Azért, mert őszintén remélem, hogy az érdeklődő olvasó szeretné a kérdést mélységében megismerni. Ígérem, hogy aki veszi a fáradságot, és legalább egyszer végigolvassa ezt a tanulmányt, nem fogja megbánni. 

Az anyagot egy összefoglalóval, valamint egy „Az Ön teendője, a Te teendőd!” résszel zártam, mely gyakorlatias útmutató ahhoz, hogy hogyan lehet Afganisztán témájáról a közvéleményt felvilágosítani. Arra kérek minden magyar férfit és nőt, fiút és lányt, hogy ne üljön a babérjain, hanem ennek fényében cselekedjen! Hadd lássa mindenki, hogy a Fidesz-KDNP-MSZP-DK-LMP-es nagykoalíció mire és kire pazarolja a magyar emberek által befizetett adót! 

2013 januárjában Franciaország, majd az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság (United Kingdom, UK) - a terrorizmus elleni harcra hivatkozva - beavatkozott az afrikai Maliban. 

Úgy tűnik, hogy a XXI. században a „terrorizmus elleni harc” lesz a beavatkozás ürügye, ahogyan a XX. században a Keleti Blokkban az „ellenforradalmárok és reakciósok elleni harc” volt az, vagy ahogyan a középkorban az „eretnekek és a sátán ügynökei elleni harc” volt. És, mint tudjuk, „eretnekeket”, „reakciósokat” és „terroristákat” mindig lehet találni, így az ellenük vívott harc sohasem ér véget, tehát újra és újra fokozni kell az éberséget. Az éberség fokozásával pedig a kormány hatalma egyre nő, míg az emberek szabadsága egyre csökken. 

Mi a mali beavatkozás valódi oka? A cionista háttérhatalom által kontrollált nagyhatalmak erődemonstrációja? Új ásványkincs-lelőhelyek felfedezése? Megakadályozni a Kínai Népköztársaság további előretörését Afrikában? Egyelőre még nem világos, de idővel ki fog derülni. Ami minket, magyarokat, sokkal jobban érdekel, az az, hogy a Fidesz-kormány elkezdte pedzegetni: Magyarország sem maradhat ki a mali beavatkozásból. 

Tulajdonképpen miért is kellene Magyarországnak Maliban beavatkoznia? Talán Mali területi és egyéb követeléseket fogalmaz meg Magyarországgal szemben? Nem. Talán fennáll valamilyen ősi, csak fegyverrel elintézhető, magyar-mali ellentét? Én nem tudok ilyesmiről, és kétlem, hogy bárki is tudna ilyen esetet említeni. 

Mielőtt az Országgyűlés Fidesz-KDNP-MSZP-DK-LMP-s nagykoalíciója valamilyen dajkamese keretében megpróbálná eladni a mali háborúban való részvételt a magyaroknak, nem ártana megnézni, hogy egy másik, párhuzamosan zajló háborúval, nevezetesen a Magyarország részvételével is zajló, afganisztáni háborúval mi a helyzet. 

Afganisztán? Ööö, izé… 

„Afganisztán? Ööö, izé… Hol is van? Mi is van ott?”- ráncolnák a homlokukat a magyar átlagemberek, ha nekik szegeznék a kérdést, hogy hol van Afganisztán, és hogy mit tudnak róla. Esetleg egyesek vissza tudnák mondani azt a választ, amit a nekik tetsző médiafelületen hallottak vagy olvastak. 

A megkérdezett emberek egy része valószínűleg azt a romantikus választ adná, hogy Afganisztánban a nyugatiak - kulturális szempontból ideértve a magyarokat is - harcolnak a terroristák ellen. Ezután szörnyülködnének a megbuktatott tálib rezsim tettei miatt, igazságosnak tartanák a nyugatiak harcát a tálibok ellen, valamint sajnálnák az afgán népet, hogy ennyit kell szenvednie. 

A megkérdezett emberek másik része valószínűleg azt a romantikus választ adná, hogy Afganisztánban a szabadságharcosok harcolnak a nyugati, inváziós erők ellen. Ezután szörnyülködnének a nyugatiak harctevékenysége miatt, igazságosnak tartanák a tálibok harcát a nyugatiak ellen, valamint sajnálnák az afgán népet, hogy ennyit kell szenvednie. 

Attól tartok, hogy amit az alábbiakban Önök elé fogok tárni, az mind a nyugatiakat pártoló, mind a táliboknak szurkoló, de főleg a szegény afgán népet sajnáló válaszadóknak megdöbbentő, keserű és kiábrándító lesz. 

Legyen írásom a példája annak, hogy félinformáción alapuló, elhamarkodott döntéseket miért nem szabad hozni! 

Afganisztán Dél-Ázsiában fekszik; fővárosa Kabul. Hegyekkel, folyóvölgyekkel és sivatagokkal szabdalt, hatalmas területű, ásványkincsekben - többek között az elektronikus eszközök telepeihez szükséges lítiumban - gazdag ország. 

Afganisztán vegyes nemzetiségű, vegyes nyelvű ország. Afganisztán legnagyobb lélekszámú nemzetiségei a pastuk, a tadzsikok, a hazarák és az üzbégek. A lakosság legfeljebb fél százaléka arab származású, akik csak a VII. század közepe felé kerültek oda. Rajtuk kívül még legalább tucatnyi kisebb-nagyobb nemzetiség megtalálható az országban. Érdekességként megemlítendő a kis létszámú etnikumok közül a gudzsor. A gudzsor egy Indiából származó, vándorló életmódot folytató etnikum, amit a többi nemzetiség egyhangúlag utál. Miért van ez így? Talán azért, mert a többi, Afganisztánban élő nemzetiség mind náci vagy gárdista? Vagy esetleg azért, mert a gudzsorok, ha állattartásból és kézművességből nincs elég pénzük, akkor azt lopásból és rablásból szerzik meg? A két lehetőség közül a választ Önre bízom. 

Afganisztán egyik hivatalos nyelve a dari, azaz a perzsa (fárszi) nyelv afganisztáni változata; az ország másik hivatalos nyelv a pastu. Ezen kívül még legalább tucatnyi kisebb-nagyobb nyelvet beszélnek az országban. Az az afgán, aki beszél idegen nyelvet, leginkább az angolt beszéli. Főleg az értelmiség körében - a nyugattal, a Szovjetunióval, a Pakisztánnal, illetve az Indiával való kapcsolat okán - elég sokan beszélnek angolul, oroszul, urduul vagy hindiül. 

Mind a terep adottságai, mind a lakosság vegyes összetétele miatt elmondható, hogy Afganisztán sohasem volt egységes ország. A helyi emberek elsősorban a családjukkal, illetve az azonos etnikumú emberekkel azonosultak és azonosulnak. Afgánként akkor határozták és határozzák meg magukat, ha egy külső ellenség ellen kellett vagy kell harcolniuk. Ennek következtében a társadalom közösségi, azaz nemzetségi-törzsi felépítésű, ami homlokegyenest eltér a nyugati, az egyéneken alapuló társadalomtól. 

A lakosság 99,99%-a (gyakorlatilag 100%-a) az iszlámot követi, azaz muszlim. A nyugatiak gyakran követik el azt a hibát, hogy az iszlámot csupán egy vallásnak tekintik a sok vallás közül, és azt hiszik, hogy az iszlám csak a muszlimokra vonatkozik, ahogyan például a kánonjog csak a katolikusokra. Ezzel ellentétben az iszlám egy totalitárius ideológia, mely az élet minden területét átfogja, és ami minden, az uralma alatt álló területen élő emberre vonatkozik, ugyanúgy, mint például a kommunizmus. Ahová az iszlám beteszi a lábát, ott mindenkitől megköveteli kizárólagosságának elismerését, és mindenkit rákényszerít arra, hogy beálljon a sorba. Ha pedig valaki dacoskodik, akkor jön a megtorlás. 

Ahogyan a középkorban sem az Egyházat, sem a Szuverént (a főhatalmat birtokló uralkodót) nem szabadott kritizálni, döntéseit megkérdőjelezni, mert az eretnekség, illetve felségsértés volt, ahogyan a kommunizmusban „Pártunkat és Kormányunkat” nem szabadott kritizálni, döntéseit megkérdőjelezni, mert az izgatás, illetve ellenforradalmi tevékenység volt, ugyanúgy nem lehet kritikát megfogalmazni, döntéseket megkérdőjelezni egy iszlám országban, mert az istenkáromlás, amiért halálbüntetés jár. Ez a társadalmi berendezkedés homlokegyenest ellentétes a nyugati, egyéni felelősségen, egyéni szabadságjogokon alapuló társadalmi berendezkedéssel. 

Jelenleg az iszlám, a törzsi szokások, illetve a kettő keveredése az, ami az afgánok gondolkodását és életét meghatározza. 

Nem célom, hogy Afganisztán részletes történelmét bemutassam, inkább csak azokat a kiemelkedő eseményeket jelenítem meg, melyek a jelen korra (2013. év) behatással bírnak. 

Az Arábiai-félszigetről érkező, muszlim arab hódítók a VII. század derekán léptek a mai Afganisztán területére, és terjeszteni kezdték hitüket a helyi népek között. Akiket szóban meg tudtak győzni, azokat szavakkal, akik ellenálltak, azok körében tűzzel-vassal terjesztették az iszlámot. Ebben az időben ugyanis Afganisztán népei vegyes vallásúak voltak: a területen éltek zoroasztriánusok, buddhisták, napimádók, hinduk, keresztények és zsidók. Afganisztán buddhista gyökereire emlékeztetett az ország közepén lévő Bamjan tartomány hatalmas Buddha-szobra. Ezt a Buddha-szobrot a tálibok 2001. márciusában felrobbantottak, mivel az iszlám tiltja a bálványokat. 

A IX. század végére a muszlim hódítók teljesen iszlamizálták az ország déli, a Hindukus-hegységtől délre lévő részét, a XII. század végére pedig sor kerül az ország többi részének iszlamizálására is. 

A XIII. században Dzsingisz kán mongoljai lerohanták a régiót. A mongoljárás számos nagyvárost lakatlanná változtatott, és a gazdaság vidéki agrárgazdasággá esett vissza. Valószínűleg ekkor jelent meg a mongol származású hazara nemzetiség az országban, bár a hazarák származása nem teljesen egyértelmű. Őket a XIV. században Timur Lenk inváziója döntötte meg. A Timur-dinasztia idején számos elsőrangú muszlim építészeti remekművet, tudományos és irodalmi műalkotást hoztak létre. 

A XVI. században Babur, Timur és Dzsingisz kán leszármazottja, meghódította az indiai Delhit, és az ottani dinasztiát a Mugál-birodalommal váltotta fel. 

A XVI. század végére az ország nyugati része perzsa uralom alá került. A XVIII. század elején Mir Wajsz Hotak, az afgán függetlenség „atyja”, sikeresen kivívta az ország függetlenségét. 

A XIX. század második fele a Nagy Játszma (Great Game) időszaka. Két vetélytárs nagyhatalom, északról az orosz medve, délről a brit oroszlán próbálta a befolyását hol diplomáciai, hol katonai eszközökkel növelni Afganisztánban. 

Az 1839-1842-es, első angol-afgán háborúban Nagy-Británnia megpróbálta meghódítani Afganisztánt, azonban Elphinstone vezérőrnagy haderejét az Akbar Khan vezette afgánok gerillaháborúban megsemmisítették. Ekkor a britek diplomáciai puhatolózásba kezdtek Akbar Khannal, de az erőiket kivonták. 

Az 1878-1880-as, második angol-afgán háborúban a britek legyőzték Avub Khant. Ezután a britek kivonultak Afganisztánból, de elérték, hogy az ország csak a belpolitikai ügyeit intézhesse, külpolitikáját viszont Nagy-Britannia szabja meg. 

1893-ban Mortimer Durand brit diplomata Abdul Abdur Rahman emírrel aláírattatta azt az egyezményt, amelyben meghatározták az Afganisztánt Brit India nyugati területétől (a mai Pakisztántól) elválasztó határvonalat; ez a határvonal azóta Durand-vonal néven ismert. Ez a határvonal kettévágja mind a pastu, mind a beludzsi területeket, és azonos etnikumú embereket helyez az afgán-pakisztáni határ mindkét oldalára. Az okok közül ez az egyik, amiért Afganisztán, valamint a később megalakított Pakisztán mind a mai napig neheztel egymásra. 

Az 1919-es, harmadik angol-afgán háborúban a britek mérsékelt sikereket ugyan elérek, de végül el kellett ismerniük Afganisztán függetlenségét. 

A függetlenség kivívása után Amanullah Khan afgán király arra törekedett, hogy országa - a hagyományos elzárkózás helyett - diplomáciai kapcsolatot létesítsen a világ többi országával, ezért 1927-28-ban Európában, valamint Kemál Musztafa („Atatürk”) Törökországában tett látogatást. A látogatás hatására a király számos reformot vezetett be országa modernizálása érdekében. Fő támogatója apósa és külügyminisztere, Mahmud Tarzi volt, aki támogatta a nők iskolázottságát. Kiharcolta, hogy az 1923-as afgán alkotmányba kerüljön bele a kötelező elemi oktatás. 

Némelyik reform, például a hagyományos, a teljes női testet és arcot elfedő lepel, a burka eltörlése, valamint számos koedukált iskola megnyitása gyorsan kiváltotta sok törzsi és vallási vezető haragját. A növekvő fegyveres ellenzék nyomására Amanullah Khannak 1929 januárjában le kellett mondania, miután Kabul a felkelők kezére került. Mohamed Nadir Sah, a lemondott király unokatestvére 1929 novemberében legyőzte a felkelőket, majd trónra lépett Nadir Sah néven. Elvetette a korábbi király gyors reformjait, inkább a fokozatos modernizáció híve volt, azonban 1933-ban meggyilkolták. 

A meggyilkolt király 19 éves fia, Mohamed Zahir Sah örökölte a trónt. Ő 1933 és 1973 között uralkodott. Mind a király, mind a két nagybátyja, Zahir Sah (1946-ig miniszterelnök), valamint Mahmud Khan Sah (1946 és 1953 között miniszterelnök), többé-kevésbé reformszellemű volt. A reformintézkedések hatására Afganisztán - legalábbis a nagyvárosok - lassan, de biztosan elindult a fejlődés útján, és kezdett kikecmeregni a középkorból.

A második világháborúban Afganisztán megőrizte semlegességét, a hidegháború során pedig az el nem kötelezett országok között maradt. Mindez jó hatással volt az országra, mivel a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok, egymással versengve építette ki Afganisztán úthálózatát, repülőtereit és egyéb fontos infrastruktúráját azért, hogy az országot a maga oldalára állítsa. 

1953-ban Mohamed Daud Khan, a király unokatestvére és sógora lett a miniszterelnök. Politikájában Daud inkább a Szovjetunió felé mozdult, és növelte a távolságot Pakisztántól. 1973-ban - amikor a király külföldön volt - vértelen puccsal átvette a hatalmat, az országot köztársasággá nyilvánította, és beült az elnöki székbe. 

1978 áprilisában a kommunista Afgán Népi Demokratikus Párt megszerezte a hatalmat az ún. Szaur-forradalom keretében. Hónapokon belül a kommunista kormánnyal szemben az ország keleti részén felkelés bontakozott ki, ami gyorsan országos polgárháborúvá vált, ahol a mudzsahed gerillák küzdöttek a kormányerők ellen (A mudzsahed, illetve mudzsaheddin elnevezés jelentése körülbelül: az iszlám szerint cselekvő, törekvő, küzdő ember). Míg a pakisztáni kormányzat titkos kiképzőtáborokat állított fel a gerillák számára, addig a Szovjetunió katonai tanácsadók ezreit küldte az afgán kormány támogatására. 

1979 szeptemberében Nur Mohamed Taraki elnököt az Afgán Népi Demokratikus Párt rivális frakciója meggyilkolta, és a saját emberét, Hafizullah Amint tette meg az ország elnökének. Decemberben Amin elnököt a Szovjetunió különleges erői meggyilkolták. Ezután egy szovjetek szervezte, összfrakciós kormány jött létre Babrak Karmal vezetésével. A Karmal-kormány betiltotta az uzsorát, nyilatkozatott tett a nemek közötti egyenlőségről, bevezette a nőket a politikai életbe, azaz alapjában véve világias felfogású politikát követett. Mindeközben szovjet csapatok léptek az országba, hogy az új Karmal-kormányt stabilizálják, amivel a Szovjetunió az afgán belharc részesévé vált.

Az 1979-es szovjet beavatkozásra két magyarázatot szoktak adni. Az egyik vélemény az USA vietnami kudarcából és sokkjából, az 1979-es iráni iszlám forradalomból, a Carter-kormánynak az 1970-es években tanúsított puha külpolitikájából vezeti le a beavatkozást, mondván, hogy a Szovjetunió ki akarta használni a kínálkozó lehetőséget, hogy - Afganisztánon és Iránon keresztül - közelebb jusson a Perzsa- (Arab-) öbölhöz. A másik magyarázat szerint a Szovjetunió meg akarta akadályozni, hogy az iráni iszlám forradalom exportálódjon előbb Afganisztánba, azután a Szovjetunió déli, muszlimok lakta tagköztársaságaiba (Kazahsztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán). 

A Karmal-kormány világias politikája, de főleg a szovjet beavatkozás ellenállást váltott ki számos vallási és törzsi vezetőben. Carter amerikai elnök meghirdette azt, ami később Carter-doktrina néven vált ismertté: az USA nem engedi meg egyetlen külső erőnek sem, hogy ellenőrzése alá vonja a Perzsa- (Arab-) öbölt. Carter elnök intézkedése nyomán törölték a Szovjetunióval megkötött gabonaegyezményt, ami számos, a Szovjetunióba gabonát szállítani akaró, amerikai farmernek okozott nehézséget. Ezen kívül az elnök elintézte, hogy amerikai atléták ne vegyenek részt az 1980-as moszkvai olimpián. Erre válaszul az 1984-es Los Angeles-i olimpiát a Szovjetunió és a Keleti Blokk - Romániát leszámítva - bojkottálta, és Barátság-játékok néven alternatív olimpiát rendezett. 

Az 1980-84-as, valamint 1984-88-as Reagan-kormány doktrínája szerint a Szovjetunió ellen küzdő mozgalmakat részben nyíltan, részben fedetten támogatni kell. A Reagan-doktrína jegyében, az amerikai kormányzat emelte a mudzsahedeknek juttatott pénz és fegyverek - például Stinger légvédelmi rakéták - mennyiségét és minőségét. A támogatás kiharcolásában kiemelkedő szerepet játszott Charlie Wilson képviselő, illetve Gust Avrakotos CIA-ügynök. A pénzt és a fegyvert az USA és Szaúd-Arábia átadta Pakisztánnak, majd Pakisztán továbbadta a mudzsahedeknek. A szovjetek ellen harcolók között nemcsak afgánok, hanem különféle muszlim országokból érkezett önkéntesek is voltak. Ilyen volt egy Oszama bin Laden nevű, szaúd-arábiai férfi, akiről a világ később még hallani fog… 

Nem szabad elfelejteni, hogy az amerikai pénzt és fegyvereket a szovjetek ellen harcoló muszlimok nem azért vagy nem feltétlenül azért fogadták el, mert annyira szimpatizáltak az USA, vagy úgy általában a nyugati világ eszméivel és értékeivel, hanem mert egyszerűen szükségük volt rá. A szovjetek eltűnésével, a megerősödött és megerősített iszlamista erők nemcsak a világi államiságot semmisítették meg Afganisztánban, hanem új ellenség után is néztek, amit a nyugati civilizációban találtak meg. A CIA „blowback”-nek, illetve „unintended consequence”-nek nevezi az ilyen jelenséget, amikor egy megoldás rövid távon jó ötletnek tűnik, hosszú távon viszont hátulütővel, azaz nem várt következménnyel jár. 

Az 1980-88-as szovjet megszállás és háború több mint egymillió afgán életét követelte. Mintegy hatmillió afgán menekült Pakisztánba és Iránba, valamint több tízezer vándorolt ki Európába, az USA-ba vagy Ausztráliába. 

Bár a szovjet államvezetés már az 1980-as évek derekán belátta, hogy „Afganisztán a Szovjetunió vérző fekélye”, illetve hogy „Afganisztán egy medvecsapda”, azonban csak 1989-ben, a megmásíthatatlan valóság kényszere hatására vonult ki az országból. 

A kivonulás után, a Szovjetunió még három évig, 1992-ig támogatta a vele szövetséges kabuli Nadzsibullah-kormányt. 1992-ben azonban az egyesített afgán ellenállás - részben a Szovjetunió megszűnése, így a támogatás elapadása miatt, részben az Afganisztánban teljesen elfogadott árulás és átállás segítségével - legyőzte Nadzsibullah erőit. Nadzsibullahot elfogták és agyonlőtték, holttestét darura lógatva közszemlére tették. 

1992 és 1995 között Afganisztánban polgárháború dúlt. A közös külső ellenség - a szovjetek, illetve a szovjetbarát kormány - eltűntével az addig szövetséges hadurak egymás ellen fordultak. Egyes hadurakat Szaúd-Arábia, másokat Irán, megint másokat Pakisztán támogatott, hogy saját befolyását növelje Afganisztánban. 

A polgárháború káoszát a lakosság sínylette meg a legjobban. Mind a hadurak magánhadseregei, mind a közönséges bűnözők miatt, elterjedt volt a gyilkosság, a nemi erőszak, a fosztogatás. 

1994-ben az ország déli részén megjelent egy mozgalom, a tálibok. A tálib (taliban) szó általános jelentése diák (diákok). Szűkebb értelemben a vallási iskolák diákjairól van szó, akik vallási mozgalomból politikai és katonai mozgalommá nőtték ki magukat. Rámenősséggel, valamint külföldi - főleg pakisztáni - támogatással a tálibok megszerezték az ország déli és középső részét. 

A tálib mozgalomhoz csatlakoztak arab, pakisztáni, csecsen, és egyéb külföldről érkezett, muszlim önkéntesek. 

Mindeközben egy másik jelentős személyiségnek, Ahmed Sah Maszudnak - aki már a szovjetek elleni harcban is jeleskedett - sikerült a Kabulért harcoló hadurakat legyőznie, és lépéseket tennie az élet normális kerékvágásba terelése érdekében. A harcok megszűntek, a törvényesség helyreállt. Maszud országos politikai folyamatot akart elindítani, mely nemzeti rendezéssel és általános választásokkal járt volna. A tálibok elutasították a folyamatot, mert nem hisznek a választáson alapuló kormányzatban. 

Amikor a tálibok 1995-ben Kabult kezdték ostromolni, vereséget szenvedtek Maszudtól. Azonban 1996-ban katonai támogatást kaptak Pakisztántól, valamint pénzügyi támogatást Szaúd-Arábiától, és így sikerült elfoglalniuk a fővárost. Az 1990-es évek végére a táliboké lett az ország déli, nyugati, keleti és középső része, azaz az ország 90%-a, míg Maszud Északi Szövetsége az ország északi részét, az kb. 10%-nyi területére szorult vissza. 

A tálibok az uralmuk alá vont területeken az iszlám törvényt, a saríát maximalista módon vezették be. Azokat, akiknek ez nem tetszett, bebörtönözték vagy kivégezték. A tálibok uralma különösen a hazara etnikumú embereket sújtotta, mivel a hazarák mind fajilag (mongol származás), mind vallásilag (síita iszlám) különböznek a többi afgán embertől. Ennek ellenére az átlag afgánok kezdetben, főleg gyakorlati okból, szimpatizáltak a tálibokkal, vagy legalábbis elfogadták őket, mert azt tapasztalták, hogy a polgárháború káoszát felváltotta a kiszámíthatóság, a rend. Később azonban rá kellett jönniük, hogy a tálibok által hozott renddel úgy jártak, mint az énekesmadár a kalitkával: a ragadozók a kalitkában ülő madárhoz ugyan nem férnek hozzá, de ennek az az ára, hogy a madár teljesen ki van szolgáltatva gazdája kényének-kedvének. 

A tálibokkal szemben Maszud az általa ellenőrzött területen demokratikus intézményeket és bizottságokat állított fel, ahol a politikai, közegészségügyi, oktatási és gazdasági kérdéseket vitatták meg. Az általa ellenőrzött területen a nőknek nem kellett burkát viselniük, dolgozhattak és iskolába járhattak, és kevésbé voltak kitéve a kikényszerített házasságnak. Ezen felül Maszud erős kézzel irányította az alatta álló harcosokat, hogy a lakossággal szemben ne követhessenek el visszaéléseket. Ennek következtében körülbelül egymillió ember menekült át a tálibok által ellenőrzött területről a Maszud által ellenőrzött területre. 

2001. szeptember 9-én Maszudot két újságírónak álcázott arab öngyilkos merénylő meggyilkolta. Két nappal később, szeptember 11-én, New Yorkban repülőgépek csapódtak a Világkereskedelmi Központba (World Trade Center). Akár a hivatalos, akár a nem hivatalos magyarázatot fogadjuk el a WTC elleni támadással kapcsolatban, az tény, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormánya felszólította a tálibokat, hogy az amerikaiak által tettesként megnevezett, a tálibokkal szövetséges Oszama bin Ladent adják ki. 

Ezt a tálibok elutasították, mire az USA és Nagy-Britannia megindította a Tartós Szabadság Hadműveletet (Operation Enduring Freedom, OEF). Az amerikai és brit erők - együttműködve az Északi Szövetséggel - lépésről lépésre szorították a tálibokat dél felé. 2001 decemberére a tálibok Pakisztánba menekültek. Eközben a nyugatiak támogatásával új afgán kormány alakult Hamid Karzai vezetésével. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa létrehozta, a NATO pedig felállította a Nemzetközi Biztonságtámogató Haderőt (International Security Asssitance Force, ISAF), hogy segédkezzen az új afgán kormánynak a biztonság fenntartása érdekében. 

2002-ben elkezdődött a népképviseleti intézmények felállítása, és bizonyos fejlődés következett be a kormányozhatóság, a gazdaság, az egészségügy, az oktatás, a szállítmányozás, valamint a mezőgazdaság terén. Az ISAF/NATO elkezdte az afgán fegyveres erők, valamint a nemzeti rendőrség kiképzését.

(Hidra)