fémjelzett keresztény-nemzeti paraszti-polgári törekvések vereségével végződött. Ez pedig az arisztokrácia szövetségeséül szegődött német-sváb középrétegeknek, a „jött-magyarság” másik felének köszönhető. Az 1918-19-es forradalmak baloldali próbálkozására, társadalommérnöki kísérletezésére reakcióként következő ellenforradalom megpróbálta az ún. irodalmi jobboldalt megszervezni. A jobboldal utánpótlása az egyetem lett. Innen kapta pl. Tormay Cecile a Napkelet című folyóirat értékesebb munkatársait: Horváth Jánost, Szekfűt, Paulert és Eckhardt Sándort. Az idegen származásúak aránya itt azonban még nagyobb volt, mint az „alj-jobboldalon.” Az asszimiláns még jó szándékkal is ártott, mint Szekfű ekkori pályája tanúsítja. Zsenialitása Ady, Móricz és Bartók mellé helyezi, de ő is a „kártevő nagy emberek” köréből való, hiszen nem érzi át a nemzeti lélek rezdüléseit, ennélfogva a nemzeti múltat sem. A magyar történelmet mindenáron és kizárólag a nyugathoz, a németséghez illetve a Habsburg Birodalomhoz kapcsolja. Nyugatiságunk és a „kultúrfölény” hangsúlyozását Németh László kártékony illúziónak tartja, s úgy látja, Szekfű voltaképpen a 19. századi nacionalizmus káros örökségét folytatja. Németh László azonban más nézőpontból tekinti a magyar történelmet: szerinte még a török sem bizonyult olyan kártékonynak a magyar fejlődésre nézve, mint Habsburg-Ausztria. Ezt példázza Erdély 16-17. századi történelme, amely nemzeti művelődésünk és kultúránk fénykora volt. Szekfű lapja, a Magyar Szemle által is hatni és rontani tudott. Bethlen és Szekfű neve a címlapon – Németh olvasatában – epigrammatikus megvallása az Ady magyarsága ellen kötött szövetségnek, az új rendszer lényegének.

A zsidókérdést Németh László az 1919 utáni korszak egyik meghatározó problémájának tartja. A zsidóság számára az 1925-35 közötti időszak az önbírálat ideje lehetett volna. El kellett volna fogadnia azt az elvet, hogy egy nemzeti karakterű irodalom bontakozzon ki Magyarországon. A Nyugat második nemzedékének – a ’20-as évek elején történő – megjelenése tovább rontotta a zsidó-magyar együttélés lehetőségeit. Ez az európai műveltségű, világpolgár szemléletű csoport a magyarok műveltségi fölényét fenyegette, az egy Sárközi György kivételével elszakadt lélekben a magyarságtól, tovább mélyítve szellemi értelemben az árkot, amely elválasztotta a törzsökös magyarságtól. A német (sváb) és zsidó (kazár) asszimilánsok elitje szövetséget kötött egymással, s a magyar tehetség eredendően idegen és irritáló volt számukra. Az irodalmi normát is ők teremtették meg, a Kazinczy-Kölcsey-Eötvös-vonal kanonizálásával. Magukat a műveltség egyedüli misszionáriusaiként tüntették fel és aposztrofálták e parlagi nép előtt. A magyar megújulás nagy alakjait: Adyt, Móriczot, Szabó Dezsőt legszívesebben kitörölték volna a Nyugatból, valamint az irodalmi kánonból és közízlésből. A zsidó-magyar történelmi együttélés és egymásra utaltság ekkori állapotát így jellemzi Németh László: „A zsidóság azonban tán senkinek sem bizonyította be oly világosan, hogy az önkritikára képtelen, mint nekünk, akik a magunk érdekével együtt a maga érdekét követeltük rajta. A mi ajánlatunk körülbelül ez volt: ‘Ne küzdjetek az ellen, hogy irodalmunk és jövőnk mihozzánk hasonlítson.’ Nem állítom, hogy a zsidóságban nem akadt néhány, aki ezt a becsületes alkut megértette, a többség azonban a kis Ignotus és az idegbeteg Hatvany nyomán shylocki dühvel (Shylock Shakespeare A velencei kalmár című drámájának hontalan, kegyetlen és szívtelen zsidó uzsorása) vetette magát az ajánlattevőkre. Kordában kell az írókat tartani, jutalmazni és példát statuálni, hogy a ‘baloldal’ meg ne bomoljon. A ‘baloldaliság’ becsület és kenyér lett a fiatal íróra. S hogy sokból választhasson, két magatartással is megkínálták: lehetett marxi talmudista, aki elvont okoskodással irt mindent, ami a földgömbön szín s a lélekben gyökér, vagy ha gyenge szíve nem akart hóhérolni, lehetett humanista, aki annyira emelkedett lelkű, hogy nem tud egy zsidót egy magyartól megkülönböztetni. Maguk a kínálók szezon szerint, sőt egy időben voltak: népbiztosjelöltek s Thomas Mannok.”

A magyar szellem a zsidók által babiloni fogságra vettetett. Aztán 1929-ben nagy lehetőség nyílt a magyar rekonkviszta számára: két kiváló magyar író, Móricz és Babits kezére került a Nyugat. Németh ezt az irodalomtörténeti fordulatot így interpretálja: „Magyar kráter és európai láthatár; Ignotusék felhördülése mutatta, hogy a baloldal mekkora léket kapott.” Itt volt a lehetőség a magyar szellemi élet magyar hegemónia alá vetésére, a szellemi reorganizáció sikeres befejezésére. A bevett Nyugat azonban meddő maradt, s ennek fő oka Babits volt. (Bár Németh az írók marxista irányú tájékozódását is említi, mivel akkoriban Sztálin „ante portas” állott.) Babits óriási műveltsége szervetlenül, elvontan egyetemes, „sok csillag és kevés gyökér” jellemzi. A Babits által modellnek tekintett nyugaton éppen az 1920-as, 30-as években sokkal kevesebb érték született az irodalomban, mint itthon és Kelet-Európában. Valami steril, elvont szellemi tisztaság szférájában lebegett Babits, s elmulasztott mindent, ami nem az irodalomból és a könyvekből jött. Talán éppen ezért is „a magyar irodalom mély eréhez bámulatosan kevés érzéke volt.” Ráadásul irodalomszervező szerepe, a Baumgarten-alapítvány kurátorsága hatalmat is biztosított neki elveinek dogmaként történő kanonizálására és terjesztésére.

Németh László konklúziója saját korához érve az, hogy „az a magyar író, aki a tízmilliónyi magyarhoz húz, legalább ötven éve kisebbségben tudja itt magát, az pedig, aki 1919 óta bújt ki a névtelenségből, s népszerűségét nem fajáruláson vagy önámításon vásárolta, „egy törpe minoritás képviselőjeként küzdött és bujdosott. Egyetlen napilap, folyóirat, színház, amely ne azok ellen termelt volna eszmét, közvéleményt, hírnevet, akiknek a munkája mindnyájukat eltartotta. Egy kis hídfőállást szervezni, ahol a népből jövők biztosan és magasabb műveltséggel tarthatják magukat, amíg mögöttük a derékhad meg nem indul, ez látszott a legtöbbnek, amit itt el lehet érni.” Németh László nem valamiféle fajgyűlölő ideológiát, antiszemitizmust vagy politikai értelemben vett negatív diszkriminációt hirdet a Kisebbségben lapjain. Ezt ő maga egyértelműen tisztázza: „Magyarország magyar meghódítására minekünk nem jelszavakat vagy fedezetlen törvényeket kell teremtenünk, hanem egy új magyar szellemet, amely tisztaságával, fölényével és elsőségével veti maga alá a jött-magyarokat. Előlük elzárkózni, őket kizárni: épp a szellemben mindig visszataszító, kicsinyes nyomozgatásokat kíván. Ki az asszimiláns s ki nem? – kérdezhetik tőlünk, ha egyszer sorozni akarunk. (…) Szellemi emberhez s patriótához illő-e az ilyen jött-magyart, vad ‘nem vagy magyar’ kiáltással dögönyözni a hazaárulásba? Nem okosabb-e a megmutatott magyar üggyel szemben kényszeríteni őt alávetésre vagy gyűlöletre, igazi asszimilálásra vagy elkeseredett disszimilációra?”

Németh László véleménye az, hogy ami igazi érték a '30-as évek irodalmában, azt a kisebbségben lévő magyar írók teremtették meg vagy fedezték fel: a parasztság képviselete az irodalomban, a falukutatás és a szociológiai irodalom, a baranyai népességpusztulás, az „egykézés” tragikumának jelzése és a közép-európai kis népek összefogásának gondolata – mind-mind tőlük származnak. Ők vetettek véget a háborút követő „ízlés-anarchiának”, s teremtettek új, klasszikus nemzeti műveltségeszményt és irodalmat. Meghirdették az új magyar reformkort s létrehozták annak fő orgánumát, a Válasz című lapot, amelyben egy sokszínű – zsidó és német szellemi gyökerekből is táplálkozó – új, nemzeti kultúra megalapozására tettek kísérletet.

A Válasz és az 1935-ös Új Szellemi Front, a Gömbössel való kapcsolatteremtés kudarca után a magyar szellemi élet végleg polarizálódott: 1938-tól kezdődően – az Anschluss és az első zsidótörvény születésének éve – nemcsak a zsidókat választotta szét általában a többi „jött-magyarok”-tól, hanem az asszimiláns németeket is a disszimilánsoktól, a német népiektől. Azonban a szellemi eliten belüli végzetesnek látszó törésvonalak keletkezésének Németh László szerint volt egy előnye is: a zsidóság és a németség disszimilációs törekvései miatt megnyílt a lehetőség a nemzeti középosztály problémájának megoldására. E tekintetben Németh különösen fontosnak tartja Budapest szerepét és jelentőségét. Az 1920-30-as évekre ugyanis a főváros lett a vidék paraszti népességének „Amerikája”. A régi birodalom, a Monarchia megszűnésével – s ami ezzel együtt járt: a nemzetiségek elkerülésével és a zsidó bevándorlás megszűnésével – Budapestre már a vidék magyarsága tódul, így a főváros néhány évtized alatt a legmagyarabb foltja lehet az országnak. S mivel a magyar szellem, művelődés és kultúra a reformkor óta lényegében Budapesten összpontosul „e vesztünkre csinált fej vérünkkel átjárva még megmentője lehet a veszni induló vidéknek.”

Németh László a kor veszedelmes hatalmi-politikai törekvéseit is finoman érzékeli, sőt prognosztizálja azt a veszélyt, amely a magyarságot az európai nagyhatalmi átrendeződéssel érheti: 1795-ös Martinovics-féle összeesküvés megtorlásánál, a világosi katasztrófánál, az első világháborús széthullásnál és országvesztésnél súlyosabb tragédia is bekövetkezhet, ennélfogva az íróknak föl kell készülniük erre a lehetséges katasztrófára, hogy szerepüket betölthessék, vagyis őrizni tudják a nemzeti szellemet. Ennek érdekében az írónak vállalnia kell az aszkétaságot, hogy misszionáriusi szerepkörét be tudja tölteni, a „mély magyarság”-ból kell műveinek megszólalnia, mert a magyar szellemet csak a nép által válthatja meg az emberiség üdvére, mint ezt Bartók zenéje is példázza, s ebből következik Némethnek az a tétele, miszerint az írónak a kor színvonalán álló, művelt embernek kell lennie: „Nincs rosszabb magyar, mint aki csak magyar, s hazai kátyúkban akarja prófétává cuppogni magát. De a műveltség legyen igazán az, s ne félreértett nyugati modoroskodás.” Végül a magyar irodalom és kultúra legyen befogadó: a jött-magyarokra is szükségünk van, de térjenek át a magyar vallásra, és akkor tapasztalni fogják, hogy „a magyar fajiság sosem volt és ne legyen taszító ököl, hanem becsületesen kinyújtott kéz.”

Németh László jó hét évtizede lejegyzett gondolatai ma is éles vitát gerjeszthetnek, pontosabban indíthatnának útjára, ha a szélesebb, irodalmi és politikai közvélemény is ismerné a Kisebbségben című esszét. Csakhogy ma ugyanazok, illetve örököseik kezében van az irodalmi és kulturális kánon megalkotásának joga, mint 1939-ben volt. Ezért jutott napjainkra a magyar érdek, szellem, gondolat és kultúra minden területen kisebbségbe hazánkban.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

(Folytatjuk)