A Kapu egy egész korrekt cigány-, ill. Jobbik-ügyi cikkel örvendeztetett meg bennünket. Vigyázat, hosszú!
Kicsit átszerkesztettük, mert az online változatból gyanúsan hiányoztak a sortörések. Reméljük, “eltaláltuk” az eredeti anyag formázását. Az igen hosszú eredeti anyagból elhagytuk a Gyurcsánnyal foglalkozó, harmadik (“A ladik meg a vihar (folyt.)“) részt.
A szíven szúrt ország
Szeretek utazni. Még mindig szeretek, csökkenő körben, ritkábban, nagyobb kényelemben, mint régen. De szeretek utazni, mert tanulhatok belőle. Még mindig én tanulok, még akkor is, ha néha beszélni, kvázi tanítani hívnak. Tanulom a változó országot, ismert és ismeretlen tájait.
A lapzárta egy Kétpó nevű településen ért. Fejlécünkön ugyan az van, hogy az értelmiség folyóirata vagyunk, tartok tőle, olvasóim jó fele mégsem tudná, ha megkérdezném, merre is van ez a falu. Pedig nagyjából az ország közepén. Igaz, bekötőút végén.
Miért lehet ez fontos Önöknek, ha nekem hirtelen az lett? Néhány évvel ezelőtt egy jobb sorsra érdemes párt „Normális Magyarország” címmel hirdette meg programját. Én akkor reméltem, hogy a szlogen hatásos lesz; még mielőtt bárki megvádolna, hogy én találtam ki, nem én voltam. De szurkoltam a normalitásért, az értelemért.
Azóta kiderült, a normális Magyarországot nem a parlamenti padsorokban, a politikai rendezvényeken kell keresni. Normális Magyarország arrafelé nem nagyon akad. A normális Magyarországot én legutoljára Kétpón találtam meg.
Segített ebben egy igen normális ember, a község polgármestere, aki egyszerre a labdarúgócsapat kapitánya, az önkormányzat vezetője, különböző valóságos és jó szándékú alapítványok kurátora.
Ez egy normális község. Az emberek nem sírnak benne, hanem megpróbálnak visszatérni oda, ahonnan őseik indultak. Ahhoz a bizonyos földhöz. Ahhoz a földhöz, mely gazdasági világválság ide, gazdasági világválság oda, nem lett kevesebb. S még mindig képesek eltartani valahány embert, ha azok tisztességesen dolgoznak érte, rajta.
A település méhészkedik. Valódi mézet készít. Normális országban ezt vennék. Nem a nagy bevásárlóközpontok átlátszó műanyag „nem-tudom-minek-nevezzemjét”. Nagyon remélem, ez a fajta normalitás elterjed majd.
A falu országos rendezvényt szervez. Azért, mert válság van, nem mondta, nem mondja le. Bízik magában, bízik a jövőben, s bízik azokban, akik majd eljönnek ide a nyáron, mert az élet nem áll meg, a gazdasági visszaesés csak nehézség, de nem tragédia.
A parlamenti patkóban nem így mondják. Ott dramatizálnak. Itt élnek. Az út végén fölkerekítve nyolcszázan valahol, ahol nincs más, mint a jó szándék, ahol nincs hőforrás, hegy, csodakút, csodadomb és semmilyen csoda. Illetőleg egy csoda van: ők maguk. A darabka normális Magyarország.
A polgármesterüket Boldognak hívják. Nem áll távol az igazságtól, ha bemutatkozik.
Kérdeztem tőle, hogy oldják meg azt a problémát, melytől zeng a magyar haza. Rám nézett, s nem nagyon szomorúan csak annyit mondott: itt nincsenek kisebbségek.
Ez is egy mód, de ehhez véletlenek közös játéka kell. Induljunk el képzeletbeli vonatunkon ebből a Szolnok megyei faluból oda, Veszprémbe, ahol az a bizonyos szúrás történt.
Megvallom Önöknek, nem szeretek kisebbségi problémákról írni. Legyen szó zsidóságról, cigányságról, bármi egyébről. Még határon túli véreimet is ritkán emlegetem írásaimban, inkább drámákat írok róluk, és az messziről nézve, onnan a nézőtérről, művészetnek látszik, agitálni pedig nem szeretnék. Nem szeretek nekik ellenségeket gyűjteni ott, ahol ők mennek ki naponta az utcára, nem én. De szolid lapvezetői óhaj alapján, no meg a naprakészség illúzióját megtartva, szót kell ejtenem valóban erről az úgynevezett problémáról.
Azért mondom, hogy úgynevezett probléma, mert valójában több annál. Vész. Nehezen feloldható konfliktus. Társadalmi nehézség. Nem kívánok kriminálnyelvészettel foglalkozni. Sem embereket védeni, sem sértegetni. Mindkettőre volna ok, mindkettőre volna példa.
Jelenleg a vita arról folyik, teszem hozzá haszontalanul, hogy van-e cigánybűnözés, vagy nincs. Amikor én büntetőjogot tanultam még a 70-es években, a probléma sokkal kisebb volt, hiszen ezek a derék emberek tessék-lássék állásokban, szerény élethez s napi pálinkaadaghoz elégséges fizetésért eléldegéltek építőipari vállalatok, bányák és egyéb nagy monstrumok oldalvizein.
Akkor én azon a jogi karon, mely megannyi celebet adott a magyar nemzetnek, Dávid Ibolyától Orbán Mariig, Szili Katalintól Világosi Gáborig, nos, ott a Dunántúl „harvardján” én azt tanultam, hogy cigánybűnözés bizony van.
Egy igen tehetséges ifjú büntetőjogász, sajnos nem él már, még foglalkozott is a témával, s némi látnoki tehetséggel jósolta meg, hogy 30-40 év múlva (jelentem, épp itt tartunk a történelemben) egy közel egymilliónyi kriminálisan igen fertőzött, nehezen kezelhető tömeg alakul ki az akkor még csak 3-400 ezer főnyi, munkahelyeken zabolázott cigányságból...
Nem értem, miért egy fogalmon vitatkozunk. Jó. Legyünk naivak, humanisták, innen már csak egy lépés az álszentség, s mondjuk azt, hogy ilyen nincs. Hogy nincs cigánybűnözés, csak bűnözés van, s e bűnözés elkövetői oldalán bizonyos cselekmények esetében, úgymint vagyon és testi épség elleniek, túlreprezentált a társadalomnak ez a pontosan nem is tudjuk, hány százaléka. Hiszen népszámlálás van ugyan időnként, de azon mindenki annak mondja magát, amit gondol. A bejelentési kötelezettséget, az adminisztrációban való részvételt, bár mindenkire kötelező, nem veszi mindenki kötelezőnek önmagára nézve.
Tisztázzunk valamit mindjárt az elején. Ami történt a dunántúli patinás város általam sosem látott, de állítólag elegáns szórakozóhelyén, az egyvalami biztosan nem: nem sportügy. Mondom ezt azért, mert nyolcoldalas összeállítást láttam a témáról sportlapban, sportminisztert nyilatkoztattak az ügyről, nem csupán a rendészetit, miközben a cselekménynek magának nincs köze a sporthoz. Igen. Az áldozatok sportolók. De támadás nem ebbeli minőségükben érte őket. A Raffael dinasztia tagjai nem járnak mérkőzésekre, ők maguk a mérkőző felek, ellenfeleiket maguk választják, s az, hogy a tragédia áldozata sportoló, csak arra volt jó, idézőjelbe téve persze az utolsó szót, hogy sokkal nagyobb figyelmet kapott az eset, mintha két bűnözőcsoport leszámolása közben valamelyiket érte volna véráldozat. Míg ez országos esemény.
Mit tehetünk, mit kezdhetünk vele? Először is, válasszuk ketté.
Kuncze Gábortól ered a mondat, pontosabban a kitétel: megélhetési bűnözés. Ha jól emlékszem, valami templomi biblialopással kapcsolatban jegyezte ezt meg először, sokan furcsálltuk is akkoriban. Valamennyiért persze templomi kegytárgyakat is el lehet adni a „zsibpiacon”, még tán bibliát is, mert ha nem is olvassa mindenki, és még kevesebben élnek tanítása szerint, patinája vitathatatlan és változatlan.
Ebben az esetben azonban messze nem erről van szó. Drága terepjárókon érkező, védelmi pénzt gyűjtő nagyiparosok követték el, amit elkövettek.
Szomorúnak, elképesztőnek, de mindenképp elgondolkodtatónak látom, hogy a nyilatkozók utána az egykor a „Balaton királyának” nevezett környékbeli kiskirályt, Szlávy Bulcsút sírták vissza, akinek idején (úgymond) rend volt a környéken. Volt szerencsém még ismerni őt, s emlékezni arra a bizonyos rendre. Akkor nem gondoltam volna, hogy a magyar maffia története patinás alakját sírják vissza majd.
Ha valami szomorú, hát ez nagyon. Nehéz igazi tanulságokat találni. Ha ugyanis általánosítunk, akkor jönnek égre emelt tekintetű jogvédő barátaink, hogy ezek ugyanolyan emberek, mint mi. Ha azonban úgy tennénk, mintha véletlen kiragadott eset lenne, ami történt, akkor egyszerűen hazudunk.
Van persze a másik véglet. Kollégánk, Bayer Zsolt, akire nehéz ráfogni két dolgot: az egyik, hogy analfabéta lenne, a másik, hogy a hűvös ráció bajnoka. Megintcsak messzire dobta azt a sulykot. Gyilkos állatoknak nevezte (Kuruc.info: lásd EZT) az elkövetőket, enyhén célozva arra, hogy nem ketten-hárman vannak Magyarországon.
Engem felháborított ez a kitétel. Ezek a lények, nevezzük őket jobb híján embernek, még állatok sem. Az állat ugyanis nem támad oktalanul. Nem támad csak azért, hogy támadhasson. Az állat, ha támad, két dolgot akar: vagy megvédeni önmagát, mert megijesztik, vagy egyszerűen a táplálékláncban betöltött szerepét óhajtja érvényesíteni. Ha jóllakott, nem támad. Fajtársára meg aztán különösen nem. Csak azért, hogy megmutassa, ő az erősebb, végképp nem. Azt kell mondanom tehát: egy derék jó szavannai oroszlán Raffael polgártárshoz képest igazi úri élőlény, akár azt is mondhatnám, úriember.
Ennek ellenére nem értek egyet hazám miniszterelnökével; tudjuk a közelmúltból, hogy nem szerencsés, ha egy nagy párt vezetője, ne adj’ isten, az ország első embere, lap-előfizetési ügyekbe bonyolódik. Ha valakinek tájékozódásához, foglalkozásához szüksége van Stefka István Magyar Hírlapjára, hát fizesse elő, vegye meg. Gyurcsány tiltsa meg saját kollégáinak meg a Miniszterelnöki Hivatalnak, hogy járassák ezt a kiadványt. De egyébiránt hivatalokban, főként ha ezen hivatalokban kommunikációval, politikával foglalkoznak, nemcsak azt illik ismerni, amit szeretünk, s amivel egyetértünk, hanem ismerni illik azt is, amit a hátunk közepére kívánunk, ami felháborít, ami számunkra ellenszenves, ne adj’ isten, gyűlöletes.
Egy bizonyos. Nem tehetünk úgy, mintha ez a jelenség nem létezne. Nem tehetünk úgy, mintha valami véletlenszerűséggel állnánk csupán szemben. Régi kutatókra, többek között Kemény Istvánra (Kuruc.info: “neves” fajvédő – a szado-macho Csalog Zsolt, Ladányi János és a többi díszpinty mellett) hivatkoznak azok, akik azt mondják, itt valójában szegénykérdés van.
Bólogathatnánk lelkesen, ha nem tudnánk, sajnálatos módon milliós létszámban élnek közöttünk városi és falusi szegények. Azok az egykori gyári munkások, akik kicsike nyugdíjból élnek. Az egykori kishivatalnokok, akiknek alig jut számlájuk kifizetése után élelemre. Nem feltétlenül Borsodban vagy Veszprémben. Hanem Budapest közepén. S mégse mennek el verekedni. Mégse mennek el betörni. Nem mennek el lopni.
Visszatérve még beszélgetőpartneremhez, a kétpói boldog emberhez, ő azt mondta: náluk a kun faluban senki nem zárja a kocsiját, ha megáll valahol. Tudja, mindent ugyanúgy talál benne, ahogy előtte volt. Rám nézett, hogy értsem, miért. Bólintottam, s eszembe jutott a bíróság elé állt idős ember, aki kénytelen volt áramot vezetni kerítésébe (Kuruc.info: lásd Kesznyéten. Nem a [külső] kerítésébe, hanem annál jóval beljebb, a zöldségesvetemény köré). Milyen távoli két világ. Egy hatalmasnak éppen nem mondható országban.
Beszélgetőpartnerem azt is elmondta, hogy ő híve a szegregációnak, s egy helyi televíziós műsorban Farkas Flórián nevű vitapartnere sem rasszistázta le, hanem csendben bólintott, mikor elmondta példázatát. A példa nem áll távol attól, amit magam gondolok erről az ügyletről. Amiért nem értek egyet a kaposvári polgármester (Kuruc.info: a kaposvári szegregációs ügyre céloz) támadóival, aki egyszerűen hagyta, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy. Ha Erdélyben egy magyar iskolában nem hagyják a magyarokat magukban magyarul, magyar oktatókkal tanulni, akkor arra mi innen azt mondjuk, hogy csúnya románok, elveszik nemzettársaink jogait, le velük!
Én is úgy gondolom, hogy a magyarországi cigány közösségnek sokkal több cigány tanítóra, tanárra, rendőrre lenne szüksége. Eleve tanulásra, de arra különösen, hogy valamilyenfajta saját értelmisége, vezetőgárdája legyen. Joggal gondolhatjuk, hogy az országban elszaporodott s jószerivel kizárólag általuk elkövetett tanárverések kisebb számban történnének, ha a katedrán is cigány származású pedagógus ülne.
Legalábbis mi innen, az élet másik oldaláról így gondoljuk. Az ember saját vérére nem szívesen emel kezet. A gádzsó – ahogy ők mondják azt, amit mások gojnak, érdekes azonosság, azonos hangzás van a két szó között – kevésbé védett személy, mondjuk, annak akár úgy kell. (A gojról jut eszembe. Milyen érdekes, hogyha Sztojka, Raffael és más, egyébként beszédes nevű urak, elkövetnek valamit, nekik azonnal származásuk nő. Nem baj, legyen. Kíváncsi lennék, hogy mondjuk Hunvald gyanúsított esetében mit kapna a fejére az a közszereplő, aki a nagy vagyoni kárt okozó hivatali visszaélésre a zsidóbűnözés kitételt használná?)
Fontos a kriminalisztikai nyelvészet? Attól tartok, nem. Van ötletem a dolgok megoldására? Attól tartok, nincs. Több rendőr kellene? Persze. Nagyobb fegyelem? A büntetéstől való – nem tudom másként fogalmazni – nagyobb félelem? Persze. Közhely egyszer. Közhely kétszer. Közhely háromszor. Alakuljanak ilyen-olyan-amolyan önvédelmi szervezetek? Ennek sem volnék ellenére. Masírozzon a Magyar Gárda? Rontani biztos nem rontana a dolgokon. A közhelyek közhelye persze.
Iskolák, munkahelyek kellenének, hogy minél kevesebben éljenek segélyből, lopásból. De nehéz a jelen költségvetésből újabb iskolákra valót kipréselni. S akkor mi garantálja, hogy a ma bűnelkövetőinek csillogó tekintetű derék gyermekei el is járnak azokba az iskolákba. A demokrácia egyik nagy baja, hogy nem alkalmazhat bizonyos eszközöket. Munkahely? Sorban szűnnek meg kvalifikált emberek munkahelyei.
Ördögi kör ez. Bárki beszél róla, úgy beszél róla, hogy nagyon pontosan tudja: megoldás jelen pillanatban – szörnyű, de – nincs. Ha az ország túl lesz önnön válságán, s lecsökken, s nem növekszik a munkanélküliség, s ha lenne miből újra, illetőleg nem újra, hanem először bizonyos egyelőre még körvonalazatlan programokat véghezvinni, akkor talán.
S mi lesz addig? – kérdezheti a jámbor olvasó. Nem tudok neki sok szépet s jót üzenni. Addig az lesz, ami most van. Vagy még az sem. Addig – ahogy a költő írta – retteg a szegénytől a gazdag, a gazdagtól fél a szegény. Vagy kifordíthatjuk mondatát: retteg a szegénytől a szegény, s a szegénytől fél a még szegényebb.
Lehet, hogy egykor békés hazánk valamiféle faji erőszak színhelyévé válik? Könnyen lehetséges. Sőt. Jelen pillanatban több mint valószínű. Kialakulhatnak kezelhetetlen térségek. Avagy épp az ellenkezője fog történni, mint amit beszélgetőpartnerem fejtegetett...
Akadnak, akik úgy mondják, a kilábalás egyik útja, ha nem lehet majd segélyből megélni. Ha csak azért, mert valaki szül 5-6 gyereket, és különben nem nagyon törődik velük (kulturálisan a legkevésbé: kultúrát átadni csak az tud, akinek magának is van), ebből nem tudna valahogy mégis csak eléldegélni. Tetszetős érv, talán még szimpatikus is, egyetlen gond van vele: nem a lelki megtisztulás felé vezet, hanem még inkább a kényszerű bűnelkövetés felé.
Nem tehetek egyebet, mint hogy sokakkal ellentétben, akik mostanában szakmányban elemezgetik e közösség sorsát, bevallom, nincs megoldásom erre a problémára. Ha most megkérnének szépen, hogy legyek kormánybiztos és kapok hozzá bármennyi pénzt, valószínűleg akkor sem tudnék előbbre haladni.
Bölcs tudósok azt is mondják, hogy ha elolvasnánk 40-50 éves amerikai cikkeket, nagyjából ugyanezt olvasnánk bennük, csak ott értelemszerűen a színesbőrűekről van szó, akiket akkoriban négereknek neveztek, s nagy sóhaj után hozzáteszik a maiak: s lám, ennyi év után az Államoknak félig, de karakterisztikusan színes elnöke van.
Így van. Mindkét állítás igaz. Csak egyetlen bajom van vele. Ha most egy amerikai kollégát megkérdeznénk, hogy is történt ez, foglalja össze az utat, ami a fehér embereknek rendelt villamosfülkék és padok világából Barack Obamáig vezetett, valószínűleg nem tudná nekünk tanulságosan elmagyarázni a történet stációit. Amerika ráadásul igen messze van. Mondhatni, nagyon messze.
Itt ezt a témát remélhető eredmény híján abba is hagynám. Ahogy Juhász Ferenc egyik híres verse végén több mint ötvenszer írja le a „halál” szót, vegyék úgy, hogy több mint ötvenszer ideírom: Nem tudom... Csak azt tudom, hogy ez így nem jó, ez így nincs jól, és azt is tudom, hogy akikről a történet szól, azok ezt nem így gondolják.
A növekvő mumus
Bölcs sajtótermékeinkben s nem utolsósorban felülmúlhatatlan színvonalú elemzésekben egyre több szó esik manapság a Jobbikról. Helyes. Ne csak orbánozzunk meg gyurcsányozzunk, abból volt, van, meg lesz is elég, tekintsünk kicsit másfelé is. Nekem erről a társaságról volt és van véleményem. Sosem tagadtam, valamivel jobb a véleményem, mint amit illendő lenne bevallanom. Művelt városi értelmiségiként szinte elvárható lenne tőlem, hogy most fasisztázzak egy baromi jót. Meghagynám ezt a lehetőséget olyan jótollú, kiváló kortársaimnak, mint Baher (Kuruc.info: helyesen: Bächer; nem kizárt, hogy fikázásképp “rontotta el”) Iván vagy Andrassew – úgyszintén – Iván, annak a körnek, akiket az ötvenes évek derekán ez a szép orosz – akkoriban szovjet – névre kereszteltek szüleik, a megfelelés és a vallomás jegyében.
Én másfajta családból származom, olyanból, ahol a turul védett állat, olyanból, ahol a haza nem azonos a hazaárulással. 2002. október 23-a volt. Az évszakhoz képest zavarba ejtően meleg idő, késő nyárias napsütés. Tüntetni voltunk. Nem eltüntetni, hisz nem Hunvald kolléga járt velünk, csupán mi, magunkban. Tüntetni voltunk Fidesz-rendezvényen.
2002-ről van szó, arról az esztendőről, melyben a nemzet miniszterelnöke élete legjobb formáját futotta, nézőcsúcsot állított fel, tömegeket ragadott maga mellé, a történelemnek ebben a percében hirdette meg a Polgári Körök megalakulását, s ezáltal néhány hetes munkával 200 ezres tömeg állt mögé, tehát jó passzban volt az ember, aki jövőre visszajön majd, mi pedig mentünk a tömegben. Akit elkísértem – vagy ő engem, nem tudom már –, jól ismerte a Jobbik alapítóit.
Ekkor találkoztam először Vona Gáborral és az azóta visszavonult Kovács Dáviddal. Jó eszű, nyílt tekintetű, értelmes fiatalembereket ismertem meg. Nem tűntek fasisztának. Nem tűntek úgy, mint aki kupából issza az embervért. Nekem úgy tűntek ők, hogy vannak magyar fiatalok, akik a nemzeti politizálást, a nemzetért való politizálást nem egy karrier lépcsőjének gondolják, hanem szolgálatnak.
Vallomással tartozom. Szeretem a szolgálatos embereket. Ezért nem kommunistáztam soha. Az igazi kommunista olyan fanatikus, aki hisz valamiféle, a kapitalizmusnál igazságosabb társadalom eljövetelében. A kapitalizmusnál pedig lehetne, sőt kellene hogy legyen igazságosabb társadalom.
Az elmúlt hónapok világbukása épp azt mutatta meg nekünk, hogy lehet, az államszocialista vagy államkapitalista modell nem működik, de „lehet” helyett mondhatjuk, „biztosan nem”, ám a spekulációra alapító, a termelést gyakorlatilag másodlagosnak tekintő, az államot szerény szolgálatosnak képzelő elszabadult szabad verseny sem működik.
Nem haragudtam tehát soha azokra, akik hittek valamiféle egyenlőbb, igazságosabb társadalomban, s ezt egyébként nehezen megengedhető eszközökkel próbálták elérni. Nem értettem egyet eszközeikkel, de nem tudtam megvetni az eszközök hordozóit. Mindig becsültem az erősítő embert. Legyen szó bármely vallás emberéről. Becsültem azokat, akik elhatároztak valamit, bár ha nem is Isten nevében, csupán önmaguk boldogítására, de végigjárva egy utat, melynek végén vagy a siker volt ott, vagy a szomorú bukás. Nem szerettem a fal mellett járókat. A mindig, mindenkihez alkalmazkodókat. A búsképű lovagot nagyon szeretem. Mit neki, vagy mit nekünk az a nyomorult szélmalom? Tekintsük annak, ami. Alternatív energiaforrásnak, ami a következő gázválság után népi divattá is válhat.
E szép nagy kerülő azért szükséges számomra, hogy megértessem az olvasóval: szimpátiám a Vona-féle politizálás iránt, s azok iránt, akik környezetében vannak, nem politikai természetű. Igazából nem is tudom pontosan, mi az ő programjuk. Az elszánásuk azonban tetszik, s ha vitára kerül sor, s mindenki azt fogja mondani, hogy „pfuj, le velük!”, akad egy, tán nem rovott múltú, beteg, de tiszta agyú ember, akire számíthatnak.
Mert úgy gondolom, amit képviselnek, az nem egyedül üdvözítő, ám egyáltalán nem biztos, hogy szükségtelen. Ráadásul korántsem olyan veszélyes, mint amit csinálnak belőle. Nem ők természetesen, hanem a túlsó térfélen játszók.
Gondoljunk arra, hogy a békés, csendes, sramlizenés, sítalpas Ausztriában közel 30%-nyi szavazó szavazott két olyan pártra, melynek programja semmivel sem volt lájtosabb, mint az a program, tán még össze sem állt nézetrendszer, aminek képviseletével a Jobbikot vádolják balról.
Aztán lehetne sorolni Franciaországot, Olaszországot és így tovább. Fasizmus van, vagy fasizmus lett ezekben az országokban? Egyáltalán nem.
Az értelmesebb elemzők persze nem a lelki élet oldaláról keresik a válaszokat. Az értelmes elemzők dolgukat teszik, elemeznek. Eszerint elképzelhető, hogy ez a még mindig elég fiatal társaság jövőre váratlanul bemasírozhat a magyar parlamentbe? Úgy tűnik, ez az írás a „nem tudomok” gyűjtőhelye, becsülettel erre is azt tudom mondani: nem tudom. De eddig tudni véltük. Azt véltük tudni, hogy nem. Most már nem véljük tudni, hogy nem. Azt gondoljuk, hogy akár lehetséges is. Az idő mindenesetre valamelyest nekik dolgozik. Itt most persze nem a távoli időről beszélek, hanem a jelen időről.
Nem kell ahhoz nagyon nagy jósnak, határtalan nagy tudósnak lenni, hogy belássuk: a radikálisabb nézeteknek, különös tekintettel a globalizációt ellenző, a nemzetközi tőke áldásos hatásait inkább átoknak mondó nézeteknek a jelen gazdasági helyzet kedvez. Nem a kiváló Magyar Nemzet vagy valamely más, roppant szimpatikus sajtótermék írta, hogy 4-500 ezer új munkanélküli lehet ebben az esztendőben. Ők persze megírták, de feltüntetve a forrást. A forrás pedig nem más, mint maga a munkaügyi miniszter asszony. Ha ők így számolják, akkor ennyi biztosan lesz. Játsszunk el a gondolattal. Ha minden második új munkanélküli, aki természetesen elsősorban közvetlen környezetét okolja majd sorsának szomorúra fordulásáért, ha csak minden második új munkanélküli azt mondaná, hogy itt vannak ezek a fiatalok, mondják, amit mondanak, nekem elegen van az egészből, egyikből is, másikból is, én rájuk szavazok, akkor Vona Gábor jövő ilyenkor parlamenti frakcióvezető lehet.
Szerte a világban ismeretes jelenség, hogy a nehézségek, a válsághelyzetek a szélsőségesebb, érzelmibb politizálás felé vezetik el az embereket a hűvös, kétszer kettős ráció felől. Ezen nincs mit csodálkoznunk.
Amit tisztáznunk kell: ez a társaság még nem bizonyított. Nem volt rá módja. De semmiképp sem bűnözők. Nem ők adták el fillérekért a balettintézetet, a régi zsidó negyed bérházait, nem vertek és verettek meg senkit. Nem ők szúrták szíven a kézilabdázót, s mert a penge hosszú, nem ők szúrták szíven Magyarországot sem.
Félnek tőlük – mondják itt, ott, amott. Próbáljunk az értelem felől közelíteni, ha pedig onnan közelítünk, akkor félni csak annak kell, akinek nem tiszta a lelkiismerete. Ők azt mondják, visszatartó ereje van annak, amit egy velük kapcsolatban álló egység látványa jelent. Más azt mondja rájuk, félelmet kelt. Valószínűleg egy mondatba fűzhető a dolog: mert félelmet kelt, így bizonyos emberekkel szemben bizonyos helyeken és helyzetekben visszatartó ereje van.
Legyünk velük szemben is kritikusak. Ne szeressük és ne gyűlöljük őket. Figyeljünk rájuk. Az úgynevezett véleményformáló értelmiségnek nem az a dolga, hogy öt előítélet mellé gyártson egy hatodikat is. A véleményformáló értelmiségnek nem az a dolga, hogy el nem követett cselekményeket megtörténtként ábrázol, hanem az a dolga, hogy figyelje a világot, annak folyását, legyen reális, és ha még ennél is többre képes, próbálja szerény eszközeivel befolyásolni, hogy merre halad a világ.
Nekem megint nagyon tetszett a tisztelt jobboldali barátaim által sokszor lekicsinyelt kiváló író, Spiró György (Kuruc.info: Siposhegyi, úgy látszik, előszeretettel akalmazza és mindenkire, minden egyes említett újságíróra, ill. lapra ráaggatja a “kiváló” jelzőt. Tudjuk be ezt annak, hogy nem kíván összebalhézni velük, és felégetni maga után a hidat, ha esetleg oda kellene mennie dolgozni…) utolsó nyilatkozata, aki egyrészt pontos analízist mondott hazánk jelen helyzetéről, másrészt csendesen csak annyit jelentett ki, ő most erről a válságról ír, mert neki, íróként, az a dolga, hogy ábrázolja a társadalom problémáit, ahogy ezt tették az általa legjelentősebbnek tartottak, Móricz Zsigmondtól Fejes Endréig.
A -tóllal meg az -iggel is mélységesen egyetértek, a céllal meg különösen, magam sem teszek egyebet, míg fejem emelni tudom, legfeljebb más műfajban. Sok mindent mondhatunk e világra, azt nem, hogy érdektelen, izgalommentes lenne. Izgalmas, érdekes világ ez.
(KAPU - Siposhegyi Péter)
Kuruc.info – A.S.
Kicsit átszerkesztettük, mert az online változatból gyanúsan hiányoztak a sortörések. Reméljük, “eltaláltuk” az eredeti anyag formázását. Az igen hosszú eredeti anyagból elhagytuk a Gyurcsánnyal foglalkozó, harmadik (“A ladik meg a vihar (folyt.)“) részt.
A szíven szúrt ország
Szeretek utazni. Még mindig szeretek, csökkenő körben, ritkábban, nagyobb kényelemben, mint régen. De szeretek utazni, mert tanulhatok belőle. Még mindig én tanulok, még akkor is, ha néha beszélni, kvázi tanítani hívnak. Tanulom a változó országot, ismert és ismeretlen tájait.
A lapzárta egy Kétpó nevű településen ért. Fejlécünkön ugyan az van, hogy az értelmiség folyóirata vagyunk, tartok tőle, olvasóim jó fele mégsem tudná, ha megkérdezném, merre is van ez a falu. Pedig nagyjából az ország közepén. Igaz, bekötőút végén.
Miért lehet ez fontos Önöknek, ha nekem hirtelen az lett? Néhány évvel ezelőtt egy jobb sorsra érdemes párt „Normális Magyarország” címmel hirdette meg programját. Én akkor reméltem, hogy a szlogen hatásos lesz; még mielőtt bárki megvádolna, hogy én találtam ki, nem én voltam. De szurkoltam a normalitásért, az értelemért.
Azóta kiderült, a normális Magyarországot nem a parlamenti padsorokban, a politikai rendezvényeken kell keresni. Normális Magyarország arrafelé nem nagyon akad. A normális Magyarországot én legutoljára Kétpón találtam meg.
Segített ebben egy igen normális ember, a község polgármestere, aki egyszerre a labdarúgócsapat kapitánya, az önkormányzat vezetője, különböző valóságos és jó szándékú alapítványok kurátora.
Ez egy normális község. Az emberek nem sírnak benne, hanem megpróbálnak visszatérni oda, ahonnan őseik indultak. Ahhoz a bizonyos földhöz. Ahhoz a földhöz, mely gazdasági világválság ide, gazdasági világválság oda, nem lett kevesebb. S még mindig képesek eltartani valahány embert, ha azok tisztességesen dolgoznak érte, rajta.
A település méhészkedik. Valódi mézet készít. Normális országban ezt vennék. Nem a nagy bevásárlóközpontok átlátszó műanyag „nem-tudom-minek-nevezzemjét”. Nagyon remélem, ez a fajta normalitás elterjed majd.
A falu országos rendezvényt szervez. Azért, mert válság van, nem mondta, nem mondja le. Bízik magában, bízik a jövőben, s bízik azokban, akik majd eljönnek ide a nyáron, mert az élet nem áll meg, a gazdasági visszaesés csak nehézség, de nem tragédia.
A parlamenti patkóban nem így mondják. Ott dramatizálnak. Itt élnek. Az út végén fölkerekítve nyolcszázan valahol, ahol nincs más, mint a jó szándék, ahol nincs hőforrás, hegy, csodakút, csodadomb és semmilyen csoda. Illetőleg egy csoda van: ők maguk. A darabka normális Magyarország.
A polgármesterüket Boldognak hívják. Nem áll távol az igazságtól, ha bemutatkozik.
Kérdeztem tőle, hogy oldják meg azt a problémát, melytől zeng a magyar haza. Rám nézett, s nem nagyon szomorúan csak annyit mondott: itt nincsenek kisebbségek.
Ez is egy mód, de ehhez véletlenek közös játéka kell. Induljunk el képzeletbeli vonatunkon ebből a Szolnok megyei faluból oda, Veszprémbe, ahol az a bizonyos szúrás történt.
Megvallom Önöknek, nem szeretek kisebbségi problémákról írni. Legyen szó zsidóságról, cigányságról, bármi egyébről. Még határon túli véreimet is ritkán emlegetem írásaimban, inkább drámákat írok róluk, és az messziről nézve, onnan a nézőtérről, művészetnek látszik, agitálni pedig nem szeretnék. Nem szeretek nekik ellenségeket gyűjteni ott, ahol ők mennek ki naponta az utcára, nem én. De szolid lapvezetői óhaj alapján, no meg a naprakészség illúzióját megtartva, szót kell ejtenem valóban erről az úgynevezett problémáról.
Azért mondom, hogy úgynevezett probléma, mert valójában több annál. Vész. Nehezen feloldható konfliktus. Társadalmi nehézség. Nem kívánok kriminálnyelvészettel foglalkozni. Sem embereket védeni, sem sértegetni. Mindkettőre volna ok, mindkettőre volna példa.
Jelenleg a vita arról folyik, teszem hozzá haszontalanul, hogy van-e cigánybűnözés, vagy nincs. Amikor én büntetőjogot tanultam még a 70-es években, a probléma sokkal kisebb volt, hiszen ezek a derék emberek tessék-lássék állásokban, szerény élethez s napi pálinkaadaghoz elégséges fizetésért eléldegéltek építőipari vállalatok, bányák és egyéb nagy monstrumok oldalvizein.
Akkor én azon a jogi karon, mely megannyi celebet adott a magyar nemzetnek, Dávid Ibolyától Orbán Mariig, Szili Katalintól Világosi Gáborig, nos, ott a Dunántúl „harvardján” én azt tanultam, hogy cigánybűnözés bizony van.
Egy igen tehetséges ifjú büntetőjogász, sajnos nem él már, még foglalkozott is a témával, s némi látnoki tehetséggel jósolta meg, hogy 30-40 év múlva (jelentem, épp itt tartunk a történelemben) egy közel egymilliónyi kriminálisan igen fertőzött, nehezen kezelhető tömeg alakul ki az akkor még csak 3-400 ezer főnyi, munkahelyeken zabolázott cigányságból...
Nem értem, miért egy fogalmon vitatkozunk. Jó. Legyünk naivak, humanisták, innen már csak egy lépés az álszentség, s mondjuk azt, hogy ilyen nincs. Hogy nincs cigánybűnözés, csak bűnözés van, s e bűnözés elkövetői oldalán bizonyos cselekmények esetében, úgymint vagyon és testi épség elleniek, túlreprezentált a társadalomnak ez a pontosan nem is tudjuk, hány százaléka. Hiszen népszámlálás van ugyan időnként, de azon mindenki annak mondja magát, amit gondol. A bejelentési kötelezettséget, az adminisztrációban való részvételt, bár mindenkire kötelező, nem veszi mindenki kötelezőnek önmagára nézve.
Tisztázzunk valamit mindjárt az elején. Ami történt a dunántúli patinás város általam sosem látott, de állítólag elegáns szórakozóhelyén, az egyvalami biztosan nem: nem sportügy. Mondom ezt azért, mert nyolcoldalas összeállítást láttam a témáról sportlapban, sportminisztert nyilatkoztattak az ügyről, nem csupán a rendészetit, miközben a cselekménynek magának nincs köze a sporthoz. Igen. Az áldozatok sportolók. De támadás nem ebbeli minőségükben érte őket. A Raffael dinasztia tagjai nem járnak mérkőzésekre, ők maguk a mérkőző felek, ellenfeleiket maguk választják, s az, hogy a tragédia áldozata sportoló, csak arra volt jó, idézőjelbe téve persze az utolsó szót, hogy sokkal nagyobb figyelmet kapott az eset, mintha két bűnözőcsoport leszámolása közben valamelyiket érte volna véráldozat. Míg ez országos esemény.
Mit tehetünk, mit kezdhetünk vele? Először is, válasszuk ketté.
Kuncze Gábortól ered a mondat, pontosabban a kitétel: megélhetési bűnözés. Ha jól emlékszem, valami templomi biblialopással kapcsolatban jegyezte ezt meg először, sokan furcsálltuk is akkoriban. Valamennyiért persze templomi kegytárgyakat is el lehet adni a „zsibpiacon”, még tán bibliát is, mert ha nem is olvassa mindenki, és még kevesebben élnek tanítása szerint, patinája vitathatatlan és változatlan.
Ebben az esetben azonban messze nem erről van szó. Drága terepjárókon érkező, védelmi pénzt gyűjtő nagyiparosok követték el, amit elkövettek.
Szomorúnak, elképesztőnek, de mindenképp elgondolkodtatónak látom, hogy a nyilatkozók utána az egykor a „Balaton királyának” nevezett környékbeli kiskirályt, Szlávy Bulcsút sírták vissza, akinek idején (úgymond) rend volt a környéken. Volt szerencsém még ismerni őt, s emlékezni arra a bizonyos rendre. Akkor nem gondoltam volna, hogy a magyar maffia története patinás alakját sírják vissza majd.
Ha valami szomorú, hát ez nagyon. Nehéz igazi tanulságokat találni. Ha ugyanis általánosítunk, akkor jönnek égre emelt tekintetű jogvédő barátaink, hogy ezek ugyanolyan emberek, mint mi. Ha azonban úgy tennénk, mintha véletlen kiragadott eset lenne, ami történt, akkor egyszerűen hazudunk.
Van persze a másik véglet. Kollégánk, Bayer Zsolt, akire nehéz ráfogni két dolgot: az egyik, hogy analfabéta lenne, a másik, hogy a hűvös ráció bajnoka. Megintcsak messzire dobta azt a sulykot. Gyilkos állatoknak nevezte (Kuruc.info: lásd EZT) az elkövetőket, enyhén célozva arra, hogy nem ketten-hárman vannak Magyarországon.
Engem felháborított ez a kitétel. Ezek a lények, nevezzük őket jobb híján embernek, még állatok sem. Az állat ugyanis nem támad oktalanul. Nem támad csak azért, hogy támadhasson. Az állat, ha támad, két dolgot akar: vagy megvédeni önmagát, mert megijesztik, vagy egyszerűen a táplálékláncban betöltött szerepét óhajtja érvényesíteni. Ha jóllakott, nem támad. Fajtársára meg aztán különösen nem. Csak azért, hogy megmutassa, ő az erősebb, végképp nem. Azt kell mondanom tehát: egy derék jó szavannai oroszlán Raffael polgártárshoz képest igazi úri élőlény, akár azt is mondhatnám, úriember.
Ennek ellenére nem értek egyet hazám miniszterelnökével; tudjuk a közelmúltból, hogy nem szerencsés, ha egy nagy párt vezetője, ne adj’ isten, az ország első embere, lap-előfizetési ügyekbe bonyolódik. Ha valakinek tájékozódásához, foglalkozásához szüksége van Stefka István Magyar Hírlapjára, hát fizesse elő, vegye meg. Gyurcsány tiltsa meg saját kollégáinak meg a Miniszterelnöki Hivatalnak, hogy járassák ezt a kiadványt. De egyébiránt hivatalokban, főként ha ezen hivatalokban kommunikációval, politikával foglalkoznak, nemcsak azt illik ismerni, amit szeretünk, s amivel egyetértünk, hanem ismerni illik azt is, amit a hátunk közepére kívánunk, ami felháborít, ami számunkra ellenszenves, ne adj’ isten, gyűlöletes.
Egy bizonyos. Nem tehetünk úgy, mintha ez a jelenség nem létezne. Nem tehetünk úgy, mintha valami véletlenszerűséggel állnánk csupán szemben. Régi kutatókra, többek között Kemény Istvánra (Kuruc.info: “neves” fajvédő – a szado-macho Csalog Zsolt, Ladányi János és a többi díszpinty mellett) hivatkoznak azok, akik azt mondják, itt valójában szegénykérdés van.
Bólogathatnánk lelkesen, ha nem tudnánk, sajnálatos módon milliós létszámban élnek közöttünk városi és falusi szegények. Azok az egykori gyári munkások, akik kicsike nyugdíjból élnek. Az egykori kishivatalnokok, akiknek alig jut számlájuk kifizetése után élelemre. Nem feltétlenül Borsodban vagy Veszprémben. Hanem Budapest közepén. S mégse mennek el verekedni. Mégse mennek el betörni. Nem mennek el lopni.
Visszatérve még beszélgetőpartneremhez, a kétpói boldog emberhez, ő azt mondta: náluk a kun faluban senki nem zárja a kocsiját, ha megáll valahol. Tudja, mindent ugyanúgy talál benne, ahogy előtte volt. Rám nézett, hogy értsem, miért. Bólintottam, s eszembe jutott a bíróság elé állt idős ember, aki kénytelen volt áramot vezetni kerítésébe (Kuruc.info: lásd Kesznyéten. Nem a [külső] kerítésébe, hanem annál jóval beljebb, a zöldségesvetemény köré). Milyen távoli két világ. Egy hatalmasnak éppen nem mondható országban.
Beszélgetőpartnerem azt is elmondta, hogy ő híve a szegregációnak, s egy helyi televíziós műsorban Farkas Flórián nevű vitapartnere sem rasszistázta le, hanem csendben bólintott, mikor elmondta példázatát. A példa nem áll távol attól, amit magam gondolok erről az ügyletről. Amiért nem értek egyet a kaposvári polgármester (Kuruc.info: a kaposvári szegregációs ügyre céloz) támadóival, aki egyszerűen hagyta, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy. Ha Erdélyben egy magyar iskolában nem hagyják a magyarokat magukban magyarul, magyar oktatókkal tanulni, akkor arra mi innen azt mondjuk, hogy csúnya románok, elveszik nemzettársaink jogait, le velük!
Én is úgy gondolom, hogy a magyarországi cigány közösségnek sokkal több cigány tanítóra, tanárra, rendőrre lenne szüksége. Eleve tanulásra, de arra különösen, hogy valamilyenfajta saját értelmisége, vezetőgárdája legyen. Joggal gondolhatjuk, hogy az országban elszaporodott s jószerivel kizárólag általuk elkövetett tanárverések kisebb számban történnének, ha a katedrán is cigány származású pedagógus ülne.
Legalábbis mi innen, az élet másik oldaláról így gondoljuk. Az ember saját vérére nem szívesen emel kezet. A gádzsó – ahogy ők mondják azt, amit mások gojnak, érdekes azonosság, azonos hangzás van a két szó között – kevésbé védett személy, mondjuk, annak akár úgy kell. (A gojról jut eszembe. Milyen érdekes, hogyha Sztojka, Raffael és más, egyébként beszédes nevű urak, elkövetnek valamit, nekik azonnal származásuk nő. Nem baj, legyen. Kíváncsi lennék, hogy mondjuk Hunvald gyanúsított esetében mit kapna a fejére az a közszereplő, aki a nagy vagyoni kárt okozó hivatali visszaélésre a zsidóbűnözés kitételt használná?)
Fontos a kriminalisztikai nyelvészet? Attól tartok, nem. Van ötletem a dolgok megoldására? Attól tartok, nincs. Több rendőr kellene? Persze. Nagyobb fegyelem? A büntetéstől való – nem tudom másként fogalmazni – nagyobb félelem? Persze. Közhely egyszer. Közhely kétszer. Közhely háromszor. Alakuljanak ilyen-olyan-amolyan önvédelmi szervezetek? Ennek sem volnék ellenére. Masírozzon a Magyar Gárda? Rontani biztos nem rontana a dolgokon. A közhelyek közhelye persze.
Iskolák, munkahelyek kellenének, hogy minél kevesebben éljenek segélyből, lopásból. De nehéz a jelen költségvetésből újabb iskolákra valót kipréselni. S akkor mi garantálja, hogy a ma bűnelkövetőinek csillogó tekintetű derék gyermekei el is járnak azokba az iskolákba. A demokrácia egyik nagy baja, hogy nem alkalmazhat bizonyos eszközöket. Munkahely? Sorban szűnnek meg kvalifikált emberek munkahelyei.
Ördögi kör ez. Bárki beszél róla, úgy beszél róla, hogy nagyon pontosan tudja: megoldás jelen pillanatban – szörnyű, de – nincs. Ha az ország túl lesz önnön válságán, s lecsökken, s nem növekszik a munkanélküliség, s ha lenne miből újra, illetőleg nem újra, hanem először bizonyos egyelőre még körvonalazatlan programokat véghezvinni, akkor talán.
S mi lesz addig? – kérdezheti a jámbor olvasó. Nem tudok neki sok szépet s jót üzenni. Addig az lesz, ami most van. Vagy még az sem. Addig – ahogy a költő írta – retteg a szegénytől a gazdag, a gazdagtól fél a szegény. Vagy kifordíthatjuk mondatát: retteg a szegénytől a szegény, s a szegénytől fél a még szegényebb.
Lehet, hogy egykor békés hazánk valamiféle faji erőszak színhelyévé válik? Könnyen lehetséges. Sőt. Jelen pillanatban több mint valószínű. Kialakulhatnak kezelhetetlen térségek. Avagy épp az ellenkezője fog történni, mint amit beszélgetőpartnerem fejtegetett...
Akadnak, akik úgy mondják, a kilábalás egyik útja, ha nem lehet majd segélyből megélni. Ha csak azért, mert valaki szül 5-6 gyereket, és különben nem nagyon törődik velük (kulturálisan a legkevésbé: kultúrát átadni csak az tud, akinek magának is van), ebből nem tudna valahogy mégis csak eléldegélni. Tetszetős érv, talán még szimpatikus is, egyetlen gond van vele: nem a lelki megtisztulás felé vezet, hanem még inkább a kényszerű bűnelkövetés felé.
Nem tehetek egyebet, mint hogy sokakkal ellentétben, akik mostanában szakmányban elemezgetik e közösség sorsát, bevallom, nincs megoldásom erre a problémára. Ha most megkérnének szépen, hogy legyek kormánybiztos és kapok hozzá bármennyi pénzt, valószínűleg akkor sem tudnék előbbre haladni.
Bölcs tudósok azt is mondják, hogy ha elolvasnánk 40-50 éves amerikai cikkeket, nagyjából ugyanezt olvasnánk bennük, csak ott értelemszerűen a színesbőrűekről van szó, akiket akkoriban négereknek neveztek, s nagy sóhaj után hozzáteszik a maiak: s lám, ennyi év után az Államoknak félig, de karakterisztikusan színes elnöke van.
Így van. Mindkét állítás igaz. Csak egyetlen bajom van vele. Ha most egy amerikai kollégát megkérdeznénk, hogy is történt ez, foglalja össze az utat, ami a fehér embereknek rendelt villamosfülkék és padok világából Barack Obamáig vezetett, valószínűleg nem tudná nekünk tanulságosan elmagyarázni a történet stációit. Amerika ráadásul igen messze van. Mondhatni, nagyon messze.
Itt ezt a témát remélhető eredmény híján abba is hagynám. Ahogy Juhász Ferenc egyik híres verse végén több mint ötvenszer írja le a „halál” szót, vegyék úgy, hogy több mint ötvenszer ideírom: Nem tudom... Csak azt tudom, hogy ez így nem jó, ez így nincs jól, és azt is tudom, hogy akikről a történet szól, azok ezt nem így gondolják.
A növekvő mumus
Bölcs sajtótermékeinkben s nem utolsósorban felülmúlhatatlan színvonalú elemzésekben egyre több szó esik manapság a Jobbikról. Helyes. Ne csak orbánozzunk meg gyurcsányozzunk, abból volt, van, meg lesz is elég, tekintsünk kicsit másfelé is. Nekem erről a társaságról volt és van véleményem. Sosem tagadtam, valamivel jobb a véleményem, mint amit illendő lenne bevallanom. Művelt városi értelmiségiként szinte elvárható lenne tőlem, hogy most fasisztázzak egy baromi jót. Meghagynám ezt a lehetőséget olyan jótollú, kiváló kortársaimnak, mint Baher (Kuruc.info: helyesen: Bächer; nem kizárt, hogy fikázásképp “rontotta el”) Iván vagy Andrassew – úgyszintén – Iván, annak a körnek, akiket az ötvenes évek derekán ez a szép orosz – akkoriban szovjet – névre kereszteltek szüleik, a megfelelés és a vallomás jegyében.
Én másfajta családból származom, olyanból, ahol a turul védett állat, olyanból, ahol a haza nem azonos a hazaárulással. 2002. október 23-a volt. Az évszakhoz képest zavarba ejtően meleg idő, késő nyárias napsütés. Tüntetni voltunk. Nem eltüntetni, hisz nem Hunvald kolléga járt velünk, csupán mi, magunkban. Tüntetni voltunk Fidesz-rendezvényen.
2002-ről van szó, arról az esztendőről, melyben a nemzet miniszterelnöke élete legjobb formáját futotta, nézőcsúcsot állított fel, tömegeket ragadott maga mellé, a történelemnek ebben a percében hirdette meg a Polgári Körök megalakulását, s ezáltal néhány hetes munkával 200 ezres tömeg állt mögé, tehát jó passzban volt az ember, aki jövőre visszajön majd, mi pedig mentünk a tömegben. Akit elkísértem – vagy ő engem, nem tudom már –, jól ismerte a Jobbik alapítóit.
Ekkor találkoztam először Vona Gáborral és az azóta visszavonult Kovács Dáviddal. Jó eszű, nyílt tekintetű, értelmes fiatalembereket ismertem meg. Nem tűntek fasisztának. Nem tűntek úgy, mint aki kupából issza az embervért. Nekem úgy tűntek ők, hogy vannak magyar fiatalok, akik a nemzeti politizálást, a nemzetért való politizálást nem egy karrier lépcsőjének gondolják, hanem szolgálatnak.
Vallomással tartozom. Szeretem a szolgálatos embereket. Ezért nem kommunistáztam soha. Az igazi kommunista olyan fanatikus, aki hisz valamiféle, a kapitalizmusnál igazságosabb társadalom eljövetelében. A kapitalizmusnál pedig lehetne, sőt kellene hogy legyen igazságosabb társadalom.
Az elmúlt hónapok világbukása épp azt mutatta meg nekünk, hogy lehet, az államszocialista vagy államkapitalista modell nem működik, de „lehet” helyett mondhatjuk, „biztosan nem”, ám a spekulációra alapító, a termelést gyakorlatilag másodlagosnak tekintő, az államot szerény szolgálatosnak képzelő elszabadult szabad verseny sem működik.
Nem haragudtam tehát soha azokra, akik hittek valamiféle egyenlőbb, igazságosabb társadalomban, s ezt egyébként nehezen megengedhető eszközökkel próbálták elérni. Nem értettem egyet eszközeikkel, de nem tudtam megvetni az eszközök hordozóit. Mindig becsültem az erősítő embert. Legyen szó bármely vallás emberéről. Becsültem azokat, akik elhatároztak valamit, bár ha nem is Isten nevében, csupán önmaguk boldogítására, de végigjárva egy utat, melynek végén vagy a siker volt ott, vagy a szomorú bukás. Nem szerettem a fal mellett járókat. A mindig, mindenkihez alkalmazkodókat. A búsképű lovagot nagyon szeretem. Mit neki, vagy mit nekünk az a nyomorult szélmalom? Tekintsük annak, ami. Alternatív energiaforrásnak, ami a következő gázválság után népi divattá is válhat.
E szép nagy kerülő azért szükséges számomra, hogy megértessem az olvasóval: szimpátiám a Vona-féle politizálás iránt, s azok iránt, akik környezetében vannak, nem politikai természetű. Igazából nem is tudom pontosan, mi az ő programjuk. Az elszánásuk azonban tetszik, s ha vitára kerül sor, s mindenki azt fogja mondani, hogy „pfuj, le velük!”, akad egy, tán nem rovott múltú, beteg, de tiszta agyú ember, akire számíthatnak.
Mert úgy gondolom, amit képviselnek, az nem egyedül üdvözítő, ám egyáltalán nem biztos, hogy szükségtelen. Ráadásul korántsem olyan veszélyes, mint amit csinálnak belőle. Nem ők természetesen, hanem a túlsó térfélen játszók.
Gondoljunk arra, hogy a békés, csendes, sramlizenés, sítalpas Ausztriában közel 30%-nyi szavazó szavazott két olyan pártra, melynek programja semmivel sem volt lájtosabb, mint az a program, tán még össze sem állt nézetrendszer, aminek képviseletével a Jobbikot vádolják balról.
Aztán lehetne sorolni Franciaországot, Olaszországot és így tovább. Fasizmus van, vagy fasizmus lett ezekben az országokban? Egyáltalán nem.
Az értelmesebb elemzők persze nem a lelki élet oldaláról keresik a válaszokat. Az értelmes elemzők dolgukat teszik, elemeznek. Eszerint elképzelhető, hogy ez a még mindig elég fiatal társaság jövőre váratlanul bemasírozhat a magyar parlamentbe? Úgy tűnik, ez az írás a „nem tudomok” gyűjtőhelye, becsülettel erre is azt tudom mondani: nem tudom. De eddig tudni véltük. Azt véltük tudni, hogy nem. Most már nem véljük tudni, hogy nem. Azt gondoljuk, hogy akár lehetséges is. Az idő mindenesetre valamelyest nekik dolgozik. Itt most persze nem a távoli időről beszélek, hanem a jelen időről.
Nem kell ahhoz nagyon nagy jósnak, határtalan nagy tudósnak lenni, hogy belássuk: a radikálisabb nézeteknek, különös tekintettel a globalizációt ellenző, a nemzetközi tőke áldásos hatásait inkább átoknak mondó nézeteknek a jelen gazdasági helyzet kedvez. Nem a kiváló Magyar Nemzet vagy valamely más, roppant szimpatikus sajtótermék írta, hogy 4-500 ezer új munkanélküli lehet ebben az esztendőben. Ők persze megírták, de feltüntetve a forrást. A forrás pedig nem más, mint maga a munkaügyi miniszter asszony. Ha ők így számolják, akkor ennyi biztosan lesz. Játsszunk el a gondolattal. Ha minden második új munkanélküli, aki természetesen elsősorban közvetlen környezetét okolja majd sorsának szomorúra fordulásáért, ha csak minden második új munkanélküli azt mondaná, hogy itt vannak ezek a fiatalok, mondják, amit mondanak, nekem elegen van az egészből, egyikből is, másikból is, én rájuk szavazok, akkor Vona Gábor jövő ilyenkor parlamenti frakcióvezető lehet.
Szerte a világban ismeretes jelenség, hogy a nehézségek, a válsághelyzetek a szélsőségesebb, érzelmibb politizálás felé vezetik el az embereket a hűvös, kétszer kettős ráció felől. Ezen nincs mit csodálkoznunk.
Amit tisztáznunk kell: ez a társaság még nem bizonyított. Nem volt rá módja. De semmiképp sem bűnözők. Nem ők adták el fillérekért a balettintézetet, a régi zsidó negyed bérházait, nem vertek és verettek meg senkit. Nem ők szúrták szíven a kézilabdázót, s mert a penge hosszú, nem ők szúrták szíven Magyarországot sem.
Félnek tőlük – mondják itt, ott, amott. Próbáljunk az értelem felől közelíteni, ha pedig onnan közelítünk, akkor félni csak annak kell, akinek nem tiszta a lelkiismerete. Ők azt mondják, visszatartó ereje van annak, amit egy velük kapcsolatban álló egység látványa jelent. Más azt mondja rájuk, félelmet kelt. Valószínűleg egy mondatba fűzhető a dolog: mert félelmet kelt, így bizonyos emberekkel szemben bizonyos helyeken és helyzetekben visszatartó ereje van.
Legyünk velük szemben is kritikusak. Ne szeressük és ne gyűlöljük őket. Figyeljünk rájuk. Az úgynevezett véleményformáló értelmiségnek nem az a dolga, hogy öt előítélet mellé gyártson egy hatodikat is. A véleményformáló értelmiségnek nem az a dolga, hogy el nem követett cselekményeket megtörténtként ábrázol, hanem az a dolga, hogy figyelje a világot, annak folyását, legyen reális, és ha még ennél is többre képes, próbálja szerény eszközeivel befolyásolni, hogy merre halad a világ.
Nekem megint nagyon tetszett a tisztelt jobboldali barátaim által sokszor lekicsinyelt kiváló író, Spiró György (Kuruc.info: Siposhegyi, úgy látszik, előszeretettel akalmazza és mindenkire, minden egyes említett újságíróra, ill. lapra ráaggatja a “kiváló” jelzőt. Tudjuk be ezt annak, hogy nem kíván összebalhézni velük, és felégetni maga után a hidat, ha esetleg oda kellene mennie dolgozni…) utolsó nyilatkozata, aki egyrészt pontos analízist mondott hazánk jelen helyzetéről, másrészt csendesen csak annyit jelentett ki, ő most erről a válságról ír, mert neki, íróként, az a dolga, hogy ábrázolja a társadalom problémáit, ahogy ezt tették az általa legjelentősebbnek tartottak, Móricz Zsigmondtól Fejes Endréig.
A -tóllal meg az -iggel is mélységesen egyetértek, a céllal meg különösen, magam sem teszek egyebet, míg fejem emelni tudom, legfeljebb más műfajban. Sok mindent mondhatunk e világra, azt nem, hogy érdektelen, izgalommentes lenne. Izgalmas, érdekes világ ez.
(KAPU - Siposhegyi Péter)
Kuruc.info – A.S.
