Az eddig megvizsgált elemek, mint hálózatépítés, sajtóbefolyás, kulturális és politikai mozgalmak, majd végül hatalomszerzés, illetve a zsidó érdekképviselet kérdése után érdemes jobban elmerülni a témában, mint például az identitás kérdésében, ez utóbbi ugyanis visszatérő fókusza a zsidóság felelősségét kimagyarázni akaróknak. A narratíva szerint, ha nem nyilvánították ki ország-világ előtt bizonyos egyének, hogy ők zsidók, akkor nem voltak azok, mert ezen infantilis logika szerint az döntés és kinyilvánítás kérdése. Valójában az identitás több síkon is megnyilvánul – és akkor még ott van az etnikai jellemvonások fontossága is.

A fentebb vázolt elvet ezek a kimagyarázók ugyanakkor nem tartják alkalmazandónak egyéb esetekben: például, ha egy fehér ember megüt egy cigányt, logikailag meg kéne várni, hogy mindkét személy kijelentse, milyen identitással rendelkezik, mert az is előfordulhat, hogy egy cigány identitású magyar ütött egy magyar identitású cigányt, így cigányellenes rasszizmusról panaszkodni elhamarkodott lenne. Az úgynevezett holokauszt kapcsán is elfogadják az ekként érvelők, hogy annak az éppen aktuális, törvényileg védett áldozati száma a valós, függetlenül attól, hányuknak nem volt esetleg zsidó identitása (emlékezzünk: internacionalista nem lehet zsidó hasonló logika mentén), ez a taktikai nihilizmus így igen csak cinikus és részrehajló. Ez a posztmodern felfogás így tehát abszurd: míg az ember identitásának szerepe fontos, addig egy személy motivációi, ízlése, igényei stb. kapcsán több szempont is jelentős.

A nemzetköziség és törzsi hálózatépítés dinamikájának szempontjai

A Tanácsköztársaság kapcsán halljuk néha, hogy az zsidóellenes is volt ráadásul. Ezzel szemben a zsidó etnikai aktivizmus meglehetősen szabadon zajlott mind hazánkban, vagy Oroszországban. Bár két budapesti zsidó vezető szerette volna, ha a zsidókat az új Kun-rendszer zsidó vallású magyaroknak tekintse, más zsidók egy Zsidó Nemzeti Tanácsot hoztak létre, a zsidó nemzetiségi miniszter Jászi Oszkár engedélyével, aki „elismerte, hogy jogos a zsidó nemzetiségi szervezkedés” – emlékeztet Komoróczy Géza (2012, 354. o.) A zsidók története Magyarországon című több mint 1200 oldalas, átfogó munkájában. Szintén megtudjuk, hogy több zsidóellenes esemény zsidó belharc eredménye volt, többnyire a vallásos zsidók, cionisták, és szekuláris bolsevikok között. Jászi Oszkár bécsi emigrációjában, 1920-ban a kommünt úgy jellemezte, hogy az a világtörténelem első forradalma volt, amelyben „a zsidóság minden fék és korlát nélkül érvényesülhetett, tehát szabadon fejthette ki a benne évszázadokon át szunnyadó erőket és tendenciákat” (idézve: i. m., 358. o.).

Jászi az oroszországi zsidó aktivizmust úgy jellemezte mint ami egy etnikai, törzsi mozgolódás. A Galilei Kör számára tartott 1911. január 28-i előadásán elmondottak szerint az oroszok elnyomó intézkedéseikkel „megteremtették a legvéresebb, leganarchisztikusabb zsidó nacionalizmust [...] és az eredmény, hogy ez a leginternacionálisabb, faji és nemzetiségi törekvésekre nem sokat adó nép véres nemzetiségi mozgalmakat produkált” (Jászi, 1982, 162. o.). Jászi megismételte ezt máskor is: a cári rend elnyomó jellegzetességei „alkalmas talajt teremtettek a zsidóságban a legszélsőségesebb forradalmi eszmék számára. Mindennek az eredménye az lett, hogy a zsidó fanatikus nacionalizmusnak eddig ismeretlen plántája Oroszország földjén hatjott ki” (Jászi, 1912, 139. o., hangsúly az eredetiben). Nem jelölte meg, kikre gondolt, de ezekben az években a cionisták mellett az anticionista (kivándorlást elutasító), nyíltan zsidó és szocialista – később a bolsevikokat támogató – bundisták, és maguk a bolsevikok voltak jelentősek (elég az 1905-ös Trockij-féle véres, forradalmi próbálkozásukra gondolni). Az 1910-es évek elején már feltörőben volt a mozgalom, így a „forradalmi” jelzővel bizonyára rájuk utalt. Miként azt Gerald D. Surh (2023) összegezte könyvének bevezetőjében: „A zsidó forradalmi kezdeményezések 1905 végére bekövetkezett veresége nem vetett véget mozgalmuk úttörő törekvéseinek. A zsidó forradalmi szocializmus, amely nagyrészt az 1905-ös oroszországi forradalom részeként jött létre és alakult ki, hosszabb és befolyásosabb életre talált Palesztinában, Európában, Amerikában és az 1917 utáni Oroszországban” – ahogy 1918–1919 Magyarországán is, tehetjük hozzá...

Jászi Oszkár (forrás szevi.hu)

Jászi (1982,  69. o.) elismeri 1906. augusztus 7-i egyik közgyűlésbeli felszólalásán, hogy „igen nagy szerepe van” Magyarország szegénységének okozásában annak, amit egyszerűen úgy hív ő is, hogy „zsidó uzsora”. Szerinte a zsidókérdés nem más, mint – nem biológiai, hanem történelmi értelemben vett – „faji súrlódásokkal komplikált csoportantagonizmus” (i. m., 263. o.). Mint rámutat, „... a haute finance és a kereskedelem túlnyomó mértékben zsidó foglalkozás, az ezen működésekhez tapadó érdekellentétek könnyen öltenek felekezeti vagy faji színezetet...” (i. m., 264. o.). Jászi kifejti a két etnikum, a zsidó és magyar közötti különbségeket, mint az előbbi túlzott racionalizmusa, természettől való elidegenedettsége, nyers, arrogáns, rámenős jelleme, ellenben a magyar vidékiesség parasztias karakterével, mely szerinte természetes módon eredményez ellenszenvet. Vélekedése szerint a „zsidókérdés egyik oka” a „zsidóság túltengő és patologikus befolyásá[ban]” keresendő (i. m., 489. o.). Mint az gyakran előfordul, amikor egy zsidó viszonylag őszinte elemzésbe bocsátkozik a zsidó–nem zsidó konfliktusról, Jászi itt kimondottan közel kerül az „antiszemiták” nézeteihez; vagyis ebben az esetben a Tharaudék (2024, 160–163. o.) által előadott magyar panaszok összefoglalásához, amely alapvetően ugyanezt mondja a zsidókról, és arról, hogy miért váltanak ki ellenszenvet.

Jászira Ezra Mendelsohn amerikai–izraeli történész is hivatkozik, miután rámutat ő is, hogy „valóban figyelemre méltó volt azoknak a zsidóknak a száma, akik kiemelkedő pozíciókat töltöttek be Kun szerencsétlen sorsú száznapos rendszerében. A korszak egyik tanulmányozója szerint a Kun-rezsim huszonhat minisztere és miniszterhelyettese közül húszan zsidó származásúak voltak” (Mendelsohn, 1993, 894. o.). Ekként összegzi a helyzetet: „bár Kelet-Európában a zsidók mindenütt jelentős szerepet játszottak a szocialista mozgalmakban, sehol, de különösen nem Szovjet-Oroszországban, nem játszottak ilyen nagy szerepet. Nemcsak a Kun Béla-kormányban domináltak a zsidók, hanem a háború előtti »Galilei Körben«, a budapesti diákradikalizmus központjában és a háború előtti szocialista mozgalomban is igen jelentősek voltak” (uo.). A szerző idézi Jászit, aki szerint „A magyar nép sokkal vidékiesebb, konzervatívabb és lassabban gondolkodó, mint a nyugati paraszti népek. Másrészt a magyar zsidóság sokkal kevésbé asszimilálódott, mint a nyugati zsidóság, sokkal inkább egy önálló tömb a társadalmon belül, amely nem igazán érintkezik az ország őshonos lelkületével” (i. m., 895. o.).

Mendelsohn szerint azonban „az igazság az, hogy a zsidók többsége hazafias magyar volt, akik rendkívül ellenségesek voltak a bolsevizmussal szemben” – ez önmagában is eléggé túlzó állítás, de ezt félretéve, itt teljesen leegyszerűsíti a kérdést a szerző: a magyarok zsidókkal szembeni ellenségeskedése több tényező eredménye volt, amelyek közül a bolsevizmus csak az egyik. A magyarok észrevették, hogy a zsidók – ahogyan azt a fentebb nagyon is prominens Jászi elismerte – idegen társadalmat alkotnak a társadalmon belül, és a rendkívül túlméretezett, befolyásos pozíciókban való helyzetük komoly átalakító hatással volt a nemzet egészére (az ellenségeskedés másik forrásaként emlékezzünk vissza Jászi azon elismerésére, hogy az uzsorakamat 90 százalékát zsidók gyakorolják). Valóban, a Galilei Körhöz szorosan kötődő Ferenczi Sándor nem nagyon kedvelte a bolsevizmust, ahogyan a Körhöz tartozó barátai egy része sem (míg mások részt vettek a Kun-rezsimben), mégis nagyon hagyományellenes, bomlasztó hatásuk is volt. Az ellentét megmarad, akár cionisták, akár nem cionista kommunisták, esetleg kapitalisták, földbirtokosok, kereskedők, újságírók, művészek, és még hosszan sorolhatnánk a különböző pozíciókat...

Identitás és identitásproxy

Tekintve, hogy a kimagyarázók előszeretettel ismételgetik, hogy a bolsevik zsidóknak nem volt zsidó identitása (ez adott esetkeben kimutathatóan nem igaz, lásd alább), egy felvetendő szempont itt ezért az őszinteség kérdése. Nem tudjuk, hogy ezek a szereplők mennyire voltak őszinték a kommunikációjukban és a megnyilvánulásaikban, ezért talán nem tanácsos azt feltételezni, hogy valaminek a hiánya a kommunikációban bizonyítja annak a dolognak a hiányát egy mélyebb szinten. Egy valamelyest diszkriminált kisebbségként élő diaszpóranép, amely kialakít a csoportidentitás számára egy vagy több proxyt, helyettesítő elemet, nem lenne meglepő tendencia, különösen a csoportközi feszültségek idején: „A kommunizmus többek között az asszimiláció egy formája volt” a zsidók számára, véli Krajewski (2000), úgy ábrázolva őket, mint akik vágytak a társadalomhoz való tartozásra – amelyet ugyanakkor ellentmondásos módon valami egészen mássá kívántak átalakítani –, mivel „ez tűnt számukra a legígéretesebb útnak”, teszi hozzá. Megjegyzi azonban, hogy „mikor elutasítottá váltak vagy egyszerűen kiábrándultak, gyakran »visszatértek« a zsidósághoz”. Ez inkább annak a lehetőségnek felel meg, hogy a zsidók tudat alatt kialakítottak egy maszkot zsidó önképükhöz (egyszerű szocialistáknak feltüntetve magukat), vagy talán ez egy tudatosan stratégiai, megtévesztő narratíva volt, hogy tömegeket szólítsanak meg – visszatérve az őszinteség kérdéséhez. Valóban, például „az elv, miszerint a szocializmus győzelme a parasztság megnyerésétől függ, azon kevés politikai elvek egyike lett, amelyhez Pogány [József] egész forradalmi pályafutása során ragaszkodott” (Sakmyster, 2012, 30. o.). A zsidó identifikáció megnyilvánulásainak tudatos elkerülése összhangban lenne azzal az aggodalommal is, amelyet ezek a zsidók az antiszemitizmussal szemben tápláltak – ami valóban motiválta őket abban a törekvésükben, hogy a rendszerüket kevésbé zsidónak tüntessék fel, mint amennyire az volt (amint arra kitértünk már).

A parasztok tetszésének elnyerése nem működne a Dávid-csillag zászlaja alatt, mint ahogy a társadalom átalakítása, hogy az megtisztuljon az antiszemitizmustól és biztonságosabb legyen a zsidók számára – ahol a zsidók lennének az uralkodók ráadásul – nem lenne fontos az emberek elég jelentős tömegei számára (sőt, valószínűleg elleneznék is). Egy maszk használata – például nemzsidók beiktatása egy mozgalom vezetőiként –, hogy a szélesebb nemzsidó társadalom felé szimpatikusabb legyen, amit akarnak, jól ismert jelenség az aktivista zsidók körében (a pszichoanalitikusok és a Boas-követők körében lásd: MacDonald, 1998, 2. és 4. fejezet; vagy saját írásaimat itt és itt). A proxyk használata az „asszimiláció” (vagy talán a stratégia) érdekében, miközben zsidók maradnak, a 15. századi marranókra is emlékeztethet, akik között szintén megtalálhatjuk ezt a zsidóságba való „visszatérést”, amiről Krajewski beszélt fentebb (lásd: MacDonald, 2003, 4. fejezet). Ami a zsidó érdekek vörös, nem pedig zsidó zászló alatti kivívását illeti, Jaff Schatz (1991, 230. o.) megjegyzi, hogy „az aktivistákat az a törekvés vezérelte, hogy a háború utáni zsidó kollektív életet etnopolitikai víziójuk tartalma szerint alakítsák. Ebben a vízióban a zsidó szekuláris kultúra szocialista körülmények között virágzott volna”. A zsidók a kommunizmus győzelmében látták „az antiszemitizmus, az elmaradottság, a nyomor és más zsidó problémák orvoslását egy megváltozott zsidó foglalkozási struktúrában”, amivel ismét a befogadó társadalmak sajátosan zsidó perspektívák szerinti átalakításánál vagyunk.

Schatz erre is reflektál, amikor a zsidó kommunisták egy sajátos típusát írja le: „a háború előtti zsidó világban gyökereztek, és osztották az aktivisták elképzelését a szocializmus és a szekuláris jiddis kultúra megőrzésének és ápolásának összekapcsolásáról, anélkül, hogy osztoztak volna az utóbbi machiavellista kifinomultságában” (i. m., 237. o.). A Tanácsköztársaság Vörös Gárdájának főbb vezetői mind zsidók voltak (Jancsik Ferenc kivételével): Landler Ernő, Bíró Dezső, Seidler Ernő, Rákos Ferenc, Chlepkó Ede, Rákosi Mátyás. Schulz Ignác pedig „a budapesti vörösőrség parancsnokának egykori helyettese volt” (Simon, 2013, 61. o.). Garbai Sándor, a Kun-rezsim elnöke Schulczról – aki részt vett az 1918–1919-es forradalmakban, majd Csehszlovákiába költözött, még aktívan tevékenykedett, de később Izraelben élt, ahol meghalt – felidézi, hogy a hagyományos zsidó szokásokat követte: „Azt magam is látom, sok esetben megfigyeltem, hogy Schulcz Ignác környezetében és baráti körében csak zsidók vannak. Ez nem történik véletlenül. Schulcz befelé még helyesen, a gettó szellemében él. Betartja a zsidó tradíciók minden rendelkezését, a kóser konyha élvezetétől, a hosszú nap [jom kippur] pontos betartásáig” (Végső, 2021, 232. o.). Ez tovább szemlélteti, hogy az internacionalista kommunista-szocialista lét képes volt együtt élni a zsidó identitással, megcáfolva ezzel a filoszemita főáramú toposzokat, amelyek szerint ez állítólag lehetetlen. (Emlékezzünk még Jászi Oszkár nézetére a forradalmi zsidó nacionalizmusról.)

A Poálé Cion pár tagja Łowiczban, 1917-ben (forrás: yivoarchives.org)

Figyelembe kell vennünk még a kifejezetten zsidó identitású szocialista csoportok történelmi létezését, mint például az Általános Zsidó Munkás Szövetség Litvániában, Lengyelországban és Oroszországban, a Zsidó Szocialista Munkáspárt szintén Oroszországban, vagy a marxista-cionista Poálé Cion (Po'alei Zion; „Cion Munkásai”) mozgalom Nyugat-Oroszország különböző helyein. Moses Hess, egyértelműen zsidó identitással mint a cionizmus, és különösen a munkáscionizmus egyik úttörője, maga is szocialista volt. Ahogy az Enyclopaedia Judaica (2007, 704. o.) emlékeztet rá: „A brit szocialista mozgalom kiemelkedő alakja volt Eleanor Marx-Aveling (1855–1898), Karl Marx legfiatalabb lánya, aki szoros rokonságot érzett a zsidó néppel, és megerősítette, hogy »legboldogabb pillanataimat akkor élem át, amikor London East Endjén zsidó munkások között vagyok«.” Más szóval, kommunistának lenni összhangban volt a zsidó önképpel, annak internacionalizmusa ellenére, és ezt az aktivizmust zsidóként az ő érdekeiknek megfelelőnek tekintették. Az 1905-ös oroszországi forradalom idején, amelynek Lev Trockij volt az egyik kiemelkedő alakja, és amelyben a Zsidó Szövetség „rendkívül fontos szerepet játszott” (Bezarov, 2018, 1083. o.), a The New York Times 1905. január 29-i cikkében – A cionizmus vége, talán főcímmel – egy zsidó prédikátort idézett, aki azt mondta, hogy egy sikeres forradalom esetén „egy szabad és boldog Oroszország, a maga hatmillió zsidójával, valószínűleg a cionizmus végét jelentené” (idézve: Heddesheimer, 2024, 20. o.). Ez azt jelenti, hogy a forradalom győzelmével nem lenne okuk kivándorolni Palesztinába, hogy Izraelt építsék. Mirjam Limbrunner vizsgálata a Bundot kifejezetten a zsidó nacionalizmussal azonosítja. Ahogy a szerző a mozgalom alapját leírja: „A zsidó szocialisták hamarosan rájöttek, hogy a népi szocialista mozgalmak nem foglalkoznak a zsidó tömegek előtt álló számos kihívással, ezért szükségesnek látták, hogy a szocializmus zsidó változatával álljanak elő.” (Limbrunner, 2019, 64. o.) A csoportorientált politikai formák iránti vágy eredménye az volt, hogy „a szocializmus és a zsidó nacionalizmus olyan politikai mozgalmakban kezdett összeolvadni, mint az Általános Zsidó Munkásszövetség, röviden a Bund, amelyet 1897-ben alapítottak Vilnában, és amely a későbbiekben nagy hatással volt a palesztinai szocialista cionistákra” (i. m., 64. o.).

A szerző részletesen bemutatja Ber Borochov (1881–1917) munkásságát és hatását, aki a marxizmus és a zsidó nacionalizmus keverékét fejlesztette ki, és ezzel újabb példát szolgáltat arra, hogy a zsidó identifikáció a hagyományos nacionalizmuson kívüli etnocentrikus aktivizmusban találja meg az utat, megmutatva, mennyire felszínes az etnikai identitás létének tagadása az internacionalisták, szocialisták, marxisták, majd a bolsevikok esetében – ami valószínűleg egy eleve hazug narratíva. Mindez gyakran meglehetősen nyílt volt: ha megnézzük a Lenin alatti oroszországi bolsevikokat, akkor egy kifejezetten zsidó szekciót is találunk, Evszekszija [Евсекция] néven, amelyet hivatalosan „zsidó kommunista szervezetként” ismertek el, ahogy Baruch Gurevitz (1980, 29. o.) vizsgálja a témával foglalkozó tanulmányában. Ennek a zsidó csoportnak az volt a szerepe, hogy összegyűjtse az etnocentrikusabb zsidókat, gondosan a bolsevik ernyő alatt tartva őket (gyengítve a cionista mozgalmat), miközben lehetővé tette számukra, hogy zsidók maradjanak (lehetőleg szekuláris bolsevik módon), és hálózatot építsenek ki a sok más zsidó csoporttal. Ahogy Gurevitz megjegyzi, a bolsevikok Központi Bizottsága utasította „az ukrán kommunistákat, hogy a Moszkvában megvalósuló politikával összhangban fogadják be a zsidó Farbandot és hozzanak létre egy Evszeksziját”, aminek eredményeként „helyi szinten zsidó szekciókat, valamint egy központi Evszeksziját alapítottak” (i. m., 33. o.). Hasonló volt a helyzet Fehéroroszországban is, de Gurevitz még több példát is bemutat a kommunizmus keretein belül hivatalosan engedélyezett zsidó aktivizmusra – azok zavarba ejtésére, akik még mindig úgy tesznek, mintha ez lehetetlen lenne. (Emlékezzünk még a korábban vázolt, a Kun-rendszer Jászi Oszkár felügyelete alatt álló Zsidó Nemzeti Tanácsra.) Az, hogy egyes zsidók az Evszeksziját vallás- és cionizmusellenes álláspontjuk miatt árulónak, sőt „antiszemitának” tartották, a törzsi harcok egy olyan dimenziója, amely számunkra itt másodlagos jelentőségű – míg a nemzsidó nemzeteknek a „múltat végképp eltörölni[ük]” kellett, addig a zsidók ezzel a szocialista jiddis-zsidó identitással tevékenykedtek, amelyet tanulmányunk e részében vizsgálunk...

Valóban, Inna Shtakser, a Tel Aviv-i Egyetem izraeli történésze vonatkozó könyvében azt állítja, hogy ezek a forradalmi zsidók új zsidó identitást alakítottak ki, amely azonban továbbra is zsidó identitás maradt:


Itt felfigyelhetünk arra, hogy még a szakértő Shtakser szerint is egyes zsidók szükségesnek érezték magukat nem zsidókként mutatni, ami így visszavisz bennünket a zsidók felelősségét kimagyarázó narratívákhoz (miszerint nem is voltak zsidók), melyekkel már foglalkoztunk...

A kutató megjegyzi, hogy ezeknek a „fiatal forradalmároknak kompromisszumokat kellett kötniük internacionalista identitásukkal kapcsolatban, és világossá kellett tenniük, hogy minden zsidóért felelősek”, és hogy „a forradalom alatt egy rövid ideig a zsidó közösség elfogadta a forradalmárokat, sőt a vezetésüket is” (i. m., 129. o.). Ezekben a viharos időkben „nem hagyták magukra a zsidó közösségeket, amikor azok veszélybe kerültek”, és „felelősséget is vállaltak a közösségért, és elvárták, hogy bennfentesként, ne pedig idegenként kezeljék őket. A harcosok elvárták, hogy támogassák őket és támogatást nyújtsanak a közös ellenséggel, a cári rezsimmel szemben, amely minden zsidót diszkriminált, és a pogromistákkal szemben” (i. m., 130. o.). Shtakser megállapítja:


Abigail Green (2020, 34. o.) is megjegyzi, hogy „Az a tény, hogy a zsidó internacionalizmus korai formáit a liberális törekvések – polgári és vallásszabadság, humanitarizmus, civilizációs diskurzus, liberális imperializmus – strukturálták, lehetővé tette a szekuláris zsidó liberálisok számára a kollektív zsidó cselekvést a nemzetközi szférában.” Ben Gidley (2014, 62. o.) pedig azt jegyzi meg, hogy a történészek hajlamosak lekicsinyelni „azt, hogy ezek a migránsok milyen mértékben kapcsolódtak a zsidó világhoz” – a zsidó migránsok, akik „jelentős hatást gyakoroltak a brit marxizmus fejlődésére”. Rámutat arra, hogy ez milyen ellentmondásos perspektívákat eredményez: „Paradox módon az ilyen történészek gyakran készpénznek vették a radikálisok olyan internacionalizmusról szóló vallomását, amely tagadja az etnikai hovatartozás minden lehetőségét, ugyanakkor az általuk dédelgetett radikalizmust igyekeztek úgy ábrázolni, mint ami az angol földön honos, és nem idegen földről átültetett” (i. m., 62–63. o.).

Az 1905-ös forradalom már korábban megmutatta, hogy a zsidók a forradalmi mozgalmat a saját csoportjuk érdekeinek tekintették. Ezért nem meglepő, hogy a zsidók erősen motiváltak voltak: „Az orosz szociáldemokrácia szervezeti és személyi struktúrájának kialakulási folyamatai az első orosz forradalom alatt is folytatódtak. A zsidók aktívan részt vettek ezekben a folyamatokban. Szerepüket az orosz szociáldemokrata mozgalom szervezésében és személyi állományában nehéz túlbecsülni” – foglalja össze Olekszandr Bezarov (2021, 132. o.). Ez nem csupán az egyes zsidók „rendkívül fontos” szerepvállalásának volt köszönhető, hanem lényegében ez sokak számára csoportidentitássá alakult – a judaizmus szekuláris formájává –, ahogy Bezarov megjegyzi: „Végül Marx, a »tudományos« szocializmus megalapítójának zsidó származása kanonizálta tanítását az Orosz Birodalom városi zsidóságának tömegtudatában, amely egy új messiást várt, aki »kihozza« őket a zsidó térség gettójából” (uo.). Jászi Oszkár tehát pontosan érzékelte a zsidó aktivizmust a 20. század első évtizedében a „nacionalizmus” egyik formájaként – még ha az internacionalizmus zászlaja alatt is –, és pontosan jellemezhetjük a magyarországi zsidók akkori aktivizmusát, akár a pszichoanalitikus mozgalomban, akár a Galilei Körben, akár a bolsevizmusban, mint vélt etnikai érdekek által motivált aktivizmust. Hogy változást idézzen elő; a társadalom átalakulását egy olyan új társadalommá, amelyben a zsidók kevésbé vannak korlátozva vagy fenyegetve, és nagyobb hatalomra tehetnek szert – egy olyan verseny ez az erőforrásokért, amely nem lepheti meg azokat, akik a történelmet az evolúciós folyamatok szemszögéből vizsgálják, figyelembe véve az etnikai jelleget is.

„Szavazz az Egyesült Zsidó Szocialista Munkáspártra” – jiddis nyelvű ukrán választási plakát 1917-ből (forrás: Ne Boltai Collection)

Az internacionalizmus és a nemzeti (etnikai) identitás közötti kapcsolat megértésének kulcsa az etnikai verseny szemszögének, különösen a kisebbségek szemszögének figyelembe vétele: a korlátozások lerombolásának szorgalmazásával a kisebbségi csoportok egy olyan új rendet építenek, amelyben nagyobb szabadsággal és hatalomhoz való hozzáféréssel rendelkeznek, így ők a saját csoportérdekeik érvényesítésével foglalkoznak. Hogy az ilyen jellegű érdekérvényesítésből mennyi cinikus és megtévesztő, és mennyi az, amiben valóban hisznek, azt gyakran nehéz megmondani, de az utóbbi esetében az önmegtévesztés jelensége jól ismert a vonatkozó szakirodalomban: „azt állítjuk, hogy az önmegtévesztés azért fejlődött ki, hogy megkönnyítse az interperszonális megtévesztést azáltal, hogy lehetővé teszi az emberek számára, hogy elkerüljék a tudatos megtévesztésre utaló jeleket, amelyek felfedhetik a megtévesztő szándékot” – tejeszti elő von Hippel & Trivers (2011, 1. o.). Amikor önmegtévesztés történik, „az átlagos megtévesztéshez hasonlóan ez is külső, nyilvános tevékenység, amely nyílt kijelentésekkel vagy cselekvésekkel jár, amelyek egy közönség felé irányulnak, akár valós, akár képzelt közönség is az” – állapítja meg Mijović-Prelec & Prelec (2010, 238. o.).

A „nem zsidó zsidó” marxista történész, Isaac Deutscher (1907–1967) egyik megjegyzése érdekes perspektívát nyújt az önbecsapásról (feltéve, hogy nem külsőleg akar megtéveszteni): „Vallás? Ateista vagyok. Zsidó nacionalizmus? Internacionalista vagyok. Egyik értelemben sem vagyok tehát zsidó. Zsidó vagyok azonban az üldözöttekkel és kiirtottakkal való feltétlen szolidaritásom révén” (Deutscher, 2017, 50. o.). Deutscher itt a saját csoportjával azonosul, de nem a feltehetően kifogásolható módon jut el odáig – ehelyett a saját racionalizálásában humanitárius, morális beállítottsága miatt etnocentrikus. De Deutscher nem azonosulna, és nem is azonosult palesztinként, mindazon üldöztetések és etnikai tisztogatások miatt, amelyeknek ez a konkrét csoport körülbelül ugyanebben az időben (és azóta is) ki volt téve, nem azonosult oroszként vagy magyarként, amiért ezek a népek a kommunizmus alatt üldöztetésnek voltak kitéve, és nem azonosult egyetlen ázsiai vagy afrikai néppel sem, amely üldöztetést, elnyomást vagy tömeggyilkosságot szenvedett el nagymértékben. Humanizmusa erősen szelektívnek tűnik, és történetesen a saját népével való szolidaritás érzése a tudatosan vállalt identitásának és etnocentrizmusának az alapja. Deutscher ezután megjegyzi, hogy „zsidó vagyok, mert a zsidó tragédiát a saját tragédiámnak érzem; mert érzem a zsidó történelem lüktetését”, és a megjegyzést azzal fejezi be, hogy kifejezi azt a vágyát, hogy „biztosítsa” a zsidók valódi „biztonságát és önbecsülését” (uo.).

Gerald Surh (2023) vizsgálta a zsidó aktivizmus ezen vélt vagy valós biztonságot érintő aspektusát, arra jutva könyve bevezetőjében, hogy „a zsidók körében az 1881 utáni nemzedék kezdett szakítani az idősebbek és a hagyományos vezetők csendességével és passzivitásával. Ahogy 1905-ben a nemzsidók zsidókkal szembeni aggodalmát és haragját nem csupán az antiszemitizmus határozta meg, a zsidók körében az 1880-as évek óta bekövetkezett átalakulások nem csupán az antiszemitizmussal szembeni ellenállásnak voltak köszönhetőek, bármilyen meggyőző is volt a zsidóellenes fenyegetés”. Rámutat, hogy „Először szerveztek zsidó politikai pártokat, és az 1903-as kisinyovi pogrom sokkjára válaszul proaktív önvédelmi törekvésekhez igazították őket. A zsidó pártok, amelyek 1905-ben a pogromok elleni védekezésükkel megvetették lábukat a zsidók körében, ezt követően jelentős szerepet játszottak mind az Oroszországban zajló forradalomban, mind a külföldi diaszpórában” – így jutunk vissza a Jászi által is látott zsidó aktivizmushoz, melynek része volt a bolsevizmus mint egy újabb zsidó identitás a forradalmi korszakban.

Egy gyakran hangoztatott érv, hogy ugyan a zsidók súlyosan felül voltak reprezentálva a bolsevikok és kommunisták között, de a teljes zsidóság zöme nem támogatta mindezt. Ha el is fogadjuk, hogy helyzettől függően nem volt 50% feletti a bolsevikok támogatottsága köreikben – ettől még maga a például 1919-es magyarországi bolsevizmus egy zsidó jelenség volt. (Ez az érv azt is hivatott sugallni, hogy a többi zsidó valahogy nemzeti volt esetleg, holott ha több nemzetellenes irány közül lehet választani, egyetlen alapján ezt nem jelenthetjük ki.) A zsidók akkori szavazati eloszlásáról – kapcsolódva Surh fentebbi meglátásához – árulkodó például az oroszországi 1917-es adatok analízise, melyet Simon Rabinovitch (2009, 216. o.) így foglalt össze: „Az 1917-ben a zsidó szavazatokért versengő zsidó pártok nagy száma a zsidó lakosság politikailag legaktívabb szegmensének ideológiai megosztottságát tükrözte. Ez a politikai megosztottság azonban többnyire nem terjedt át a zsidó tömegekre, akik túlnyomó többségben a zsidó nemzeti koalíciókra szavaztak, amelyek a zsidó polgári egyenlőséget és kollektív jogokat támogatták egy általánosan liberális kereten belül.” A szerző hozzáteszi még a messze legtöbb szavazatot kapott koalíció kapcsán: „A Zsidó Nemzeti Választási Bizottságra vagy a Zsidó Nemzeti Blokkra szavazni 1917-ben azt jelentette, hogy olyan zsidó jelöltek listájára kellett szavazni, akiknek az Összoroszországi Alkotmányozó Gyűlésben a zsidó érdekérvényesítés és -védelem volt a prioritás, nem pedig pusztán a mindenki számára biztosított polgári egyenlőség (mint például a Kadet) vagy az osztályharc (mint például a szocialisták, zsidók vagy sem)” (i. m., 217. o.). Zsidó érdekek menti politikai aktivizmus tehát, ami érthető, de annak a sugallása, hogy „nem minden zsidó” támogatott bolsevikokat, nem jelent a befogadó nemzettel való azonosulást, csak eltérő stratégiai nézőpontokat zsidó keretek között.

A vörös zászló alatt máshol is zsidó identitást és aktivizmust találunk. Bat-Ami Zucker (1994, 175. o.) a kommunisták erős zsidó identitását bemutatva – ezúttal az 1930-as évek Amerikájában – részletezi, hogy „a »Zsidó Iroda« nem volt autonóm, hanem a Kommunista Párt szerves része, és mint ilyen, a Központi Bizottságnak alárendelt, mégis kifejezte zsidó identitását, ami – bár közvetve és akaratlanul – egy sajátos zsidó baloldali kultúra kialakulásához vezetett”. Zucker példákat mutat be arra, hogy ezek a kommunista zsidók olyan stratégiával próbálkoztak, amelyben elutasították a „nemzeti” és „zsidó” perspektívát, ehelyett „jiddisként” fogalmazták meg azt (mint az identitáshelyettesítés enyhe esete). Ez azonban néhány év múlva megváltozott:


Zucker idézi Moissaye Joseph Olgint, egy egész életében szovjet-oroszországi kommunistát, aki részt vett az 1905-ös forradalomban, de végül az Egyesült Államokban lett újságíró, s aki szerint az új, zsidóbarát kommunista politika „fő céljai” a zsidó nép és kultúrájának védelme, a zsidó kultúra népszerűsítése és terjesztése a zsidó nép körében (i. m., 181. o.). Ezek az új irányelvek magukba foglalták „az »IKUF—Zsidó Kultúra Világszövetségének« intézményét, helyi ágak létrehozását egy nemzetközi bizottság alatt, és egy külön folyóirat alapítását, amely kizárólag a zsidó kultúrával foglalkozik – Yiddishe Kultur névvel" (uo.). Mindezt nem pusztán kommunisták tették, hanem egy kifejezetten zsidó aktivizmus révén érték el, ahogy Zucker azt tisztázza: „az amerikai zsidó kommunisták külön szerveződése és különösen sajtója, oktatási hálózata, valamint társadalmi és kulturális tevékenysége az 1930-as években egy sajátos zsidó kultúra megteremtéséhez vezetett. Bár lojális kommunistáknak tartották magukat, és ragaszkodtak a kommunista meggyőződésekhez, soha nem engedtek, és folyamatosan azt hirdették, hogy a zsidó néphez tartoznak” (i. m., 182. o.).

Egy másik régióra és korszakra, a második világháború utáni időszakra vonatkozóan Anna Koch (2022, 111. o.) megjegyzi, hogy a kommunista Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) „a zsidóság továbbra is szerepet játszott” még olyan zsidók életében is, akik már nem álltak közel zsidó származásukhoz, nem beszélve más zsidókról, akik „zsidóságukat mindig is önértelmezésük szerves részének tekintették, és az antiszemitizmus elleni küzdelemben a baloldali politika felé fordultak, antifasizmusukra zsidóságukkal összefonódva tekintettek” (i. m., 111–112. o.). Koch ennek bemutatására vállalkozik fejezetében. Mint megjegyzi: „Ellentétben a szakirodalom nagy részével, amely e német kommunisták zsidó származását mint kevéssé relevánsat félresöpri, ez a fejezet rávilágít arra, hogy milyen számtalan módon pozicionálták magukat ennek mentén” (i. m., 112. o.). Koch azokat is bevonja elemzésébe, akik (legalábbis nyíltan) nem azonosították magukat zsidóként, de ettől függetlenül ők is zsidó motivációjúak voltak.

Koch fenti, az NDK-ra összpontosító írását követve, és arra vállalkozva, hogy bemutatja „a zsidó vezetők miként változtatták a kommunista antifasizmust zsidóvá” ugyanott, David Shneer (2022, 156. o.) ezt a témát feszegeti: „még azután is, hogy 1952–1953-ban a háború után kisöpörték a kommunista zsidókat az NDK zsidó intézményeinek vezetőségéből, még mindig létezett egy globális kommunista zsidó közösség. A második világháború előtt ez a közösség, amely általában jiddis nyelven kommunikált, központi szerepet játszott a modern zsidó élet alakításában, mivel az igazságtalanság marxista megközelítését és minden nép, köztük a zsidók felszabadítását szorgalmazta az olyan strukturális uralmi rendszerek alól, mint a fasizmus és a gyarmatosítás” (i. m., 154. o.). Ezek a zsidók „politikai és kulturális teret találtak általában az NDK-ban, és különösen Kelet-Berlinben”, mivel „az NDK zsidói beillesztették a zsidó kultúrát és a háború emlékeit az NDK emlékezetkultúrájába, és ezzel biztosították, hogy a háború zsidó emlékeit az állam nyilvános antifasiszta kultúrájában megidézzék” (uo.). Schneer ezután ezeknek a zsidóknak a hálózatépítését vizsgálja, amelyet „transznacionálisnak” nevez, főként az NDK-ra, Magyarországra és az Egyesült Államokra összpontosítva – megjegyzi, hogy „Magyarország a zsidóság elsődleges csomópontjaként szolgált a kommunista zsidó világban”, részben azért, mert „Budapesten működött a kommunista Európa egyetlen rabbiszemináriuma, a Budapesti Rabbiképző Szeminárium” (i. m., 163. o.). Ezek a zsidók az NDK-ban „transznacionális és globális hálózatokba integrálódtak, amelyek a kommunista hálózatokon keresztül segítettek nekik fenntartani a zsidó közösség érzését. Ezek a zsidók a közösséget a zsidó univerzalizmus régebbi kommunista hagyományán keresztül teremtették meg, amely a második világháború előtt volt népszerű, elsősorban, de nem kizárólag, a jiddis kultúrán keresztül” (i. m., 168. o.). Robin Ostow interjúja egy olyan nővel, aki 1933-ban hagyta el Németországot, de később Szovjet-Oroszországból visszaköltözött az NDK-ba, szintén részletezi nyílt zsidó identitását a megvallott kommunizmusával együtt (Berliner, 1989).

A Koch és Shneer tanulmányait is leközlő kötetnél, és ezen belül az említett hazánknál maradva egy pillanatra, érdemes megemlíteni Bohus Kata írását, aki a Kádár-korszak (1956–1989) zsidó aktivizmusát elemzi, és a Magyar Zsidó lap kapcsán bemutatja az akkoriban kikristályosodó narratívát, miszerint „A zsidókérdés valójában magyarkérdés. A magyar társadalom demokráciájának, toleranciájának, nyitottságának és erkölcsi színvonalának kérdése, a kérdés itt, hogy társadalmunk ellentmondásait fel lehet-e oldani szabadon, agresszió nélkül...” – idézi a lapot Bohus (2022, 247. o.) Ennek a keretei között él jelenleg a fősodratú történetírás is: a zsidók bűnei és felelőssége a magyarok számlájára írandó, azok intoleranciája miatt, amint azt láthattuk korábban...

Mi azért maradjunk a zsidókérdés zsidó jellegénél, és ezzel figyelmünket a zsidóterror áldozatai felé tereljük: nagyító alá helyezzük a „zsidók is ugyanúgy áldozatai voltak a bolsevizmusnak” narratíva viszontagságait és a Lenin-fiúk kapcsán kimutatható zsidó felelősség maszatolását, tanulmányunk befejező részében.

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info

Hivatkozott irodalom:

• Berliner, Clara. "Returning to Berlin from the Soviet Union." In: Ostow, Robin. Jews in Contemporary East Germany: The Children of Moses in The Land of Marx. London: Palgrave Macmillan UK, 1989. 83–90.
• Bezarov A. T. To the Question of the Place and Role of the Bund in the Processes of the First Russian Revolution. Vestnik of Saint Petersburg University. History, 2018, vol. 63, issue 4, рp. 1082–1099.
• Bezarov, O. (2021). Participation of Jews in the processes of Russian social-democratic movement. History Journal of Yuriy Fedkovych Chernivtsi National University, (53), 131-142.
• Bohus Kata. "12. The Opposition of the Opposition: New Jewish Identities in the Illegal Underground Public Sphere in Late Communist Hungary". Jewish Lives under Communism: New Perspectives, edited by Katerina Capková and Kamil Kijek, Ithaca, NY: Rutgers University Press, 2022, pp. 236–252.
•  Deutscher, Isaac; Tamara Deutscher (ed.). The Non-Jewish Jew And Other Essays. Verso, 2017.
• Encyclopaedia Judaica. (San-Sol), Second Edition, Volume 18. Macmillan, 2007.
• Gidley, Benjamin (2014) Towards a Cosmopolitan Account of Jewish Socialism: Class, Identity and Immigration in Edwardian London. Socialist History Journal 45 , pp. 61–79. ISSN 0969-4331.
• Green, Abigail. "Liberals, Socialists, Internationalists, Jews." Journal of World History 31.1 (2020): 11–42.
• Gurevitz, Baruch. National Communism in the Soviet Union, 1918–28. University of Pittsburgh Press, 1980.
• Heddesheimer, Don. The First Holocaust—The Surprising Origin of the Six-Million Figure (6th Edition). London: Armreg Ltd., 2024.
• Jászi Oszkár. A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Budapest: Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1912.
• Jászi Oszkár. Jászi Oszkár publicisztikája. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1982.
• Jérôme Tharaud, Jean Tharaud. When Israel is King. Antelope Hill Publishing, 2024.
• Koch, Anna. "6. “After Auschwitz You Must Take Your Origins Seriously”: Perceptions of Jewishness among Communists of Jewish Origin in the Early German Democratic Republic". Jewish Lives under Communism: New Perspectives, edited by Katerina Capková and Kamil Kijek, Ithaca, NY: Rutgers University Press, 2022, pp. 111–130.
• Komoróczy Géza. A zsidók története Magyarországon. II. 1849-től a jelenkorig. Pozsony: Kalligram, 2012.
• Krajewski, Stanisław. "Jews, Communism, and the Jewish Communists." Jewish Studies at the Central European University I. Yearbook (Public Lectures 1996–1999). ed. by Andras Kovacs, co-editor Eszter Andor, Budapest: CEU (2000): 119–133.
• Limbrunner, Mirjam. "The struggle between Communism and Zionism. Jewish collective identity between class and state in revolutionary Russia and historic Palestine." Global Histories: A Student Journal 5.2 (2019).
• MacDonald, Kevin. Separation and Its Discontents Toward an Evolutionary Theory of Anti-Semitism. AuthorHouse, 2003.
• MacDonald, Kevin. The Culture of Critique: An Evolutionary Analysis of Jewish Involvement in Twentieth-Century Intellectual and Political Movements. Westport: Praeger, 1998.
• Mendelsohn, Ezra. "Trianon Hungary, Jews and Politics." In: Herbert A. Strauss (ed.). Hostages of Modernization: Studies on Modern Antisemitism, 1870–1933/39. Volume 2, Austria, Hungary, Poland, Russia. Berlin: Walter de Gruyter, 1993.
• Mijović-Prelec, Danica, and Drazen Prelec. "Self-deception as self-signalling: a model and experimental evidence." Philosophical Transactions of the Royal Society B: Biological Sciences 365.1538 (2010): 227–240.
• Rabinovitch, S. (2009). Russian Jewry Goes to the Polls: an Analysis of Jewish Voting in the All‐Russian Constituent Assembly Elections of 1917. East European Jewish Affairs, 39(2), 205–225.
• Sakmyster, Thomas L. A Communist Odyssey: The Life of József Pogány/John Pepper. Budapest–New York: Central European University Press, 2012.
• Schatz, Jaff. The Generation: The Rise and Fall of the Jewish Communists of Poland. University of California Press, 1991.
• Shneer, David. "8. An Alternative World: Jews in the German Democratic Republic, Their Transnational Networks, and a Global Jewish Communist Community". Jewish Lives under Communism: New Perspectives, edited by Katerina Capková and Kamil Kijek, Ithaca, NY: Rutgers University Press, 2022, pp. 151–173.
• Shtakser, Inna. The Making of Jewish Revolutionaries in the Pale of Settlement: Community and Identity during the Russian Revolution and Its Immediate Aftermath, 1905–07. Springer, 2014.
• Simon Attila. "A magyar szociáldemokrácia útkeresése a húszas évek Csehszlovákiájában." Múltunk – Politikatörténeti Folyóirat 58.1 (2013): 36–64.
• Surh, Gerald D. Russian Pogroms and Jewish Revolution, 1905: Class, Ethnicity, Autocracy in the First Russian Revolution. Taylor & Francis, 2023.
• Végső István. Garbai Sándor a Tanácsköztársaságról és a zsidóságról. Budapest: Clio Intézet, 2021.
• von Hippel W, Trivers R. The evolution and psychology of self-deception. Behavioral and Brain Sciences. 2011;34(1):1–16.
• Zucker, Bat-Ami. "American Jewish Communists and Jewish Culture in the 1930s." Modern Judaism (1994): 175–185.