Alig egy-két generációval ezelőtt még valami igen gyűlölt jelenségnek tűnt világszerte, ma pedig, ha netán valakinek eszébe jutna a szocializmus ellen szólni, egy jelentőségű volna a bűnnel. Ma akarva-akaratlan szocialista mindenki. A másnak bérért dolgozók elismerése és védelmezése oly természetes, amilyen természetes volt a feudális világban a jobbágyok helyhezkötöttsége.

A mai szocializmus lényegének megértése végett előbb a monopolizimust tárgyalom és kimutatom, hogy a kommunisták lapos-mechanikus teóriája a kezdeti rabszolga társadalomtól a feudalizmuson át a szocializmus felé való fejlődésről nem létező történelmi folyamat, amit pusztán a kommunizmus szükségszerűségének igazolására találtak ki. Sokkal mélyebb valóságra tapintunk rá, ha a monopolizmust és a társulást (kapitalizimus-szocializmus) végigkísérjük az európai történelem folyamán, különös tekintettel ezeknek a lélekben rejlő, benső indítékaira. Mindig volt kapitalizmus és mindig volt szocializmus ebben az értelemben. Más kérdés aztán az, hogy egyes népek lelki felépítettségüknek megfelelően mit hoztak ki egyikből és másikból. Így pl. a rómaiak csak az összefogásban tudtak nagyot alkotni s amikor később a monopolizmus került felül, ez csupán az állam összeomlását siettette. A görögök, éppen ellenkezően, kiemelkedő, energikus egyéniségek lévén, képtelenek voltak valamilyen szocialista összefogásra s ezzel járultak hozzá az összeomláshoz. A föníciaiaknál a monopolizimus a semita lelkületre annyira jellemző rabszolgaságban nyilvánult meg.

Ugyanez a rabszolgatársadalom jellemzi a zsidó bolsevizmust is.

Ezután a két, csak felszínesen azonos szocialista teoretikust, Morus Tamást és Marx Károlyt állítom szembe, aminek megfelelően két fókuszból vetül ki a világba a szocializmus név alatt összefoglalt tartalom. Az egyik az európai kultúra lelkiségében jelenik meg, a másik e kultúra profitálóinak és rombolóinak belső világában.

Végül pedig a szocializimus problémáját tárgyalom.

A két erőpár – a monopolizmus és szocializmus – között soha nem volt oly kiélezett a küzdelem és ellentét, mint pl. az univerzalizmus és nacionalizmus között az európai történelem folyamán. Ennek legfőbb oka az, hogy a két iránynak tudatosan szervezett politikai gócai soha nem voltak.

A középkor legszembeszökőbb jelensége, hogy a feudális rend hierarchikus felépítettségű. Azok az évszázadok, amelyek várakat és dómokat építettek, hierarchia, monopolizimus alapján állottak. Ezt nevezték el később kiváltságnak. A várakkal szemben a dómok emelkedtek, a két hierarchikus hatalom, a fejedelmek és az egyház szimbólumai.

A hierarchia egyrészt egy benső erőt tételez fel, másrészt azt a benső erőt – amit szívesen nevezek kozmikusnak – egybefogja, körülhatárolja, bezárja. A hierarchia mindig rend. Más szóval ezt formának mondjuk. A forma az a keret, amelyben a kozmikus építeni tud. Csak a külsőleg határolt erő teremtőképes. Minden formatörés veszélyt rejt magában, egy ilyen formatörés e tekintetben a szabadság. A monopolizmus formája a hierarchia, a szocializmus formája (amennyiben ez formának mondható) az egyenlőség, a nivellálás.

A monopolizmus és hierarchia kapcsolatban áll a metafizikával. Ha a laikusok metafizikáját vallásnak mondjuk, akkor világos lesz, hogy miért találjuk a letűnt monopolizmus mellett mindig a papokat. A várak építőit ugyanaz a metafizikai hajtotta a dómok megépítésére. Monopolista gondolatot fejez ki Dante, amikor a monarchagyilkos Brutust a pokol legmélyére helyezi. Abban az időben a legnagyobb bűnnek tűnt a hierarchikus rendszer megdöntésére irányuló törekvés. Az Egyházon belül is elsősorban az számít eretnekségnek, ami a hierarchiát veszélyezteti. Galilei, Giordano Bruno nemcsak abban volt bűnös, hogy az Egyház arisztotelészi tekintélyén alapuló monopolizmusával szemben más nézetet vallott, hanem mert a hét bolygó és hét szféra hierarchiáját tagadta heliocentrikus víziójában.

A középkör mágikus világképében a menny épp úgy hierarchiára épül, mint a pokol. Ennélfogva a közbenső világ, e földi lét is csak a hierarchia alapján állhat meg. Innen tekintve a hierarchia Istentől jön. Istentől, mert belső szükségszerűségből fakad és csak lapos propagandisták nevezik ezt kizsákmányolásnak. Ez a belső irányítottság talál kifejezést az Egyház ama tanításában, hogy az embernek tűrnie kell a felette levők, a gazdagabbak, a hatalmasabbak uralmát, mert minden hatalom felülről jő, s benne van az isteni Gondviselésben. Ezt nevezik a másik oldalon népbutításnak, s nem minden ok nélkül, ha azt a nem ritka, kenetteljes farizeussággal hirdetik.

Bármennyire rossz a társadalom gúlaszerű felépítettsége, – mondták –, ezerszer rosszabb az anarchia. „Ifjúkoromtól kezdve az anarchia rosszabbat jelentett számomra, mint a halál”,– mondja a nem katolikus Goethe. Ettől az anarchiától való félelem vitte Szép Fülöpöt és VIII. Bonifaciust a templomos rend feloszlatására. A templomosok, akárcsak mai utódaik a szabadkőművesek, minden hierarchia ellenségei. Akkor is a világ felé, a társadalom javát látszottak szolgálni, de adeptusai nagyon jól tudták, hogy végső céljuk az egyházi és fejedelmi hierarchia megdöntése. Pontosabban a hierarchia megdöntése után az az anarchia, amit Lenin is ígér a szocializmus utáni fázisban, mint utolsó, végső eredményben. (Az UNO fedőneve alatt működő szabadkőművesség ezért rokonszenvez a bolsevizmussal.) Sem a pápa, sem a király nem tárhatta föl a nyilvánosság számára ez anarchikus törekvéseket, mert az emberek meg sem értették volna, mi ebben a veszély. Ezért küldték olyan koholt vádak alapján a máglyára Jacques de Molay-t, amitől a nép visszaborzadt (bűbáj, eretnekség) és oszlatták fel a rendet. A rövidlátó, vagy éppen szabadkőműves érzelmű történészek azzal vádolják Bonifaciust és Fülöpöt, hogy ily alapon akarták megszerezni a templomosok hatalmas vagyonát. Bárhogy is legyen a dolog, a döntő motívum az anarchiától való irtózás volt.

Ám ugyanakkor a két, egyházi és világi hierarchia örökös harcban állott egymással, az egyik mint az univerzalizmus, a másik mint a nacionalizmus képviselője. Mindamellett a gyűlölet ma tapasztalt fokát sohasem ismerték. Pl. Velence 55 temploma semmit sem sejtet abból a kemény küzdelemből, amit az arisztokrácia a pápával vívott. Hogy akkor valami más tűz égett az emberek lelkében, valami a szó teljes értelmében nemes, feltárul a gondolkodó ember előtt, ha megfontolja: a doge palota csodálatos márvány remeke, amely a signoria uralkodói képességének méltó kifejezője, el tudta viselni tőszomszédságában a Szt. Márk bazilika bizánci boltozatait, ugyanaz az arisztokrácia, amely a pápa hatalmi törekvéseivel szembeszállt, amely a „divergens” Tiepolos – féle lázadást leverve a történelem során később hírhedtnek bélyegzett Tízek Tanácsát létrehozta – segédkezett pár tucat szebbnél szebb templom megépítésében. A rendiség és papság, noha meglehetősen durva volt az élet, soha nem ismerte azt a fanatikus gyűlöletet, aminek ma tanúi vagyunk a két meglehetősen univerzalista hatalom, az Egyház és a bolsevizmus között, különösen a bolsevista fennhatóság alá tartozó területeken. Ma a Kreml falain belül az egykori templomok és kolostorok a legfőbb állami hivatalokat fogadják be. Ennek néhány okára rámutatok e fejtegetés során. Ferrero a Római Birodalom bukásának okául – nem minden célzás nélkül a mi kultúránk hanyatlására – a hierarchia megdőlését, ill. a szenátus tekintélyének elvesztését látja. Valóban, amikor 193-ban a praetorianusok elárverezték a császári trónt, oda volt már minden tekintély. (Mindamellett Róma bukását erre az egy okra visszavezetni épp oly túlzás, mint a kereszténység elterjedésében vagy a germánok betörésében keresni a magyarázatot). A tekintély hierarchiát kíván, a hierarchia belső erőt. (Ez tűnt el Rómából). A királyok valamikor csak Isten kegyelméből való uralkodók voltak, a „nép akarata” egy késői, demokratikus hozzáfűzés.

A belső erő, a kozmikus, egy ismeretlen irányítás, amely ismeretlen okból hirtelen összetorlódik a lelkek mélyén és valóban nagyszerű alkotásokra készteti az embert. Ez valami titokzatos KELL, akaraton és tudaton kívüli ösztönzés. S amint felgyűl egy bizonyos nép lelkében egy körülhatárolt helyen, maga körül kiépít egy olyan külső formát, amellyel analóg a várakat, kolostorokat és városokat körülvevő fal. Ez a külső forma itt a hierarchikus rend, a fölfelé csökkenő számú kevesek uralma az alattuk levők fölött. A hierarchia korlát, de nemcsak korlát, hanem védelem is. Védelem a kozmikus közvetlen ráhatás elől, amit itt anarchiának nevezünk.

Ahelyett, amit az Egyház Gondviselésnek nevez, nem egészen azonos világi kifejezéssel sorsot is mondhatunk. A sors a nyugati mentalitásban valami feltétlenül belülről jövő, a lélekben és karakterben gyökerező irányítás, rendezés. Ebben az értelemben feltétlenül valami metafizikai, az ember számára megfoghatatlan titok. A mi sors-fogalmunk merőben más mint az arab kiszmet, vagy a görög ananké. A görög sorstragédiákban az ember tehetetlen játékszere a sorsnak. Semmi összefüggés nincs Ödipus egyénisége és sorsa között. Tetteiért a legkevésbé felelős, be van csupán helyezve kívüle álló erők sodrásába és olyasmiért bűnhődik, amelyben lelke tudatos része ártatlan. Shakespeare tragédiáiban a sorsot a karakter hívja fel, a kettő között a legmélyebb kapcsolat van. Macbeth a maga tetteiért felel, a jelenségeket létrehozó erőmezők középpontja ő maga. A két sors-felfogás közötti ellentét a két kultúra egymástól eltérő lélekképéből adódik. A mi kultúránk mélyen egyéni, egyedi, a személyiség teljes kidomborításával.

Egyetlen népnél sem került így előtérbe és középpontba a cselekvő személy. Ebben rejlik pl. a bűnbánat szentségének mélységesen európai volta, ahol is tetteiért csakis és teljességgel az elkövető a felelős. Hogy mennyire nem a mágikus világnézetben gyökerezik, abból láthatjuk, hogy csak 1215 óta lett kötelezővé, oly időben, mikor kultúránk legszebb virágait hajtotta ki. A görög kultúra mechanikus sorsa tágabb, kollektívabb felelősség, amivel Dosztojevszkij írásaiban is találkozunk és közelebb áll az arab kiszmethez. A mi sorsunk egy legszűkebb és legszemélyesebb felelősség. Ez természetes is, mert a legteljesebb szabadságeszme európai gondolat, a szabadság ily nagy foka a legteljesebb felelősséget tételezi fel. Ezért a mérhetetlenül ostoba dolog ezt az európai lélekből fakadó jellegzetes vonást a kínai, néger vagy éppen a zsidó fajra is mint legfőbb üdvhozót kiterjeszteni. Minden más nép csak visszaélni tud vele, mert ennek lényegét soha megérteni nem képes, a szabadságnak ilyen ideája nem él a lelkében s ezért csak a felszínit, a hasznosat és a fehér faj gyengeségét látja benne.

Sors és szabadság – bármilyen paradoxonnak hangzik – azonossá válnak egy magasabb szintézisben. Csak a belsőleg legszabadabb emberben tud a sors, a teljes sors hatni. Mondhatnám úgy is, hogy csak ezt az embert méltatja a sors arra, hogy rajta keresztül beteljesüljön. A szabad ember az a márványtömb, amelyen a sors vésője zavartalanul tud dolgozni. Luther tette az északi embert teljesen szabaddá. A természet és végtelen között elenyészik a pap személye. Kant is ide mutat, amikor azt mondja, hogy mindenki a maga papja és bírája. Luther jelenti az ember „felszabadítása” tekintetében a hatalmas finálét. Felséges és megrázó ez a finálé, a leghatalmasabb csúcs, amelyen túl a kozmikus félelmetes örvényei tátonganak, a Kimondhatatlan, az, amit az ember nem tekinthet meg anélkül, hogy vagy istenné vagy őrültté válna. Csak az északi ember lélekképe juthatott el a szörnyű alternatívához: a pusztulás árán feltörni a csúcsra, vagy nem kutatva a titkot lent maradni a biztonságot nyújtó síkon. Ennek az embernek jelszava valóban: pericolosamente vivere. Luther vezetett minket erre a csúcsra. Ő erős volt és úgy gondolta, más is erős és el tudja viselni a Megnevezhetetlen tekintetét.

Ma már tudjuk, hogy ez csak részben sikerült. Luther volt a finálé in principio, a ma atomtudósa és űrhajósa lesz a finálé in facto. A mikro- és makrokozmosz meghódítása csak morális magaslaton álló embernek engedhető meg, márpedig sem a keleti sem a nyugati monopolistákról nem állíthatunk ilyet. Csak most érzékeljük a csúcsról megnyíló panoráma fenségességét és borzalmát. Sokkal kisebb volna a veszély akkor, ha ez a mérhetetlen titok kulcsa mindkét oldalon nem egy olyan faj kezében volna, amelynek egyszer már az a végzet jutott, hogy megölje Istent. E majdnem mindenhatóságnak eme nép kezére játszásáért már nagyon is bűnhődik a fehér faj, és egyedül mi leszünk a felelősek akkor, amikor ez a csak rombolásra teremtett nép végül mégis az emberiség elpusztítására fordítja majd a mi félisteni hatalmunkat.

A mágiában mindig halállal bűnhődött az, aki a titkokat profanizálta, elárulta. Nietzsche, ez a másik északi titán, egy csodás meglátásában mondta egyszer, hogy az ember elvben már mindent összetört, s most következik a kézzel való, valóságos összetörés. Az európai ember hatalomigénye oly nagy, hogy még a maga pusztulása árán is keresztülviszi. Ebben a tekintetben csak a zsidó hatalomigény az erősebb. Ezért nyüzsög annyi közülük az atomtitok körül. A kép komor, tragikus, de a miénk és ez büszkeséggel tölt el.

Minden idők legnemesebb embermárványa az európai, ezért tudott a sors, általa soha nem sejtett csodákat alkotni. Ez a sors, a legteljesebb egyéni felelősségbe és legteljesebb egyéni szabadságba zárt sors a mienk, egyedül a mienk. Idegen vériség ezen csak mosolyogni tud.

A középkor monopolizmusa az európai sors szabad tevékenysége. Ennek a monopolizimusnak ma már nehezen érthető és helyeselhető vonásai vannak. Baloldali dilettánsok zsarnokságról, kizsákmányolásról írnak. Ne feledjük el, hogy mi szinte állandóan összetévesztjük s szükségszerűt a helyessel, s hogy mindig értékítéletet vonunk le a történelmi tények felsorakoztatásakor és rendezésekor. Ezért írnak annyi hamis történelmet napjainkban.

A középkorban kétségtelenül ki volt hangsúlyozva az emberek közti egyenlőtlenség, „az embernek ember által való kizsákmányolása”. Viszont az emberek közti egyenlőtlenséget éppen az a szabadság hozta létre, aminek a megszüntetésére törnek a kommunisták – írja bámulatos éleslátással br. Eötvös. Mai szemmel nézve bizony ez a szabadság már a teljes jognélküliség, zsarnokság fokát látszott elérni. A quidquid piacet principi tétel azt jelenti, hogy az uralkodó akarata a „törvény”. Ennek romantikus és anakronisztikus megismétlése a „Führer princip”. Ez teljes kihangsúlyozása annak, hogy a sors uralkodik az emberiség életútja felett. (Nem minden misztika nélkül).

Amit csak a merő sors rendez el az ember felett, könnyen tűnik fel anarchiának. Ödipus élete a végzet anarchiája. Az ember születése, az, hogy milyen tehetséggel, testalkattal és egészséggel jő valaki a világra – teljes anarchia a mi szemünkkel nézve. Más szóval ez a sorsnak teljes, szabad érvényesülése minden emberi szándéktól függetlenül, s a tudatos rész bekapcsolódása nélkül.

Olybá tűnik itt, hogy kétféle anarchia lehetséges: amit Isten nevében és amit az ördög nevében hirdetnek, de mindkettő egyaránt az ember bőrére megy. Az ember tragikus léthelyzetéből adódik ez. A másik, a marx-lenini anarchiát e fejtegetés vége felé világítom meg.

A monopolizmus mindamellett korántsem volt oly borzalmas, ahogy szeretik beállítani. Tartsuk szem előtt mindenek fölött, hogy ezek másfajta, keményebb vágású emberek voltak. A sorsvállalástól, a haláltól nem riadtak vissza, kemény árnyékot látunk elhúzni, de erősebb volt a fény is. Sebet osztottak, sebet kaptak. Kontrasztosabbak az ellentétek; az áldást adó pap kezének árnyéka a sátán sziluettjét formálta a falon. II. Róbert (a kegyes) felesége éveken át a legodaadóbb tisztelettel hódolt gyóntatójának s amikor ez az albigens eretnekség híve lett s a máglyára vitték, a királyné odarohant az elítélthez s egy bottal kiverte a szemét.

Az inquizició idején a vallató dominikánusok a tortúrák alatt valósággal együtt szenvedtek áldozatukkal és lelkük legtisztább szándékával azon voltak, hogy az ördög hatalmába jutott testet és lelket újra Isten templomává tisztítsák s ha a szerencsétlen ebbe belehalt, még mindig jobb neki így, mint ép testtel a gyehenna tüzére jutni. A féktelen szenvedélyű Balassa Bálint a nőrablástól sem riadt vissza olykor, de amikor Esztergom falai alatt meg kellett halnia, ugyancsak férfiként viselkedett. Szétroncsolt két lábát a vérzés elállítása céljából tüzes vassal égették s ő ezalatt Vergiliusból idézte az odavágó sorokat. Ez idők keménységére annyira kiváló példa Borgia Caesar, hogy Machiavelli róla mintázta az eszmei államférfi alakját.

Nemcsak a tudománytalan baloldal vádolja a középkort a legsötétebb butasággal és a kisemberek elnyomásával. (Leibnitz, kora szemüvegén át, minden joggal a legbutább kornak mondja a XIII. századot). Pedig a társadalmi rend kb. a XV. századig éppenséggel nem volt kizsákmányoló. Az egyszerű nép pénze viszonylag többet ért, mint a gazdagoké, mivel a luxusszámba menő árucikkek a mindenkori szükségletek áraihoz viszonyítva igen drágák voltak. A föld birtoka (örökbérlet) sok százezer paraszt között oszlott meg Angliában s ezeknek messze kiterjedő jogaik voltak a közös legelőket és erdőket illetően. Flandriában a tisztességes kamat a XIV. században 6 és fél százalék volt (zsidó uzsora-kamat 60-200%).

De ugyanakkor ott látjuk a hírhedt Fuggereket, akik mérhetetlen vagyonuk révén fejedelmeket emeltek a trónra és háborúk fölött döntöttek. A középkor fausti értelemben vett szocializmusával kerültek szembe a pénzhatalmasságok és a monopolizmust olyan irányba torzították, amiből főképpen kommunista szerzők jó tőkét kovácsolnak maguknak ügyük igazolására. A Fuggerek és a többi kapitalisták állandóan kölcsönöztek a fejedelmeknek, de a pénzből vissza alig láttak valamit és végeredményben a Habsburgokon mentek tönkre.

Ennek a hírhedt vagyonnak legnagyobb része tehát visszafolyt. Nem minden analógia nélkül vannak a mai amerikai pénzhatalmakkal. Kétségtelen tény, hogy a monopol szisztéma egyes egyedeinek elképesztő gazdagsága volt az egyik oka a római állam összeomlásának és ennek folytán a népi káoszba való elsüllyedésének. Rómában a monopolizmus túlontúl későn került uralomra, amikor a népnek már nem volt ereje ahhoz, hogy annak révén gazdasági életét fejlessze. Sem a középkori, sem a mai monopolizmus nem tart még ott, hogy e gyászos feladatát betöltse, sőt napjainkban egy újabb elem, a technika szédületes kifejlődése friss vért ömleszt ebbe az egyébként beteg szisztémába.

A középkor szocializmusa a nyugati lélek spontán megnyilatkozása, távol minden programtól és világos megfogalmazástól. A monopolizmus is sokkal inkább sorsszerű volt, mint emberi megfontolás eredménye. Ne feledjük el, hogy e tekintetben erős ellensúlyozó szerepe volt egy másik erőpárnak az értelem – akarat néven ismert polaritásnak. Csupán az érteleimnek a francia forradalom után juttatott monopóliumában beszélhetünk a mai felfogásnak megfelelő szervezésről és emberi célratörésekből folyó okozatiságról. Ez a kor, amit eddig vizsgáltunk, korántsem oly „értelmes” mint a mai, és ha mai gondolkodással ítéljük meg, csak magunkat vezetjük félre.

A mai értelemben vett állam barokk eszme. A barokk óriási dinamikája e helyütt az állam és monopolizmus formájában domborodott ki. És végül ez az állam jelentette azt az abszolutizmust, amely a jogot és szabadságot végképp elnyelte. Ha valaki egy olasz vagy flamand festő egy korabeli előkelőséget ábrázoló portréját megtekinti, nem ritkán visszaborzad ez arcoktól. Némelyik beillenek a rendőrség bűnügyi nyilvántartójába. Ezekről az arcokról sem intelligencia, sem nemesség, sem jó szándék nem néz vissza ránk, és az ember szorongva gondol arra, hogy ilyen emberek kezében mily önkénnyé fajulhatott a hatalom. Ezt látva jajdul fel Erasmus: A nép felépíti a városokat, a hercegek lerombolják. A „haladás” a XVI. századtól a XIX. századig valósággal a nyomor felé történt. Az angliai gyermekmunkások kizsákmányolása a középkorban valami elképzelhetetlen.

Egy érdekes ingaszerűséget vehetünk itt észre. A két amplitúdót jelenti a primus inter pares idők és a quidquid placet principi. Az első kollektív, személytelen, és kimagasló egyéniségek nélkül hatalmasat alkotó kor, a szó teljes értelmében „népi”, ahol a közösség minden tagja úgyszólván a friss kultúra exaltációjában élt. A másik amplitúdóban úgy tűnik, mintha a kultúra hajtó – s feszítőereje isteni panorámájú robbanóerővé fokozódna, az egyenletes nyomást egy mindenen túláradó, szétfreccsenő expanzió váltaná fel, s a robbanás csodálatos szilánkokat – óriási egyéniségeket – vetne az űrbe. Ezek a kiválóságok – Leonardo, Shakespeare, Rembrandt, Bach, Goethe – szinte mámoros megszállottal a kultúra démonának és olyan messze esnek a néptől, mint a Versailles-i palota a lyoni szövőmunkások nyomortanyáitól.

A XIX. században az inga visszaindult a közösségi, kollektív oldalra. A kiváltságosak, értve alatta nemcsak királyokat, az utolsó két lángelmével, Wagnerrel és Nietzschével, leléptek a színpadról s helyet adnak újra a „népinek”, a kollektívnak. Ez a mai kollektivizmus amely még messze van a teljes kivirágzástól, sok tekintetben egy magasabb hatványa az ezer év előttinek. Ugyanakkor azonban más tekintetben negatív kitevőjű hatványa annak. Hiába, amit nyertünk a vámon, elveszítettük a réven. Ez a szocializmus az inga lengésidejének meglassúbbodását jelenti s még egy kevés idő s az inga állni fog, kifejezve azt, hogy kultúránk belekerült, a népi káoszba, a fellah-népségbe, a teljes, radikális semmibe. – Hacsak valami egészen más dolog nem történik, ami – úgy lehet sokak szemében még ennél is rosszabb.

A renaissance utáni túlhajtott monopolizmus azonban előnyt is hozott. Különös jelensége a nagy kultúráknak, a bennük rejlő kozmikus titokzatos működésének az, hogy a legnagyobb szerencsétlenségből is áldást tud kicsiholni. Mindaddig, amíg belső lehetőségeit egy nép ki nem meríti, semmilyen vihar nem tudja leteríteni, sőt mi több, megerősíti. Ezért látszik sokszor úgy, hogy a háborúk szülik a nagy dolgokat.

A monopolizmus e túlhajtása a politikai hatalom összpontosítását vonta maga után, néhány középpont körül nagy, erős nemzetek csoportosultak. Talán csak a görög föld ismerte a mienkhez némiképp fogható nemzetfogalmat. A görög individualizmus és monopolizmus annyiban különbözik a miénktől, amennyire Peloponesos Európától. Európa nagy nemzeteinek története tele van dicsőséggel, és e nemzetek nélkül sosem uralkodott volna a fehér faj a föld minden részén. Ez az erős nemzeti tudat tartotta egybe az egyébként teljességgel kooperatív, ha tetszik szociális, kereskedelmi város-szövetségeket, mint a Lombard városok, a rajnai városszövetség, a német a londoni Hansa. Egyedül a mi kultúránk tudott mindig egyensúlyt tartani a monopolizmus és szocializmus között, s ha egyirányba túllendült, csodálatos érzékkel a másik part felé húzott, de mindig kihozta a legjobb rezultánst. – Mint láttuk, erre sem a görög, sem a római, sem más nép nem volt képes. Az európai embernek ez a különös tehetsége – az angol horseman-nek nevezi – nemcsak a lehető legjobb eredmény felől biztosít, hanem mindenekfölött igazolja e nép vezetésre hivatottságát és reményt kelt az emberben, hogy a jövő komor, sötét perspektívájában előbb-utóbb megtalálja a kivezető utat.

Vessünk még egy pillantást a hierarchia egy fonák formájára, amikor kozmikus erő hiányában felfújt hólyaggá lesz. A kozmikus erő szimptómái a kezdeti kultúrában az arisztokrácia és – természetesen – a papság. A népi káosz idején (III.-IX. szd.) amikor nemességről a szó igaz értelmében alig beszélhetünk, a római püspök primátusáról sem lehet szó. A VII. szd. elején még ez lehetett a helyzet, különben nem kellett volna az ebből az időből való Isidori gyűjteményeket oly értelemben meghamisítani, hogy azokból úgy tűnjék ki, mintha már jóval előtte ez a primátus fennállt volna. Az igazi egyházi hierarchiát –egyúttal a fejedelmit is – Nagy Károly és a nemesi rend alapozta meg. A belső erő nélküli hierarchia iskolapéldája a keletrómai császárság.

Ez a fellah-népség jó ezer esztendőn át semmi jelentőset alkotni nem tudott, hierarchiája merő szolgalelkűség. Ezt a bizantinizmust annál is inkább örökölte a bolsevizmus, mivel az ortodox hit aortáján keresztül hozzá áramlott. A moszkvai hierarchia sokat hord magán az orosz lélek horizontális világképéből, de ugyanakkor a bolsevista univerzalizmus is igen kedvez a bizantinizmusnak, hiszen harcosai a plebejusmorál bajnokai, s eszköze a terror.

Lezárva a monopolizmus történelmi vázolását, röviden szembevetem Morus és Faust szocializmusát Marx és Lenin bolsevizmusával. Egy mondatba, tömören, így foghatnám össze: ami Morus Tamást Marxtól és társaitól elválasztja, nem az idők előrehaladása, hanem az a különbség, ami az európai embert a zsidótól elválasztja.

Amit Morus az Utópiában megvalósítani kívánt, az északi ember mélyjelentőségű álmodozása mélységes igazságok társulása az isteni széppel és jóval egy fenséges vízióban. Tehát nemi program, nem tévedhetetlen dogma, hanem valami messze, az ideák világába nyúló látomás. Gyakorlati formában talán a „keresztényszocializmus” és nemzetiszocializmus jár hozzá a legközelebb. így a csökkentett munkaidő, általános tanszabadság és önképzés biztosítása, lakás, higiénia, testápolás, büntetésreform, intenzív földgazdálkodás, korlátlan lelkiismeret és vallásszabadság. Morus – a királlyal való végzetes viszálya ellenére is – királypárti, az Utópiának van királya. Amellett erős katolikus éppen a válságos időkben.

Morus Tamás örök érdeme, hogy oly hatalmas igazságot ismert föl, annyira megfogta minden szocializmus lényegét, hogy a meglátása minden éplelkű ember számára vezércsillag marad ebben a káoszban. Felismerte, hogy nem az intézményeket, hanem magát az embert kellene előbb megváltoztatni. Mindaddig, amíg mi lélekben át nem alakulunk, az Utópia kapui zárva maradnak. Az ember megváltozása pedig tiszta metafizikai probléma. Világosan meglátja az ember léthelyzetét és azt a tényt, hogy az ember sorsa mélyen bent, a léleknek a tudat által nem ellenőrzött és el nem érhető részén honol. Az ember életkörülményei megváltozásának feltétele ebben a mélységben nyugszik. Tehát mindenekelőtt az ember metamorfózisa, átváltozása az a követelmény, amelynek csak járuléka és következménye a jobb, „emberibb” sorsunk.

Ez a metamorfózis már nagyon rokon azzal, amit az Evangélium követel tőlünk, és beletorkol a Megváltás problémájába. Ide kapcsolódik a középkor ma már csak félreértett misztikusainak tanítása, maga az alkímia is és – lezárandó a kört – Nietzsche. (Minderről más értekezés keretében szólok). Az embernek Morus által követelt transzmutációja elénk hozza az agyonmagyarázott Übermensch-et, az ember önmegváltásának titáni gondolatát. Ez az éppen nem keresztény eszme Morusnál egy magasabb szintézisben kiegyenlítődik. Más szóval újra igazolva találjuk ama tanítást, hogy az ember a bűnbeesés, a degradáció folytán került ki a természet világába, a sors őrlőmalma alá. Ez a transzmutáció valamilyenfajta visszatérés volna a bűnbeesés előtti állapotba, isteni tökélybe. Az igazi, európai értelemben mélyen gondolkodó elmék a szocializmust egy lelki átalakulás következményeként fogják föl.

Valóban, ha minden ember Platón, vagy Morus volna, akkor Lenin programja nem látott volna napvilágot. Morus és az északi ember személyisége valahol az Ismeretlen mélyén gyökeredzik, ahol a matéria csupán a titok funkciója. Marxnál a személyiség gazdasági kategóriák megszemélyesítése és a szellem a matéria terméke.

Morus után jöttek kevésbé idealista szocialisták. És ott volt az első tiszta kommunista állam, messze Sztálinék előtt, a jezsuiták vezette Paraguay mintegy 150 éven át. Erről mélyen hallgatnak a baloldal teoretikusai. Ez a jezsuita állam, noha kommunisztikus alapon állt, messze esett minden marxizmustól. Nem kiagyalt, ördögi teóriák ráerőszakolása volt ez a tényekre, hanem valami különös keveréke a nyugati és mágikus lélek szemléletének. Tengelye az isteni dolgok, az államrend valláserkölcsi alapon nyugodott, ahol az emberek közti egyenlőség hirdetése nem abból az elgondolásból fakadt, hogy ezzel a legsilányabb faj és típus felülkerülhessen.

Ez az állam gazdaságilag hallatlan mértékben fellendült, ugyanakkor azonban magán hordta az univerzalizmus mélységes kötöttségét és szabadsághiányát. Egészen aprólékosan szabályozták az emberek életének minden percét s az ember mosolyogni kénytelen egyik-másik kuriozitásán. Így pl. az éj közepén megkonduló harangszó felhívta a polgárokat arra, hogy most – csak most – van itt az ideje az új generációról való gondoskodás kötelességének teljesítésére. Groteszk minden dolog, amely a lélek és test polaritását nem veszi figyelembe. A jezsuiták a testben a szükséges rosszat látták, Marx a lelket szükségtelen rossznak véli. Ez a különbség a két rendszer között. Így lesz a mindenkori társadalmi rend a benső, a lélek kivetülése, de soha nem valami szükségszerű természeti törvény, gazdasági helyzet eredménye.

A Morus utáni szocialisták, mint Winstanley, az európai kultúra benső erejéből sarjadnak, noha hierarchia ellenesek. Itt még nem egy teljesen idegen lelkiség hatalmi törekvésével és programjával állunk szemben, amely megnyitva a kloákát mindent a szennyvíz szintjére hoz. Marx szocializmusa jelenti a barbárság függőleges, a csatornákon keresztül történő betörését. A szocializmussal mérhetetlenül lehet rombolni akkor, ha fölötte nem a legkiválóbb emberpéldányok uralkodnak. Olyasvalami ez, mint az atomenergia: építő emberek kezében áldás, a gonosztevők kezében halál. Faust még a legmagasabb fokú társadalmi rendet látta benne, a legmagasztosabb eszmét, ami az embert lelkesítheti. Ha ez a szocializmus rombol is, ez a rombolás a kultúra belső adottságait, lehetőségeit hozza felszínre, egyszóval a kultúra beteljesülése. Ez a nagy lebontás a nyugati kultúra lényegéből fakad: ha rombol is – épít. A marxizmus, ezzel szemben még ha építeni akar is – rombol.

Ezt kell feltétlenül szem előtt tartanunk, amikor a kétféle, csak nevében azonos programot szemléljük.
Most rátérek a szocializmus tárgyalására, szem előtt tartva azt, hogy a XX. század szocializmusáról beszélek.

Arra a kérdésre, mi a szocializmus, általában mindenki meg tud felelni: a javak igazságos elosztása, a dolgozók arányos részesülése a dolgoztatók hasznából, védelemnyújtás munkaképtelenség esetén. Ez az ártatlan definíció azonban megtévesztő és – nem igaz. A szocializmus kissé tudományos, de pontos meghatározása szerint jelenti a társadalom átalakítását a termelési eszközök köztulajdonba vétele által, a javaknak az össz-társadalom között való egyenletes szétosztását, aminek következtében a jövedelemhárulás egyenlővé, igazságossá válik.

Minden bizonnyal a két definíció között nagy a különbség, és az emberek általában az első definíció alapján vallják magukat szocialistáknak. A szocializmus tudományos és mai értelemben elsősorban a magántulajdoni elv tagadását jelenti. A képzett, igazi szocialisták többnyire marxisták, vagyis a kollektív tulajdon hívei. A legtöbb ember ettől visszariad, de megtalálja a kiutat a „korlátolt magántulajdoni elv” követésében. Ez valami, ami a középkor szocializmusára emlékeztet és akaratlanul is kitűnő rés a kommunisták részére. Az alábbiakban tárgyalandó szocializmus alatt a marxi irányt értem.

A „keresztény szocializmussal” itt nincs mit foglalkoznunk, alapjában véve ez konzervativizmus, s mint ilyen eléggé beleilleszthető a keresztény világszemléletbe. Ez az az „igazi kereszténység”, amit az angol szocialista oly szívesen vesz a szájára és ami alatt dogma nélküli morált ért. Hívei mégis igen könnyen átcsúszhatnak a marxizmusba, mivel ez a mozgalom korántsem mutat föl olyan energiát és okosságot, amivel a gátlástalan marxizmus ellen eredményesen fölvehetne a harcot.

A szocializmus látszólag egyívású a kereszténységgel, hiszen a felebaráti szeretet hirdetésével összhangban látszik lenni. Ehhez azonban velejében semmi köze sincs, mint ahogy az ablakkár, vagy betörés elleni biztosítás sem a felebaráti szeretetből fakad. Ha a szocializmus (marxizmus) eredetére tekintünk, éppen nem a felebaráti szeretet, hanem a gyűlölet, a türelmetlenség és mohóság jellemzi. A legmohóbb és legtehetetlenebb tolvaj kiáltotta a világba, hogy a tulajdon lopás, csak a törpe lelkek tudnak gyűlölni, és csak egy ilyen lélek csaphatott át az ellenkező végzetbe: ha nekem nem sikerült, másnak se legyen. A mérhetetlenül hatalomra vágyó Marx nem tudományos igazságokat fedezett fel, írásai egy a világgal meghasonlott és elkeseredett ember csökkentértékűség-tudatát tükrözik vissza. A tehetetlen becsvágy és ennek sikertelen kielégítése igen gyakran mély motívuma a gonosztettnek.

A marxi szocializmus tárgya az elhanyatló idők tömege-, de nem az „emberiség”; az újságolvasó, de nem az önállóan gondolkodó. Sztálin nem az „emberiség”, hanem csak a világ dolgozóinak vezére, a manifesztum a világ proletárjainak egyesülését követeli. A szocialista propagandában a legfőbb érték az ember, de ember alatt csak proletárt ért. A gazdag, a művelt ember pendantja a rendi-papi kultúra ördögének, ez olyan valami, ami borzalmas. A bolsevista teoretikus éppúgy irtózik egy művelt főtől, mint a zsolozsmát mondó középkori barát az ördögtől. Ez a szocializmus keresztül-kasul dialektikus, praktikus, és a plebejusit helyezi a jelentős helyébe, nagy emberek messze kiható alakja helyett a kicsik, de okosak gátlástalan agitációja kerül előtérbe.

Eszmék helyett célok, szimbólumok helyett programok töltik be a szocialista és kapitalista lelkét napjainkban. Quantitas qualitas helyett. A zsurnaliszta úgy irányítja a közvéleményt, mint valamikor a pap, de nem a jobbakhoz fordul, hanem a többséghez. Ez a lényeges különbség itt. Az etikai szocializmus nem a részvét, a humanitás szisztémája, nem a béke és gondoskodás, hanem a teljes Wille zur Macht, a hatalom akarása. Ezen a veszedelmes ponton találkoznak össze a marxisták a keresztényszocialistákkal. Az északi ember hatalomigénye itt közös nevezőre kerül a zsidóság ugyancsak szívós hatalomigényével. E ponton egy újabb szemszögből értjük meg azt a tényt, hogy a II. világháború a germán és zsidó hatalomigény összecsapása volt. Ez a közös nevező magyarázza meg az északi népek és a zsidóság egyhangú igénylését a szocializmust illetően. Ezért nem véletlen, hogy ama nép sorából, amely minden más népnél jobban értékeli a földi jólétet, a zsidóságból került ki a szocialisták legnagyobb része. Ez a fanatikus, türelmetlen, minden más népet gyűlölő faj adja az alapját a bolsevista osztálygyűlöletnek. Mivel pedig a szocializmus ebből az éppen nem keresztényi gyűlöletből fakadt, igen veszedelmes csírákat hord magában, ahogy azt az alábbiakban látni fogjuk.

Közvetlenül tekintve a szocializmus egyszerűen abból a tényből fakad, hogy a munkásság szervezettsége bír olyan társadalmi és törvényhozó erővel, aminek révén ezeket az intézkedéseket ki tudja kényszeríteni. S mivel ezt a jogrend szabályozza és tartósan érvényes állapot, „korszerűvé” vált. Ahogy a jog sem a felebaráti szeretetből sarjad, hanem abból a célszerű elgondolásból, hogy az emberek békés együttélését valamiképpen lehetővé tegyük, épp így a szocializmus is egy jogilag érvényesülő törekvés a megelégedett együttélés biztosítására. Mindaddig, amíg a munkásság akaratát nem tudta érvényesíteni, a „kizsákmányoló” akarata volt a „korszerű”.

Senki sem akarja ma már elvitatni, hogy napjainkban – általában – az emberiség jobban él, kevesebbet szenved a természet mostohaságától, sőt egyes gazdaságilag előrehaladt országban oly kényelemben van része, ami két generációval ezelőtt merő képtelenség lett volna. A technika tökéletesedése, a munka organizációja és a gazdasági színvonal felemelkedése nagymértékben kivonta az embert a természet őrlőmalma alól és úgy látszik, hogy valóban legyőztük a természetet.

Eddig minden rendben is volna, azonban hatoljunk a kérdés mélyére. Tegyük fel a kérdést in medias res: az embernek a kényelem, jólét és a boldogság a földi célja? Más szóval valóban nem volna-e több az élet, mint az eledel és a ruházat? És ha ez így van, akkor kár itt minden sorért, egyetlen nagy tévedés minden beszéd a kereszténységről, kultúráról és ezzel benne is vagyunk a marxizmus-leninizmus kellős közepében. Az az ember, aki csak az inerciás, sötét anyagot és ez anyagnak a boldogságát látja maga körül, valójában az önmaga nihiljébe merül bele a reménytelenség minden sivárságával. Méltó allegóriája ennek a sátán által tökéletesen eltorzított embernek Rodin Penseur-je. Minden marxizmusban nem is a Hit és a Szeretet hiánya a legborzalmasabb, hanem a porte de l’enfer, a pokol kapujába jutott ember Reménynélkülisége. Dante isteni ihlete felismerte az azóta szállóigévé vált sorokban a pokol igazi borzalmát. Valamennyi büntetés közül, ami az embert érheti, a legsúlyosabb a reménytelenségbe jutás. A materializmus halálos sötétségébe tévedt ember számára, amennyiben még fel tudja ismerni elveszett voltát, egyetlen lehetőség marad: az öngyilkosság, mint a reménytelenség nihiljének szuperlatívusza.

Rendszerint azonban nem szoktak idáig eljutni, mert a sátán jól tudja, hogy az öngyilkosság e tekintetben valamilyen fajta bűnbánat, valamilyen – bármennyire is fonák – pozitívum, tehát egy talpalatnyi hely, ahonnan az Isten irgalma még le tud nyúlni hozzá. Ezt az esélyt a kísértő rém kockáztatja meg. Kevés materialistának adatott meg az öngyilkosság végső és parányi érdemszerző lehetősége. Benne élnek a maguk teremtette Inferno ronda bugyrában, a tébolydák kórtermeinek teljes reménytelenségében. Aki már valaha látott egy lepratelepet, csak az sejt meg valamit arról a mérhetetlen szánalomról, ami elönti a – betegápolókat. Különös módon egy ilyen telepen nem a betegek szenvednek igazán. Távol áll tőlem e helyen a modern materialistákat egy színre vonni a szerencsétlen betegekkel, csupán éreztetni akartam azt az elmondhatatlan iszonyatot, ami eltölti lelkünket a materializmus láttán. És itt nem csak a marxistákra gondolok, hanem Nyugat jómódú polgári elemeire, akiknek egyetlen életcéljuk a fizikai jólét fokozása és minden energiájukat az ezt biztosító pénz hajszolására fordítjuk. Ez ugyan nem marxizmus, hanem materializmus, vagy még pontosabban: nihil.

Rövidre fogva tehát megkérdezhetjük: feltétlenül jó-e a boldogság és feltétlenül rossz-e a szenvedés? Más szóval: mit és hol kell fizetnie az embernek azért, hogy a természet munkás világa alól kivonja magát. Itt arról van szó, hogy a földi kényelem és jólét iránti könyörtelen tülekedés elvon attól a tanítástól, amely – ha nem is keresi a szenvedést –, de egész világszemlélete középpontjába állítja. Ez a tanítás ugyan megdicséri a szorgalmas és sokratörő embert, de arra int, hogy ezen túl is van valami és az a jobbik rész. Végül is a kereszténység a szenvedést földi adósságtörlesztésnek tekinti, egy titokzatos kompenzációnak és egyúttal e világi dolgok haszontalanságát hangsúlyozza ki. Ezzel szemben a szocializmus a földi jólétet akarja fokozni és minden bizonnyal eldurvítja a lélek fogékonyságát a nem e világi dolgokat illetően.

Ezzel eljutottunk egy szörnyűséges kettősséghez, ami végigkíséri az egyes embert és a történelmet minden mély problémájában. Ha egy magasabb lény valahonnan föntről az emberre letekint, örökös két malomkő között látja őrlődni. Olybá tűnik, hogy az ember e polaritás produktuma és ha ki akar kerülni a két malomkő közül, akkor minden olyan ténykedést, amely a szabadulásra vezetne, fel kell adnia. Ez az a titok, amely a bölcsek és az értelmesek elől el van zárva. Ennek további taglalása nem tartozik ide.

(Betiltva.com)