140 éve született vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója (III. rész)

140 éve született vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója (II. rész)

140 éve született vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója

Magyarország több okból sem maradhatott ki – sajnos – a második világháborús hadműveletekből, s tragikus módon Horthy és több miniszterelnöke minden hazafias törekvése ellenére azt sem kerülhette el, hogy területe hadszíntérré váljék, és nemzeti vagyonunk csaknem teljes mértékben megsemmisüljön 1944-45 folyamán. Megmosolyogtató, amikor korábban kommunista, ma neoliberálisnak mondott történészek és megmondóemberek kinyilatkoztatják, hogy az akkori politikai elit a rossz oldalra állt, amikor a Harmadik Birodalommal szövetkezett, továbbá hogyan kellett volna kimaradnunk a világháború apokalipsziséből, s amennyiben ez mégis lehetetlenség volt, miért kellett volna hazánk akkori elitjének – élén a Kormányzóval – az angolszászok vagy a szovjet vörös horda szövetségeseként harcba vinni az országot a Tengelyhatalmak ellen. Az efféle kijelentések és elmélkedések teljességgel történelmietlenek, s arról tanúskodnak, hogy szerzőik nincsenek tisztában a 20. század első felének nagyhatalmi, diplomáciai és katonai viszonyaival, továbbá teljesen téves, elhibázott módon az akkor élt emberek gondolkodásmódját, cselekedeteik mozgatórugóját a mai ember felfogása és lelkiállapota alapján próbálják értelmezni és megfejteni.

Nem Horthy Miklóson múlott, hogy 1945-ben, a vörösbolsevik tatárjárás után a magyarság – az 1918-as helyzethez képest rosszabb állapotban – teljesen kiszolgáltatottan hevert a győztesek lábai előtt. Miért nem kerülhettük el, hogy részt vegyünk a nagy európai polgárháború (1914-1945) utolsó szakaszának (1941-1945) hadműveleteiben a hitleri Németország oldalán?

1). Magyarország geopolitikai helyzete eleve lehetetlenné tette a történelem során mindig, hogy nagy, összeurópai háborús konfliktusokból kimaradjunk, legyen az az oszmán-törökök által a nyugati kereszténységre kényszerített 15-17. századi permanens hadakozás, a harmincéves háború vagy éppen az első világháború, amelytől az akkori miniszterelnök, Tisza István mindenképpen szerette volna a gondjaira bízott országot távol tartani, ám sajnálatos módon a háborús részvétel nem az ő szándékán múlott.

2). Az első világháborúban győztes Antant-hatalmaktól hazánk revíziós politikájának támogatását nem remélhette a 30-as, 40-es évek folyamán, hiszen épp ezek az országok zsugorították Magyarországot a trianoni szégyenkalodába. Ezen túl, Nagy-Britannia – a középkori, francia területekért folyó százéves háborút nem számítva – soha nem mutatott érdeklődést a kontinentális politika – legkevésbé a közép-európai ügyek – iránt, csupán a hatalmi egyensúly fenntartására törekedett, hogy ne támadjon riválisa a világtengereken és a gyarmatosításban. Franciaország számára Magyarország mindig csupán egy parasztfigura volt az európai nagyhatalmi küzdőtér- és diplomácia-sakktábláján. A francia politika a 16-18. század során tucatnyi magyar politikust és erdélyi fejedelmet áltatott, majd cserben hagyta őket, s végül Trianonnal tetézte be a magyarsággal szemben elkövetett évszázados hitszegéseit. 1940 nyarától amúgy sem volt hatalmi tényező, mert a német támadás megindulásakor kártyavárként omlott össze.

3). Azon nincs mit csodálkoznunk, hogy a háború utolsó heteiig a Kormányzó és köre még csak hallani sem akart a szovjet vezetéssel megkezdendő tárgyalásokról. Horthy – átélve az 1919-es országpusztítást, anarchiát és a vele járó kíméletlen vörösterrort – egész életében engesztelhetetlenül utálta – nagyon helyesen – a bolsevizmust s annak Moszkva marionettfiguráiként működő hazai kollaboráns képviselőit. Azt felvetni, hogy Horthynak és az akkori elitnek együtt kellett volna működnie a sátáni Szovjetunióval, eleve történelmietlen, ezen felül, egy történelmi párhuzammal élve, olyan képtelenség, mintha őseinkre ma azért tekintenénk görbén, mert a másság iránti tolerancia és tisztelet erkölcsi hívó szavát követve, nem szaladtak 1241-ben a mongol, a 16-17. században pedig a török táborba, s fogtak fegyvert saját hazájuk, saját véreik ellen.

4).A Trianon utáni nemzetközi helyzetben, majd a második világháborúban Horthyéknak nem volt más választásuk, mint Németország szövetségeseként állni fel a nagy európai küzdelemre. Geopolitikai helyzetünk, történelmi-politikai hagyományaink és európai kulturális kapcsolatrendszerünk egyaránt arra predesztinálták az akkori politikai osztályt, hogy Németországgal lépjen politikai-katonai szövetségre. Tetszik, nem tetszik a mai neoliberális köröknek, s a nemzetiszocializmus fantomképével szemben lángpallossal viaskodó kivénhedt és ifjú partizánoknak, történelmi tény, hogy Trianon részleges revíziójára, a magyarságot ért katasztrófa részbeni orvoslására az elmúlt csaknem egy évszázad során egyedül a Führer és a Duce döntésének eredményeképpen került sor egyetlen alkalommal mindmáig.

Az 1941. június 26-ai kassai bombázás után Horthy kormányzó és Bárdossy miniszterelnök döntést hozott arról, hogy hazánk háborúba lép a Szovjetunió ellen. A hadba lépésről a parlamentet másnap tájékoztatták – alkotmányosan –, s néhány polgári ellenzéki politikus kivételével valamennyi honatya lelkesen jóváhagyta a kormányzó és miniszterelnöke előző napi döntését. Ez év végéig Magyarország hadi állapotba került Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal is. A Wehrmacht ez idő szerint legyőzhetetlennek látszott, a Szovjetunió európai területeinek nagy részét elfoglalta, a bolsevik forradalom (pontosabb megnevezéssel terrorakció) szimbolikus jelentőségű városát, Leningrádot ostromgyűrűbe zárta, és 1941 december elején hozzákezdett a főváros, Moszkva ostromához, ám a kegyetlen télben megindított szovjet ellentámadás mintegy 250 km-re visszavetette a német haderőt nyugati irányba Moszkvától. A német hadvezetés számára ekkor már –a korábbiakkal ellentétben – fontossá vált a magyar honvédek részvétele a keleti fronton zajló hadműveletekben. 1941 folyamán ugyanis csak kisebb magyar katonai erőt vezényeltek a Szovjetunió területére, a Kárpát-csoport négy dandárját, illetve a Gyorshadtestet, ez utóbbit ráadásul 1941 novemberében kivonták a frontról.1942 januárjában. Ribbentrop német külügyminiszter budapesti látogatásán született meg a döntés arról, hogy a magyar vezetés kiküldi a keleti frontra a teljes 2. magyar hadsereget, mintegy 150 ezer főnyi katonasággal.

1943 elején azonban nagy szovjet offenzíva kezdődött, amelynek eredményeképpen a Voronyezs térségében 1943. január 12-én indult támadás következtében a 2. magyar hadsereg megsemmisült. A halálos áldozatok száma kb. 100 ezer fő volt, s a hadfelszerelés 90%-a odaveszett, illetve az oroszok hadizsákmánya lett. Három héttel később, 1943. február 2-án, Sztálingrádnál Paulus tábornok volt kénytelen kapitulálni az oroszok előtt. E világháborús fordulat Budapesten is komoly aggodalmat keltett a Kormányzó környezetében, a háború során ekkor rémlett fel komolyan annak a lehetősége, hogy a németek az óriási túlerővel szemben vesztesként fejezhetik be a hadműveleteket. Arra azonban Horthy 1943 folyamán még rémálmában sem gondolt, hogy hazánk szovjet megszállás alá fog kerülni a világháború végén, ezt követően pedig csaknem fél évszázadra a világ első kommunista államának gyarmatává válik. Több generációnyi magyar politikus tévedését, hibás helyzetmegítélését osztotta a Kormányzó is: túlságosan bízott a nyugati hatalmakban, meg volt róla győződve, hogy azok, különösen Nagy-Britannia, nem fogják hagyni, hogy Magyarország szovjet-orosz érdekszféra legyen. Továbbá 1944 júniusáig arról is meg volt győződve, hogy az angolszászok – az 1943-as szicíliai partraszállásukat követően – hamarabb érik el a Kárpát-medencét, mint Sztálin vörös hordája, illetve a második front megnyitása a Balkánon lesz, mely dezinformációt az angolszászok titkosszolgálatai céltudatosan terjesztették is, a Tengelyhatalmak hírszerzését így kívánva megtéveszteni, és normandiai partraszállásuk katonai és logisztikai részét ezáltal megkönnyíteni.

Horthy tudtával és beleegyezésével Kállay Miklós miniszterelnök titkos tárgyalásokat kezdett az angolokkal, amelynek eredményeképpen 1943. szeptember 9-én megszületett az isztambuli előzetes fegyverszüneti megállapodás. Ebben az állt, hogy amint angol vagy amerikai csapatok elérik Magyarország határait, a magyar kormány feltétel nélkül kapitulál és megmenekül attól, hogy az ország területe hadszíntér legyen. Jó két hónap múlva, az 1943 november végén tartott teheráni konferencián azonban eldőlt: a második front Normandiában lesz, vagyis Roosevelt és Churchill Sztálin kedvében járt, hiszen egyúttal az is kimondatott, hogy a Szovjetunió nyugati határait a háború végén biztonsági érdekeinek megfelelően jelölheti ki. A diplomácia virágnyelvéről lefordítva: az említett politikusok már Teheránban odadobták egész Közép- és Kelet- Európát a sátáni Szovjetuniónak, kárhozatra ítélve a térségben található nemzetek sok tízmilliónyi fiainak több generációját.

A német hírszerzés és titkosszolgálatok előtt azonban nem maradhatott titokban az isztambuli megállapodás, s részben ezért, részben pedig azért, mert a németek a magyar katonai erőt elégtelennek tartották, hogy az ekkoriban már a Kárpátok keleti vonulataihoz közeledő, óriási túlerőben lévő szovjet ármádiát megállítsa, a Reich vezetése Hitler utasítására két változatban is kidolgozta a Margarethe-tervet, vagyis Magyarország megszállásának katonai forgatókönyvét. Hitler magához kérette az idős, 76 esztendős, betegeskedő Kormányzót Klessheimbe, s az 1944. március 18-ai tárgyalásokon közölte Horthyval hazánk megszállására vonatkozó elhatározását. A birodalmi kancellár és vezető egyúttal azt is tudatta Horthyval, hogy amennyiben a honvédség nem tanúsít ellenállást a bevonuló német megszálló erőkkel szemben, illetve maga a Kormányzó is beleegyezik az ország német részről átmenetinek mondott megszállásába, Horthy államfőként a helyén maradhat. Mint ismeretes, Hitler megtartotta a kormányzónak tett ígéretét, bár 1944. március 19-e után Horthy korlátozott jogkörrel és cselekvési képességgel rendelkezett, a tényleges hatalom és döntéshozatal a Führer teljhatalmú magyarországi megbízottjának, Edmund Veesenmayernek a kezében volt.

Kormányzóságának utolsó fél évében Horthynak szembe kellett néznie azzal a tragikus történelmi ténnyel, hogy szeretett hazája ismét vesztesként fog kikerülni egy világháborús konfliktusból, ráadásul az idegen, megszálló katonai erő a barbár Vörös Hadsereg lesz, amely fegyvereivel a kommunizmust is importálja majd Magyarországra. Kétségtelenül jó szándékkal, nemzete javát tartva szem előtt, az idős államfő tárgyalásokat kezdett a szovjet vezetéssel, s végül 1944. október 11-én Moszkvában ideiglenes fegyverszüneti megállapodás jött létre hazánk és a Szovjetunió között. Eszerint a magyar honvédalakulatok átállnak a Vörös Hadsereg oldalára, Magyarország pedig egyidejűleg hadat üzen Németországnak s felveszi a harcot a Wehrmacht ellen.

Kétségtelen, hogy mind politikai, mind erkölcsi szempontból e fegyverszüneti feltételek elfogadása és aláírása Horthy közéleti pályafutásának legnehezebben értelmezhető fejezete. Sztálintól Magyarország ugyanis csupán bosszúra és kegyetlen megtorlásra számíthatott, akár átáll az utolsó pillanatban az ő oldalukra, akár nem. Nyilván az apokaliptikus politikai és katonai helyzetben a kétségbeesés és a reménytelenség érzése vezette Horthyt a „moszkvai útra”. Ezt igazolja két későbbi fejlemény is. Az egyik az, hogy 1944. október 15-ei rádióbejelentésében nem ejtett szót a németekkel való szembefordulásról, valamint az arcvonalaknak a szovjet csapatok előtti megnyitásáról sem, csupán a fegyverszünet aláírásáról. A másik tény pedig Horthynak egy, már a száműzetésben tett kijelentése a háború után: „Nem támadok hátba senkit, még egy Hitlert sem. Nem vagyok áruló. Megígértem Hitlernek, hogy azonnal értesítem, ha különbékét akarok kötni. Megtartottam a szavamat”.

Végül az oroszokkal való egyezkedés miatt a németek Horthyt lemondatták, s utolsó államfői aktusként a kormányzó átadta a hatalmat a Nyilaskeresztes Párt vezetőjének, Szálasi Ferencnek, majd 1944. október 17-én különvonattal, negyedszázadnyi politikai tevékenység után örökre elhagyta hazáját. Németországi internálás után végül a portugáliai Estorilban telepedett le családjával, többé már nem játszva szerepet a magyar politika irányításában, s itt érte a halál 1957. február 9-én. A lisszaboni angol katonai temetőben hantolták el.

Horthy történelmünk talán legnehezebb, emberpróbáló időszakában rendeltetett a nemzet vezetésére. Egy megcsonkított, béna országot kellett Trianon után a pusztulásból feltámasztania, sikerre kellett – legalább részben – a revíziót vinnie, és vezetnie kellett a gondjaira bízott országot az 1939-45 közötti pokoli világégésben. Erényeivel és hibáival ezt Horthy tisztességgel, legjobb tudása szerint megtette, ezért tisztelet illeti, s a magyar történelmi emlékezet soha nem felejtheti el. Mai politikus utódai békeidőben is gazdasági, politikai, erkölcsi és hangulati káoszba kormányozták az országot, így nekik és udvari történetíróiknak semmiféle erkölcsi, politikai alapjuk nincsen Horthy kritizálására. Mint ahogy ugyanezeknek a figuráknak ahhoz sem volt, hogy tiltakozzanak és őrjöngjenek az ellen, hogy végül a Kormányzó földi maradványait örök nyugalomra helyezzék kenderesi családi birtokának kriptájában, 1993-ban. Mert az Antigoné óta tudjuk, mindenkit megillet a végtisztesség.

Lipusz Zsolt

(Vége)