Várjuk a csodát, a pekingit, mert arra legalább mutatkozik belátható időn belül némi esély. Szegény Tóth Kriszta keményen megdolgozik a továbbjutásért lett ellenfelével szemben, de hol van a következő menet, hol a vége, és hol vannak még a világ minden szegletébe szétszóródott, amerikai, kongói, s ki tudja még milyen színekben versenyző ázsiaiak, akiket manapság egyszerűen nem lehet megverni… Ökölvívóink, birkózóink hullnak, mint ősszel a legyek, reggelforma van még, telik a nap, és sehol semmi. Még a végén igaza lesz a sógornak, hogy aszongya az eddig látottak alapján Pekingben csak akkor lesz magyar arany, ha rajzolunk. Legalább ne csinálná a feszültséget.

Közben kajakozóink és kenusaink is lapátolnak keményen a hétvégi döntőkért. Ott talán… És a férfi vízilabdázók is… És talán a női kézisek is… De ne kiabáljuk el, mert hányszor ittunk már előre a medve bőrére, és hányszor lett belőle sírás-rívás-zokogás. Bernben ötvennégyben, Sydneyben kétezerben, Zágrábban kétezer háromban… De azért a fenébe is, jó volna, ha megtörné már valaki ezt a magyar átkot, hát nem igaz, hogy nem vagyunk képesek aranyéremre, különben sem volt soha olyan nyári olimpia, amelyiken ne szerezetünk volna legalább egyet. Az egyik szobában a régi tévén a magyar kettes, a másikon a Duna megy, hátha bejelenti már valamelyik a megtépázott nemzeti önérzetet gyógyító diadalt, mint Szepesi Gyuri bácsi ezerkilencszázhatvannégyben, amikor a férfi vízilabda döntőjében megvertük a szovjeteket: „Megvan, megvan, kedves hallgatóink, megvan az ötödik magyar olimpiai bajnoki cím!”. De most legalább az első lenne már meg, az ég szerelmére.

Reggelizünk. És felcsendül a Himnusz. Mindenki a tévéhez rohan: Megvan? Megvan? Nyugi „csak” a Kossuth téren vonták fel a nemzeti lobogót. Augusztus huszadika van.