Ahogy az lenni szokott, ilyenkor a fősodratú balliberális médiumok rekordsebességgel érkeznek az ominózus helyszínekre, hogy sajnáltassák egy sort az „elesetteket”. Cigányasszonyok káricsolása, pulyák mindenfelé szerteszét, hogy megsajnálja őket az egyszerű lélek. Mindehhez – egyfajta negatív bónuszként – hozzácsapnak egy okoskodó, általában nőnemű jogvédőt is valamelyik nemzetközi szervezettől, akik „szakértőként” elmondják, hogy nekik joguk van a lakhatáshoz, kötelességük persze semmi. A módszer azonban – elsősorban a lakosság negatív tapasztalatai miatt – már nem működik úgy, mint a korábbi évtizedekben, és a liberális békegalambokon kívül, akik szerint még ebben a helyzetben is a „jogállam védelme”, vagy a tűzijáték ára a legfontosabb, már egyre kevesebben aggódnak a magyarság számára idegen elemek képzelt, a liberális demokrácia által konstruált, mesterséges jogaiért.

A magyar kormány döntésével kapcsolatban (melyet egyébként jóval hamarabb meg kellett volna hozni), tudni kell, hogy egyrészt Kárpátalja nem közvetlenül háború sújtotta övezet, hiszen egy bomba nem hullott rá, másfelől „érdekes módon”, akik magyarként, vagy ukránként érkeztek a területről, gond nélkül el tudtak helyezkedni az anyaországban, Komárom-Esztergom vármegye esetében például – ahol Kocs is található – az ipari parkokban. Megint kik tátják a szájukat érdemi munka nélkül? Azok, akik magyarul beszélnek, de valójában nem azok, sőt, ebben az esetben sokszor még magyar állampolgársággal sem rendelkeznek.

„Mer’ mi nem tehetünk, hogy a mi falunkba háború megyen” – mondja az említett cigány asszony, de több fiatalabb sorstársa is arra panaszkodik, hogy nincs hová hazamenni, mert „nincs villany”, vagy „elhordták az ablakokat”, stb. A 444 munkatársainak persze nem jutott eszébe (vagy ha igen, direkt nem kérdezték meg), hogy miért nincs hova hazamenni, és milyen háború is van azokban a bizonyos falvakban? Kárpátalja nem Donbasz, így ha rossz körülmények közé mennének haza, az valószínűleg azért van, mert eddig is a gettóban éltek, csak a háború remek lehetőséget nyújtott arra, hogy dobbantsanak optimálisabb helyekre. Merthogy ehhez mindig van érzékük, csak dolgozni nem akarnak.

Bakonyi Anikó, a Helsinki Bizottság menekültügyi programvezetője persze rögtön a helyszínen termett, és olyan elánnal képviselte az idegenek jogait, ahogy a magyarokét sosem fogja. Hogy ebből a pénzből (vagy bármilyen más, „integráció” néven elszórt milliárdokból) becsületesen dolgozó magyarokat is lehetne támogatni, hogy a videóban is látható szakajtónyi pulya helyett végre magyar gyerekek is szülessenek, az eszébe sem jut. A Soros-szervezet képviselőjének nem ez a dolga, hanem hogy hol tudja minél jobban aláásni azt a maradék kis rendet, ami ebben az országban még nyomokban megtalálható. Sokszorosan megkésve, de végre lép valami olyat a kormány, amit támogatni lehet? Ők rögtön a helyszínre sietnek, és lelkesen képviselik az idegeneket a többségi társadalommal szemben. Ha nem is szebb, de egészségesebb őshonos öntudattal rendelkező időkben mégis mi lett volna a sorsa az ilyen szervezeteknek és a képviselőiknek? Hát messze nem az, amit ebben a fene nagy „diktatúrában” megtehetnek.

Miközben néztem a képsorokat, az ijesztően sok gyereket, a magas népszaporulati rátát, önkéntelenül is eszembe jutott, hogyha ezek a jövevények is szavazhatnának a Fideszre, vagy legalábbis az anyaországban élnének, most egészen biztosan nem lennének az utcán. Miközben a NER nem eteti tovább azokat, akiknek valóban nem jár semmi, a másik kezével hizlal olyanokat, akiknek szintén nem járna, de szavazhatnak a magyar országgyűlési választásokon, így hát mindent megkapnak. Mi mindig, mindent csak félig csinálunk – mondta egykoron Gömbös Gyula, mintha egyszerre látott volna a magyar múltba, a jelenbe és a jövőbe.

Érthető módon magukat megnevezni nem kívánó kocsi lakosoktól tudom, hogy a fogadó, ahol a cigányok megszálltak, minden este bulitól és cigányzenétől volt hangos. Ők biztosan így „gyászolják” azokat, akiket elvittek az ukránok katonának (ezzel kapcsolatosan amúgy erős kétségeim vannak, nem hinném, hogy az ukrán hadseregnek szüksége van fegyelmezetlen, parancsokat követni nem képes, potenciális dezertőrökre), vagy netán magukkal hozták azokat a „népszokásokat”, amelyek az ablaktalan házakból álló gettókban nélkülözhetetlenek voltak.

A békegalambok pedig, akik most a „jogállamot” féltik és az idegenek sorsáért jobban aggódnak, mint a magyar jövő miatt, úgy gondolják, hogy ők képviselik Európát álszent filantróp viselkedésükkel. Nos, ki kell, hogy józanítsam őket. Európa mi vagyunk, mi, akik őrizzük kultúránkat, örökségünket, akiknek a 21. század viharaiban is elsőrendű mindazon értékek képviselete, amely ezt a kontinenst erőssé és büszkévé tette.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info