Elnök: (…) Napirend szerint következik a házassági törvény kiegészítéséről és módosításáról szóló törvényjavaslat folytatólagos tárgyalása. (Irom. 506.) Szólásra következik Maróthy Károly képviselő úr.

Maróthy Károly: T. Ház! Az előadó úr beszéde ízig-vérig magyar beszéd volt, fajvédő beszéd volt, felölelte az egész zsidókérdést és mindvégig emelkedett szellemű volt. Én azt kívánom az előadó úrnak, hogy ezt az emelkedettséget és a hozzá való jószándékát és jókedvét ne csak most az első alkalommal tartsa meg, hanem őrizze meg arra az időre is, amikor zsidótárgyú törvényjavaslatról ötödször vagy hatodszor fog előadást tartani. Egyébként ehhez a javaslathoz ez a beszéd túlságosan szép volt. Készséggel elismerem azt, hogy ezt a javaslatot fajvédelmi szempontok sugallták és valóban összefogólag több részletkérdést fajvédelmi szempontból köt össze.

Zsidó férfi keresztény nővel, kézen fogva

Mi az a faji lélek, t. Ház? Le Bon megállapítása szerint a közös tulajdonságoknak az az összessége, amelyre a fajhoz tartozó összes egyedek átöröklés útján tesznek szert. A faji lélek tehát emlékezés olyan tapasztalatokra, amelyeket az ősök szereztek számunkra, ugyancsak Le Bon érdekes meghatározással a holtak szavának nevezi azt a faji lelket, amely végeredményben magának a fajnak sorsát, jó- vagy balsorsát dönti el. Ugyanakkor legyen szabad egy zsidónak az érdekes meghatározását is idéznem. Arra a kérdésre, hogy mi a faj, a zsidó Disraeli azzal válaszol: a faj minden. Valóban mi is azt mondjuk: a faj minden és ennek a fajnak a védelmére nekünk mindent meg kell tennünk.

A fajokat nem lehet asszimilálni, a fajok összeházasodásából és egybeterelődéséből csak korcsok származhatnak, de fajokat összeházasodás vagy asszimiláció útján megszüntetni nem lehet, még kevésbé lehet az előázsiai és néger beütésű zsidó fajt asszimilálni a gyengébb átütésű európai fajok által. Az elmúlt évszázad alkalmas volt arra, hogy bebizonyítsa, hogy az asszimiláció eljutott a teljes csődig. Asszimilációról beszélni tehát nem lehet.

Az előadó úr felvetette azt a kérdést, vajon miért van az, hogy az asszimiláció csődje és a befogadó népek, nemkülönben a zsidóság között beálló disszimiláció pontosan mindig nagy válságok idején következik be. Természetes, t. Ház, hogy akkor következik be; ugyanis az asszimilációs máz ilyenkor pattogzik le a legkönnyebben a zsidóságról; amikor egy nemzet megpróbáltatásait éli, olyankor természetesen a legkönnyebben és a leggyorsabban pártol el az állítólag odaasszimilált zsidóság. Tehát sem a kikeresztelkedés, sem pedig a házasságkötés, még kevésbé valamely nyelvnek egyszerű elsajátítása semmi néven nevezendő asszimilációt nem jelent. Ez kitenyészthet félvéreket és fertályvéreket, keverékeket adhat, szerencsétlen, sem ide, sem oda nem tartozó embereket, egyedeket, asszimilációról azonban – most már beláthatjuk – szó sem lehet.

Hogy nem lehet asszimilációról szó, ezt mi is akkor éreztük legjobban, amikor a forradalmak nehéz idejét éltük. A zsidóság idézte fel a forradalmat, e forradalmak után pedig az ország megcsonkítását közvetve tulajdonképpen a zsidó szellemnek, a destruktív zsidó szellemnek köszönhetjük. Ennek ellenére a fékét vesztett hatalmi tébolyban és tobzódásban a kommunizmus alatt – amely nem volt más, mint zsidó diktatúra, – valamint később az ország megcsonkítása idején egyformán azonnal kiütközött a zsidóság asszimilációjáról az, hogy ez csak máz és éppen a legválságosabb időkben, éppen olyankor, amikor az ország szétdaraboltatott, tagadott meg bennünket a nemzetiségek mellett a zsidóság, tagadott meg bennünket az elszakított területeken, a Felvidéken, Erdélyben és a Délvidéken egyaránt.

A zsidóság árulása, a magyar nemzet elárulása a zsidóság részéről azóta állandóan folyik, akár a visszatért területen nézzük a zsidóság magatartását, akár a hazai zsidóság magatartását nézzük, amely – mint jól látjuk – síbolás által nap-nap után árulja el a magyar érdekeket. Méltóztassanak arra a Bíró Pálra gondolni, aki a múlt ciklusban itt ült soraink között, akinek számára a magyar föld mindent megadott, amit megadhatott, – a magyar munkás csak neki dolgozott, s amikor gellérthegyi kastélyának teraszáról végignézett Budapesten, Budapest a lábai előtt feküdt, – és az a Bíró Pál, aki mindent megkapott a magyar nemzettől, mégis a leghálátlanabb, a leghűtlenebb volt azzal szemben és hatalmas összegek kisíbolása által pártolt el tőlünk, a magyarságtól.

T. Képviselőház! Egyedül és kizárólag az elkülönítés, a kitelepítés, az Európából való kitelepítés lehet a zsidókérdés végleges megoldása. Addig is azonban, amíg ez bekövetkezik, természetesen gazdasági, politikai, társadalmi, kulturális teljes elkülönítést követelünk a zsidósággal szemben. Gettót követelünk a zsidóság számára, jogi gettót és tényleges gettót követelünk (Úgy van! Úgy van! Taps a szélsőbaloldalon. [Szélsőbaloldalon ülnek a nyilasok és hungaristák. Szerk.]), hogy az asszimilációnak még az árnyéka és az ábrándja is végleg és tökéletesen megszűnjék már ebben az országban. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Mindez önkéntes védelem a zsidósággal szemben, nincs ebben semmi támadás, és azt mondom, hogy mi vagy akár a németek, híres és szigorú fajvédelmi törvényeinkkel egyszerűen nem vagyunk képesek utolérni magát a zsidóságot, amely mindezeknél sokkal szigorúbb fajvédelmi törvényeket hozott. Utalok Ezra prófétának Krisztus előtt 458-ban behozott fajvédelmi törvényeire. Ezek szerint zsidó férfiaknak halálbüntetés terhe mellett tilos volt nemzsidó nőkkel összeházasodni és amennyiben mégis összeházasodtak, abban az esetben a nemzsidó feleséggel együtt el kellett hagyniok a zsidó közösséget. Kérlelhetetlen szigorúságú törvények voltak ezek, kérlelhetetlen fajpolitikai és fajtisztasági törvények voltak ezek, és mi nem tudunk olyan szigorúak, nem tudunk olyan kíméletlenek lenni, mint amilyen kíméletlen a zsidóság önmagával és más fajokkal szemben volt. (Úgy van! a szélsőbaloldalon.)

Éppen ezért az egész zsidókérdést nem ilyen apró törvényekkel és törvényjavaslatokkal, hanem generálisan és véglegesen kellene rendezni. Erre vonatkozó határozati javaslatomat majd később leszek bátor beterjeszteni. Azonban hiába követeljük újra és újra a kormánytól, hogy tanuljon a külföldi példákból és magának a történelemnek szavából, és így rendezze ezt a kérdést legalább hosszabb időre és ne így időnkint, évenkint csepegtessen egy szem kockacukorra ebből a keserű orvosságból egyet-egyet. Ez nem megoldása ennek a kérdésnek, ez csak újra és újra való irritálása a közhangulatnak, a magyarságnak, sőt megmondom őszintén, még a zsidóságnak is.

T. Képviselőház! Amennyire óvatos és kíméletes egy-egy ilyen javaslat a zsidósággal szemben, annyira kíméletlen és kegyetlen a magyarsággal szemben, mert minden negatív intézkedés, amely a zsidóság felé hoz be valamit, egyúttal a magyarság felé pozitív, javító és jövőt alakító munka, és ha mi ezt nem csináljuk meg, akkor mi önmagunkkal szemben vagyunk kíméletlenek.

Nyilvánvalóvá vált az, hogy a magyarság kebelébe bejött és itt soha nem asszimilálódott zsidóságnak mindvégig két arca volt. Szabó Dezső azt mondja, hogy »az ádáz szíriai fajnak ez a két arca Szamuelliben és Vázsonyiban tükröződött.« Egyetértünk Szabó Dezsővel a tekintetben is, hogy »e kettő közül Szamuelli az őszintébb és kevésbé arcátlan.«

T. Ház! Minden intézkedés, amely a liberális megkötöttségből, vagy pedig a politikai helyzet adottságából folyik, alkalmas lehet arra, hogy ezt a kérdést ismét és ismét elővegyük, de távolról sem alkalmas arra, hogy a kérdés megoldását a legkisebb mértékben is előbbre vigye.

Régebben az volt a jelszó, hogy a kormány nem akar sötétbe ugrani. A kormánynak ezúttal, a zsidókérdés tárgyalásánál nem kell sötétbe ugrania: kikísérletezett védekezési formák állnak rendelkezésünkre Németországban, Olaszországban, Szlovákiában és most már újabban Horvátországban is.

A zsidókérdés nem földkérdés és nem alkotmányjogi kérdés. Azt értem, ha a földkérdésre és az alkotmányjogi kérdésekre azt mondják: magyar szempontok szerint kell eldönteni. A zsidóság azonban egyformán viselkedik és egyforma sajátságai vannak Németországban, Olaszországban és Magyarországon egyaránt. Ha másutt megtalálták velük szemben a védekezés helyes módját, akkor kár mentegetődzni ennek a javaslatnak az indokolásában; mert az indokolásban szinte mentegetődzik a kormány az ellen a gyanúsítás ellen – nyilván a felsőház felé szól ez a védekezés, – hogy mi idegen mintákat akarunk lemásolni. Szakítsunk ezzel a struccpolitikával. Vagy jó az, amit külföldön kikísérleteztek és akkor annak átvétele nem szégyen, vagy nem jó s akkor mondjuk meg nyíltan, hogy mi nem így akarjuk a kérdést megoldani, hanem másképpen; de azt mondani, hogy az nem jó és nem akarjuk követni, és közben mégis követjük, ez kétségtelenül hamis és nem őszinte politika. (Mozgás és ellentmondások a jobboldalon.)

Dr. Maróthy-Meizler Károly, Keszthely, 1897. június 8. – Buenos Aires, 1964. szeptember 7. – ügyvéd, újságíró, országgyűlési képviselő. Az I. világháborúban önkéntes katonaként az olasz, román és orosz frontokon harcolt és mint hadnagy szerelt le. 1918-ban a Károlyi-forradalommal szemben Zala vármegyében megszervezte az ellenforradalmat, a bolsevista terroristák elől Szegedre menekült, és a honvédelmi kormányzat ellenforradalmi osztályán teljesített szolgálatot. A Zala megyei Keresztényszocialista Párt szervezője, párttitkára, országgyűlési képviselője, emellett a Katolikus Népszövetség országos ügyésze volt. 1937-nem kilépett a keresztény gazdasági pártból és Matolcsyékkal együtt megalakította a Keresztény Nemzeti Szocialista Frontot. 1939. január 1-jén megindította napilapját, a Pesti Ujságot, amelynek főszerkesztője. Az 1939. évi általános választáson a keszthelyi egyéni választókerületben és a Zala vármegyei lajstromon is nagy többséggel választották meg. A képviselőháznak egyik legtöbbet szereplő tagja. 1944-ben elhagyta Magyarországot, előbb Németországba menekült, majd 1947-ben kivándorolt Argentínába. 1949-ben megalapította a Magyar Nép c. újságot Buenos Airesben, melynek 1954-ig társszerkesztőjeként dolgozott. Közleményei jelentek meg a Magyar Egység és Kárpát nevű folyóiratokban. Tagja és aktív előadója volt a Mindszenty Akadémiának és a Magyar Háznak az argentin fővárosban. F. m.: Az ismeretlen Mindszenty. Buenos Aires. 1958. – Prohászka, a napba öltözött forradalmár. I–II. köt. Buenos Aires. 1960–1961. T. Képviselőház! Az asszimiláció legveszedelmesebb faja kétségtelenül a kikeresztelkedés. A kikeresztelkedésnél tudniillik egyetlen aktussal évezredek sajátságát akarja a zsidó a maga részéről eltűntetni. Két és fél évvel ezelőtt, még az előző ciklus alatt, itt a képviselőházban, a zsidó és a szociáldemokrata, vörös képviselők állandó szópergőtüze között mondottam el hasonló tárgyú interpellációmat, amelyben figyelmeztettem a kormányt, hogy íme, a második zsidótörvény kihirdetése, illetve a második zsidótörvény tervezetének közzéadása idején a zsidóság látva-látta, hogy ez a törvény, a második zsidótörvény sem faji alapra helyezkedik, hanem felekezeti alapra; a kikeresztelkedésnek, a házasságkötésnek tényét és egyebeket ránt bele a tisztán fajvédelmi javaslatba. Természetes dolog, hogy a zsidóság azonnal védekezett ez ellen a második zsidótörvény ellen és 1938 decemberében tömegesen keresztelkedtek ki a zsidók Magyarországon, főleg Budapesten. Akkor én egy interpellációmban felhívtam a kormány figyelmét arra, nem látja-e azt, hogy ezt a konjunkturális keresztelkedést, amelynek semmi köze sincsen az igazi Krisztushoz-téréshez, meg kell akadályozni. Felhívtam a kormány figyelmét arra, hogy valóságos versenyfutás van a zsidóság részéről az egyes keresztény felekezetek felé, versenyfutás, hogy még mielőtt a törvény jogerős lesz és kihirdetést nyer, elhelyezkedjenek és bejussanak az egyes keresztény felekezetekbe. Ez volt tehát a konjunkturális kikeresztelkedések legtipikusabb formája. Sőt a konjunkturális keresztényeken kívül voltak még külön passzus-keresztények, akik útlevél-szempontból keresztelkedtek ki, tudniillik, hogy ha külföldre távoznak, útlevelükbe már valamelyik keresztény felekezet megjelölése kerüljön bele és így külföldön azt véljék róluk, hogy nem zsidók, hanem árják.

T. Ház! Hogy annakidején mennyire nem hiába hangzott el az én figyelmeztetésem, annak legnagyobb bizonyítéka az, hogy az Egyenlőség című zsidó fajvédelmi hetilapnak 1938 decemberében megjelent száma ötezerre – ötezerre! – teszi a november és december hónapokban történt kikeresztelkedéseket. Meg kell azonban mondanunk, hogy ennél sokkal nagyobb volt az akkor kikeresztelkedett zsidók száma.

Miért mondom én ezt el? Azért mondom el, mert ezáltal a formai kikeresztelkedés által a vegyesházasság első és legnagyobb akadálya hárul el a zsidó elől, és ezáltal, hogy kikeresztelkedik, igenis módja van arra, hogy a vegyesházasságot bármelyik kereszténnyel, bármelyik magyarral, bármelyik árjával megköthesse.

T. Képviselőház! Hogy mennyire komoly volt annakidején ez a veszedelem, arra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy Magyarország bíboros hercegprímása elrendelte azt, hogy ezeket a konjunkturális kereszténységre vágyókat alaposan meg kell vizsgálni, és három hónapi tanítási időt tűzött ki, amelyen belül nem lehetett a keresztségét kiszolgáltatni. Nagyon helyes volt ez az intézkedés.

Mindezt pedig azért mondottam el, mert a helyzet ezzel a javaslattal teljesen hasonló, mint amilyen volt a második zsidótörvénnyel. Itt van a kezemben egy zsidó lap, amely még mindig megjelenik és magyar nyelven jelenik meg; ez először arról beszél, hogy a kisgazdapárt és a kereszténypárt nem fogadja, el a vegyesházasságok megtiltására vonatkozó javaslatot, majd pedig azt mondja, hogy (olvassa): »Illetékes hely a dispenzációk kérdéséről. A házassági jog készülő szabályozásával kapcsolatban, illetve arra a hírre, hogy a kormány ezt célzó törvényjavaslatát benyújtotta, tömegesen rohanják meg a főváros közjogi és illetőségi ügyosztályát vegyesházasulók dispenzáció megszerzése céljaiból.« A városháza kénytelen volt leállítani a dispenzációk kiadását, mert nagy tömegek akartak ismét ez alól a törvényjavaslat alól is kibújni, természetesen csak azért, hogy jobban eltűnjenek az általuk vélt asszimilációs folyamatban.

T. Ház! Kováts Alajos statisztikája szerint 1939-ben 743 vegyes házasság köttetett, de ebben a számban nincsenek bent a már kikeresztelkedett zsidófajú egyének házasságai nemzsidófajú egyénekkel, csak tisztán az eddigi bejegyzések szerint megállapíthatóan szögezi le a statisztika, hogy 1939-ben 743 vegyes házasság köttetett. Azt mondja Kováts Alajos, hogy 1940-ben aránytalanul felszökött ez a szám, 1941-ben pedig még inkább fokozódott. Erre vonatkozóan tehát az én tiszteletteljes indítványom ez (olvassa): »Utasítsa a Ház a kormányt olyan rendelet kiadására, amelyben a zsidó és nem zsidó házasságkötések tüzetesebb előzetes megvizsgálását és a származási okiratok alapos átvizsgálását rendelje el, hogy a zsidó-magyar vegyesházasságoknak tömeges megkötését a törvényjavaslat letárgyalásáig is megakadályozza.«

T. Ház! Kétségtelenül az a cél ezzel, hogy miután a kormány csak most terjesztette be ezt a javaslatot, amelyet a zsidóság ki akar játszani már előre, ezt a kijátszást megakadályozhassuk, ahogyan szükséges lett volna annakidején két és fél évvel ezelőtt elmondott interpellációm idején megakadályozni azt, hogy a tömeges kitérések bekövetkezzenek.

A recepció óta negyvenezer vegyes házasságot tart számon a statisztika. Hangsúlyozom, hogy ez is hamis statisztika abból a szempontból, hogy a zsidófajú egyének házasságkötéseinek száma nem foglaltatik benne. El vagyunk keveredve teljesen zsidósággal, főleg a középosztály van megmételyezve. Annakidején, amikor a második zsidótörvényt tárgyaltuk, kötelességemnek éreztem, hogy a Ház elé már ennek a törvényjavaslatnak szövegével majdnem megegyező javaslatot terjesszek. Ez a javaslatom így szólt (olvassa):

»Utasítsa a Ház a kormányt, hogy az 1867. évi XV. törvénycikknek, amely a polgári és politikai jogok tekintetében a zsidók egyenjogúsításáról szól, hatályon kívül helyezésére haladék nélkül nyújtson be javaslatot és abban kifejezetten tiltsa el a zsidók és magyarok házasságkötését és súlyos büntetőjogi szankciókkal sújtsa a közöttük történő házasságkötéseket.

Ezt a javaslatot akkor, két és fél évvel ezelőtt az igen t. Ház többsége leszavazta, az együttes bizottságban pedig Mecsér András képviselőtársunk nyújtott be javaslatot, amely ugyancsak ezt célozta. Ezt annakidején egy kis körözvényen 11 – akkor túlnyomóan a jobboldalon ülő – képviselőtársunk írta alá. Sajnáljuk, hogy a kormányt annakidején, két és fél évvel ezelőtt nem noszogatta, nem biztatta ez a 11 aláírás arra, hogy ezt a javaslatot beterjessze.

Annakidején, amikor a második zsidótörvényt tárgyaltuk, megmondtam ismételten, teljesen reménytelen az a gondolat, az a hit, hogy a második zsidótörvénnyel a kérdést le lehet zárni. Még reménytelenebb az, hogy ezzel a kérdést meg lehet oldani. Annakidején az első és második paragrafus ellen volt a legnagyobb kifogásunk. Sokan ülnek még itt, akik emlékeznek arra a harcra, amelyet néhányan a javaslat ellen folytattunk. Megmondottuk, hogy olyan zavar lesz az első és legfontosabb kérdés körül, hogy ki tekintendő zsidónak és ki nem tekintendő zsidónak, hogy azt elbírálni, ezt a két paragrafust végrehajtani senki sem tudja. Legyen szabad arra utalnom, hogy a törvénynek végrehajtása nem egységes, mert nincs egyetlenegy hatóság kezében. Ugyanis az idevonatkozó kormánybiztosság a kérdésnek csak egy egészen kis hányadával foglalkozik. Az alsó hatóságok egész sorára van rábízva, döntsék el ezt a legfontosabb kérdést, ki tekintendő a törvény alapján zsidónak, ki nem. Azután felismerte a néhai volt miniszterelnök úr is azt, hogy igenis szükség van a harmadik zsidótörvényre és ezt többször ki is jelentette, és átvette tőle a mostani kormányzat ezt a nyilatkozatot és Bárdossy is kijelentette, hogy lesz harmadik zsidótörvény. És hogyan fordulnak az idők! Hiszen amikor a második zsidótörvényt benyújtották és tárgyaltuk, és én megmondottam, hogy elkövetkezik a harmadik zsidótörvény, Teleki Pál gróf a helyéről felemelkedve, közbeszólt: »Harmadik zsidótörvény pedig nem lesz!« Azóta szegény ő maga is kénytelen volt kijelenteni, hogy lesz harmadik zsidótörvény. Ha most azt várta az egész közvélemény, hogy lesz harmadik zsidótörvény, érthető és logikus lett volna, hogy a kormány idehozza a maga felfogásának megfelelő harmadik zsidótörvényt. Nem ez történt. Ahelyett, hogy precíze megállapítottuk volna azt, hogy ki zsidó és ki nem az, növeltük a zavart, mert ezen törvényjavaslat egyetlenegy szakaszának végrehajtása szempontjából kreáltunk egy negyedik, vagy ötödik meghatározást a tekintetben, hogy ki tekintendő zsidónak és ki nem. Indítványozom tehát, hogy a kormány terjesszen be olyan értelmű javaslatot, amely az ezen törvényjavaslatban jelentkező, az eddigieknél sokkal pontosabb, helyesebb és teljesebb »zsidó« fogalom meghatározást terjessze ki minden olyan törvényre, amely a zsidókkal foglalkozik. Idevonatkozó határozati javaslatom így szól (olvassa): »Utasítsa a Ház a kormányt, hogy a jelen javaslatban foglalt »zsidó« fogalom-meghatározást minden zsidó vonatkozású törvényünk alkalmazása szempontjából érvényessé tevő javaslatot terjesszen a Ház elé.«

Vártuk tehát azt, hogy a zsidókérdés megoldásához jutunk el. Az igazságügy-miniszter úr az előző törvényjavaslat tárgyalásánál elmondott beszédemre azt felelte, hogy az nagyon szigorú kritikát tartalmazott, de az én adataimat hallgatással helybenhagyta, és azt mondta, hogy szemfényvesztés nincs a kormány részéről, amikor ezekkel a kis javaslatokkal jön. Nem árulta el a miniszter úr, hogy mi a szándéka ezekkel a kis javaslatokkal. Rassay Károly t. képviselőtársam újságja, az Esti Kurir azt mondja ezekre a javaslatokra, hogy ezek apró tűszúrások a zsidóság felé. Ezúttal abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy teljesen egyetértek az Esti Kurirral és kijelentem, hogy ezek semmi egyebek, mint apró tűszúrások a zsidóság felé, de ezekkel a kis javaslatokkal semmi esetre sem közeledünk a kérdés megoldásához, legalábbis lényegében.

T. Ház! Az egész közvélemény követelését negligálja a kormány ebben a kérdésben. A forró kását kerülgetjük ezekkel a javaslatokkal akkor, amikor a kása már nem is forró. Mi van ebben a javaslatban? Nézzük sorra.

Az 1. §. a házasságkötés előtti szigorú orvosi vizsgálatot írja elő. Ez helyes konzervatív álláspont, de – hozzáteszem – a minimális álláspont is. Lehetne arról beszélni, hogy ennek a szakasznak hatályát lehetett volna kiterjeszteni egyéb betegségekre is, azt azonban helyesnek tartom, hogy az elmebetegségre a szakasz nem terjed ki, helyesnek tartom pedig amiatt, mert arra gondolok, hogy a szakértői vélemények az elmebetegség tekintetében a legtöbbször ellentétesek a bírói gyakorlatban. Ezen a szakaszon nem találok különösebb változtatni valót, ezt helyesnek tartom.

A szakasz 2. bekezdésével kapcsolatban azonban meg kell jegyeznem, hogy az az intézkedés, hogy a házasuló nő háziorvosának bizonyítványát is beszolgáltathatja, bármennyire tiltakozik is ellene a törvényjavaslat szövegezője az indokolásban, mégis csak osztályjelleggel bír, mert háziorvosa a középosztálynak van, azonban a magyar népnek – sajnos – nincs pénze arra, hogy háziorvost tartson. A helyzet tehát az lesz, hogy a középosztály majd kibújik a hatósági orvosi vizsgálat alól egy egyszerű háziorvosi bizonyítvánnyal, ugyanakkor pedig a szegényebb és szélesebb társadalmi osztályokat kötelezni fogják a hatósági orvosi vizsgálatra.

Amit ennél a pontnál nekem diffikultálnom kell, az a büntető rendelkezések túlságos enyhesége. Nem azért mondom ezt, mert a kormány a nyilasok ellen más javaslatokban tud szigorú büntetéseket statuálni, hanem azért, mert valójában nagyon enyhe a gyakorlatban az az egy évig terjedhető fogház, amelyet a törvényjavaslat az anyakönyvvezetőre vagy a házasulandóra megállapít az esetre, ha az 1. §-ban előírt rendelkezéseket megszegi, mert hiszen a mai bírói joggyakorlat mellett ennek az egy évi büntetésnek a mérve egy-két hétre fog majd leszállni. Ha ehhez hozzávesszük a javaslat amaz intézkedését, hogy büntetésnek csak akkor van helye, ha a házasság létrejött, továbbá, hogy csak a sértett házasfél indítványára van helye büntetésnek, akkor elmondhatjuk, hogy ezzel már el is töröltük a büntetési szankciót.

Én tehát ezzel szemben a legszigorúbb intézkedést kérem, mert nemcsak a másik házasulandónak, hanem a nemzetnek is érdeke az, hogy ilyen beteg emberek ne kössenek házasságot és ne nemzzenek utódokat.

T. Ház! A harmadik fejezetben vannak a házasság megtámadására és felbontására vonatkozó rendelkezések. Ezek helyesek, logikusak és szükségesek. A 7. §. pedig egyenesen évtizedes mulasztásokat pótol, amikor megengedi az elmebetegektől való válást is bizonyos körülmények között. Ezek ellen tehát semmi szót nem emelek. Meg kell azonban állnom a javallat másik két lényeges pontjánál; az egyik a házassági kölcsön, a másik pedig a zsidó vegyesházasságok megtiltása. Ezekkel külön foglalkozom.

Először nézzük a házassági kölcsönt. Ez a javaslat belerántja ezt a kérdést ide ebbe a keretbe. Nem mondom, hogy nem tartozik ide, de nem történik itt más, mint törvényi publikálása a nép- és családvédelmi alap bizonyos ágazatának. Tudniillik azt mondja ez a javaslat, hogy házasságkötés alkalmából kölcsönt lehet adni az arra rászorulóknak. Ez így, ebben a formában, hogy »kölcsönt lehet adni«, mindenkiben joggal felkölti a vágyat, hogy kölcsönt kapjon, de valójában erre nincs fedezet. Ez egy törvényi ígérvény, egy váltó, nem látjuk azonban, hogy mikor fogja a kormány ezt beváltani.

T. Ház! A javaslat felhozza az indokolásban a külföldi hasonló törvényeket. Legyen szabad rámutatnom arra, hogy mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk. hogy ma már magyar példára is hivatkozhatunk. Jól méltóztatnak tudni, hogy a főváros csak éppen most, napjainkban vezette be a házassági kölcsönt, mégpedig olyan formában, hogy az altiszteknek 400, a középiskolai képesítésű alkalmazottaknak 800, a főiskolai képesítésűeknek pedig 1200 pengő házassági kölcsönt nyújt és a főváros nagyon helyesen bevezette azt is, hogy a negyedik gyermek megszületése után teljes mértékben törli ezt a kölcsönt. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Ha a főváros ezen a téren eljutott eddig, azoknál a köztisztviselőknek számító alkalmazottainál, akik sokkal rendesebb viszonyok között élnek, mint a vidéknek, a falunak a proletárjai, vajon nem kellett volna-e most már a kormánynak e fiktívnek látszó egyszerű törvényi ígérvény helyett komoly, határozott törvényes intézkedést hoznia a tekintetben, hogy kinek a számára jár házassági kölcsön.

T. Ház! Kováts Alajos statisztikája szerint Magyarországon évente 110.000 házasságot kötnek. Ha ebből a 110.000-ből évente 40.000-et akarunk támogatni 600 pengővel, az 24 millió pengőbe kerülne, ha 400 pengővel akarjuk támogatni a házasulandókat, amint a főváros teszi, akkor ez 16 millió pengőt jelentene. Nem olyan nagy összeg ez, amelyet a magyar állani költségvetése ne bírna el. Ha utalok az előadó úrnak tegnap tartott előadására és annak adataira, megállapíthatjuk, hogy Németországban olyan hatása volt a házassági kölcsönnek, hogy a házasságkötések száma, amely régebben, 1929-ben 600.000 volt és a későbbi idők folyamán a szociáldemokrata és zsidó kormányzat alatt 500.000-re zuhant alá, most 1,000.000-ra emelkedett fel, nyilvánvalóan a házassági kölcsön befolyására is. Ha Németország évente 220 millió pengőt adhat erre a célra, akkor a magyarságnak – ha a népesség arányában Magyarországot egyhatodakkorának vesszük – 30 millió pengőt kellene erre a célra áldoznia. Egész családvédelmi alapunk azonban, amelyből másfelé is folynak pénzek, sőt nagyon sok pénz másfelé folyik el, mindössze 42 millió pengőt tesz ki, tehát lehetetlenség, hogy ebből 30 millió pengőt tudjunk adni erre a célra. Intézményes megoldásra volna szükség ezen a téren, de ezt nem látjuk.

T. Képviselőház! Itt van egy másik példa. Ne méltóztassék azt gondolni, hogy csak a tekintélyállamok, Olaszország, vagy pedig Németország hoztak családvédelmi intézkedéseket, hanem ezt tette a demokráciák közül Franciaország is. Nem volt ugyan az első, de mindenesetre segített a bajon, és talán túlkésőn, de meghozta 1938-ban intézkedését a folyton csökkenő népszaporodási arányszám ellen.

T. Ház! Tizenöt éve hallunk mi is Magyarországon családvédelmi intézkedésekről. Ezek első formulájukban csak az egyke elleni küzdelemre szorítkoztak. Jól emlékszem, hogy tizenöt évvel ezelőtt a Társadalomtudományi Társulatban még néhai Hornyánszky Gyula elnöklete alatt tárgyaltuk ezt a kérdést. Emlékszem rá, hogy volt ott egy egyetemi professzor, aki azt indítványozta, hogy olyképpen küzdjünk az egyke ellen, hogy bizonyos kis, a családi életet megkedveltető és testvérkéket kívánó versikéket tanultassunk meg a gyermekeinkkel. A miniszterelnökség akkori kiküldöttje, amikor már sokan támadták, hogy nem történik semmi az egyke elleni küzdelem terén, felállott és azt mondotta: dehogy nem történik, valami máris történt, mert a miniszterelnökség azt tervezi, hogy a sokgyermekes családapáknak utazási kedvezményt adnak. Egy destruktív sötét alak erre a háttérből azt mondotta, hogy nagyon helyes, úgy látszik, azért csinálják, hogy könnyebben menekülhessen az a családapa a családjától az utazási kedvezmény segítségével. Tizenöt év óta beszélünk erről a dologról, de nem látunk komoly intézkedést ezen a téren. Ez alatt a tizenöt esztendő alatt Magyarország népszaporodása pontosan felére csökkent. Itt volna az ideje, hogy észbe kapjunk és belássuk, hogy a Duna–Tisza táján csak úgy tudjuk megőrizni a magyar szupremáciát és megteremteni az elkövetkezendő ezerév alapját, hogy a legkomolyabb, legszigorúbb, legszociálisabb intézkedéseket hozzuk. (Úgy van! a szélsőbaloldalon.)

Gondoljunk csak a francia intézkedésekre. Annak idején, 1939 februárjában korlátlan felhatalmazást kapott a francia kormány ennek a kérdésnek rendezésére. Attól kezdve a következő intézkedések történtek. A gyermeknevelés anyagi terheit rendeleti úton igazságosan elosztották az egész nemzetre. Méltóztassék ezt a gondolatot helyesen megfogni. Hiszen itt arról van szó, hogy az a családapa az egyháznak és a nemzetnek egyaránt nevel tagot, és ennek terhe olyan súlyos, hogy ő egyedül nem bírhatja. Itt tehát a nemzetnek kell segítségül jönnie, hogy ezt a terhet megossza vele. A francia intézkedések ezt megtették. Születési segélyt adnak az anyának, az apának gyermeknevelési pótlékot, azután még a házasságkötésnél külön, nyilván német példára, családi tűzhely-segélyt adnak a férjhez menő leányoknak. Hogy a falun megkössék a lakosságot, e végből a fiatal földműves házasoknak külön házassági kölcsönt rendszeresítenek, amely magyar pénzben kifejezve 1000 pengőtől 4000 pengőig terjedhet. Ehhez csatlakozik még az illetékmentes öröklés a kisemberek számára, új, szociális öröklési illetékkulcs felállítása, továbbá egy közös alap létesítése, amelyet a családi teherkiegyenlítő adóval teremtettek meg.

Ezek az adatok egyik régebbi cikkemből valók. A francia családvédelmi kiadások összege évente 1,450.000.000 frankot tesz ki, ami körülbelül 300,000.000 magyar pengőnek felel meg. Ez Magyarország területére vetítve azt jelentené, hogy körülbelül 120 millió pengőt kellene Magyarországon erre a célra fordítani. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy itt csak kétharmadrészben vállalja az állam ezt a terhet, egyharmadrészben pedig a munkaadó vállalja, akkor további egyharmadot adhatnánk hozzá, és azt mondhatnók, hogy az erre a célra fordított összeg nálunk évenkint 160 millió pengőt tesz ki. Azt kérdezem t. Ház, hova törpül a mi javaslatunk ehhez viszonyítva? (Antal István államtitkár: Sajnos, nem hajtották ott sem végre!) Az államtitkár úrnak annyiban igaza van, hogy közben a háború kitört, és természetesen ez megzavarta a dolgot. De ezek voltak az első év adatai. (Antal István államtitkár: A tervei!) Nem a tervei, hanem az adatai igen t. államtitkár úr! (Antal István államtitkár: Mi is ismerjük ezeket az adatokat!) Én elhiszem, hogy az államtitkár úr ismeri, azonban akkor kell tudnia is. Én szívesen megmondom, honnan vettem az adataimat és rendelkezésére bocsátom az államtitkár úrnak. T. Képviselőház, azonban Franciaország mégis elkésett ezzel az intézkedéssel. Pétain marsall, amikor a franciák letették a fegyvert és fegyverszüneti szerződést kötöttek, azt mondotta: »A csatát elvesztettük, de nem a fronton vesztettük el a fegyveres csatát, hanem a gyermekcsatát vesztettük el.« T Ház, ez a szomorú jóslat, az agg katonának ez a megrendítő nyilatkozata legyen példa és útmutatás minden nemzet számára, és elsősorban legyen az a magyarság számára.

Kapcsolódó: Keresztény ifjainkban tombol az őstehetség – zsidókupecek nélkül is